A költői alkotás, mint minden emberi
mű, sokféle szempontból vonhatja magára a vizsgálódó érdeklődést. Tekinthetem
elsősorban emberi vallomásnak, amely gyónásszerű jellegével egy idegen lélek
titkaiba, rejtett életébe enged bepillantást. A vallomások mögül halványabb
vagy élesebb körvonalakban elém rajzolódik az ismeretlen ismerősnek, egy
gondolkodó,
érző, vágyódó és sóvárgó, boldog vagy boldogtalan embertársamnak lelki arca,
akiben velem közös és ellentétes, bennem is meglevő vagy lényemből hiányzó
vonásokat fedezek fel. Ezek vonzanak vagy taszítanak, rokonszenvesek vagy
elidegenítők, de mindenképen érdekesek, mert gazdagítják bennem a nagy
Sfinxnek, az emberi léleknek ismeretét. Ebből a szemszögből nézve, alig van
jelentéktelen írásmű: valamennyi legalább is lélektani tanúság: adalék az
emberi nem természetrajzához.
Kereshetem
azután a költő művében alkotója egyéni és közös emberi karakterisztikumán kívül
azokat a tartalmi és formai jellegzetességeket is, amelyek környezetének,
fajának, nemzetiségének és kora szellemi légkörének lenyomatai. Vallási,
bölcseleti, politikai és szociális eszmék, ízlés- és stílusáramlatok
fejlődéstörténetéhez találok így adatokat, amelyeknek hasznát látja a politikai
történetíró, a kultúrhistorikus, szociológus, szellemtörténész és filológus.
Mindennek a vizsgálatnak megvan a maga jogosultsága és így érthető, ha egy
költői pálya jelentőségének mérlegelésében sokféle szempont és elv érvényesül.
A költő életműve egészében és részleteiben is bonyolult képlet, számos összetevőnek
eredője, amelynek tartalmi és formai tényezői külön-külön is figyelmet
kelthetnek és értékelési alapul szolgálhatnak.
A
költői alkotást befogadó alany, a műélvező, psychofizikai alkata,
vérmérséklete, életkora, világszemlélete, vallási, politikai, társadalombölcseleti
magatartása és énekalkatának számos egyéb meghatározója – köztük különösen
„élethangulata” – működik közre a költő művének befogadásában, értelmezésében
és megítélésében. Ebből magyarázható a költőnek és műveinek annyiféle, sokszor
élesen ellentétes értékelése, ezért alakul ki velük szemben oly nehezen
egységes közfelfogás, innét erednek a múlt és jelen irodalmi jelenségeinek
gyakori átértékelései, a napjainkban is gyakori ádáz tollharcok az irodalmi
kritika területén. A legmegbízhatóbb értékelést azonban az Idő rostája végzi
el: áthull rajta mindaz, ami csak korszerű, múló divat termése volt és
fennmarad az időtlen érvényű művészi mondanivaló, az örök eszmei
értéktartalommal telített, halhatatlan esztétikum.
A
jövő számára tehát a költő annyiban marad eleven hatóerő, amennyiben művész tudott lenni, amennyire múló
életének tartalmát időállóan szuggesztív formákba tudta rögzíteni. Hogy ez
sikerüljön neki, ahhoz nem elég, hogy jelentős mondanivalóval, egyéni
világítással, gazdag eszmei, érzés- és hangulatélményekkel, ragyogó képzelettel
megáldott ember legyen, hanem szükséges az a veleszületett adomány is, amelyet
művészi tehetségnek nevezünk: egész lényének az alkotó, alakító, formáló
tevékenységre való beállítottsága. Hogy amit szemlél, felfog, átél, elszenved,
amiért lelkesedik, rajong, amit szeret vagy gyűlöl – organikus egészben,
képszerűen, tárgyiasítva tudja megjeleníteni és mások számára is élményi erővel
közvetíteni – vagyis hogy énalkatának uralkodó jellegű „állandó”-ja legyen a művészi
magatartás.
Harsányi
Lajos költői életművének vizsgálatához már bizonyos történeti távlattal is
rendelkezünk és így megállapíthatjuk róla, mennyiben fejezi ki korának
eszmevilágát, hogyan hagytak rajta nyomot politikai, világnézeti és szociális
problémák, milyen viszonyban áll irodalmunk uralkodó vagy csupán divatos
stílusirányaival, milyen indításokat, ösztönzéseket nyert a világirodalom és a
hazai költészet régi és új nagyjaitól, és e tájékozódás alapján sok fontos
ismerettel jutunk közelebb a költő megértéséhez és irodalomtörténeti
méltatásához. De költői nagysága csak akkor domborodik ki előttünk, ha ennek az
összehasonlító – történeti vizsgálódásnak eredményeit az esztétikai mérlegelés
megnyugtató eredménye tetőzi be; vagyis ha igazoljuk, hogy életművében van
annyi művészi érték, amennyi a költő irodalmi halhatatlanságát biztosítja.
Már
amikor első verskötete (Új vizeken, 1907)
megjelent, figyelmet tudott kelteni maga iránt, bár sem ebben, sem a
következőben (Az élet muzsikája, 1909)
nem mutatkozik még meg az igazi Harsányi. Formás, ízléses verseket ír, fejlett
technikával, öntudatos stílusérzékkel rendelkezik, de újat, meglepőt, egészen
egyénit csak A napkirály rokona (1911)
című versgyűjteménye hozott a magyar költészetbe. Ezzel lett a modern katolikus
szellemű líra nagy tartalmi és formai újítója. Honnét e meglepő fordulat?
Kétségtelenül a költő-pap belső világának a misztika kegyelmi légkörében való
kivirágzása telítette őt olyan élményekkel, amelyek szükségképen új és a
tartalom természetének megfelelően az eddigi formáktól eltérő művészi ablakba
kívánkoztak. A példát és bátorítást Ady
Endre már életérzésből táplálkozó, de ugyancsak transcendens irányulású
látásmódot kinyilatkoztató költészetéből vehette. Harsányi Lajos
szimbolizmusának évezredes történeti háttere van ugyan az Egyház csodálatos
liturgiájában, csak fel kellett a költészet számára fedeznie és egyéni
átéléssel és leleménnyel felhasználnia, újítása mégis szinte ugyanolyan
forradalmi jellegűnek tűnt fel a hagyományos témákat és formakészletet unalomig
váltogató hazai katolikus lírával szemben, mint Ady költői forradalma. Hogy
milyen érzéketlen volt a közönség és a kritika jórésze a merész stílusújítás
iránt, annak legsajnálatosabb bizonyítéka Harsányi legközelebbi művének a Hagia Sophiának sorsa. A magyar
vallásos költészetnek ez a legnagyobb koncepciójú terméke harminc évvel
ezelőtt, 1913-ban jelent meg először és az irodalmi köztudatban még ma sem
foglalta el azt a méltó helyet, amely fenséges tartalmával és formai
szépségével egyaránt megilleti.
Költőnk
hírnevét mégis csak ezek a művek alapozták meg és méltán. Egy olyan
élményterületnek szerzett ismét polgárjogot a magyar költészetben, amely a
racionalista, liberális, anyagelvű tizenkilencedik és huszadik század
irodalmában nálunk is háttérbe szorult. Élet és művészet egymásból fakad és ahol
nincs lelki, kegyelmi élet, ahol hiányzik a természetfeletti erők hite, ott nem
teremhet vallásos líra. Az a katolikus renaissance, amelyet Prohászkának és
néhány apostoli lelkű kortársának küldetéses buzgósága teremtett meg a magyar
életben, a költészet terén Harsányi Lajos nagystílű kezdeményezésével
bontakozott ki és termelt korszerű és maradandó gyümölcsöket.
Vallásos
lírájának újszerűsége abban van, hogy az embernek és papnak Istenhez való viszonyát,
a lét szuverén urának kijáró hódolatot, tőle való feltétlen függést, az alázat
magatartását, a bűntudat sajgó fájdalmát, a vezeklés és engesztelés indítékait,
az Istennel való közösség ujjongó örömét, a hála és dicséret érzéseit megindító
bensőséggel, gyermeki bizalommal és közvetlenséggel zengi el. A modern ember
individualista, zárkózott és differenciált lelkisége megtermékenyülhetett ettől
a szuggesztív vallásos élménytől, amelynek tartalma, indítékai, mozdulatai
ismeretlenek voltak és előtte. És megigézhette ámuló tekintetét a hét szentség
misztériuma, ahogy a Hagia Sophia bűvös látomásain keresztül megismerte, sőt
érzékelte az isteni kegyelemműködését az emberi élet minden mozzanatában, a
bölcsőtől a koporsóig, és az Isten szemével, „sub specie aeternitatis”
szemlélhette az érzékelhető és érzékfeletti világ rejtett összefüggéseit. A
katolikus pap hivatásának szépségét, a kegyelem rendjében való fenséges
szerepét nemcsak nálunk, de a világirodalomban sem énekelték meg úgy, amint
Harsányi ebben a Dante Divina komédiával
szellemi és művészi tekintetben rokon költeményében megörökítette.
Ugyanebbe
az élménykörbe tartozik Harsányi De
profundis-a (1927), amely
versformájában is Dante terzináit újítja fel és ebben a stílszerű, patinás
ötvözetű versalakban énekli meg az ember sorsát a halál után, a lélek
találkozását a sátánnal és az őrzőangyallal, az ég és pokol viaskodását. A
sátán a hét főbűn szörnyű vádjait lobbantja az ember szemébe, aki tíz
kiáltással a parancsolatok megtartásában szerzett érdemeit tárja fel és
könyörög irgalmas ítéletért és a mindenséget, a bűnösöket és a szenteket hívja
fel, hogy kiáltsanak ők is érte. A Szűzanya közbenjárása, Krisztus kiontott
vérének megváltó érdeme győzedelmeskedik, Szent Mihály elűzi a sátánt és a
lélek előtt feltárul az üdvözültek örök otthona. Epikai keret,drámai feszültség
az előadásmódban, de egész mivoltában tiszta líra, a lélek legmélyéből feltörő
vágyak, sejtelmek, aggodalmak és kétségek, a bűntudat kínzó gyötrelme és
alázatos porba hullás az Isten előtt, aki egykor elevenek és holtak felett
ítél, az emberi élet minden szépségének és nyomorúságának a mag meztelen
valóságában való meglátása, amikor megszűnik minden önáltatás – ez a De profundis esztétikai tartalma,
jelentése; misztikum, de a hit meggyőző ereje, az átéltség izgalmas dinamikája
fűti és az olvasó nem bír szabadulni hatása alól. Sajátos formai varázsa az az
ellentét, amely a forró atmoszférájú tartalom és a hűvösen klasszikus terzinák
között érezhető.
A
végső igazságok és örök titkok témavilágából való a Túlvilági ballada (1936) is, amely ugyancsak drámai lüktetésű
strófákban egy ember sorsát vetíti elénk a halál utáni pillanatban és az
üdvösség állapotát ízlelteti meg a boldogságot kereső emberrel.
A
papköltővel szemben a költőtársak és a közönség soraiból is nem egyszer hangzik
el az az állítás, hogy ha van is költői tehetsége, az önkifejezés teljes
lehetősége mégsem nyílik meg számára, mert bizonyos élményterületek hivatásánál
fogva zárva maradnak előtte. Igaz, hogy a katolikus pap magasabb érdekből
vállalt áldozatként lemond a szerelemről, a családi fészek építéséről és sok
nemes és szent érzelemről, amely ezekkel összefügg; de vajon szegényebb lesz-e
egy költői életmúű, ha néhány lehetséges indíték hiányzik belőle? Megvan-e a
legnagyobb művészek alkotásaiban is az emberi
életnek minden átélhető motívuma? És nem kárpótlás-e a műélvező számára
a hiányzó szerelmi líráért a papi hivatás világi ember előtt ismeretlen és csak
a költő tehetségével megáldott pap művészi alkotásain keresztül megközelíthető
és átélhető örömeinek, kísértéseinek, vívódásainak, szenvedéseinek, önemésztő
áldozatainak megkapó élménye? És maga a lemondásból eredő társtalanság, a
magány emberi szomorúsága, amelynek gyötrő perceit szüntelen a kemény aszkézis
fegyelmével a természetfeletti indítékok vigasztaló és bátorító erejével kell
ellensúlyozni? A pap: Isten embere és a lelkek bizalmasa; e kettős viszony a
végtelenbe tágítja szemhatárát és meghitt életközelségben tartja minden
természetfeletti és emberi valósággal szemben – tehát előtte igazán feltárulhat
a nagy lét-egész is a maga esztétikai monumentalitásában is úgy, mint csak
kevesek előtt. Mi ehhez a teljes világképhez és igazi kozmosz-érzéshez képest a
pillanat-emberek, a csak érzékelhető dimenziókban látók és gondolkodók
létperspektívája? És vegyük még hozzá a papköltőknek hivatásukból eredő
önzetlenségét, amellyel lelkük kincseit tékozló bőkezűséggel kívánják
megosztani mindenkivel. Ahogy Harsányi énekli róluk:
A szépség rabjai. Szárnyas lovakkal
Vont díszszekéren vágynak átrobogni
Az életen s királyi kézzel szórni
Agyuk csillagját, szívük piros vérét,
Mint a virágot…
Annak
a valóban totális jellegű világképnek,
amelyet Harsányi Lajos költészete elénk vetít, magában véve is esztétikai
jellege van hatalmas távlatokat átfogó dimenzióival és monumentalitásában is
kiegyensúlyozott arányaival. Az objektív – empirikus és transzcendens –
misztikus elemek ritka harmóniában egyesülnek benne. A látható és áthatatlan
világ, természet és természetfelettiség egyaránt meghitt otthona; mindkettőt
szereti, mert mindegyikben ugyanannak a végtelen isteni hatalomnak, jóságnak,
bölcsességnek és szeretetnek alkotását csodálja és ezért a gyermek naiv
elámulásával tágítja rá szemét a mindenség titkaira. Élethangulata, sorsérzése
abból a tudatból erősödik derűs, békés örömmé, hogy a mindenható Bölcsesség
tartja fenn, irányítja és kormányozza a létet és vezeti az emberi közösséget és
az egyén sorsát egy magasabb rendű, örök és boldogító végső cél felé. A költő
tekintetének és vágyainak ez a végtelenbe tágulása azonban nem vész el
alaktalan, homályos és ködös irrealitásban, magyaros valóságérzéke a csak
sejthető dolgokat is a felfogható realitás közelségébe hozza képzeletének
konkrét alakzataival.
Transzcendens
világfelfogásából természetszerűen következik, hogy Harsányinak az embernek,
papnak és művésznek sorsérzése az erkölcsi világrend alázatos vállalásával
kapcsolódik és mélyen átjárja az isteni törvény, az etikai normák tisztelete.
Ez a moralitás, mint költészete esztétikai tartalmának lényeges eleme, nem
szervetlen és önkényes függelék lírájában, nem erkölcsi tanítás és alkalmi
szónoklat, hanem atmoszféra, amely a költő egyéniségéből sugárzik ki és
énalkatának legmélyebb rétegeiből előtörve hatja át minden önkifejező
mondanivalóját.
Az
esztétikum lényeges feltétele, a formált anyaggal való érzelmi kapcsolat,
sohasem hiányzik Harsányi lírájába. Az érzésben fogant élményt lényegében
ragadja meg és mindig szemléletesen érzékelteti. Szemléletességen nála a szó
eredeti értelmében vett, vizuális érzékelhetőséget kell érteni. Ez biztosítja
alkotásainak kifejező erejét, az ábrázolás konkrét, festői és plasztikus
jellegét és az esztétikai tartalom legfontosabb tényezőjének, a jelentésnek félreérthetetlen
nyomatékkal való érvényesülését, akár egyszerű szimbólumban, akár összetettebb
allegóriában ölt az eszme költői alakot.
Formaelvei
a tárgy természetéből adódnak: ösztönös műérzék és tudatosan fejlesztett műgond
segíti az alakítás munkájában. Valamint egész világképét is az egyensúly és
arány jellemzi, egyes alkotásaiban is megkapó a szerkezet egysége, az egész és
a részletek nemes arányossága, a zárt forma. Technikai felkészültsége már kezdő
poéta korában meglepő; az antik-klasszikus, nyugat-európai és magyaros
versidomot egyaránt mester módon használja, egyéni és eredeti sorfajokat,
rímképleteket és strófaalakzatokat is teremt, ha művészi ösztöne így kívánja,
sőt nem egyszer öncélú, játékos virtuozitásra csábítja költői szeszélye.
Nyelvének, stílusának, verselő művészetének szemléltetésére hadd idézzek néhány
strófát a De profundis-ból: az olvasót kérem, olvassa fennhangon, hogy
érzékelje a vers zenéjét, a mondatok dallamát, a képek festőiségét, a magas és
mély hangok, kemény és lágy mássalhangzók kellemes váltakozását, a tökéletes
jambusok sodró ritmikáját – Harsányi formaművészetének minden előnyét néhány
kiragadott sorban. A költő elmondja itt, hogyan találkozik a testéből kiröppent
lélek a Sátánnal az űrben:
A szörnyű űr hideg, mint szürke ólom,
A csend irtóztató és senki nincsen,
Ki utad közben egyest is csak szóljon.
De lelkeden egyszerre átcikázik
Vad félelem, miként ha óceánon
Vészsíp süvölt a felhők árbocáig.
Kénsárga ködből, gúnykacaj a száján
Feketén és veresen hahotázva
Elédbe csattan a fekete Sátán.
Hideg tüzet fúj rád iszonyú szája
És fölveri a roppant mindenséget
Velőt fagyasztó rémes hahotája.
Kígyó ha bűvöl megdermedt madárkát
Hogy tőrbe ejtse, úgy néz rád meredten
S rajtad a rémület golyója jár át...
Részletes
elemzést és méltatást kívánna vallásos költészetének fejlődése; hogyan jut el
az ember és pap intim imaéletének, a hittitkok ámuló szemléletének, a kegyelem
és természet harcának motívumaitól az Egyház örök hivatásának, Krisztus
megváltó művének, az Isten roppant nagyságának és egyedüli felségének
dicséretéig, hogyan fordul napraforgó lelke egyre jobban a napok napja: Isten
felé. Nemcsak megindítója volt a modern katolikus vallásos lírának, hanem a
múlhatatlan értékek hosszú sorával gyarapította és gazdagítja ma is (A Napkirály rokona, A Napkirály lovagjai,
A titokzatos palota, A sárgaruhás asszony, Vigilia, A nagy lakoma, Estéli mise
hegedűkísérettel, A levita énekel, Eleváció, A pap, Ki az úr?, Felhők
Pannonhalmán, Jönnek a barbárok, Emmánuel!, Az égő katedrális, Ave Cézárt,
Világdráma, Ha nem jött volna el, Pantheon). Dalok, ódák, himnuszok vannak
közöttük, amelyek hittel, imádságos szellemmel telítik a lelket és emelik az
ihletett költészet szárnyain a magasságok felé.
„Örök a szépség és az
örök az álmunk”
énekelte a fiatal Harsányi egyik legelső versében. Valóban ezzel a tudattal
járta az élet útjait és szemléli a világot. Ezért találta meg a szépet a lét
minden vonatkozásában; nemcsak az ég, hanem a föld is otthona az embernek; az
ég felé tör halhatatlan vágya és isteni eredetének királyi öntudata, de a
küzdőtér is kedves előtte, ahol a magasabb rendű emberiségért való harcot
megvívja és küzd azokért az eszményekért, amelyekért érdemes élni. Harsányi
Lajos a költő, magyarnak született; nemcsak a vérség és fajiság jogán tartozik
ehhez a földhöz, amelyen bölcsője ringott, hanem azzal a szellemiséggel is,
amelyet nemzetünk történelmének, kultúrájának, hagyományos értékeinek rajongó
szeretete jellemez és életre-halálra szóló kötelezettséggel vállalja a magyar
sorsközösséget. Szűkebb hazája a Dunántúl; egyéniségét és költészetét is vonzó
helyi színekkel élénkíti, gazdagítja ennek a nyugat-európai szomszédságú tájnak
légköre, természeti és kulturális sajátossága; a költőnek egyik legszebb és
legismertebb költeménye, a Dunántúl
dicsérete, ódában fejezi ki iránta való rajongását:
Szeresse más az árbocos nagy hajókat,
Mik ingadoznak távoli tenger hátán,
Imádjon Alpot, gyönyörű Riviérát:
Én itt maradok szentelt dombjaid közt
Drága Dunántúl.
A
dunántúliságból származó helyi színek és a szülőföld rajongó szeretete azonban
nem azt jelenti, hogy Harsányi Lajos regionalista költő. Berzsenyi Dániel,
Vörösmarty Mihály, Kisfaludy Sándor és Károly, Babits Mihály is ennek a tájnak
szülöttei voltak, lelkiségük és költészetük ugyancsak különleges jegyekkel
viseli magán a származás nyomait; de valamint ők nem akartak csak dunántúli
költők lenni, hanem az egyetemes magyarságé lettek, Harsányi sem csak
dunántúli, hanem magyar költő, az
egész nemzeté. Ezt az igazságot szembe kell helyezni azzal az elfogultsággal,
amely Harsányi költészetének jelentőségét és értékét vidéki keretek közé
szeretné szorítani. Ugyanilyen elfogultság és tévedés, amikor különös
nyomatékkal hangoztatják róla, hogy pap-költő; a papi jelleg és hivatástudat
lényeges, szerves része énalkatának, egyik legerősebb oszlopa világképének és
forrása életérzésének, de költő mivoltát nem ez határozza meg, hanem egyes
egyedül veleszületett tehetsége: esztétikai beállítottsága a léttel szemben és
az a képesség, hogy élményeit, bármilyen forrásból erednek, hatásos művészi
módon tudja időtlen érvényű formába rögzíteni.
Harsányi
magyarságélménye időbeli és térbeli viszonylatban egyaránt mély és egyetemes
jellegű. Ady haláljóslatú lírájával szemben életigenlő és hívő magatartással
azonosul a magyar sorssal és bár meglátja a múlt és jelen tragikus válságait (Magyarok a Tiszánál, Minálunk minden
elfogy, Tragikus magyar, Vihar a Duna felett), kedvesebb szívének mindaz,
ami a „Beata Ungaria” örök reménységeinek ígéretét hordozza. Legújabb
irodalmunk új népies költői fanatikus önhittséggel hirdetik magukról, hogy
felfedezték az igazi magyar falut és magyar népet, amely szerintük egyetlen
biztosítéka a nemzet fennmaradásának. Nép- és faluszemléletük azonban csekély
kivétellel csak a nyers ösztönök, indulatok és szenvedélyek emberét látja meg a
magyar parasztban, a sok százados keresztény hagyomány eleven kegyelmi
tényezőit elsikkasztja belőle. Harsányi Lajos, aki csaknem két évtizedig volt
egy színmagyar rábaközi falu lelkipásztora, a lélek szemével is meglátta a
népben az örök magyar és keresztény vonásokat és a természetes adottságaiban is
nagyra hivatott fajnak lelki kultúrája alapján hiszi életrevalónak,
történelemhordozónak a magyar parasztot. Remekbe vésett genre-képei, idilljei és
alakrajzai (A magyar pap, A béres, A
paraszt ősszel, Öreg magyar, A magyar paraszt, Legényke, Falusi leány) és
magyar tájhangulatfestései (Magyar tél,
Magyar táj, Őszi síp, Falusi kép, Téli kép,Falusi templomok illata) e
műfajok legszebb hazai hajtásai közé tartoznak és méltó folytatásai a nemzeti
klasszicizmus legnagyobbjai, Petőfi, Arany, Gyulai, Tompa Mihály e nemű
alkotásainak. A kolorista hajlamú költő, aki fiatalabb éveiben az olasz tájak
és az Adria színpompáját is hivatott ecsettel festegette, csakhamar felfedezte
a Fertő poézisét a magyar leíró költészet számára és később már egyes-egyedül a
magyar tájimpresszionizmus rajongó
mestere maradt.
A
természet életéből vett indítékok, képek és hasonlatok szövik át azokat a
költeményeit is, amelyekben a líra örök témáit, a mulandóságot, halált,
életbölcsességet énekli meg új és egyéni hangnemben. „Az élet: minden. És semmit sem ér, Ha egyszer véget ér” – vallja a
költő „Te is csak fű vagy?” című
versében és ez a gondolat mottója lehetne elégikus hangulatú költeményeinek.
Fáj az elmúlás és keserű a halál akkor is, ha nehéz az élet és erős bennünk az
örök haza és boldog feltámadás reménye. Harsányi lírájában nagyon gyakori
motívum a mulandóság és a halál, de hiányzik ezekkel kapcsolatban a félelem
indítéka: a katolikus sorsérzés itt is harmóniába olvasztja a szomorúság természetes
emberi érzését a célhoz érés vigasztaló és felemelő reménységével. Legszebb
elégiái (Őszi szántás, Nem állnak meg az
órák, Gyászjelentés, Ó líra, líra!) klasszikus példái e műfajnak. Egyéb
bölcselő tárgyú költeményei az élettel szemben való magatartásban Horatius,
Berzsenyi és Assisi Szent Ferenc lelkiségének legvonzóbb elemeit olvasztják
egybe: az arany középszer, igénytelenség a földi javak iránt, egyszerűség, a
szív jósága és tisztasága, megnyugvás a Gondviselés végzésében, kevéssel
megelégedés és nagylelkű, adakozó szeretet teszik életünket tartalmassá,
halálunkat könnyelművé (A bölcs, A
szegénység dicsérete, A taps ellen, Falusi tanácsok, Horatiushoz, A haláltól ne
félj, Falun ilyen a halál, Mi volna jó?).
A
művészetelméletnek és így a költészet esztétikájának is egyik sokat vitatott
kérdése: jogosult-e és milyen mértékben az irányzatosság, politikai,
világnézeti, szociális és más tendenciának művészi eszközökkel való szolgálata.
Kétségtelen, hogy a l’ art pour l’ art elve, helyesen értelmezve, igaz és
helyes elv: a műalkotásnak sajátos hivatása, elsődleges célja és feladata az
esztétikai érdek szolgálata. Ha ezt az irányzatosság háttérbe szorítja, akkor nem műalkotással, hanem művészi formába
burkolt propagandával állunk szemben. Harsányi Lajosnak, aki igazi emberi, papi
és magyar lelkiismerettel és felelősségérzéssel éli át korunk minden erkölcsi,
lelki, társadalmi és világnézeti válságát, számos olyan költeménye van,
amelyekben a szörnyű krízis tüneteit tárja fel, a mai ember lelkiismeretét
ébresztgeti és a bajok orvoslásával ad tanácsokat (A kalapácsos ember, Polgár, nem hallod a harangszót?, Emberek, mi lesz?
A kalapácsos ember, Polgár, nem hallod a harangszót?, Emberek, mi lesz?, A
lámpástalan ember, A vörös malom, Három rém stb.). Propagandaköltemények
ezek? Aligha: Nem a tiszta „líra” abszolút művészi, vitathatatlanul esztétikai
jellegű és hatású mintapéldái ugyan, de megrázó élményből erednek és a mindig
artisztikus magatartású Harsányi-lélek közvetítésében ezekből sem hiányzik a
költővátesz ellenállhatatlan sugalló ereje.
Több
mint három évtizeddel ezelőtt „A lelkem
most virágzik” című fohászában így énekelt a költő az élet Urához:
Ó én Uram! A lelkem most virágzik.
Kimondhatatlan sok virág van ottan.
Engedd, hogy éltem őszén én is dúsan
Álljak előtted – érdemmel rakottan!
Ki
mondhatja el több joggal, hogy az ég meghallgatta kérését, mint Harsányi Lajos,
a mi jubiláló nagy magyar költőnk?
Forrás: Győri Szemle XIV. évf. 1943.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése