1.
Sóvár
vággyal kerestem a bölcsességet. Forró lüktető homlokomra szorítottam hideg
ujjaimat és mentem, mentem előre.
Künn
csendes, halál-bánatos, őszi alkonyat volt. Zizegve zokogtak a temetésre
szállingózó életremények, mert rájok lehelt az ősz és azt mondta: ne tovább!
Csak
itt-ott piroslott egy-egy levél a csüggedt fák ágai közt: Mintha a rég letűnt
időket akarták volna visszamosolyogni. Ilyenkor még szomorúbb a nevetés, mint a
sírás.
Leültem
a tó szélére. A fáradt alkonyat utolsó sugarai búcsúztak a halkan zsongó
haboktól és a száraz nádak zörögve bólongatták rá közömbös, üres fejöket.
Felvettem
egy kavicsot és a tóba dobtam... Mekkorát loccsant! Mennyi kígyódzó, vonagló,
fájó gyűrű keletkezett a nyomában és szaladt tova! Talán ezek a kis gyűrűk az
igazi bölcsességet kutatják? Talán a mi lelkünk is ilyen tó: ott áll a partján
az élet és dobálja bele színes kavicsait; kelnek a gyűrűk és futnak az igazság,
a bölcsesség messze csillogó délibábja után...? Minél messzebb vannak a
középponttól, annál lassabban, annál fáradtabban...? És hol a cél?...
Felugrottam.
Tölcsért formáltam két tenyeremből és úgy kiáltottam hosszasan, elnyújtva a visszhangzó
messzeségbe:
-
Hol van hát a bölcsesség? Hol van? Hol van?
S
a megátalkodott, nagy természet tudott titkolózni, bezárkózott mélyen önmagába
és egyetlen szóra sem méltatta a sóvárgó kérdést.
Nekem
mégis úgy tetszett, mintha azt mondta volna: várj!
2.
...
Még mindig kerestem a bölcsességet.
Hancúrozó,
májusi hajnal bontogatta rózsás szárnyait. A nap ujjongó, ragyogó fénye, mint
aranypiros kábító párázat, ült az egész láthatáron. Az ágakon tavaszi levélkék
imádkoztak és acélos kéktollas fecskék csicseregték ájtatos zsolozsmáikat Természethez.
Én
mentem és kerestem a bölcsességet.
Lelkem
kapuja tárva állott a hangoknak és színeknek, s azok, mint templomi
ájtatoskodók ki-be jártak rajta.
A
szél leheletétől zizegve hajladozó, smaragdzöld fűszálak a nap csókja alatt
álmosan gubbaszkodó rögök, az égen félénken átlebegő, nesztelen, fehér
felhőcskék mind bementek a nyitott kapun és mindegyiknek volt valami szava
hozzám.
Keresd:
hol a bölcsesség? Hát hol leled meg máshol, ha nem minálunk? Ha tudsz örülni a
színek tobzódó táncának, a természet
isteni ecsetjével létrehozott felséges harmóniának, - miért mégy tovább? Akkor
te bölcs vagy!
Szívem
majd megpattant, alig fértek bele a nagy szavak, de azért figyeltem tovább.
Akkor
rázendített a madarak kara, rázendített az örök nótájú, hegedűs tücsöktábor,
rázendített a hozsannát kiáltó, életre csókoló tavaszi szél és zengett és
zsongott az egész világ.
És
nekem szólt mind: - Nálunk a bölcsesség! Ha tudsz örülni az isteni karmester
intésére felzendült hatalmas akkordoknak; ha tudsz örülni az élet és létezés
örök muzsikáinak, akkor állj meg, - te bölcs vagy: bölcsebb a világ összes,
pápaszemes, köhögős professzoránál; akkor te az Isten bölcse vagy.
Én
pedig tágra nyitottam szememet, arcomon kigyúlt a labdázó, viháncoló gyermekek
pajkos pirossága és tanultam - örülni!
És
megtaláltam a bölcsességet!
(Forrás:
Dsida Jenő: Út a Kálváriára Vigilia -
Budapest - 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése