Mondd, te költő, dalod árja
Szüntelen miért fakad?
hisz a dal az űrbe szállva,
Még csak visszhangot sem ad.
Mért dalolsz hát puszta légbe,
Mely hideg, részvéttelen?
Azt hiszed, hogy megtel végre
Daloddal a végtelen?
Oh, mily vakmerő hiúság,
Gyarló emberi merény:
Járni isteneknek útját
Itt a földiség terén!
Telezengni, óh teremtő,
Mérhetlen világodat,
Telezengni a szülemlő,
Eljövendő korokat!
Túlharsogni ember-hanggal
A mennybéli vészeket
És túlélni múló dallal
Az örök enyészetet!
A percz hatalmát lerontva
Dallal, mit a percz teremt,
Náddal várat ostromolva,
Vívni ki a végtelent!
Kiserkenő könny-forrással
E világot zúgni bé,
Elröppenő sóhajtással
Hidat verni ég felé!
Ész-szikrával, mely kipattan,
Fényt gyújtani sír űrén,
Élni is, de halhatatlan,
Oh, mily őrült e merény!
Mondd hát, költő, dalod árja
Czéltalan miért fakad?
hisz a dal az űrbe szállva,
Még csak visszhangot sem ad.
(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és
Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése