Sławomir Mrożek (1930-): EMIGRÁNSOK

A lengyel író hatvanadik születésnapján, 1990 nyarán olyan kéthetes színházi fesztivált csaptak a tiszteletére Krakkóban, amilyen legföljebb a régóta porladó klasszikusoknak szokott kijárni. A nevezetes nap egyébként pontatlanul áll minden lexikonban, így a magyar kiadásúakban is. Nem június 26-án, hanem 29-én jött a világra. Mint egy helyütt írja, eltűri ezt az anyakönyvi adattévesztést mert így legalább a precizitást túlzottan kedvelő titkosrendőrségek dokumentációjában is helytelenül szerepel (elég sok oka volt, hogy egyik leghíresebb tragikomédiájának a Rendőrség címet adja).

A tudományos konferenciával, színházi előadásokkal, könyvkiállítással, filmsorozattal, happeninggel tarkított népünnepély olyan alkotót övezett, aki 1963 óta Olaszországban, Franciaországban, Észak-Amerikában és másutt él, igazi világpolgár – második felesége például mexikói -, és hazájába az 1980-as évek végén bekövetkezett nagy közép-európai fordulat után is csak alkalmanként látogat vissza. „… ha egyszer elmégy, nincs visszatérés” – vallja; hozzátéve: ő már lengyel és külföldi is egyszerre – és inkább az utóbbi. Valahol a jelképes „határon” érzi magát (ez a kérdéskor bukkan föl Ház a határon című darabja abszurd dialógusaiban, a „megfelezett család” problematikájában).

Változatos ifjúkori élményei,  korai újságíróskodása eleinte sematikus riportokat is előcsalogattak tollából, de mihamar felülkerekedett filozofikus telítettségű szatirikus hajlama. Már harmincesztendős kora előtt megfogalmazta: „Két tendenciát látom magamban: a rend keresését s az anarchia iránti vonzalmat. Van némi konfliktus a kettő között; valami, amit Apollinaire a rend és kaland közti örök harcnak nevezett.” Ebben a dilemmában – és az író kisepikai műveiben, továbbá a munkássága maradandóbb részét képező drámákban is – a szabadságvágy jelenti az esetleges megoldást, azaz inkább a felülemelkedést. Világszemléletének összegzése Tangó című darabremeke.

Sławomir Mrożek nagyszámú groteszk példázata, színpadi parabolája az elvontan gunyoros, abszurd vagy absztrakt kelet-közép-európai irodalom vonulatába kötődik. Néhány honfitárs elődjén és kortársán kívül a cseh filmes új hullám, Örkény István vagy akár a bolgár Jordan Radicskov állhat közel hozzá – de ötvöződnek immár azok az irányzatok is, amelyekkel a nagyvilágban találkozott. Ma a világszerte legtöbbet játszott kortárs írók egyike.

Jó néhány társadalomkritikus (és túlzottan közvetlen) színművének intellektuális robbanótöltetét kiszerelte az idő: a szocializmus csődje. Az 1974-ben keletkezett Emigránsok azok közé sorolódik, amelyek változatlanul alkotóereje teljében mutatják az írót. Ő is volt otthontalan, nehezen élő, „meghatározatlan jogi státusú személy”. Konkrét helyszíntől, közelebbi cselekményidőtől, egyértelmű nemzeti hovatartozástól megfosztott példázata a legkevésbé mulatságos darabja (persze a pompás Mulatság írója itt is csillogtatja humorát). A fő gondolat ebbe a mondatba sűrűsödik: „A meghamisított jelen beteg jövőt szül.” Ez a legrealisztikusabb, már-már naturalista darabja.

A drámát 1978-ban Balogh Géza ültette át magyarra. 1979-ben a Nemzeti Színház mutatta be a Játékszínben, Székely Gábor rendezői elgondolása szerint. AA-t Garas Dezső, XX-et Avar István formálta meg.

**

EMIGRÁNSOK

Szereplők: AA, XX

John Osborne (1929-1994): DÜHÖNGŐ IFJÚSÁG

A kortárs európai dráma egyik irányzatteremtő, nagy hatású alakja Londonban született, kispolgári családi környezetből indult. Iskolai tanulmányait a devoni Belmont College-ban végezte. Rövid ideig segédrendezőként, majd színészként dolgozott. Már első drámáival (The Devil Inside, 1947; Epitaphe for George Dillon Anthony Creightonnel közösen, 1954) felhívta magára a hagyományokat megkérdőjelező angol színházi körök érdeklődését. Igazán átütő sikert a Dühöngő ifjúság című színművével ért el (1956; magyarra fordította Ottlik Géza; angol filmváltozat: Tony Richardson, 1958). Máig ezt tekintik fő művének, mivel a londoni Royal Court Theatre-beli bemutatója (1956) óta a „dühös fiatalok” néven ismertté vált irodalmi mozgalom elindítója, programadó bemutatkozása lett. Ez a mű voltaképpen ötszereplős kamaradarab, de főhőse, Jimmy Porter alakjával az író a régi, konzervatív Anglia, a viktoriánus szellem maradványai elleni lázadás reprezentatív figuráját teremtette meg; egy időben az amerikai beatnemzedék nemzetközi hatású irodalmával és a hatvanas évek végéig ható, a diákmozgalmakban testet öltő kritikai életfilozófiájával. Jimmy Porter az artikulátlan, kíméletlen és tehetetlen lázadás hőse és áldozata, a csak indulataitól, ennyiben belülről vezérelt nonkonformista – kritikai meggyőződését az önpusztító szenvedély fokán érvényre juttató életvitel megvalósítója. A mű maga nem dramaturgiai értelemben avantgardista zászlóbontás. Inkább a köznapi emberek és köznapi beszédmód „naturalista”, szépítetlen színrevitelével keltett nézőiben elemi hatást, hozta meg szerzőjének a nemzetközi elismerést, mindenekelőtt a jóléti társadalomba beilleszkedni nem tudó és nem akaró fiatal nemzedék köreiben. A munkáscsaládból származó és vidéki college-ban felnevelkedő főalak természetesen kiváltképp nagy visszhangot váltott ki a baloldali irányzatú értelmiség olyan csoportjaiban, mint amilyen a bemutató útját egyengető English Stage Company volt.

A lázadó darab ugyanakkor igazi karriert alapozott meg. Osborne e nemzetközi színházi élet egyik legismertebb személyiség lett, számos tudományos és művészeti díj kitüntetettje. Újabb műveinek bemutatói mindmáig eseménynek számítanak. A komédiás (1957), az Aki botránykőből szegletkő lett (tévéjáték, 1960), a Bamberg-vér (1962), a Jelenidő (1969), valamint a legújabban 1992-ben Londonban bemutatott Déjavu – az öregemberként is lázadó Jimmy Porter újabb színre állítása – már egy „befutott” színházi szerző alkotóútjának állomásait jelzi. Az általa elindított „új hullám” valójában az abszurd drámában, Samuel Beckettnél folytatódott.

**

DÜHÖNGŐ IFJÚSÁG

Szereplők: JIMMY PORTER; CLIFF, a barátja; ALISON, a felesége; HELENA; REDFERN EZREDES

Karinthy Ferenc (1921-1992): BÖSENDORFER

Karinthy Frigyes fiának az élete kezdettől nyitott könyv volt az olvasóközönség előtt. Cinit – ahogy az egész magyar irodalom nevezte – édesapja mutatta be karcolataiban bumfordi, nem éppen zseniális kisgyerekként. „Irodalmi történetei”-ben azután már ő maga vallott arról, mit jelentett egy szellemi tűzhányó közelében, egy zseni izgalmas figurákkal benépesített, forgatagos környezetében, a szülők bohém háztartásában élni, nevelkedni.

Karinthy Ferenc a Lágymányos szülötte, Leányfalu patriótája és a Ferencváros drukkere; szenvedélyes világjáró, aki Pesttől Párizsig és Kaliforniáig mindenütt otthon volt, témára és barátokra talált. Sokoldalú tehetség, aki lehetett volna az olasz irodalom professzora, tudós nyelvész vagy sikeres sportember, csak író nem akart lenni semmiképpen. Legalábbis – húszéves koráig. De már 1943-ban a nagy jövőjű ifjú nyelvész írói témájává lett a tudomány, amikor közreadta első, ígéretes regényét, a Don Juan éjszakáját. Tíz évvel később pedig megírta egy korszak lelkes, etalonná lett történelmi krónikáját, a szerelemmel oldott, dúsított, filmen és színpadon is sikeres Budapesti tavasz c. regényt. Ifjan ő is megkapja, de viszonylag hamar legyőzi a sematizmus fertőzését. Elsők között törekszik a disszonáns valóság felfedezett ellentmondásainak, torz jelenségeinek merészebb, kritikusabb ábrázolására. Szociografikus és oknyomozó riportjaival iskolát teremtett, leleplező kisregényeivel vihart kavart. Élete végéig eltökélten realista író, aki egyetlen – és sajnálatosan folytatás nélkül maradt – fantasztikus, kafkai regényével, az Epepé-vel (1970) túl is lépett az önként vállalt határokon. Nehezen öregedett. Emberként is, íróként is úgy érezte, hogy idegenné lett a világban, amely pedig annyira szerette őt, s amit ő is szeretett.

Mesélő kedvű, anekdotázó epikusként nem igazán drámaíró alkat. De mestere és művésze volt a halálosan komolyan vett játéknak, ezért lehetett viszonzott a színház iránti szerelme. Évtizedeken át gyakorló dramaturgként színházközelben élt, s mesterségbeli tapasztalatát saját prózai műveinek színpadra költésénél is kamatoztatta.

Első bemutatott drámája (Ezer év, 1955) is adaptáció. Riportként a maga idejében korszaknyitó, bátor tettnek számított, a színpadon sem pusztán az abortuszkérdés, hanem a társadalmi tudatlanság, elmaradottság színpadi látlelete lett. Az ezt követő Szellemidézés (1956) családi kulcsdráma, mely az Irodalmi történetek ismerős, vonzó világát, az apák és fiúk örök konfliktusát is idézi.

Karinthy Ferenc drámaíró életművének a hatvanas évek vége óta értékes és sikeres vonulatát alkotják az egyfelvonásosok. Ez a magyar irodalomban és színházban évtizedek óta elhanyagolt, kabarékba kényszerült műfaj a színpadi novella korlátlan lehetőségét, a valósághű és az abszurd játék változatainak tág terét és a szigor szerkezet önként vállalt fegyelmét kínálja. A dialógusok verbális bűvészmutatványával látszólag minden erőfeszítés nélkül súlyos gondolatokat juttat célba. Filozófiájával is mulattat.

Kétszereplős kamaradarabjai között van egész estét betöltő társalgási színmű is (Gellérthegyi álmok, 1970), de az író arányérzéke, kompozíciós tehetsége, humora és lírája az egyfelvonásosokban érvényesül igazán. A műfaj valójában nem kedvez az elmélyült jellemábrázolásnak, de a színészek – hála a dialógusok bravúrjának – mégis (joggal) szeretik és élvezik ezeket a hatvanperces szerepdarabokat. Különösen a Dunakanyar-ról és a Bösendorfer-ről (1967) mondható el, hogy minden felújításuk színészi jutalomjáték. Aki a Bösendorfer Madách színházi ősbemutatóján (1966) jelen lehetett, azóta is Garas Dezsőnek a szerepjátszó szerep szerint változó, hol természetes, hol elváltoztatott, néha érdes, máskor nőiesre emelt hangján hallja a Vevőt szólni. Pedig azóta megszámlálhatatlanul sok színészpáros aratott már sikert a darabbal a magyar vidéken és a távoli Amerikában is.

Játék a játékban? Valamivel több: az értelmetlen élet monotóniája helyett a szórakoztató játékkal vigasztalódó, az önmegvalósítás lehetőségének hiányában a szerepjátszásba menekülő magányos ember kegyetlen és reménytelen kísérlete valamiféle kapcsolatpótlék megteremtésére. Ezt akkor is félreérthetetlenül sejtenénk, tudnánk, ha a játék végén nem közölné velünk az író.

**

BÖSENDORFER

Szereplők: VEVŐ és ELADÓ

Rudnay: A menekülő asszony

A menekülő asszony 1917

Olaj, vászon, 107 x 82
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Rudnay művészetének drámai hangja az első világháború idején festett képein a legerőteljesebb. Losoncon, ahol mint póttartalékos teljesített katonai szolgálatot, közvetlen közelről látta a galíciai menekültek vonulását, mélységesen megrázta az otthontalanok, kiszolgáltatottak sorsa. Festészete ekkor mondanivalójában súlyossá, megjelenítésében drámai erejűvé vált. A Menekülő asszony ennek a sorozatnak megrendítően szép darabja. Rudnay a félelmet, a nyugtalanságot, a menekülést szuggesztív festői erővel, szenvedélyes ecsetkezeléssel sűrítette az átlós kompozícióba. Palettájának jellegzetes angol vörösei, okkerei, barnái, bársonyos feketéi, tündöklő fehérei alkotják e képének is meleg színvilágát. Realizmusával, lélekábrázolásának mélységével, drámai kifejező erejével nagy példaképének, Munkácsy művészetének szellemét idézi. A Menekülő asszony Mednyánszky és Vaszary háborús képeinek felfogásával rokon.

Zilahy Lajos (1891-1974): A LÉLEK KIALSZIK

Nagyszalontán született, apja közjegyző, anyai nagyapja dunántúli földbirtokos volt. Tanulmányait a nagyszalontai, az erzsébetvárosi, majd a máramarosszigeti gimnáziumban végezte, később a budapesti egyetem jogtudományi karán szerzett doktorátust. Először szülővárosában, egy ügyvédi irodában dolgozott. Az első világháborúban megsebesült, ekkor jelent meg Versek (1916) című első kötete. Az Apolló-kabaréban ez idő tájt sikerrel játszották egyfelvonásos színdarabjait.

Első regénye, a Halálos tavasz (1922), amely a két lány között az öngyilkosságig vergődő férfi érzelmi viharait ábrázolja, azonnal nagy sikert aratott. A húszas évek elején a Magyarország című napilapnál munkatárs, később ugyanennek az újságnak a szerkesztője lett. 1940-44 között a Híd című lapot szerkesztette. Pegazus néven saját filmvállalatot alapított, s maga is megpróbálkozott a rendezéssel. A Halálos tavasz és a Valamit visz a víz (1928) című regényéből – Karády Katalin főszereplésével – sikeres film készült.

A negyvenes évek elején minden vagyonát a kincstárnak adományozta, azzal a kikötéssel, hogy ezt a vagyont „a magyar ifjúság magasabb rendű, magyar és igaz értelemben vetett keresztény szellemű nevelésére fordítsa”. Fatornyok (1943) című, nagy sikerű színművét, amely a faji megkülönböztetés ellen emelt szót, 1944-ben, az ország német megszállásakor betiltották. 1945-ben a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság első elnöke s az Irodalom és Tudomány című folyóirat szerkesztője lett.

1948-ban elhagyta az országot, s az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Az 1970-es évek közepén hazalátogatott, visszatelepülési engedélyt kért és kapott. Véglegesen azonban már csak holtában térhetett haza: életének nyolcvannegyedik esztendejében Újvidék mellett halt meg. Végakarata szerint itthon vettek tőle végső búcsút.

Zilahyra – talán éppen életének és műveinek sokfelé sodródó szálai miatt – több címkét is ragasztottak: ő a dzsentriből lett bestseller-író; az ellentétek és a szenvedélyek költője; az idillizmus és a keresztény népnemzeti gondolat hatásos megtestesítője, sőt egyesek szerint, ő a hazai pornográfia egyik nagy mestere… Tegyük félre a címkéket, inkább igyekezzünk megfejteni sikerének titkát. Merthogy sikeres regényíró és színpadi szerző volt, ez tagadhatatlan. Első írásait a pontos megfigyelés, az érzékletes ábrázolás és a finom melankólia jellemzi; Jókai és Herczeg Ferenc követőjének mutatkozik. A Süt a nap (1924) című színdarabja a népszínművek idillikus faluképét idézi. Másik darabjában, a Fehér szarvasban (1927) szintén társadalmi megbékélést hirdet; megértő derűvel szemléli a dzsentri életstílusát, az úri középosztályt – pusztulásában is – a „magyar faji karakter” megtestesülésének tartja. A Két fogoly (1927) a világháború és a hadifogolysors regénye: az író háborúellenessége és együttérzése a szenvedőkkel – Trianon után – biztos sikerre számíthatott. Az orosz hadifogságban sínylődő férfi és az itthon új szerelembe sodródó feleség sok érzelemmel és humorral átszőtt története jó terep Zilahy számára, hogy bizonyítsa legfőbb erényét: az egyenletes s mindig érdekes cselekményvezetést. Hőseinek nem gondolatait, inkább külső megjelenését, mozdulatait, viselkedését írja le. Almády Miett, a finom és érzékeny feleség könnyű erotikával átszőtt alakja – főként a női olvasók körében – komoly sikert aratott.

A lélek kialszik (1932) című regényét amerikai útja után írta. Az Amerikába szakadt magyar dzsentrifiú ábrázolásán átüt az apró részletek hitelessége. Pekri János élettörténete: a vidéki kúriában töltött békés, nyugodt gyerekkor, az elszakadás, a hajóút az óceánon, a megérkezés az álmok Amerikájába, s itt a küzdelem az életben maradásért, aztán a szerelem és a siker bonyodalmai, majd a hazalátogatás feleséggel, gyermekkel, végül az örökre eltávozás – sok hasonló, úri középosztályból származó magyar fiatalember élményét, sorsát formázta.

Zilahy, míg sikeres írásaiban főként az emberi szenvedély természetét kutatta, a társadalmi életben a megbékélést, a nemzeti összefogást hirdette. (Ez utóbbi gondolat akkortájt legalább olyan népszerű volt, mint a Halálos tavaszban tomboló szenvedély.) Zilahyt a harmincas években ott találjuk az Új Szellemi Front megszervezői között. Átmenetileg – a radikális népi írók egy csoportjával karöltve – ő is részt vett a Gömbös-féle szociális demagógia népszerűsítésében. Később elfordult a mindinkább jobbra tolódó kormány politikájától. A nemzeti összefogás jegyében az általa szerkesztett Híd című képes hetilap köré olyan írókat szervezett, mint Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Németh László.

A háború után jelenik meg Ararát (1947) című regénye, amelyben a magyar arisztokrácia széthullását rajzolta meg. A korabeli kritika – a témaválasztás ellenére – elégedetlen Zilahy új könyvével, egyértelműbb, keményebb társadalombírálatot várt. Az író úgy érezte, ritkul körülötte a levegő. Egy év múlva – miként A lélek kialszik hőse, Pekri János – ő is kivándorolt Amerikába.

**

A LÉLEK KIALSZIK

John Steinbeck (1902-1968): Érik a gyümölcs

Hemingway és Faulkner kortársa, a modern amerikai realista regény egyik legjelentősebb képviselője Kaliforniában született, Salinas városában. Steinbeck érzelmileg szorosan kötődött szűkebb hazájához, a jól ismert és szeretett tájak, városok, emberek minduntalan visszatérnek regényeiben, elbeszéléseiben.

Az író német származású apja városi hivatalnok volt, ír származású édesanyja pedig tanítónő. Középiskoláinak elvégzése után Steinbeck néhány évig biológiát hallgatott a Stanford Egyetemen, 1925-ben azonban félbehagyta tanulmányait, s New Yorkba költözött. Szinte egy fillér nélkül érkezett a metropolisba, és eleinte segédmunkásként kereste kenyerét, majd újságírásból próbált megélni. Nem sok sikerrel. Vissza is tért Kaliforniába, és itt is alkalmi munkákból igyekezett fenntartani magát: volt kőműves, plakátragasztó, éjjeliőr, halász és gyümölcsszedő. Ezekben az években ismerte meg a vagyontalan kisembereket, akiknek később íróként szószólójuk kívánt lenni.

Első regénye, az Egy marék arany (Cup of Gold; magyarul: Ungvári Tamás fordításában, 1978) 1929-benjelent meg, de első átütő sikerét csak 1935-ben, Kedves csirkefogók (Tortilla Flat; magyarul: Gál Zsuzsa fordításában, 1973) című humoros regényével aratta. Hősei –mint azt a regény címe is jelzi – amolyan kakukmarcis csirkefogók, akik előtt bor, nő, aprójószág soha nincs biztonságban, akik, ha elvesznek a gazdagoktól, abból mindig adnak a szegényeknek is. Az Egerek és emberek-nek (Of Mice and Men, 1937; magyarul Benedek Marcell fordításában, 1982) megint csak a társadalom aljára szorult páriák a hősei. Az Érik a gyümölcs (The Grapes of Wrath, 1939; magyarul: Benedek Marcell fordításában, 1986) szinte osztatlan sikere – megjelenésének évében Pulitzer-díjjal tüntették ki, majd a regényből készült film is világsikert ért el – írók legjobbjai között. Ez az éles társadalomkritikai regény – amely megrázó képet fest a földjükről elűzött farmerek, a gyapotszedő munkások kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetéről – a megváltozott körülmények következtében azóta ugyan történelmi regénnyé vált, de ennek ellenére sem veszített művészi erejéből, mondanivalójának általánosabb, a konkrét történelmi állapotokon túlmutató igazságából.

Dékániné Máthé Mariska: Gyermekemről

 

Lágy puha pihés s milyen szépen szőke
Hajad hullámos selyme kicsikém!
Mosolyogva, égi meleg fénnyel csillan
Szemed barna bogara.
Rubintos csipkés vidám vonalban ívlik két ajkad
Csiga szarvától vette a mintát
Kis kezed ujja.

Nekem mindig ezer tavasz hinti,
Nyitja s nyújtja virágát, bódító báját,
Mióta parányi lábad tipeg, jön-megy,
Felém ha rebben.
Szívemben a régi boldog álmok
Színes, szent tüze lebben.
S íves szivárványú, szelíd béke kél.

És büszke alázattal áldom az Urat, Érted,
Hogy Gileád balzsamából írül –
Szívemből szívemre küldött s megengedte,
Hogy enyém, általam, tőlem lehessél.

(Forrás: Vasárnapi Újság 1859.)

Csicsada: Merengés

Egy forró nyári este a Duna-parton
telihold fénye aranylón táncolt a Dunán
hullámain az ifjúkor tomboló vágya
siklott a végtelenbe emlékek után

Csicsada: Érzések

- S. Gy.-nak -


szürke hétköznapba jött egy szó: helló
harmincöt év távolából egyszer csak beszól
még nem tudni biztosan, ő az, kit kerestél
kivel a múltban oly sokat nevettél

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
izgatott reménykedés, talán ő az, de jó
szíved vadul dobog, kezeid reszketnek
emlékeid régi érzéseknek engednek

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
lázasan kattintgatsz, hol vagy, hahó
honnan e hang, Uram, hol keressem
kérlek, most segíts meg engem, Istenem

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
szíved úgy dobog, mint egy csataló
bőrödet feszítik kidagadt ereid
remegés uralja el öreg kezeid

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
egymásra találtatok, röppen a szó
annyi év, sóvárgás és régi vágy után
most felrobbant benned az öröm Budán

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
gejzírként feltörő érzések, be jó
ám egyszer csak rádöbbensz, hiába
és megfáradt kezeid kulcsolod imára

szürke hétköznapba jött egy szó: helló
tudod, hogy reménytelen, halkul a szó
újra te voltál, ki magas fokon izzott
és a régi érzések erejében bízott

szürke hétköznap jött egy szó: helló
hallgat a messzeség, már néma a szó
istenem mért küldted, ha rögtön elvetted
istenem mért tetted, ha máris elvitted?!

KEMÉNY ZSIGMOND (1814-1875): Özvegy és leánya (regényismertetés)

Erdélyi arisztokratacsaládban született, de a bárói ranghoz kevés vagyon tartozott: már apja is szegényebb sorsú volt, ám fiára még nehezebb élet várt. 1823-ban Kemény Sámuel meghal, s első házasságából született gyermekei per alá veszik az örökséget, az özvegy és gyermekei megélhetését veszélyeztetve. Szerencsére a nagyenyedi kollégiumban alapítványi jogon hely illeti a tanulni vágyó Keményeket, s így Zsigmond beíratkozhatik a nagy múltú intézetbe, melynek akkor kitűnő tanárai közt ott volt Köteles Sámuel és Szász Károly is. 1834-ig irodalmat és jogot tanul, aztán bekapcsolódik az erdélyi országgyűlés előkészületi munkáiba. Az országgyűlés idején, Kolozsváron részt vesz mind a politikai, mind a társasági életben. Szoros kapcsolatba kerül Wesselényi Miklóssal, Weér Farkassal, Kovács Lajossal. Kitetszik, hogy műveltsége, politikai életlátása, vitakészsége a legjobbakkal áll egy sorban, de nyilvános szereplésre alkalmatlan: előnytelen kiállása, lámpaláza, hebegő beszédmódja miatt háttérben kell maradnia.

1835. február 6-án katonasággal oszlatják fel az országgyűlést, Wesselényit más ellenzéki politikusokkal együtt bíróság elé állítják. Kemény sietve Kapudra, édesanyja birtokára utazik, ahol jogi és történelmi stúdiumokba temetkezik. Két év múlva, a politikai feszültség enyhültével Marosvásárhelyen vállal állást, és megjelenteti első cikkét a Nemzetközi Társalkodóban (Gondolatok és két levél a bajviadalról).

1838-ban Kolozsvárra költözik, mert főkormányszéki írnoknak nevezik ki, egy év múlva Bécsbe megy, ahol főleg orvosi tanulmányokat folytat, és a német romantika alkotásaival ismerkedik meg. 1840-ben visszatér Kolozsvárra, a megpezsdülő szellemi élet egyik vezéralakja lesz: az újabb országgyűlési előkészületeket szervezi, Kovács Lajossal az oldalán átveszi az Erdélyi Híradó szerkesztését, átalakítja a lapot, meghonosítva a vezércikk műfaját, amelyet maga is nagy tökéllyel gyakorol.

Vezércikkeiben fejti ki reformprogramjának lényegét. Eszerint szakítani kell a sérelmi politikával, a vármegyei érdekek előtérbe helyezésével. A polgárosodás központi irányítást kíván. Nézetei miatt szembekerül a sérelempártot vezető Kemény Dénessel, a cenzúra és a kormányszék is zaklatja: 1843 nyarán lemond a szerkesztésről. Kedvetlenségét az is fokozta, hogy az év tavaszán szatmári, bihari korteskedések tanúja volt, s nagyon megrendült hite a nemesi parlamentarizmusban. Ezekből a tapasztalataiból s a már korábban felgyülemlettekből írta kitűnő politikai röpiratát, a Korteskedés és ellenszerei-t. Írása hatalmas visszhangot kelt, az Akadémia levelező tagjai sorába választja.

Ekkortájt kezdi írni, de valószínűleg csak 1847 elején fejezi be első nagy regényét, a Gyulai Pál-t. E történelmi regény a Báthoryak korában játszódik, s benne a két pogány közt szabadságát védő Erdély jelenik meg, közelebbről azonban Kemény korának történelmi valósága: a hazája érdekeit szélsőségek között képviselni vágyó író dilemmái. Politikai röpirata s a pesti Naplóban megjelenő cikkei, esszéi, Széchenyi iránti rokonszenve, Kossuthtal szembeni fenntartásai azonosak a regény kérdéseivel. Innen adódnak anakronizmusai, esetenkénti kuszaságai is.

Jóllehet nem felhőtlen meggondolásból, mégis odaadó módon vállal reformszerepet 1848. márciusától: országgyűlési képviselő lesz, követi a kormányt Debrecenbe, majd Aradra is, és bár a Béke-párt tagja, Világos után bujdosni kényszerül, s csak Széchenyi titkárának igazoló nyilatkozata után mentik fel. Személyes sorsának 2kedvező” alakulása azonban nem mentesíti attól, hogy a forradalom és szabadságharc elemzésével foglalkozzék. Sőt mind gyötrőbb a kényszer megnevezni a bűnöket, rátalálni a tűrhetetlen súlyú megtorlás elhárítására. Két röpiratot ír e célból: Forradalom után (1850), Még egy szó a forradalom után (1851). A forradalmi eseményeket az elhibázottság okát, s egyértelműen a Széchenyi nevével jelezhető reformista, udvarhű változtatások mellett voksol.

Érvei közt döntő helyen a magyar karakter elemzése áll, amelytől eleve idegen a rebellió akarása, s így a véres megtorlás sem érhet célt, hiszen a magyar karakter a csendes békesség kedvelője. Azon kívül, hogy Kemény igen ingoványos talajra tévedt e nemzeti karakterológiával, sajnos további rossz érvekhez is forrást szolgáltatott: a két háború közötti nemzeti jellemfestéshez. Jóllehet már korábban is viták kereszttüzébe került röpirataival mégis ezek segítik hozzá, hogy a 48-as alapokon álló, de kiegyezést kereső törekvések megfogalmazódjanak benne, cikkeiben, s majd ezek váljanak a Deák-párt programjává. Döntően kezére járt az is, hogy a Pesti Napló szerkesztője lesz, főleg külpolitikai elemzéseit és vezércikkeit tekinthetjük a politikai élet szervezőinek.

Mind erősebbé válik az a meggyőződése, hogy a külpolitika döntően belejátszik egy nemzet életének alakulásába, amint külső erők is az egyén életébe. Ezekkel az erőkkel nem lehet győztesen szembeszállni, csupán a helyzet pontos felismerésével célirányos alkalmazkodást lehet kialakítani. Eredendő adottságok és az önmérséklet válnak gondolkodása pilléreivé akkor is, amikor országos dolgokban közíróként nyilatkozik, és akkor is, amikor regényíróként emberi sorsok alakulását festi. Társadalmi regényeiben – A szív örvényei, Férj és nő – kisebb meggyőzőerővel, történelmi regényeibe nagy hatással bizonyítja igazát: az Özvegy és leánya (1855), a Rajongók (1858), a Zord idő (1862) a végzet beteljesedését túlzásaikkal elősegítők tragédiáit beszéli el. Mesterien festi, hogy még az erények mértéktelen gyakorlása is vétekké válik; az önuralommal, valóságérzékkel nem bíró ember végzetének szabad prédája.

1855-ben kezdte írni az Özvegy és leányá-t, az első két rész meg is jelent, de amikor elvállalta a Pesti Napló szerkesztését, felhagyott vele. Két év múltán, amikor a lap társtulajdonosa csődöt színlelt, s az író súlyos anyagi válságba került (magánélete is bajokkal volt teli: anyja halála, Lónyai Mária iránti viszonzatlan szerelme), elkeseredetten ismét elővette a regényt, és lelkiállapotának setét hangulatában fejezte be.

A történet alapjául szolgáló esetet jól ismerték Erdély-szerte, de az író találkozhatott Kemény Józsefnek az Arpadia című évkönyvben szereplő leírásával is a szentléleki várról, és olvashatta Szalárdi János Siralmas magyar króniká-jában is, amelyet 1853-ban maga Kemény rendezett sajtó alá. A történeti mag annyi, hogy I. Rákóczi György uralkodása alatt a háromszéki Szentlélekből Mikes János Zabolára szöktette Tarnóczy Sárát, és erőszakkal feleségül akarta venni, de a hajadon a hírén esett szeplő ellenére sem kívánkozott véle oltár elé.

Az író képzelete és életfilozófiája hatására a történet különös históriává bokrosodott.

1865-ben véget ér a Schmerling-provizórium, Kemény indul az országgyűlési választásokon, s mint Lipótváros képviselője kerül be, a Deák-párt programjával. Törekvéseit az 1867-es kiegyezés váltja valóra, ugyanakkor feleslegessé is teszi közírói munkálkodását. Egészsége – a rendszertelen életmód miatt -, anyagi helyzete – a szertelen költekezés miatt – megrendül. Szórakozottságáról, hivatali mulasztásairól mind töb anekdota kering; fokonként megválik tisztségétől, állásaitól (Kisfaludy Társaság, Pesti Napló), mind kevesebbet ír, régi betegsége kiújul – végül is 1873. januárjában öccse a családi birtokra, Pusztakamarásra viszi, ahol elborult elmével, hosszú haldoklás után 1875. december 22-én meghal. A romantikából a realizmus felé törekvő magyar regényirodalom egyik legjelentősebb alakját tiszteljük benne.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936): Aranysárkány – Édes Anna (regényismertetés)

Szabadkán született. Nemesi származású édesapja tanár volt, majd a helyi gimnázium igazgatója, édesanyja egy gyógyszerész lánya. Ezen az ágon unokatestvére Brenner József, aki Csáth Géza néven vált híres íróvá. A budapesti egyetemen Babitscsal, Juhász Gyulával tanult együtt. Már ekkor jó nevű újságíró, a magyar-német szakos tanári diplomát ezért már nem is szerzi meg. 1907-ben jelent meg első verseskönyve, a Négy fal között. Az induló Nyugat munkatársa lett. Első igazi sikerét A szegény kisgyermek panaszai-val aratta 1910-ben, majd a Modern költők c. műfordítás gyűjteményével 1913-ban. Mindegyiknek több kiadása jelent meg.

1913-ban kötött házasságot Harmos Ilona színésznővel, 1915-ben született Ádám fia. Két év múlva a Vár alatt, a Tábor utcában vett családi házat, ahol haláláig élt. A ház Budapest ostromakor megsemmisült.

A forradalmakkal rokonszenvezett, 1919 őszén mégis a szélsőjobboldali Új Nemzedék munkatársa lett, majd csalódottan végleg visszahúzódott a politikai szerepléstől. 1921-től a Pesti Hírlap munkatársa. Ő volt a magyar PEN első elnöke (1930-32)- 1933-tól egyre súlyosabb beteg, a műtét sem segít, a rák elnémítja, majd megöli.

A magyar irodalom egyik legsokoldalúbb és legjelentősebb alkotója. A drámai műnemet kivéve mindenben jelentőset hozott létre. Nagyra értékelte a szakmai tudást, s a tökéletesen végzett munka eszméje vezérelte. Kedvelte a játékosságot is. A világos stílust, a gondolati tisztaságot tartotta a legtöbbre, s a politikából és a világmegváltás eszmékből kiábrándulva a homo aestheticus magatartását hirdette. A húszas években kristályosodott ki az a nézetrendszere, amelynek középpontjában egy erőteljes létezésélmény állt, az a felismerés, hogy „milyen különös dolog élni, mászkálni a földgolyó kérgén, s a világegyetem csillagközi polgárának lenni”. Rádöbbent a kétségbeesett és büszke emberi létezésre, s a haláltudat szorításában a személyiség lényege szerint való létezés örömére ismert rá. Etikai szemléletét a részvét gondolata hatotta át minden szegény és szenvedő, minden ember iránt.

Lírája a századelőn Adyé és Babitsé mellett halványabbnak mutatkozik, kevésbé újító és a közönséghez közelibb hangon szól. A világháború több szempontból válságos évei után új hangot és kifejezésmódot próbálgat, az impresszionizmus után az expresszionizmust, a szabad verset (A bús férfi panaszai, Meztelenül), majd a Számadás-sal (1935, összegyűjtött verseinek kötetében) a legnagyobb magaslatokra jut el. Lírai létszemlélete többször érintkezik József Attiláéval, akivel baráti kapcsolatba került.

Műfordításaiban sok a költői szabadság, ám rendkívül széles horizontot fog át, s az érdeklődőket több évtized világlírájával ismertette meg. Drámafordításai közül kiemelkedik három Shakespeare-mű (Rómeó és Júlia, Lear király, Téli rege).

Újságíróként a magyar publicisztika egyik legnagyobb művésze. Nem napi mulandóságú cikkeket írt; a cseppben a tengert, az eleven emberi életet mutatta fel, főként a karcolat műfajában. Esszéi, íróportréi, kritikái is megkerülhetetlenek. S íróként anyagának, az anyanyelvnek a védelmét is szívügyének tekintette.

Nemcsak lírikusként – epikusként is a legnagyobbak közé emelkedett. 1809-tól több elbeszéléskötete jelent meg, s ezekben eleinte sok a dekadens elem. Megmutatkozik Freud hatása is, mely később még jelentősebbé válik. Elbeszélései közül az Esti Kornél-ciklus (1933) és a Tengerszem (1936) c. kötet jelenti a csúcsot.

Mind a négy regényét a húszas években írta. A Nero, a véres költő (1922) a császár és a dilettáns költő kettősségét tárja fel, s az ösztönök gátlástalansága ellen emel szót. A regény történelmileg hiteles, ugyanakkor sokban a megírás korát is megragadja. A Pacsirta (1924) a poros alföldi kisváros és az ottani lét rajza egy megrendítő történéssorba ágyazva. A megvénülő, csúnya lánynak és szüleinek sorsa a reménytelenségnek és a részvétnek sokszor feloldhatatlan kettősségét sugározza.

Ugyanez a poros kisváros, Sárszeg a helyszíne az Aranysárkány (1925) cselekményének is. Egy érettségiző osztálynak és osztályfőnöküknek története ez, mindkét szinten a célvesztést hangsúlyozva. Novák Antal, a mintatanár kudarcot vall odahaza is, mert lánya idegen marad számára, s az iskolában is megbukik – legalábbis önmaga szemében -, amikor diákja éjjel megveri. A barbárság elsöpri az értéket, nincs igazi út lélektől lélekig, a kapcsolatok nem őszinték és nem mentesek a számítástól Az epilógus azt bizonyítja, hogy a felnőtté vált diákok is ebbe a reménytelenséget árasztó rendbe illeszkednek: szürke, idegenszerű életbe, ahol a szerelem sem igazán szerelem, az otthon sem igazán otthon.

Az Édes Anna (1926) a szerző utolsó regénye. A baloldal neheztelését korábbi politikai szereplése miatt ezzel tudta végleg feloldani. Úr és cseléd viszonya áll a mű középpontjában, ezért is telitalálat a cselekmény indításának időpontja, az 1919-es történelmi fordulat visszafelé. Az író nézeteit Moviszter doktor képviseli a legközvetlenebbül: ő az egyetlen, aki Annában nem tökéletesen dolgozó gépet lát, hanem embert, s ezért tudja hitelesen megmagyarázni azt, amit még Anna sem ért: miért is gyilkolt. Ez a regény is az emberi kapcsolatok sivárságát, a társadalmi élet felszínességét és taszító undokságát tárja elénk, mégis azt mondja, hogy élni érdemes, ha olyanok vagyunk, mint a szépen dolgozó Édes Anna, az irgalmat és részvétet hirdető Moviszter.

Csicsada: Egy ölelés, egy pillantás...

GIACOMO PUCCINI (1858-1924): Bohémélet – Tosca – Pillangókisasszony – Gianni Schicchi – Turandot

Kis örömök, mindennapi kis események és nagy szenvedélyek, érzelmek költője volt Giacomo Puccini, aki a toscanai Lucca városában született, ahol ükapja, dédapja, nagyapja és apja a dóm orgonistája és zenetanára volt. A gyermek apjától és egyik nagybátyjától kezd zenét tanulni, de hamarosan túlnövi mestereit. Felveszik a luccai, majd a milánói konzervatóriumba. Milánóban ösztöndíjat kap. 1882-ban elnyeri a konzervatórium érmét és a „maestro” címet. Mestere, Ponchielli egyengeti útját a színházak és a Ricordi kiadóvállalat felé.

Első operája, a Lidércek (1884) Ferdinando Fontana szövegére készült. Verdi elismerően nyilatkozik róla. 1889. április 21-én a milánói Scalában került színre második operája, az Edgar. Az ifjú maestrónak nincs sikere, de fejlődésében az Edgar fontos lépcső.

1893. február 1-jén a torinói Teatro Reggióban zajlott le első sikeroperájának, a Manon Lescaut-nak a bemutatója. Az opera szövegét Giuseppe Giacosa és Luigi Illica írta Prévost abbé kisregénye alapján. Puccini kezd magára találni, és operájának sikere egyre fokozódik. (A mű magyarországi bemutatója 1894-ben vált; a librettót Radó Antal fordította.)

1897. május 6-án Velencében mutatják be első mesteroperáját, a Bohémélet-et (Magyar bemutatója 1905-ben volt, szintén Radó Antal szövegfordításában).

Ebben az operában már minden tökéletes. A legszebb olasz hagyományokat folytató érzékeny zene, a tökéletes ember- és jellemábrázolás, a festői hangszerelés. A librettó Henri Murger francia író Jelenetek a bohémek életéből című művén alapul. A már jól bevált Luigi Illica volt a dramaturg és Giuseppe Giacosa a költő. Puccini nagy csatákat vívott velük, amíg elérték a kívánt szintet és hatást. Fontos mű, aminek minden előadása bearanyozza életünket. Csak a zenetörténeti precizitás kedvéért jegyezzük meg, hogy egy évvel Puccini operája előtt már előadatott Ruggiero Leoncavallo egy Bohémek című operát, de ez Puccinit nem zavarta, hiszen Manon Lescaut-jának is volt elődje Jules Massenet tollából.

1900. január 10-én a római Teatro Costanziban mutatták be Puccini  második sikeroperáját, a verista zenéjű Toscá-t. A szöveget Victorian Sardou francia szerző drámája nyomán Illica és Giacosa írta. (Magyarországi bemutatója 1903-ban; Várady Sándor a librettó fordítója.) Csak Puccini erős drámai érzékének köszönhető, hogy a mű nem lett grand guignol, hiszen a darab végén jószerivel csak a súgó marad életben, meg néhány mellékszereplő. Az erőteljes, nyers, de sosem durva zenei kötőszövetbe finom lírai kitérők vannak beleágyazva, szinte patikamérlegen adagolja Puccini a vad és a lírai zenét. Operái közt a Tosca és A köpeny csatlakozik a realizmus verista irányzatához, Mascagni Parasztbecsület-éhez, Leoncavallo Bajazzók-jához, de felülmúlja őket. Bizet Carmen-jével áll egy szinten a Tosca, és ezzel igen sokat mondtunk.

1904. február 17-én a milánói Scalában kerül bemutatásra a Pillangókisasszony, és nagyot bukik. (Magyar bemutatója 1906-ban volt, Várady Sándor fordításában.) Puccinit nem keseríti el a fogadtatás, rövidít, változtat, átcsoportosít, és a következő előadások óta a mű biztos siker. A maestro kedvenc műve. A librettó alapja az amerikai David Belasco elbeszélése, melynek dramatizált változatát Londonban látta Puccini, s rögtön megragadta a szenvedő s önmagát elemésztő kis japán lányka tragédiája.

Puccini ez idő tájt szeretett bele egy nagykereskedő kétgyermekes feleségébe, Elvira Gemignaniba, leánynevén Bonturiba. Együtt élnek, majd a férj halála után (1904) összeházasodnak. Puccini szép és gazdag s főleg világhírű féri volt, a nők bálványa, ő azonban jobban vágyott a békés otthonra, mint a kalandok izgalmára. Nyugalomra volt szüksége. Szép házat vett Torre del Lagóban, ott dolgozott, vadászgatott, kedvelte az autózást, többször szenvedett balesetet, de a sebesség varázsától nem tudott szabadulni. Hírneve túlnőtt Európán, 1910. december 10-én a New York-i Metropolitan operában Toscanini dirigálja új művét, A nyugat lánya című opera-westernt, hatalmas sikerrel.

Szinte felderíthetetlen ma már, miért írta meg A fecske című félig opera, félig operett művét, amely nagyot bukott. Következő alkotása egy zenei hármas oltár, három egyfelvonásos opera: A köpeny, az Angelica nővér és a Gianni Schicchi. Egy párizsi horror, egy apácaidill és egy harsány reneszánsz komédia egyetlen este Ezek is New Yorkban, a Metropolitanban kerültek színre 1918. december 14-én, óriási sikerrel. Rómában a siker még fokozódik a következő évben. A három mű közül a Gianni Schicchi a vígoperák gyöngye, sokszor társaitól különválasztva is előadják, más művel párosítva A köpeny szövegét Giuseppe Adami, az Angelicá-ét Giuseppe Forzano írta, aki egyszersmind a Dante ihlette Gianni Schicchi librettistája is. (Hazánkban 1922-ben mutatták be, a fordító Nádasdy Kálmán.)

Utolsó operáját, a Turandot-ot Puccini nem tudta befejezni, a Liu halála jelenet végére érve ő is elhunyt Brüsszelben; gégerák vitte el. A mester vázlatai alapján Franco Alfano fejezte be az operát. Bármennyire átélte is a mester zenei világát, az utolsó jelenet bizony sajnálatosan halvány. (Nálunk 1927-ben volt az ősbemutató, Lányi Viktor fordította a szövegkönyvet.)

Puccini A nyugat lányá-ban, a Gianni Schicchi-ben és főleg a Turandot-ban teljesen megváltoztatta zenei nyelvezetét. A westernben nyers, ugyanakkor Minnie alakját festve gyengéd, a Gianni Schicchi-ben apró, igen jellegzetes elemekből rajzolja meg a szereplők karakterét. Igazi miniaturista. A Turandot-ban áthágja a hangnemi korlátokat, hatalmas apparátust vonultat fel, de gyengéd kamarahangot üt meg a miniszterek tercettjében és Liu jeleneteiben. Teljesen uralja Debussy új harmóniáit, Richard Strauss mamutzenekarát. Bensőség és színi hatás vezérli tollát. Sokan el akarták vitatni tehetségét, sikereit, de helye ma már sziklaszilárd a színházak repertoárjában, s a sznobok hallgatnak, vagy legfeljebb nem mennek el az előadásra, ha Puccini-művet adnak. Az „egyszerű emberek” ezzel szemben mindig megtöltik a színházat, és ők vannak többségben.

Csicsada: Egy ölelés, egy pillantás...

EUGENE O’NEILL (1888-1953): Utazás az éjszakába (drámaismertetés)

Aligha akad olyan magyar színházkedvelő, akinek ne csengene ismerősen az amerikai drámaíró neve. Mintegy húsz színművét fordították le magyarra és játszottak 1928-tól kezdve napjainkig magyar színházakban.

O’Neill bevándorolt ír katolikus családban született New Yorkban. A nyugtalan fiú egyetemi tanulmányait nem fejezte be, megnősült, elvált, aztán nekivágott a világnak, de hosszú ideig sehol sem tudott megállapodni. Volt matróz, aranyásó, apja vándor társulatában színész, újságíró. Tüdőbaja egy féléves megálljra kényszerítette, szanatóriumba kerül,t majd G. P. Baker, a Yale Egyetem professzora, a család barátja meghívta drámaelőadásaira, itt ismerkedett meg a drámaírás elméletével és egy sor neves drámaíróval. Maga is kísérletezni kezdett: 1913 és 1919 között megírta első egyfelvonásosait, majd 1920-ban első nagy drámáját, a Túl a határon-t, amely egy csapásra ismertté tette a nevét, sőt kiérdemelte az első Pulitzer-díjat is. Kirobbanóbb kezdést nem is kívánhatott volna magának. Végre íróként nyomoroghatott. Mert az anyagi gondok elkísérték egy életen át. Majd minden évben újabb és újabb drámák kerültek ki a tolla alól, amelyek kezdetben a naturalizmus stílusjegyeit hordozták magukon. A kritikusok nem mindig fogadták egyöntetű tetszéssel a darabjait, amikor aztán a harmincas évek elején bemutatott Amerikai Elektrá-ja a modern amerikai színház legkiválóbb mesterévé avatta. D. Nichols nagysikerű filmet is forgatott a színműből. 1936-ban megkapta a Nobel-díjat. Ezután mintegy tízesztendős szünet következett, s leghamarabb 1946-ban jelentkezett a színpadon az Eljő a jeges című darabjával.

Előrehaladott Parkinson-kórja is akadályozta az írásban. Élete utolsó évtizedében írt drámáiban formai egyszerűségre törekedett, valamennyit átszőtték az életrajzi ihletésű epizódok. Ezeket a darabjait javarészt már csak az író halála után mutatták be színpadán.

O’Neillben azt a drámaírót tisztelték, aki megteremtette az európaival egyenrangú amerikai színházat. Művei két stílusirányzathoz sorolhatók: kezdeti írói korszakában a naturalizmus-realizmus, majd az expresszionizmus hatása figyelhető meg.

JEROME DAVID SALINGER (1919-2010): Zabhegyező (regényismertetés)

A modern Huckleberry Finn, Holden Caulfield alakjának megteremtője New Yorkban született; jómódú polgári család sarja. Tizenöt éves korában szülei egy katonaiskolába íratják. Az iskola elvégzése után édesapjával, aki hússzállítással foglalkozott, Bécsbe, majd Lengyelországba utazik, hogy maga is beletanuljon – mint egyik ritka önvallomásában írja – a „lengyel sonkaszállítás” szakmai titkaiba. A húsimport üzleti lehetőségei azonban nem vonzzák kellően. Már tizenöt éves korában írni kezdett, s Lengyelországból való hazatérése után beiratkozik a Columbia egyetem irodalom szakára. 1940-től jelennek meg első elbeszélései, azóta már megszűnt és elfelejtett kis folyóiratokban. Ezeket a szárnypróbálgatásokat Salinger nem is tekinti írói oeuvre-je részének, fel sem vette őket későbbi novellagyűjteményébe.  1942-ben behívják katonának, részt vesz a normandiai partraszállásban. A háború után visszatér New Yorkba, majd egy csendes vidéki „búvóhelyet” keres magának, hogy zavartalanul dolgozhasson. Első híressé vált elbeszélései a New Yorker című folyóiratban jelentek meg 1848 és 1953 között, regénye, a Zabhegyező (The Cathcher int he Rye; magyarul: Gyepes Judit fordításában, 1983), amelyen tíz évig dolgozott, 1951-ben látott napvilágot. A New Yorker-ben megjelent elbeszéléseket végül is Kilenc történet (Nine Stories, 1953; magyarul: Bartos Tibor és mások fordításában, 1967) címmel egy kötetben egyesítette. Ezt követte egy tervezett ciklus négy darabja, amelyet két kötetben publikált: Franny és Zooey 1961-ben (Franny and Zooey; magyarul: Elbert János és Tandori Dezső fordításában, 1986), majd 1963-ban Magasabbra a tetőt, ácsok és Seymour: Bemutatás (Raise High the Roof Beam, Carpenters; Seymour: An Introduction; magyarul: Lengyel Péter és Tandori Dezső fordításában, 1986). Azóta Salingernek egyetlen sora sem jelent meg. Tudatos visszavonultságban élő író, aki már különcségszámba menő zárkózottságával akaratlanul is legendát teremtett maga körül. Annál is inkább, mivel elbeszéléseivel, regényével hallatlan népszerűségre tett szert, nemcsak hazájában, hanem világszerte.

A Zabhegyező-ről joggal állapította meg a kritika, hogy – Mark Twain Huckleberry Finn-jéhez hasonlóan – jelentősége túlmutat az irodalmon. A mai Amerika ifjú nemzedékének regénye lett, központi alakjában, Holden Caulfieldben Salinger olyan mítoszhőst teremtett, akiben az amerikai fiatalok milliói magukra ismertek.

Holden monológjában, első személyben elmondott vallomásában – hiszen ez a regény – Salinger művészi rangra emeli a mai fiatalok nyelvét, beszédstílusát. (A sok vitát kiváltott magyar fordítás többé-kevésbé érzékeltetni tudja az eredeti szöveg hangvételét, ízeit.) A Salinger-regény nyelve több rétegből tevődik össze. Kiindulásában az Amerikában igen népszerű Ring Lardner elbeszéléseinek nyelvét követi, ezt egészítik ki az amerikai középiskolás diákok és a hipszterek szlengjéből vett szavak, kifejezések. Holden Caulfield – Salinger – stílusát rendkívüli szenzibilitás, finomság, ízlés jellemzi, még a diáknyelv durva, obszcén szavai sem hatnak benne ízléstelenül. A fiú bukott diák volta ellenére sem egy amerikai diák a sok közül, hanem túlérzékeny lény, aki azért bukott meg, mert megutálta az iskolát, mint az ostoba, képmutató felnőttek világát megtestesítő intézményt, s a felnőttek hazug világához hasonló diáktársai közt sem leli a helyét. Őbennük is ostoba, érzéketlen, lelki finomságot nélkülöző személyeket lát.

A regény a tizenhat éves hős háromnapi ténfergésének történetét beszéli el, ennyiben Salinger a pikareszk – csavargó – regények tradícióit követi, csakhogy a Zabhegyező-ben jóval kevesebb történik, mint Lesage Gil Blas-jában, Fielding Tom Jone-sában, Mark Twain Huckleberry Finn-jében, a műfaj már ismert klasszikusaiban. De amíg Gil Blas, Tom Jones emberré érnek a vándorlások során, megtanulják, hogyan kell férfiként beilleszkedni a felnőttek társadalmába, addig Twain és hőse, Huck, már nem hiszik, hogy a felnőttek világába való beilleszkedés az ember erkölcsi kiteljesedését hozná. Salinger regényében a felnőtt világ elutasítása teljesen egyértelmű. Holden Caulfieldet csavargásának tapasztalatai csak megerősítik abban, amit eddig is tudott: hogy a felnőttek világa tele van hazugsággal, képmutatással, s ebből az ellenszenves, barbár és közönséges világból még kiszökni sem lehet. El lehet szökni az iskolából, el lehet szökni hazulról, de a világból magából nem lehet kiszökni: Caulfield ezt a tanulságot vonja le balul sikerült kitörési kísérletéből.

Jean-Paul Sartre (1905-1980): EGY VEZÉR GYERMEKKORA (reményismertetés)

Korunk egyik legkiemelkedőbb francia filozófusa, írója és kritikusa 1905-ben született Párizsban. Anyai ágon az ismert nevű német Schweitzer család közeli leszármazottja. Apja tengerésztiszt. A kis Jean-Paul még kétéves sem volt, amikor apja belehalt keleti útjain szerzett betegségébe. A kisfiúról és anyjáról ezután a Schweitzer nagyapa gondoskodik. Iskoláit Párizsban végzi, 1929-ben tanári képesítést szerez filozófiából. Előbb vidéken, később Párizsban vállal tanári állást.

A háború alatt hadba vonul, fogságba esik, 1941-ben szabadul, majd ismét elfoglalja középiskolai tanári katedráját.

Első jelentős filozófiai műve 1936-ban jelenik meg. A második világháború után az egzisztencializmus vezéregyénisége. 1938-ban Az undor (La nausée; magyarul: Réz Pál fordításában, 1981) című regényével aratja első irodalmi sikerét, amely az egzisztencialista filozófiában gyökerezik.

1946-ban Maurice Merleau-Pontyval és Simone de Beauvoirral, későbbi feleségével megalapítja a ma is megjelenő les Temps Modernes (Modern Idők) című folyóiratot.

1939-ben jelenik meg A fal (Le mur; magyarul: Justus Pál fordításában, 1982) című novelláskötete, amelyben a szabadság, a felelősség és a választás problematikáját veti föl. Ezt követi ugyanebben az évben az Egy vezér gyermekkora (L’enfance d’un chef; magyarul: Justus Pál fordításában, 1982) című kisregénye, amelynek főszereplője egy önmagát kereső, önmaga megismerésére törekvő kamasz fiú. A felnőtté váláshoz vezető útja lelki válságokon, vad érzelmi kilengéseken, az önmaga és a külvilág közti egyensúly keresésén át a fasizmusba torkollik.

Sartre jelentős közéleti tevékenységet folytat, részt vesz a békemozgalomba. 1945 után sokat utazik, bejárja a Szovjetuniót, az Egyesült Államokat és Afrikát eljut a Távol-Keletre és Kubába.

Irodalmi munkásságának leggyümölcsözőbb területe a dráma. A fasizmus ideológiája elleni vádirat A legyek (Les mouches, 1943; magyarul: Hubay Miklós fordításában, 1975) című színdarabja. Zárt tárgyalás (Hius clos, 1944; magyarul: Hegedűs Zoltán fordításában, 1975) című darabjában az ember kiúttalan magányát tárgyalja. A Temetetlen holtak (Les morts sans sépulture, 1946; magyarul: Rónay György fordításában, 1975) az ellenállásból, A tisztességtudó utcalány (La putain respectueuse, 1946; magyarul: Benedek András fordításában, 1975) az amerikai négerüldözésből meríti témáját.

1964-ben jelenik meg A szavak (Les mots; magyarul Justus Pál fordításában, 1982) című prózai alkotása, amelyben saját gyermekkorát vizsgálva arra a kérdésre keres választ, hogyan lesz valakiből adott történelmi és társadalmi viszonyok között művész.

1960-ban adja közre egyik legkiemelkedőbb filozófiai művét Critique de la raison dialectique (A dialektikus ész kritikája) címen, amelyben újra a szerző egzisztencialista nézetei fogalmazódnak meg, de kiolvasható belőle a marxizmus hatása is.

Utolsó, többkötetes Flaubert-monográfiájában, a L’Idiot de la famille (1971-1972; A család félkegyelműje) címűben kísérletet tesz az egzisztencializmus, a marxizmus és a freudizmus összekapcsolására.

James Joyce (1882-1941): ULYSSES (regényismertetés)

Ír származású angol költő, regényíró. Dublinban, az apai házban az ír függetlenségi mozgalom eszméit szívta magába, de hamarosan szakít a nemzeti provincializmussal, megőrizve fenntartásait a brit világbirodalom öntelten optimista ideológiájával szemben. Jezsuita kollégiumokban végezte iskoláit; innen a katolikus ortodoxia iránti szkepszist hozta magával. Egyetemi tanulmányait az orvoskaron kezdi, de írói elhivatottságot fedez fel magában, ki akarja fejezni a szilárd hitek megingását, a levegőben lévő válságtudatot. Előbb Ibsen és G. Hauptmann drámái hatnak rá. 1902-től külföldön él, előbb Párizsban, azután Triesztben, olasz városokban, az első háború éveiben a semleges Svájcban, majd újra Párizsban; a német megszállás elől menekülve ismét Svájcba emigrál. Eseménytelen életet élt. Míg rászorult, nyelv- és zenetanítást, banktisztviselői munkát vállalt, távol tartotta magát a közélettől, minden erejét az írásra összpontosította.

Verskötettel jelentkezett először; a Kamarazené-ben az impresszionista lírát ötvözte meglepő nyelvi, formateremtő fegyelemmel (Chamber music, 1907; magyarul: Gergely Ágnes-Tóth István fordításában, 1958). Művészi alkata a lírával telített epikában vált jellegzetessé. A lírai-epikus „epifánia” műfajának megteremtését ambicionálta: a villanófény megvilágította élettények közlésére alkalmas rövid elbeszélést, amelyben ha nem is a középkori értelemben vett Isten, de a modern ember és a modern életlényeg bukkan elő álom vagy látás formájában, nem sokat adva a hagyományos poétikában leírt tér-idő szerkezetre.

Elbeszéléseiben, regényeiben mindig kitapintható az önéletrajzi elem, elsősorban a dublini gyermek- és ifjúkor élményvilága, de új, mitikus-kozmikus irányú átlényegítés formájában. Dublini emberek című novelláskötete (Dubliners, 1904, megjelent 1914; magyarul: Papp Zoltán-Gergely Ágnes fordításában, 1970) még vegyíti a hagyományos elbeszélő technikát és a monologizáló megjelenítést. Átütő erejű az új epikai módszer önéletrajzi regényében, az Ifjúkori önarckép-ben (The Portrait of an Artista s a Young Man, 1916; magyarul: Szobotka Tibor fordításában, 1982). Ebben már fellép a görög mitológiai hős nevére emlékeztető Stephen Dedalus, a labirintusszerű művet teremtő, egyben felszárnyalni, korlátokat átrepülni vágyó művész alakja. Dedalus itteni kifakadása voltaképpen Joyce művészi önvallomása: „Nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt akár otthonomnak, a hazámnak vagy az egyházamnak, de hajlandó vagyok megkísérelni, hogyan tudnám az életnek vagy a művészetnek valamely útján-módján a lehető legszabadabban és legteljesebben kifejezni magamat, a védelmemre pedig nem használok más fegyvert, mint… a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet.”

Joyce fő művét, az Ulysses-t Triesztben kezdi írni, de a világháború éveiben növeli monumentális regényfolyammá, és a cenzúra miatt Párizsban jelenteti meg 1922-ben; (magyarul: Szentkuthy Miklós fordításában, 1986). A regény a világháborúban nyilvánvalóvá vált világkrízis egyedülálló művészi dokumentuma. Cselekménye a banalitásig menően összezsugorított: egyetlen köznap krónikája, ahogyan egy dublini átlagember és közvetlen környezete átéli azt a napot. Ám „korunk világhétköznapja” az a nap (H. Broch), 1904. június 16. reggelétől másnap hajnalig. Az epikai idő roppant térszerű alakzattá válik. A cím az antik ősepopeiára utal, de a mű maga, szigorú szerkezeti felépítettségével, motívumrendszerével a homéroszi cselekménymenetet és hősábrázolást fordítja visszájára, mintegy ironikus persziflázsként. A regényben újra és újra felbukkannak az európai művelődéstörténet emlékei, de hasonlóképp parodisztikus optikán át nézve, kulturális romhalmazként, legyen szó akár a Palestrina-féle vokálpolifonikus zenéről, akár a goethei Faust Walpurgis-éjéről.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Bűn és bűnhődés – A Karamazov testvérek (regényismertetés)

Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára  nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésnek az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.

Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a Szegény emberek (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1850-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.

Miután Szibáriából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát Feljegyzések a holtak házából (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1862; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az Egy író naplójában (Dnyevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).

A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először Feljegyzések az egérlyukból (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazza meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A Bűn és bűnhődés a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodorja az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttségérzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettségérzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik –mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”