Palágyi Lajos: Későn

I.

Halk zörrenés az ajtón.

Fölrezzen: Vajh' ki ez?

Tán szél zörrent sóhajtón?

Tán élőtől e nesz?

De im kopognak ujra,

Ember kopogtatott.

Ki az, kit vándor útja

E ház elé hozott?

Álmok közt ült merengve

A férfi s fölriadt.

Az éjben kint esengve

Hall női hangokat.

Azt véli, hogy már hallá

E hangot egykoron

S szívébe úgy nyilall rá

A régi fájdalom.

Míg ajtaját kitárja

S fagyos szél békaczag,

Házába lép egy árva

Magányos nő-alak.

Rongygyal borítva teste,

Az arcza halovány,

Sötét szeme beesve

Széjjel néz tétován.

Majd szól a nő könyörgve:

„Mindenki elhagyott,

Szegényen, összetörve,

Barátom, itt vagyok.

Az egyetlen, ki jó volt,

Önzetlen igazán,

Ki nem bájamnak hódolt,

Szívet kért hajdanán.

Egyetlen, kit becsültem,

Szülőm, atyám helyett,

S kit mégis elkerültem,

Mert híven szeretett.

Egyetlen, kiben hittem

S kit mégis ámiték,

Te vagy, barátom, itten

A végső menedék.”

...A férfiú szelíden

Szemét reá veti,

Ápolja nyájas híven

Egy szót se mond neki.

Pattogó tűzhelyéhez

Ülteti gonddal őt,

Párolgó estebédhez

Úgy hívja ozt' a nőt.

Elköltik az ebédet,

Immár a férfi szól:

„Mi ért? mi bántott téged?

Mily nagy bú ért utól?

Oh, mondd el, édes gyermek,

Szívtépő bánatod',

Ha hallom nagy keserved,

Tán írt találhatok...”

Most hosszan keseregve

Beszél a tört alak,

Míg könnyei peregve

Patakként omlanak.

Hogy' űzte őt az élet,

Mily sarat szórt reá,

Hogy' hagyta el a lélek,

Mert hívét elhagyá.

Milyen nehéz a lánynak

Tisztán maradni ott,

Hol tapsolnak silánynak

S babért kap a bukott.

Szenvedve, nélkülözve,

Mily messze bujdokolt,

S hogyan dőlt hite össze,

Mert tőle messze volt.

Hogy' sírta szíve vissza

A hű barát szivét,

S hogy' maradt lelke tiszta,

Igen! ő tiszta még.

Bár nyelve a gyanúnak

Gyalázta eleget,

Ő esküszik s tanúnak

Szólítja az eget.

Irigyek ráfogása,

Hogy ő rá szenny tapadt, -

Mert jobb volt, mint sok társa,

Mind őt gyalázta csak.

S szakadozottan törve

Beszélt tovább, tovább,

Hogyan csalá őt tőrbe

Ama festett világ.

És minden vád, gyalázat

Reá hogyan tapadt

S ellene szól a látszat,

A csalfa és a vak.

De higyjen néki, higyjen,

Ha ma is szereti, -

A férfiú szeliden

Szemét reá veti.

A külszínt általjáró

Biztos lélekbuvár,

A szív mélyébe szálló

E nyugodt szemsugár.

Az asszony megzavarva

Néz ide és oda,

Beszélni is akarna,

Csak hallgat tétova.

Szemét a földre szegzi,

Többé egy szót se mond,

De majd a férfi kezdi

És így beszél viszont:

„Mindent tudok és mindent

Rám bízhatsz, gyermekem,

Én áldom a jó istent,

Hogy elhozott nekem.

Szerény padlás-lakomba,

Hol nincs dísz, kényelem,

És nincsen czifra pompa,

Maradj eztán velem.

Munka az én táplálóm,

Lemondás támaszom.

Társam sok égi álom,

Az isten vigaszom.

Az életharcz megedzett,

Te se csüggedj bele,

Mindennek, amit szerzek,

Tiéd lesz a fele.

Vedd biztos menedékül

E ház tulsó felét,

Itt élhetsz bú, gond nélkül,

Mig uj kedv száll beléd.

Ha szennyét múlt időnek

Feledni akarod,

A tiszta szép jövőnek

Reményén andalogj.

S ha a jövendőt rútnak,

Szennyesnek képzeled,

Ah szűzi tiszta múltad

Emlékén édelegj.

S ha újra - hogy kiszálljon -

Lelkednek kedve kél,

Mehetsz - az isten áldjon -

Békén, ahogy jövél.

De hogyha sírig folyton

Maradnál itt velem,

Maradhatsz - isten óvjon -

Szomszédom szüntelen...”

Szomszédom! Elpirúlva

Csak hallgatott a nő

S kamrájába vonúlva

Pihenni tére ő.

II.

Ott éltek együtt ketten

Két kis padlás-szobán,

De tiszta, érintetlen

Irén, mint hajdanán.

És bár sok estét együtt

Tölthettek gondtalan,

Még sem tért vissza kedvük

Csak ültek szótalan.

Kenyerüket kereste

A férfi nappal ott,

De ha leszállt az este,

Magának dolgozott.

A jelené volt napja,

Jövőé éjjele,

Az ihlet-láz ragadta,

Szebb honba szállt vele.

Asztalánál suttogva

Csak olvasott, csak írt,

Mig a padlás-sarokba'

Irén magába' sírt.

Mindegyre föltekintett,

S a férfiút lesé:

Nem hull-e egy tekintet,

Egy jó szó ő felé?

Nem hagyja abba mívét?

- Oly fárasztó az éj! -

Nem járja-é át szívét

A régi szenvedély?

Nem tör ki vádló szóban

Sok régi sérelem?

Meghalt-e hát valóban

Az ifju szerelem?

Oh, bármit szólna, tenne,

Sújtaná bosszulón,

Csak oly szótlan ne lenne,

Oly zárkózott ne vón!...

Szállnak némán a perczek

A kis padlás-szobán,

Bent csak az óra perczeg,

Kint a szél búg csupán.

A székesegyház tornya

Kondúl, nyugvóra int,

A férfi fölzavarva

Irén felé tekint.

És így szól: »Drága gyermek,

Még itt ülsz éberen!

Látom, hogy könnyed pergett,

Mi bántott, édesem?«

Felel a nő remegve:

...”Ah rossz néven ne vedd,

Régóta gyötri egyre

Egy kérdés lelkemet.

Emiatt öl a bánat,

Emiatt perg e könny:

Hogy van-e bűnbocsánat?

Feledted-e bünöm?”

Szól társa: ...”Oh te balga,

Ez búsított tehát!

Ki esdő szódat hallja,

Még vétket fog reád.

Az bocsásson meg néked,

Ki elébb elitél.

De hisz te olyan vétket

Még el nem követél.«

...»Ne így, ne így, barátom,

Szivem választ kíván.

Oh tudsz-e bűnbocsátón

Gondolni én reám?”

Felel békén a férfi:

...”Ne gyalázd Istenünk!

Az ő tisztje itélni

És megbocsájtni bűnt.

Ha lelked bűnös volna

S én megbocsájtanék,

A bűn alól feloldva

Lelked nem volna még.

Tekints saját szivedbe,

Az isten ott lakik

És bizd itéletedre,

- Ha vannak - bűneid.

Se jót, se rosszat véled

Nem tehet soha más,

Szivedben az itélet

És a feloldozás!...”

Eseng a nő: ...”Örökké

Nyomorúlt legyek én!?

Hát soha, soha többé

Nincs vigasz, nincs remény!?

Hát soha már e létben

Barátom nem lehetsz!?

Nem lángolsz többé értem,

Hát többé nem szeretsz!?...”

Felel a férfi halkan,

Mig ajaka remeg:

„Hát oly felfoghatatlan

Az emberszív neked?

Hát soha, tévedt gyermek,

Nem érted semmikép,

Hogy szeretetre termett

A szív, a tiszta ép.

Törvénye az, hogy híven

Szeresse társait,

Hisz minden ember-szívben

Az egy isten lakik.

S törvénye, hogy múltjához

Örökké hű legyen,

Mert hogyha hű magához,

Hű máshoz, gyermekem.

Ne bántson hát a bánat,

Élj gondtalan, vigan,

Szülőd leszek és gyámod,

Én árva jó fiam...”

Oly gyöngéd volt a hangja,

Hisz ott fakadt szivén

S mégis, midőn ezt hallja,

Sápad, pirúl Irén.

Oh hisz hiába kérdi

E büszke nagy szivet,

És soha ez a férfi -

A nőt nem érti meg.

III.

Reménytelen sovárgva

És megértetlenül

Élt ott a tévedt árva

Kettesben - egyedül.

És minden újabb nappal

Próbálta ujolag,

Hogy fölidézze szókkal

A rég múlt napokat.

Ha tán egy halvány emlék

Egy kép a múlt időn

A férfiúnak lelkét

Átjárná éltetőn.

Sok czélzás a tavaszra,

Elűzné a telet,

S szívben, mely béhavazva,

Támadna kikelet.

S Irén idézte folyvást

A nyári kis lakot,

A kertet, rózsa bokrát,

A lugast, a padot;

Az ifjukori tréfát,

Bohó pajzánkodást,

A nyári esti sétát,

Az első vallomást;

Közönynyel hogyan gyötré

Az igaz szeretőt!

De már ezentul többé

Sohsem kinozza őt. - -

Hiába, mindhiába!

Magát bármint töré:

Kétségbeesve látja,

E férfi nem övé.

Hát följajong magában,

Fölsír reménytelen:

...”Mért maradok e házban?

Itt nincs többé helyem.

Ki büszkén, gőggel állva

Daczoltam vészeket,

Szánandó koldus-pára

Én többé nem leszek.

Bár gyöngéd szívvel adja,

Mint soha senki más,

Megfullaszt a falatja,

Megfojt e kis lakás!

Inkább utczára vetne

A fösvény nyomorúlt,

Gyűlölne vagy szeretne,

Oh csak ne szánna úgy...”

S keservtől, láztól égve

Önmegfeledkezőn,

Zokogva húllt elébe

És ekkép esde hőn:

...”Szeretlek, óh gyülöllek,

Te esdett s rettegett,

Úgy fél a lelkem tőled

S úgy szomjaz tégedet.

Te irgalmas, kegyetlen,

Te nyájas, te kevély,

Te nyilt napfényes szellem,

Te titokteli éj.

Nyiljon meg szived, ember,

Mit gondolsz, mondd ki, mondd:

Rabnődet szerelemmel

Szereted-é viszont?

Én föl nem kelek innen,

Mig ajkad nem felel.

Szemérem, dölyf, ah minden

Veszszen örökre el.

Egy vallomás ez ajkon,

Egy édes csók csupán,

S boldogan kisóhajtom

Lelkemet azután...”

Kábúltan áll a férfi

A térdelő előtt,

Egyszerre - ezt nem érti -

Hév, láz fogá el őt.

Ugyan mi lelte lelkét?

Mitől e hiuság?

Mi remegteti mellét?

Kevélység, gyávaság?

De egy pillantat mulva

Már nyugodt és erős,

S aztán elkomorúlva,

Feddé magát a hős:

...”Szivem, óh hiú szív te,

Te most is ingatag,

Ki mást tanítasz hitre,

Elszédülnél magad!?”

És lehajol Irénhez,

Sok vigasz-szót rebeg:

„Gyermekem, kedves, édes,

Beteg vagy, lázbeteg.

Hisz mint atyád, szeretlek

És sohsem hagylak el,

És őrködöm feletted,

Ápollak is, ha kell.

Hát térj magadhoz, gyermek,

Hát ne kinozd magad,

Ne követelj szerelmet,

Mely csak önként fakad.

S amit a szív, ha lázad,

Nem vív ki sohasem,

Kivívja az alázat

S a tűrés, édesem.

Csak próba ez az élet,

Szebb lét próbája ám,

S mindent elér a lélek,

Mely úrrá lesz magán.

Épp azt kell eltipornod,

A vágyat, szilajat,

Mitől nem lehetsz boldog,

Mi bűn felé ragad.

Alázatot tanúlva,

Majd lesz, ki fölemel,

Ember csak porba hullva,

Szállhat az égbe fel.”

IV.

A nőt karjába vette,

Mikéntha lánya vón,

Párnák közzé fektette,

Beczézte altatón.

Tréfálva, mosolyogva

Tündér mesét sugott,

Mig sírva, felzokogva

Az asszony hallgatott.

Zilált haja kibontva,

A válla meztelen,

De társa féltő gondja

Befödte nesztelen.

A férfi szólt: „Hajnalra

Erős lészsz és vidám.”

A nő szólt: „Ravatalra

Fektetnek ezután.”

A férfi szólt: „Ne féljed

A lázt, te kis beteg!”

A nő szólt: „Isten véled,

Én holnap elmegyek.

Utólszor alszom itten

E bús födél alatt

S hálálja meg az isten

A te jóságodat.

És soha bú ne érjen,

Se önvád, öldöső

S legyen ki néked éljen,

Oly  t i s z t a  m u l t u  nő.

S ha boldogít egy szebb kor

Szelid család ölén,

Jusson eszedbe egykor

A bujdosó Irén.

Ki szeretett halálig

És áldást kért reád,

Kit holnap nem lelsz már itt.

Menj, menj! Jó éjszakát.”

A férfi ment. Az ajtón

Megállt. Ozt' ment megint.

A szél nyögött sohajtón

Az utczán odakint.

Az ablaktábla zörrent

És valami zuhant...

Ki sikitott, mi csörrent?

Ki fekszik ott alant?

A ház sötét kövére

Zuhant szegény leány,

Ott foly patakban vére

A nagy ház udvarán.

Hozzák. A félholt gyermek

Meghalni tér ide.

Csak áll a férfi, dermedt

Iszonytól a szive.

Egyszerre vajh mi lelte?

Ez volt imént erős?

Úgy összeroppan lelke,

Térdére rogy a hős.

Mi benne tulfeszítve,

A zordon akarat,

Uralmát elveszítve,

Vad könnyekre fakad.

Áztatja könnypatakkal

Az asszony tetemét,

A félholt suttog halkal,

Ráveti tört szemét.

A férfi őrült lázba,

Remegve így beszél:

„Mit tettem, óh én gyáva?

S te hős szív, mit tevél?

Jaj meg nem érthetélek,

Jaj fel nem foghatál,

Halálba üldözélek,

Ki életem valál.

Te szeretett, te áldott,

Te hőn esengve várt,

Te visszasírt, sóvárgott,

Te végre megtalált...

Nem lehet az, hogy végkép

Szivemtől elszakadj.

Reám dől a sötétség,

Óh maradj, óh maradj!

Sok esztendőn át folyvást

Azért szenvedtem én,

S tanúltam a lemondást,

Hogy birjalak, Irén.

Hazugság, ámítás volt

A nagy önuralom,

Bőszűlt vihart palástolt

A gonosz nyugalom.

Te rab módjára sinylett,

Fékezett szív, szivem,

Törd széjjel rabbilincsed,

Lázadj föl ellenem!

Oh dúlj te vágy, te titkos,

Tombold ki magadat!

Sülyedj pokolba, gyilkos

Kegyetlen akarat!...”

S zokog ajkán a vesztett,

A tört életremény:

„Szeretlek, nem eresztlek!

Utánad halok én!”

Erőtlenül mosolygva

Még egy szót súg a lány:

„Szeretsz-e?” - haldokolva

E szó leng ajakán.

Még egyszer ott bevallá

A síró férfi azt,

A lány még egyszer hallá

Az esdekelt vigaszt.

És egymásba fogódzva

Két szív egygyé tapadt

Egy tiszta örök csókba

Olvadt a két ajak.

Meghalt. - A végső harczon

Irén már átesett.

De még a sápadt arczon

Mennyei üdv lebeg.

(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. Singer és Wolfner)