I.
Halk zörrenés az ajtón.
Fölrezzen: Vajh’ ki ez?
Tán szél zörrent sóhajtón?
Tán élőtől e nesz?
De im kopognak ujra,
Ember kopogtatott.
Ki az, kit vándor útja
E ház elé hozott?
Álmok közt ült merengve
A férfi s fölriadt.
Az éjben kint esengve
Hall női hangokat.
Azt véli, hogy már hallá
E hangot egykoron
S szívébe úgy nyilall rá
A régi fájdalom.
Míg ajtaját kitárja
S fagyos szél békaczag,
Házába lép egy árva
Magányos nő-alak.
Rongygyal borítva teste,
Az arcza halovány,
Sötét szeme beesve
Széjjel néz tétován.
Majd szól a nő könyörgve:
„Mindenki elhagyott,
Szegényen, összetörve,
Barátom, itt vagyok.
Az egyetlen, ki jó volt,
Önzetlen igazán,
Ki nem bájamnak hódolt,
Szívet kért hajdanán.
Egyetlen, kit becsültem,
Szülőm, atyám helyett,
S kit mégis elkerültem,
Mert híven szeretett.
Egyetlen, kibe hittem
S kit mégis ámiték,
Te vagy, barátom, itten
A végső menedék.”
... A férfiú szeliden
Szemét reá veti,
Ápolja nyájas híven
Egy szót se mond neki.
Pattogó tűzhelyéhez
Ülteti gonddal őt,
Párolgó estebédhez
Úgy hívja ozt’ a nőt.
Elköltik az ebédet,
Immár a férfi szól:
„Mi ért? mi bántott téged?
Mily nagy bú ért utól?
Oh, mondd el, édes gyermek,
Szívtépő bánatod’,
Ha hallom nagy keserved,
Tán írt találhatok...”
Most hosszan keseregve
Beszél a tört alak,
Míg könnyei peregve
Patakként omlanak.
Hogy’ űzte őt az élet,
Mily sarat szórt reá,
Hogy’ hagyta el a lélek,
Mert hívét elhagyá.
Milyen nehéz a lánynak
Tisztán maradni ott,
Hol tapsolnak silánynak
S babért kap a bukott.
Szenvedve, nélkülözve,
Mily messze bujdokolt,
S hogyan dőlt hite össze,
Mert tőle messze volt.
Hogy’ sírta szíve vissza
A hű barát szivét,
S hogy’ maradt lelke tiszta,
Igen! ő tiszta még.
Bár nyelve a gyanúnak
Gyalázta eleget,
Ő esküszik s tanúnak
Szólítja az eget.
Irigyek ráfogása,
Hogy ő rá szenny tapadt, -
Mert jobb volt, mint sok társa,
Mind őt gyalázta csak.
S szakadozottan törve
Beszélt tovább, tovább,
Hogyan csalá őt tőrbe
Ama feslett világ.
És minden vád, gyalázat
Reá hogyan tapadt
S ellene szól a látszat,
A csalfa és a vak.
De higyjen néki, higyjen,
Ha ma is szereti, -
A férfiú szeliden
Szemét reá veti.
A külszínt általjáró
Biztos lélekbuvár,
A szív mélyébe szálló
E nyugodt szemsugár.
Az asszony megzavarva
Néz ide és oda,
Beszélni is akarna,
Csak hallgat tétova.
Szemét a földre szegzi,
Többé egy szót se
mond,
De majd a férfi kezdi
És így beszél viszont:
„Mindent tudok és mindent
Rám bízhatsz, gyermekem,
Én áldom a jó istent,
Hogy elhozott nekem.
Szerény padlás-lakomba,
Hol nincs dísz, kényelem,
és nincsen czifra pompa,
Maradj eztán velem.
Munka az én táplálóm,
Lemondás támaszom.
Társam sok égi álom,
Az isten vigaszom.
Az életharcz megedzett,
Te se csüggedj bele,
Mindennek, amit szerzek,
Tiéd lesz a fele.
Vedd biztos menedékül
E ház tulsó felét,
Itt élhetsz bú, gond nélkül,
Míg uj kedv száll beléd.
Ha szennyét múlt időnek
Feledni akarod,
A tiszta szép jövőek
Reményén andalogj.
S ha a jövendőt rútnak,
Szennyesnek képzeled,
Ah szűzi tiszta múltad
Emlékén édelegj.
S ha újra – hogy kiszálljon –
Lelkednek kedve kél,
Mehetsz – az isten áldjon –
Békén, ahogy jövél,
De hogyha sírig folyton
Maradnál itt velem,
Maradhatsz – isten óvjon –
Szomszédom szüntelen...”
Szomszédom! Elpirúlva
Csak hallgatott a nő
S kamrájába vonúlva
Pihenni tére ő.
II.
Ott éltek együtt ketten
Két kis padlás-szobán,
De tiszta, érintetlen
Irén, mint hajdanán.
És bár sok estét együtt
Tölthettek gondtalan,
Még sem tért vissza kedvük
Csak ültek szótalan.
Kenyerüket kereste
A férfi nappal ott,
De ha leszállt az este,
Magának dolgozott.
A jelené volt napja,
Jövőé éjjele,
Az ihlet-láz ragadta,
Szebb honba szállt vele.
Asztalánál suttogva
Csak olvasott, csak írt,
Míg a padlás-sarokba’
Irén magába’ sírt.
Mindegyre föltekintett,
S a férfiút lesé:
Nem hull-e egy tekintet,
Egy jó szó ő felé?
Nem hagyja abba mívét?
- Oly fárasztó az éj! –
Nem járja-é át szívét
A régi szenvedély?
Nem tör ki vádló szóban
Sok régi sérelem?
Meghalt hát valóban
Az ifju szerelem?
Oh, bármit szólna, tenne,
Sújtaná bosszulón,
Csak oly szótlan ne lenne,
Oly zárkózott ne vón!...
Szállnak némán a perczek
A kis padlás-szobán,
Bent csak az óra perczeg,
Kint a szél búg csupán.
A székesegyház tornya
Kondúl, nyugvóra int,
A férfi fölzavarva
Irén felé tekint.
És így szól: „Drága gyesrmek,
Még itt ülsz éberen!
Látom, hogy könnyed pergett,
Mi bántott, édesem?”
Felel a nő remegve:
... „Ah rossz néven ne vedd,
Régóta gyötri egyre
Egy kérdés lelkemet.
Emiatt öl a bánat,
Emiatt perg e könny:
Hogy van-e bűnbocsánat?
Feledted-e bünöm?”
Szól társa: ...”Oh te balga,
Ez búsított tehát!
Ki esdő szódat hallja,
Még vétket fog reád.
Az bocsásson meg néked,
Ki elébb elitél.
De hisz te olyan vétket
Még el nem követél.”
... „Ne így, ne így, barátom,
Szivem választ kíván.
Oh tudsz-e bűnbocsátón
Gondolni én reám?”
Felel békén a férfi:
... „Ne gyalázd Istenünk!
Az ő tisztje itélni
És megbocsájtni bűnt.
Ha lelked bűnös volna
S én megbocsájtanék,
A bűn alól feloldva
Lelked nem volna még.
Tekints saját szívedbe,
Az isten ott lakik
És bizd itéletedre,
- Ha vannak – bűneid.
Se jót, se rosszat véled
Nem tehet soha más,
Szivedben az ítélet
és a feloldozás!...”
Eseng a nő: ... „Örökké
Nyomorúlt legyek én!?
Hát soha, soha többé
Nincs vigasz, remény
Hát soha már e létben
Barátom nem lehetsz!?
Nem lángolsz többé értem,
Hát többé nem szeretsz!?...”
Felel a férfi halkan,
Míg ajaka remeg:
„Hát oly felfoghatatlan
Az emberszív neked?
Hát soha, tévedt gyermek,
nem érted semikép,
Hogy szeretetre termett
A szív, a tiszta ép.
Törvényes az, hogy híven
Szeresse társait,
Hisz minden ember-szívben
Az egy isten lakik.
S törvényes, hogy múltjához
Örökké hű legyen,
Mert hogyha hű magához,
Hű máshoz, gyermekem.
Ne bántson hát a bánat,
Élj gondtalan, vigan,
Szülőd leszek és gyámod,
Én árva jó fiam...”
Oly gyöngéd volt a hangja,
Hisz ott fakadt szivén
S mégis, midőn ezt hallja,
Sápad, pirúl Irén.
Oh hisz hiába kérdi
E büszke nagy szivet,
És’ soha ez a férfi –
A nőt nem érti meg.
III.
Reménytelen sovárgva
És megértetlenül
Élt ott a tévedt árva
Kettesben – egyedül.
És minden újabb nappal
Próbálta ujolag,
Hogy fölidézze szókkal
A rég múlt napokat.
Ha tán egy halvány emlék
Egy kép a múlt időn
A férfiúnak lelkét
Átjárná éltetőn.
Sok czélzás a tavaszra,
Elűzné a télet,
S szívben, mely béhavazva,
Támadna kikelet.
S Irén idézte folyvást
A nyári kis lakot,
A kertet, rózsa bokrát,
A lugast, a padot;
Az ifjukori tréfát,
Bohó pajzánkodást,
A nyári estei sétát,
Az első vallomást;
Közönynyel hogyan gyötré
Az igaz szeretőt!
De már ezentul többé
Sohsem kinozza őt. - -
Hiába, mindhiába!
Magát bármint töré:
Kétségbeesve látja,
E férfi nem övé.
Hát följajong magában,
Fölsír reménytelen:
... „Mért maradok e házban?
Itt nincs többé helyem.
Ki büszkén, gőggel állva
Daczoltam vészeket,
Szánandó koldus-pára
Én többé nem leszek.
Bár gyöngéd szívvel adja,
Mint soha senki más,
Megfullaszt a falatja,
Megfojt e kis lakás!
Inkább utczára vetne
A fösvény nyomorúlt,
Gyűlölne vagy szeretne,
Oh csak ne szánna úgy...”
S keservtől, láztól égve
Önmegfeledkezőn,
Zokogva húllt elébe
És ekkép esde hőn:
... „Szeretlek, óh gyülöllek,
Te esdett s rettegett,
Úgy fél a lelkem tőled
S úgy szomjaz tégedet.
Te irgalmas, kegyetlen,
Te nyájas, te kevély,
Te nyilt napfényes szellem,
Te titokteli éj.
Nyiljon meg szived, ember,
Mit gondolsz, mondd ki, mondd:
Rabnődet szerelemmel
Szereted-é viszont?
Én föl nem kelek innen,
Míg ajkad nem felel.
Szemérem, dölyf, ah minden
Veszszen örökre el.
Egy vallomás ez ajkon,
Egy édes csók csupán,
S boldogan kisóhajtom
Lelkemet azután...”
Kábúltan áll a férfi
A térdelő előtt,
Egyszerre – ezt nem érti –
Hév, láz fogá el őt.
Ugyan mi lelte lelkét?
Mitől e hiuság?
Mi remegteti mellét?
Kevélység, gyávaság?
De egy pillantat mulva
Már nyugodt és erős,
S aztán elkomorúlva,
Feddé magát a hős:
... „Szivem, óh hiú szív te,
Te most is ingatag,
Ki mást tanítasz hitre,
Elszédülnél magad!?”
És lehajol Irénhez,
Sok vigasz-szót rebeg:
„Gyermekem, kedves, édes,
Beteg vagy, lázbeteg.
Hisz mint atyád, szeretlek
És sohsem hagylak el,
És őrködöm feletted,
Ápollak is, ha kell.
Hát térj magadhoz, gyermek,
Hát ne kinozd magad,
Ne követelj szerelmet,
Mely csak önként fakad.
S amit a szív, ha lázad,
Nem vív ki sohasem,
Kivívja az alázat
S a tűrés, édesem.
Csak próba ez az élet,
Szebb lét próbája ám,
S mindent elér a lélek,
Mely úrrá lesz magán.
Épp azt kell eltipornod,
A vágyat, szilajat,
Mitől nem lehetsz boldog,
Mi bűn felé ragad.
Alázatot tanúlva,
Majd lesz, ki fölemel,
Ember csak porba hullva,
Szállhat az égbe fel.”
IV.
A nőt karjába vette,
Mikéntha lánya vón,
Párnák közzé fektette,
Beczézte altatón.
Tréfálva, mosolyogva
Tündér mesét sugott,
Míg sírva, felzokogva
Az asszony hallgatott.
Zilált haja kibontva,
A válla meztelen,
De társa féltő gondja
Befödte nesztelen.
A férfi szólt: „Hajnalra
Erős lészsz és vidám.”
A nő szólt: „Ravatalra
Fektetnek ezután.”
A férfi szólt: „Ne féljed
A lázt, te kis beteg!”
A nő szólt: „Isten véled,
Én holnap elmegyek.
Utólszor alszom itten
E bús födél alatt
S hálálja meg az isten
A te jóságodat.
És soha bú ne érjen,
Se önvád, öldöső
S legyen ki néked éljen,
Oly tiszta multu nő.
S ha boldogít egy szebb kor
Szelid család ölén,
Jusson eszedbe egykor
A bujdosó Irén.
Ki szeretett hallig
És áldást kért reád,
Kit holnap nem lelsz már itt,
Menj, menj! Jó éjszakát.”
A férfi ment. Az ajtón
Megállt. Oszt ment megint.
A szél nyögött sohajtón
Az utczán odakint.
Az ablaktábla zörrenet
És valami zuhant.
Ki sikitott, mi csörrent?
Ki fekszik ott alant?
A ház sötét kövére
Zuhant szegény leány,
Ott foly patakban vére
A nagy ház udvarán.
Hozzák. A félholt gyermek
Meghalni tér ide.
Csak áll a férfi, dermedt
Iszonytól a szíve.
Egyszerre vajh mi lelte?
Ez volt imént erős?
Úgy összeroppant lelke,
Térdére rogy a hős.
Mi benne tulfeszítve,
A zordon akarat,
Uralmát elveszítve,
Vad könnyekre fakad.
Áztatja könnypatakkal
Az asszony tetemét,
A félholt suttog halkan,
Ráveti tört szemét.
A férfi őrült lázba,
Remegve így beszél:
„Mit tettem, óh én gyáva?
S te hős szív, mit tevél?
Jaj meg nem érthetélek,
Jaj fel nem foghatál,
Halálba üldözélek,
Ki életem valál.
Te szeretett, te áldott,
Te hőn esengve várt,
Te visszasírt, sóvárgott,
Te végre megtalált.
Nem lehet az, hogy végkép
Szivemtől elszakadj.
Reám dől a sötétség,
Óh maradj, óh maradj!
Sok esztendőn át folyvást
Azért szenvedtem én,
S tanúltam a lemondást,
Hogy bírjalak, Irén.
Hazugság, ámítás volt
A nagy önuralom,
Bőszült vihart palástolt
A gonosz nyugalom.
Te rab módjára sinylett,
Fékezett szív, szivem,
Törd széjjel rabbilincsed,
Lázadj föl ellenem!
Oh dúlj te vágy, te titkos,
Tombold ki magadat!
Sülyedj pokolba, gyilkos
Kegyetlen akarat!...”
S zokog ajkán a vesztett,
A tört életremény:
„Szeretlek, nem eresztlek!
Utánad halok én!”
Erőtlenül mosolygva
Még egy szót súg a lány:
„Szeretsz-e?” – haldokolva
E szó leng ajakán.
Még egyszer ott bevallá
A síró férfi azt,
A lány még egyszer hallá
Az esdekelt vigaszt.
És egymásba fogódzva
Két szív egygyé tapadt
Egy tiszta örök csókba
Olvadt a két ajak.
Meghalt. – A végső harczon
Irén már átesett.
De még a sápadt arczon
Mennyei üdv lebeg.
(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és
Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése