Gyermekét sirató Rákhelé a sorsom...

Gyermekét sirató Rákhelé a sorsom,

Élő fiam kevés, többnyire már holtan.

Testemen gyászruha, ajkamon panaszdal,

Egyedül maradtam tengerfájdalmammal.

Latinul:

„Sum Rachel in Rama multum contristata,

Omnibus filiis pene destituta.

Circumdederunt me fletus et lamenta,

Quod ita per bella nuda sim relicta.”

Idézet egy régi elégiából. Az 1703-11-es kurucháborúk viszontagságai sok áldozatot követeltek a debreceni Kollégium tanulói közül is. Emiatt való fájdalmát örökíti meg Baranyi Péter, a szegénytanulók akkori gondnoka egy hétszakaszos, latin szövegű elégiában, melyet 1713-ban egyik gondnoki naplóba jegyzett be. Ennek utolsó szakasza így hangzik:

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Oláh Gábor: Lesz még szőlő, lágy kenyér

Olyan jó neve van sok ferde magyarnak,

S engem, kemény fiút, látni sem akarnak.

Széllel bélelt rongyok ragyognak a vártán,

S a legpiszkosabb kis nap se ver sugárt rám.

Pedig voltam én is szép asszony kocsisa,

Ültem a hír bakján, visszhang verte vissza

Kiáltott szavamat. Rengeteg zúgtak.

Alig tudtam számát babérkoszorúmnak.

Hervadt koszorúknak avarán tör lábam

Új csapást az élet komor vadonában.

Kis üveg furulyám kapatom új dalra,

Mindegy ha ember nem, csak a madár hallja.

Hajdanában híres Adyval vesződtem,

Szép Apolló-feje ott táncolt előttem,

Elvette a napot, árnyékba borított,

Magam magam ellen vadítva uszított.

Víttunk, verekedtünk: ki legény a gáton?

Ma még ellenségem, holnap már barátom.

Hej, hogy zengett-zúgott a roppant aréna!

Törte magát, látni, vak, süket és béna.

Minden órámnak volt szakasztott virága,

S bár fejem éles kő, kard is egyre vágta:

Kibuggyanó vérem bíbor koronával

Övezte királyi homlokomat átal.

Ez volt a szép idő. Lányok mosolyogtak,

Zengett mély hajrája komoly magyaroknak.

Arcomat népemnek tükörében néztem,

Szakasztott mása volt övének egészen.

Elmúlt az aranykor is. Vaskorszakba romlott

ifjúságom nem ver már semmi bolondot.

Okosan hullong ki barna hajam szála,

Megdőlt reményemet csalódás kaszálja.

Kezdett futásomnak be más lett a vége,

Mint amit rajzoltam magamnak az égre.

Levert a föld alá sötétséges sorom

Vállamon az eget rogyadozva hordom.

Most kihull a nevem jó darab időre

Hallgat ezer versem, nem kavarog tőle

Mámorban az ittas ifjúság. Nem bánom.

Csak alszik, nem halt meg az én ifjúságom.

Egyszer a koporsóm zára csak fölpattan,

Kiszállok síromból – s árja-szakadatlan

Hömpölyg kelő hírem zendülve belőle,

Rideg Magyarország mámorba rogy tőle.

- 1937. február –

^×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan, kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Tóth Endre: Bezárt temetők

Megteltek a város öreg temetői,

nem tudnak a holtak egymástól elférni.

Kétszáz hosszú éve idetért mindenki,

szerszámát letéve, örökre pihenni.

Az új halottaknak új helyet kerestek

s most ott gyűlnek sorra fejfák és keresztek.

A többit bezárták, a régit, a hatot

s ott maradt magára a temérdek halott.

Azóta, mint az ár, terjed a természet,

vadonná formálja vissza az egészet,

a síron buja fű nő, elkorhad a fejfa,

s Mindszent napján mindig kevesebb a gyertya.

Ilyen ó-temetőn járok mostanába,

s látom, napról-napra fogy a sírok száma.

Az új temetőbe kerül a sok márvány,

csak a    s z e g é n y   holtak maradnak ott árván.

Itt egy néni fekszik, Portörő Péterné,

de urát, ki túlélte, nem temetik mellé.

Töpreng: ha ő itt lesz, a párja meg máshol,

hogy lelik meg egymást a feltámadáskor.

Ötven év se múlik, nem lesz itt temető,

kövér kalászt arat majd a szántóvető,

vagy gyorslábú gyermek űzi a lepkéket.

Átlép a halálon a győzelmes élet.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 1. sz. 1947.

Gyökössy Endre: Péter és Pál

Tudjuk: Péter is bűnös, Pál is bűnös,

látjuk: Péter üldözött, Pál meg üldöz.

Uram, így volt és így lesz, míg az ember

Jézus mellé nem ül töredelemmel.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Gyökössy Endre: András-napi merengés

Egy pohár bort emel-e rám valaki ma?

Száll-e értem hozzád, Uram, forró ima?

És ha Te a bűneimet számba veszed,

tartod-e még rajtam tovább őrző kezed?

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Tóth Endre: A világ reménye

Hogy beteljesedjék ige és ígéret:

a földreszállt Isten maga gyermekké lett.

Világot váltott meg, kisdednek születre,

s férfiként szegezték fel a feszületre.

Kit elűztek tőle a zord tanítványok,

ő minden gyermeket magához bocsátott,

s őnekik ígérte örökül a mennyet,

nem a hurcolóknak s a tudós véneknek.

Azóta a világ reménye: a gyermek,

érte bocsát meg az Isten az embernek,

s úgy tekintünk mi is minden csecsemőre,

mintha különb ember válhatnék belőle.

Ha gyermek maradna mindig a szívében,

nem érné az embert annyi bukás, szégyen,

de ahogy nő: ezer kísértés les rája,

s a vén, bűnös világ magához formálja.

Betlehemi gyermek, földi bűntől tiszta,

vezesd a világot a bölcsőhöz vissza.

Tudjon hinni megint, legyen újra gyermek,

s nyerjen itt lent békét s odafent kegyelmet.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Gyökössy Endre: Szöszön, borson

Cipőm sarka ferde,

a nadrágom rojtos,

szívós feleségem

foltra foltot foltoz.

Gyomrom összeszűkült,

a torkom kiszáradt,

a fejem, a szívem

fáradt, fáradt, fáradt.

Pedig élni kell még,

készül már jobb sorsom,

nem tengődöm tovább

hitvány szöszön, borson;

jut majd jó szalonna

fejér kenyeremhez

s lelkemben félelem

nem lesz, nem lesz, nem lesz.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Baja Mihály: Kiáltás a mélységből (1944. okt.)

„A mélységből kiáltok hozzád Uram.”

130. zsoltár 1. v.

Hullott a bomba, mint a jég verése,

Mint az átok a tavaszi vetésre:

száz gépmadár elszállt, meg visszaszállt

És szórta ránk a rettentő halált.

Felsirámlik a mélységből a jajszó,

Mint viharban az elhaló harangszó,

Vaksors az élőt egy percig sem óvja,

Fent és alant a poklok infernója.

Az ősi templom már lehullt a porba,

Égnék mered bús fejfaként a tornya:

Alatta minden puszta temető,

Égő koporsó százados tető.

Zengő harangok öble összetörve

Zuhant alá az iszapos gödörbe,

Nyelvök kitépve, néma, mint a bánat…

Ha szólhatnának, jaj, mit modanának?

És jött az éj: tűzcsóva gyúlt az égen

S árulkodott ránk nappali fehéren.

Vijjogva szállt föl új halálcsapat:

Nincs irgalom sem ég, se föld alatt!

Alélt szülő, míg elfut szíve vére,

Szorítja kisdedét a kebelére,

Hű mátkapárok, nincs már gátja, bátran

Ölelhetik egymást a halálban.

Rémséges éj! Én is halálra váltan

Egyedül egy sötét odúban álltam,

Tudtam, hogy itt a végső pillanat,

Átéltem életem egy perc alatt.

Hajnalba gyúlt a pincetok magánya

És újra látom mindent, ami drága,

Mi szép volt benne és feledhetetlen,

Mindent, mi véges és mi véghetetlen.

Láttam magam, mint küzdő kis diákot,

Ki sorsa zörgő szekerére hágott,

Kerék kopik, míg völgyről hegyre ér:

Jöhet már értem a tüzes szekér.

Nem sír utánam senki, árva voltom

egy más világ ringó fájába oltom…

Sütött rám a barátság napja bőven:

A hű barátok mind a temetőben.

Egy boldogságom volt, a dal világa.

Daltermő fámnak nincsen száraz ága,

Még most is ontja zengő illatát:

Isten veled dalok világa hát!

Ó, álmaimnak szép szivárvány hídja,

Mely rám a mennybolt kapuját kinyitja,

Elnyelt a siralomvölgy vak sötétje,

Emelj tündöklő sávod fénykörébe!

Körülöleltél, szívemre hajoltál,

Nekem mindétig Szentek Szentje voltál;

Lángodból, mely már elhalón lobog,

Még egy utolsó szikrát hadd lopok.

Zengett az ige, nem zajongva, lágyan,

Mint a zsoltár, az angyalok dalában.

Én oltáromnak hívő papja voltam:

Boldog halál, ölelni ráhajoltam.

Csak porszem itt a véges emberélet,

Halomba söpri szörnyű végítélet.

Uram, tekintsd meg ezt a porszemet:

Kezedbe adtam vérző szívemet!

S míg aléltan önmagam temettem,

Már jött a Vég, már ott zúgott felettem.

Rengett az ég, ingott a föld alattam…

Utcák omlottak és én megmaradtam.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Asztalos Sándor (1919-1970): Dongó szélnek égi városa

„A csengő zörrent. Menj ki ajtót nyitni!” –

ím ezt gondoltam harmadszor ma már,

s úgy lépkedtél ki repdeső hajaddal,

mint kékestollú, borzolt sasmadár.

Most ülök itt. A percek arabeszkje

a végtelenség szőnyegébe köt

és hallgatom: a házak erdejében

s hogy dong a szél a kőfalak között.

Úgy dong a szél, úgy dong az udvaron,

mint százezernyi álmos lódarázs,

úgy donganak az utcák, templomok,

mint hogyha most nem volna semmi más:

csak dünnyögő szél, dongó, nagy harang,

csak hangból font kavargó ködkörök,

csak szélből épült óriási város

a szürke ég, s a szürke föld között.

Óh férfiak, mi balga  férfiak,

kik térképeket vágunk-szabdalunk,

kik hét lakattal zsarnok kulcscsomókkal

akarjuk védni országunk kapunk,

kik bérházaknak első emeletjén

üres szobákban ülünk álmoson,

hát mért nem vesszük észre, hogy a szél

minden határon dongva átoson?

Barátaim, mi kővárosban élünk,

a házaink mind összeomlanak,

romhalmazok közt válik porrá csontunk:

a Szélváros örökre megmarad!

És épül, épül, épül, egyre épül,

már tengerek és fellegek közt se fér,

s a novgorodi vásárcsarnokoktól

és Brindisitől Hammerfestig ér.

És nincs határa, nincs sehol határa,

 - mit számít itt a térképek sora? –

barátaim, hát mért nem látjuk már be,

az ember milyen kergült-ostoba?

Hát nem halljátok, hogy a Föld körül már

úgy döng a szél, mint milljom lódarázs,

s hogy mély szavában forr az emberi

és mesebeli legvalóbb varázs?

Nem én mondom: ez több minden mesénél,

a Nagy Békének suttogása ez;

barátaim, a dongó szél dalában

a végső emberségünk ébredez.

Figyeljetek rá! Elporló szobákból,

ha társatokat csengő hívja ki:

a dongó szélnek égi városából

a nagy suttogást mindig hallani.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Gyökössy Endre: Az idegen

Idegenről dicsérő dalt sose mondtam, most se mondok,

az idegen idegenül tolja el a magyar gondot,

álmainkat nem hordozza szívében egy idegen se,

hazámból egy porszem kevés, azt se bíznám idegenre.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Gyökössy Endre: Búcsúzom

Megpróbált az Isten, meg is érdemeltem…

Neki-feszítettem a harcnak a mellem,

azt hittem: le nem győz soha senki engem.

Munka volt a kardom, becsület a vértem

s alázatom’ kövér gőggel kicseréltem,

azt vártam: az Úr is hadakozzék értem.

És Ő meg is markolt, bordámat bezúzta,

nem talált méltónak az apai jussra:

békémet elvette, kötött hadi gúzsba.

Két világégésben megforgatott nyárson,

hogy töredelemmel szívéhez alázzon,

hogy szebb legyen a rongy, mint régen a bársony.

Elfogadtam… Igám türelemmel húzom,

csontra száradt bőrig elapad a húsom…

Az élettől én már csöndben így búcsúzom.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Szabó Magda: Emberek

A szó utolszor útrakél,

és megfordul a semminél.

Eddig némának hittetek,

most megszólalok, Emberek.

Megérti nyelvem mind a fa,

megérti aszály, áradat,

megértik partok és vizek,

mért nem értitek, Emberek?

Újhold kél, fényével üzen,

a gally is beszél a tűzön,

csobban a patak, megremeg,

mért nem feleltek, Emberek?

Szeret az árnyék és nap,

szeret a köd, a virradat,

a szőlőinda is szeret,

mért nem szerettek, Emberek?

És én is mindent szeretek,

a tág világot veletek,

s úgy fáj, hogy egyszer elmegyek,

mért nem hiszitek, Emberek?

apad napom, zuhan napom,

rendül a hullám, csolnakom

rúdján vitorlám felmered,

mért nem siettek, Emberek?

Mert ha az álom eltemet,

ha befolynak a fellegek,

ha majd a semmi ellepett,

késő lesz akkor, Emberek.

Nem én leszek, csak bamba kő,

nem én leszek, csak barna föld.

Szél fújja messzi lelkemet,

hiába sírtok, Emberek.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Szabó Magda: Idegen, sárga parton

A szók a mélybe buknak;

mint kék halat a tenger,

csak néha dob magasra

egy hangot a sötét.

A csók langyosra bágyad,

elszunnyad ifjú száján,

szeme tükrös faláról

visszacsúszik a kép.

Nagy homlokán a fények

kihúnynak. Ujja fáradt;

az öntudat kihullik,

megrendül a küszöb,

s már gázol könnyű lépte

idegen, sárga parton,

híg, süppedő fövenyben,

szelíd szörnyek között.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Szabó Magda: Sírvers

(W. F. emlékének)

Én nem hiszem, hogy ferdült glóriával

szent várt reá, s az üdvösséges ég

barokk angyala mind felfújta arcát

hozsánnát zengni ezüst trombitán,

mikor langyos testére ráomolt

az elmúlás, elmetszve, mint a kés,

szép mosolyát, amely köldökzsinórként

kötötte őt anyjához, a világhoz;

és nem hiszem, hogy áll valami sárga

felhő fölött, és mint bizánci oltár,

tömjénillatú, arany és merev.

De nem hiszem azt sem, hogy itt hever

előttem, mint az ólomkatona,

valami horpadt, óriás dobozba

falazva be a száraz fű alatt,

hogy földbe csorgott gyönyörű szeme,

és néma és süket most, mint a kőt.

Sem itt, sem ott. Rémült szemem hiába

kutatja tűnt nyomát az ég s a föld

hideg közepén. Hol van? Ki látta őt,

ti emberek? A szót, azt vitte el,

mint üveggolyót tartja tenyerén

az egyetlen megfejtést a titokhoz,

s a megoldás most eltűnt a kezével.

Hol van most a keze? Csak térdelek

bután. Ég és föld egyformán üres.

A porba karcolom többé soha

ki nem mondható, szépséges nevét.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Baja Mihály: Esőért való könyörgés

Kié a rossz, kié a jó:

Hallgass meg, ó Mindenható!

Felettünk mindig kék az ég

S nem volt egy csöpp eső se rég.

Miért is adtad gyönyörül,

Ha rajtunk meg nem könyörül?

Éget napot fejünk felett

S nem úsztat barna felleget.

Kigyújt ezernyi csillagot,

De nem hullat bú harmatot.

Ha nincs eső: nem lesz kenyér,

Se fekete, se hófehér.

S ha nem búg csépléskor a gép:

Ínségszülötte lesz a nép.

S mily szörnyű ajkán a beszéd,

Ha káromolja Istenét!

Ó jaj, ha bűnt bűnnel tetéz,

Míg elkárhozva égre néz!

Én Istenem, nézd, a határ

szomjan eped régóta már,

Sír a kalászos rónaság,

ha rendet benne ki se vág.

A gulya, ménes nem legel:

Kiapadt kút mellett delel,

és minden élő tudja már,

hogy végítélet ez a nyár,

Ha meg nem nyílnak az egek

Tömlőiként a fellegek.

Virágtalan ravatalon

Fetreng az ember és barom,

Belé a lélek hálni jár,

Nyitott szemében a Halál.

Ne nézd a bűneink sorát,

Ki haragodnak ostorát

Rajtunk méltán suhogtatod…

De meddig tart még haragod?

Csak annyi jót engedj nekünk,

Hogy ahány könnyet a szemünk

Eleddig hullatott, Atyánk:

Hullasd az égből vissza ránk!

Ki vagy a sírók istene:

Imánknak ez az Ámene.

Debrecen, 1947. a nagy szárazság idején.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.