Kedves jó Feri bácsi, akadnak talán olyanok, akik
megütköznek azon, hogy csöndes elszunnyadása ünnepélyes napjaiban ilyen
bizalmas megszólítással élek, ilyen kedélyesen szólok kedves Bátyámhoz. Mert
egész ország gyászolja most Feri bátyámat, csöndesen, lábujjhegyen lépked
ravatala mellett, kegyelmes nagy uraknak, halottaknak kijáró tisztelettel. Meg
kell hagyni, az emberek tisztelik az írókat, a tintában szétázott, betűk közt
szétfolyt életeket. Amikor koporsóban feküsznek, éppen tisztelik.
Kedves Bátyám nem ütközik meg, tudom. Hiszen régóta ismerjük
egymást, anélkül, hogy találkoztunk volna. Nap-nap mellett láttuk egymást
anélkül, hogy hangos szót váltottunk volna. A „Pásztortűz" csöndes
szerkesztőségében, ahol életem öt esztendejét töltöttem el, életnagyságú
arcképe lóg a falon, fényképnagyítás fehér kartonra ragasztva. Amikor először
pillantottam a huncutkás, tiszta szemekbe, a kedvesen gunyoros arcra, melyet
őszülő haj vesz körül, a szellemes beszédességgel duzzadó ajkakra, melyek közül
füstölgő szivar ágaskodik ki féloldalra, bohémesen, - megkérdeztem:
- Ki ez az úr?
Kollégáim bemutatták a képet:
- Móra Ferenc.
Hát attól kezdve ismerjük mi egymást. Attól kezdve a
beszédes, okos, humort és szellemet sugárzó szemek bűvkörébe kerültem.
Íróasztalommal szemközt függött a kép - itt függ ma is - és én itt olvastam el
Móra Feri bácsi minden munkáit, regényeit, verseit, újságcikket, ennél az
asztalnál. Amikor fordítottam egyet-egyet a könyv lapjain, mindig
rápillantottam az arcképére s az olyan volt, mintha nem is olvasnék, hanem élő
szóval zümmögő kedves mesét hallgatnék a derűsen duzzadó ajkakról. Valósággal
apa-fiúi viszonyba kerültem ilyenformán Feri bátyámmal. Ha előfordult
farsang-tájon, hogy kirúgtam a hámból és egyenesen a bálteremből jöttem a
szerkesztőségbe, félórákig ültem szemben a képpel, álmosan, szédülve,
kora reggeli semmittevésben. S olyankor Feri bácsi - hiszen biztosan emlékszik
még, - megelevenedett a képen és szidni kezdett, mint apa lump fiát:
- Pernahajder! Nem szégyenled magad?...
És a lebiggyedt, mosolygó ajkak közül bodrosan, kövéren
szállt fel a szivar füstje. Még pirosló tüze is volt a jó szivarnak és hallottam, ahogyan
pöfögött.
Ennél már akkor sem lehetett közelebbi ismeretségünk, amikor
levélben kéregettem kéziratokat Feri bátyámtól a lap számára s egy-egy humoros,
szerető sort kaptam kíséretül a megküldött írások mellé.
És nem csak én voltam ilyenformán a képpel, úgy volt avval
mindenki a „Pásztortűz" szerkesztőségében. Az egész szobán uralkodott az
az aranyos szempár, az a megnyerő mosoly. A kis szerkesztőségnek, az abban
folyó munkának jószelleme volt Feri bácsi.
*
Bizony, az első pillanatban nagyon-nagyon elszomorított ez a
komor, fekete halálhír. Nagyon rosszul esett, hogy ennek a drága arcképnek nincs
többé az eredetije az életben. Hogy amolyan papírpénz lett, amelynek nincs
többé aranyfedezete.
Szinte féltem bejönni a szerkesztőségbe.
Azután megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor leültem ide,
szembe a jól ismert, barátságos, bohém, rokoni arccal. A kérdeznivalók egész
tömege lepett meg. Elevenné vált lelkemben egyszerre annyi sok kedves
Móra-figura. Valamennyi idegyűlt mellém, hogy beszélgetni segítsen, bátorítson
és megnyugtasson.
Föltekintettem a képre.
- Nem történt semmi baj, - nyugtattam magamat.
És Feri bácsi megszólalt a képről, csak úgy, mint régen:
- Persze, hogy nem történt, fiam. Az arc tovább mosolyog, ha
a lélek sugárzik róla. A szivar tovább ég és füstöl, mint az Áldozat tüze és
gomolygó füstje. Az „Ének a búzamezőkről" nem hallgat el soha. Csak a test
pusztul el. De nem múlik el vele sem a mű, sem a lélek, sem a szeretet! Csak
dolgozzál, fiam! Csak dolgozzatok!
(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és
prózai írások, Vigilia Bp., 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése