Vecsey Sándor (1828-1888): Egy apa, gyermeke születésekor (1848. márc. 15.)

A népszabadság első hajnalán

Születtél édes gyermekem,

Áldott a perc, áldott az óra, mely

Szabad fiút adott nekem.

Szent az a lég már, amelyet te szívsz;

Oly tiszta és oly éltető,

Midőn a rablánc rólunk leszakadt,

Édesebb, jobb a levegő.

Bölcsőd felett, mint hímes pillangó,

Lebeg szülőid öröme;

Midőn újjászületett a haza,

Te együtt születtél vele. –

S majd, mint tavaszi gyenge kis madár

A hintázó zöld lombokon,

Nősz fel és élsz, mint egyszerű polgár

Szabad hazában szabadon.

Nem önkény és zsarnokság igazgat,

Jog és törvény fog védeni,

S mit ember az élettől követel,

Meg fogja az teremteni.

Hol most nyomor és ínség kiabál,

Bőség leend a téreken,

S a nép, mely annyit küzdött s szenvedett,

Paradicsomkertben leszen.

Boldog, ki rab volt és szabaddá lőn,

Százszor boldog te gyermekem,

Akit az ég szabad polgárok közt,

Szabad honban adott nekem.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Lévay József: Sok gőgös úr…

Sok gőgös úr él fény és pompa között

Kéjben, örömben mindig gazdagon,

S mint bábbal játszik vele a szokás,

Nyakában titkos rabkötél vagyon.

Előítélet hálózá be rég

Szűk észvilága keskeny ablakát:

Dicső szabadság amiről beszél,

S a koldusoktól őrzi fénylakát.

Szabadsághősnek tolja fel magát!

S lelkén hiúság titkos vágya ég –

Kegyosztás ha a nép közé tekint:

- Az elhagyott nép mit várhatna még.

… Nincs ott szabadság, hol a gőg fiával

A büszke önzés egy ponyván hever.

Hol a közös jog fényes bajnokához

A porszülött csak felsóhajtni mer.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Szelestey László (1821-1875): Szent fa

I.

Onnan jövök egy csonka fa alól,

A melyre lombot nem hoz a tavasz.

Mikor nőtt fel, hogy csonkult meg e fa?

A magyar nemzet ősi fája az.

Tudjátok-e, a fának éveit

Legbiztosabban mi mutatja meg?

Évenként készül egy-egy gyűrűje,

Ha csak a fa nem halálos beteg.

A nemzeteknek fája is ilyen,

Életgyűrűje az erő, a tett,

S mely évben nem tud gyűrűt hajtani,

Akkor a halál eljegyzettje lett.

Háromszáz éve nem hajt új gyűrűt,

Azóta beteg e nép fája már.

Azóta egy-egy lomb függ rajta csak,

Nem használ neki meleg napsugár.

Mohácsnál érte a villámcsapás;

Még hagyott rajta egy-két levelet,

Azóta hollók setét hada ül

A száradó csonka fa felett.

És elhigyjétek romlott volt a lég,

S a romlott lég a fát sem élteti.

És halvány volt a téli nap; mit ér,

Bár a hideg sugárit ráveti.

De van új lég, van új sugár, mitől

A fának ismét gazdag lombja lesz:

A nemzetegység levegője az,

A szabadságnak napsugára ez!

II.

Álland tehát az ezredévü fa,

Míg a felhőknek magasáig ér.

Nem hasztalan öntözte gyökerét,

Első hajtását a vezéri vér.

Nem hasztalan ásá körülte fel

A sziklás földet a szent ősi kard,

A felbarázdált földbe ép magot

Álmos fia nem hasztalan takart.

Nem hasztalan ápolta ágait

Az Árpádoknak koronás sora,

Nem hasíthatta szerte törzsökét

Mohács és Várna villámostora.

Nézzétek a fát! újra élni kezd,

Kihajtott ismét lombja, levele,

S mi rég nem volt, a száraz héj alatt

Megint erős gyűrűje készüle.

Háromszáz évig tartott hát a tél,

S most a tavasznak ébredése ez!

Oh látom én, hogy ez a jegygyűrű,

Mely szebb jövőnek minket eljegyez.

E jegygyűrűre, mint két szerető,

Két drága szent név mélyen írva áll,

Oh ég! egymástól el ne tépd soha

E két szent nevet: nemzet és király.

Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.

Vasy Géza: Sütő András (1927-2006)

A magyar irodalomnak Trianon után nemzetiségi sorsba került részei közül az erdélyi rendelkezett a legnagyobb s legfolytonosabb hagyományokkal, ezért volt lehetséges, hogy a nemzetiségi elnyomás ellenére ott már a két világháború közötti korszakban virágzó irodalmi élet alakulhatott ki. 1945-ben sokan, főleg a szocialista gondolkodásúak abban reménykedtek, hogy most már igazságos társadalom fog épülni. Közéjük tartozott a Pusztakamaráson született Sütő András is, aki a nagyenyedi Bethlen Kollégium diákjaiból lett máról holnapra újságíró Kolozsvárott Balogh Edgár hívására. A fiatalember nagy lelkesedéssel vetette magát az újjáépítésbe meg az irodalomba is. Első elbeszéléskötete a Hajnali küzdelem (1949). Műveit elismeréssel fogadják, magas állami kitüntetéseket kap. Az útnak indító élményeket, a mezőségi paraszti világot s annak világháború utáni változásait örökítette meg, elsősorban a móriczi epika hagyományait vive tovább. Útja nemcsak a korai lelkesedésben rokon magyarországi nemzedéktársaival, a „fényes szelek” korosztályával, hanem abban is, hogy hamarosan észleli a torzulásokat, s megpróbál tenni ellenük. Először a humoros és a szatirikus ábrázolással próbálkozik, de rádöbben a módszer elégtelenségére. Az ötvenes évek közepén hosszabb időre elhallgatott, alig publikált. Nemcsak visszatérés, hanem igazi beérkezés is volt 1970-ben az Anyám könnyű álmot ígér, amelynek jelentősége túlmutat az írói pályán: ez a mű irányította ismét a szélesebb hazai közvélemény figyelmét és a nemzetiségi magyar irodalmak s általában a nemzetiségi lét és annak megoldatlansága felé, s így hozzájárult egy fájó hiány csökkentéséhez is.

Sütő András munkásságának központi kérdése a nemzetiségi lét s annak különös fenyegetettsége. Soha nem valamiféle provincializmus vagy regionalizmus vezérli ebben, a nemzetiségi lét szintje nála mindig összekapcsolódik a nemzetével, az emberiségével. A legfőbb feladatnak és a legfőbb értéknek az életet és annak megőrzését tartja, de az élet mindig a maga sajátosságaival együtt érték, tehát a kisebbségé a maga kultúrájával, a maga nyelvével. Embernek megmaradni a magyar számára csak magyarként lehetséges.

Az újabb írói korszak egyik fő megnyilvánulási formája az esszé. Elsősorban a kisebbségi, a nemzetiségi sors kulcskérdéseit vizsgálja: a Nagyenyedi fügevirág az útnak indító kollégiumot idézi meg, a Perzsák történelmi példát elevenít fel, az ókori Nagy Sándor elképzelését,mely szerint tízezer görög harcos kelt egybe perzsa hajadonokkal királyi parancsra, hogy a gyermekek majd göröggé legyenek. A hellén birodalom azonban felbomlott, s a gyermekek mégiscsak anyjuk nyelvét tanulták meg. Részben e témát dolgozta fel később a Szuzai menyegző című dráma. Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című nagyesszé azt beszéli el, miként ismerkedik meg az unoka – részben a nagyapa segíti benne – az anyanyelvvel, miként veszi birtokba „Szavaink Nagyfejedelemségét”.

A legnagyobb hatást drámáival érte el. E művek az emberiség történelmének kiélezett szakaszait idézik fel, s olyan kérdéseket vizsgálnak modellhelyzetben, amelyek a huszadik század emberét különösen foglalkoztatják. A történelmi haladás és a reakció, a forradalom és a reform, a hatalom és az erkölcs, a forradalmi táboron belüli ellentétek, a forradalmi eszme és a gyakorlat összeütközése drámák és epikai alkotások sorában jelent meg a hatvanas évektől a magyar irodalomban (így például Illyés Gyula, Sánta Ferenc, Páskándi Géza műveiben). E sorban is kiemelkedő jelentőségűek Sütő András drámái: Egy lócsiszár virágvasárnapja (1974), Csillag a máglyán )(1975), Káin és Ábel (1977), Szuzai menyegző (1980).

Az első két dráma a reformáció korába vezet el. Ez a korszak, a hitújítás protestáns áramlataival, a szociális szempontokat figyelembe vevő vallási, polgári és paraszti mozgalmaival különösen alkalmas modellnek mutatkozott arra, hogy a szocializmus korszakának ellentmondásait történelmi távlatban és képes beszéddel lehessen kifejezni. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja parafrázisa, önálló változata Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című elbeszélésének, a világirodalom egyik közismert művének. A Csillag a máglyán hősei valóságos történelmi személyek: Kálvin János és Szervét Mihály, akik ifjúkori eszmebarátságuk után szembekerülnek egymással, Szervét ugyanis nem áll meg a hitújításban Kálvin tanainál, hanem tovább akar lépni. A reformáció Genfben megvalósított rendjét azonban erős külső ellenség fenyegeti, így Kálvin nem engedheti meg a belső egység bomlasztását. Gondolkodóból reálpolitikussá s ilyenként diktátorrá válik, s a kiélezett történelmi helyzetben máglyára küldi az eretneknek nyilvánított Szervétet, aki hiába bizonygatja, hogy „én is közületek való vagyok”.

A nyolcvanak években az író újabb drámákat alkotott (Advent a Hargitán, 1985; Álomkommandó, 1987), s esszéket, naplójegyzeteket publikált. Korábbi újságírói, főszerkesztői munkája mellett az erdélyi magyarság öntudatának jelképévé is vált. 1990 tavaszán Marosvásárhelyen súlyosan bántalmazta a feldühített román tömeg, egyik szemére megvakult. Kitüntetései közül legjelentősebb a Herder-díj (1979) és a Kossuth-díj (1992).

ANYÁM KÖNNYŰ ÁLMOT ÍGÉR

A könyv műfaji megnevezése szerint naplójegyzeteket tartalmaz, s nem tévedés ez az írói fogalomválasztás sem, az Anyám könnyű álmot ígér mégis regénynek minősül sokak szemében. Ismét mások irodalmi szociográfiának tekintik, az Illyés-mű, a Puszták népe talán legméltóbb, kései párjának. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy műfaji, következésképpen tartalmi szempontból is igen összetett, sok rétegből szintézist alkotó munkáról van szó, amelyben meghatározó az elbeszélő személyes jelenléte, sokoldalú érintettsége.

Ezt emeli ki már a mű címe is, amely inkább tekinthető verssornak,v verscímnek, mint egy epikus mű címének. Gyönyörű felező nyolcas, tartalmilag is tiszta poézis. A kezdő fejezet, a Biztató rögtön meg is magyarázza. Az elbeszélő, aki nyilvánvalóan író, s láthatóan régen járt otthon, legalábbis huzamosabb időre, „feladatot” kap édesanyjától: „Írhatnál rólunk is valami könyvet”. S a kérdésre, hogy milyen legyen az, tömör a válasz: „Igaz legyen.” A fiú bevallja, hogy ez neki is gondja, mire édesanyja biztatgatja: „Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz.” A záró Epilógus felteszi a kérdést: vajon lesz-e könnyű álma az írónak, s a válasz bizonytalan. Hiszen: „A gondjukban akartam velük osztozni, de minden jel szerint csak a magamét sikerült velük megosztanom.” Másrészt pedig:”bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek. A kimondott szó s az érvényesített igazság között húzódik az ösvény, amelyen az író babért nem szerezhet.”

Wirth Imre: Szász Imre (1927-2003)

Szász Imre pályakezdő regénye, az 1953-ban megjelent Szól a síp nehezen illeszthető be az életmű meghatározó vonulatába. A Rákóczi korában, 1704-1706 között játszódó történelmi regény a kurucok dunántúli hadjáratát, pontosabban, Bottyán generális személyét problematizálja. Következő művei, a Vízparti kalauz (1958) és a Horgászbottal írtam (1962) szórakoztató történeteinek tematikája már inkább visszaköszön a későbbi könyvekben. Az 1959-ben elkészült, de csak 1969-ben megjelent Gyertek este kilencre című (regényt és novellákat tartalmazó) könyv egyik elbeszélése, az Isten, eső, halak például a horgászatot metaforizálja, a tragikum és az irónia határán lebegtetve a történetet. Azonban a címadó regény már jellemző a pályakép egészére. Nemzedéki regény (mint később majd a Ménesi út), tulajdonképpen egy buli történetébe-leírásába ágyazott szellemi közeg érzékeltetésének a kísérlete. A fanyar humorú, önironizáló értelmiségi figurája már itt is megjelenik, bár ebben a könyvben még a cselekvésre törekvés magatehetetlen vágya hajtja a szereplőket. Az 1967-ben megjelent Felhőfejes főszereplője már felismerhető előképe a Ménesi út professzorának. Béládi Miklós az „elveszett illúziók” regényének nevezte a könyvet. Az 1973-as Száraz martini koktél hosszabb amerikai ösztöndíj után született. A könyv egyszerre útirajz és ugyanakkor viselkedés- és mentalitásstruktúrák felvillantása is. Szász Imre színműve, a nyugati diplomata elrablásáról szóló Áldozatok 1975-ben jelent meg. Háló nélkül című esszé-kritikagyűjteménye 1979-ben elismerő kortársi recepcióját adja többek között Hajnóczy Fűtőjének, Konrád Látogatójának vagy Esterházy és Nádas első könyveinek. Halakról és vadakról című könyve 1980-ban, míg Ez elment vadászni című szociográfiája 1984-ben jelent meg. Az újabb generációs regény, a Ménesi út (1985), majd különösen A világ így ér véget (1986) és a Ménesi út folytatása, a Megyek, ha elbocsátasz (1991) a beérkezettség és sikertelenség, a csalódás és kiábrándulás e világi viszonyrendszerét már egy másfajta, az öregedésre és a halálra koncentráló figyelem erőterében konstruálja meg. (A világ így ér végetben öngyilkos lesz az USA-ban élő Feri, míg a Megyek...-ben Forrainak valóban szembesülnie kell az Anna-szerelem végével és a Ménesi útban még csak fenyegető színinfarktussal.) Az Önarckép háttérrel című válogatott kötetben (1986) megtalálható például az Isten, eső, halak című novella vagy az amerikai útijegyzet. Gyerekkönyvei közül ismertebbek a Basa című regény (1956), a Kisanna Kertországban (1962) és a Kisanna Erdőországban (1965).

Szász Imre Budapesten született. 1949-től 1968-ig a Franklin, illetve a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője volt, majd 1975-ig a Magyar Szemle főmunkatársa. Két évig az Élet és Irodalom olvasószerkesztőjeként dolgozott, 1977 és 1989 között az Új Tükör munkatársa volt. 1979-től 1994-ig a Magyar Pen Club főtitkára, 1994-től alelnöke. Írói munkásságát több irodalmi díjjal ismerték el. Az Eötvös-kollégista, angol-magyar szakon végzett író számos angol nyelvű regényt fordított magyarra, többek között Updike-, Mark Twain-, Hemingway- és Jack London-műveket is.

MÉNESI ÚT

A regény cselekménye két eseménysor köré szerveződik, ami kezdetben még egyetlennek látszik. Román Anna („regényanna” – játszhatunk el e névvel), Forrai egyetemi tanár volt tanítványa, az egyik legtehetségesebb, elkeresi Forrait, hogy riportot készítsen vele. Forrai az Eötvös-kollégiumban tanult a háború után, s az utolsó generációhoz tartozott, amely még részese lehetett a tudományos elitképzésben egyedülálló szerepet betöltő kollégium szellemiségének, és megérte a kollégium szétverését is. Anna mint az utolsó tanúk egyikét szeretné szóra bírni Forrait. A kérdések és az emlékezés ritmusát az első részekben nem bontja meg semmi; Forrai emlékezete 1945 nyaráig szalad vissza, amikor „a napnak, a napfénynek, a forró tégláknak, a kihalt utcáknak, a strandoló lányoknak, a pincebeli fantáziaképeknek ez a mostani, talán pontos, talán önámító fantáziaképe megmaradt az örökkévalóságnak”. (Az „örökkévalóság” megkísértése és az erre irányuló vágy keserű ironizálása áthatja a regényt.) Forrai levelet kapott ezen a napon az Eötvös-kollégiumból, hogy helyhiány miatt nem vették fel; úgy emlékszik, hogy ekkor bőgve a díványra vetette magát. Román Anna (egyszerűen csak „lány”-ként említve) ekkor jelenik meg először a történetben, most derül ki, hogy Forrai neki meséli az emlékeit. Szász Imre úgy alkotta meg a regény objektív narrációs szerkezetét, hogy az elbeszélés középpontjában Forrai ide-oda csapongó, reflexív gondolkodása csak lassanként tárja fel a cselekmény időbeliségét. Forrai kezdetben tartózkodóan és kissé agresszívan kezeli Annát, s elsősorban a „feladatra” koncentrál: hogy minél pontosabban felidézze a múltat. Monológjait csak olyan panelkérdések törik meg, mint hogy „tölthet-e”, s közben „futtában” gondolja, hogy „sovány lány, talán nincs is melle”. Ezek az elejtett megfigyelések előkészítik a kifejletet, mint ahogy kettejük viszonyában a magázás, a „tetszikelés” is az egész olvasata felől bír jellemző erővel. Forrai elmeséli, hogyan zajlott a felvételi, az utolsó pillanatban érkezett Budapestre, hiszen akkor még „igen bizonytalan volt utazni”. „Rettenetes vidéki marhának” érezte magát, aki a fejkopogtatáson (így nevezték a felvételi beszélgetést) csak a tájszavakból és régies kifejezésekből szerepelt tisztességesen. Folytonosan elkalandozó gondolatai – mindenről még valami más is eszébe jut, amit gyakran nem is mond el Annának, csak belső monológként közvetítődik – a kollégium életének, légkörének, szokásrendszerének egészéről igyekeznek képet adni, s a csapongás ebben az esetben azzal a jelentéssel is bír, hogy a gazdagság és „teltség” elbeszélhetőségének(bárhova kap, mindenhol van valami) gátat szab az élmények sorsa. (Az, hogy az elveszett „aranykor” képzete tulajdonképpen érzéki, mágikus erővel uralja a gondolkodást. Ebből a szempontból is értelmezhető majd Román Anna szerepe.) A fejkopogtatás kapcsán például kitér az „urazás” szokására, a professzorok beceneveire. A „valóság” és a fikció első megközelítésben az emlékek és beszélgetés jelen idejének a határmezsgyéjén válik el, vagyis a múlt történeti realitásként közvetítődik (a professzorok valóságos nevei), míg a jelen nem azonosítható ilyen egyértelműen (például nem Szász Imrének hívják a főszereplőt). Azonban a múlt „valóságossága” sem egyértelmű, hiszen nem használja minden esetben a feltételezhető-azonosítható személyek „hiteles” nevét (például Borbíró Öcsi esetében). Ráadásul Forrai gyakran figyelmeztet az emlékezés szubjektivitására. A dokumentaritás (tehát a történeti valóságként való olvasás felkínálása) és a fikció közti lebegtetés egyik eszköze a regény „melléklete”: itt összegyűjtve olvasható az Eötvös-kollégium 45 utáni sorsára vonatkozó dokumentumok jelentős része, amire a regény szövegében lábjegyzetek utalnak. Azonban az Annával kibontakozó kapcsolat értelmezhetőségét nem könnyíti meg a dokumentaritás felőli olvasás erősítése.

Tarján Tamás: Hernádi Gyula (1926-2005)

Értelmiségi családban született, nagyapja orvos, apja főjegyző volt. A ma Szlovákiához tartozó Oroszvárról korán elkerült. Kisgyermekkorának színhelye Bezenye, majd meghatározó élményként Pannonhalma. Itt nagy hatást gyakorolt rá „a szerzetesek kastélya”. „... érdekes, ha az ember hazamegy felnőttként a gyermekkori környezetébe, minden úgy összehúzódik: az udvar, a kert, a szobák – írja utóbb -, de ez a kolostor, ez valahogyan megmaradt ugyanolyan óriásinak...” Mivel az oly nevezetessé lett pannonhalmi gimnázium akkor még nem működött, a győri bencések középiskolájában diákoskodott. Több paptanárára gondol hálával, Isten-élménye azonban radikálisan elszakadt a tételes vallásosságtól.

Gimnazistaként az öreg, megcsúnyult Szép Ilonkáról írta egyik irodalmi dolgozatát, korai jeleként annak, hogy irtózik a hagyományos realizmustól, az unalmas történetmondástól. Az írásbeli érettségin Adyról és Tóth Árpádról értekezett – bombarobbanások hangjai közepette, 1944-ben -: készülődött benne a költő, megszólalt az a lírai alaphang, amely epikai és drámai életművét is végigkíséri.

A háború utolsó hónapjaiban leventeként sorozták be. Megszökött; mint katonaszökevényt kapták el és hurcolták szovjet hadifogságba. Egy virágeldolgozó kolhozban dolgozott. A raktárban fölhalmozott többtonnányi rózsaszirom bódító illatával akarta megmérgezni magát – de ez a groteszk öngyilkossági kísérlete keményebb helytállásra tanította.

Hazatérése után közgazdaságtant, vegyészetet, bölcsészeti előadásokat is hallgatott, volt orvostanhallgató, ám mintegy húsz egyetemi félév alatt sem szerzett felsőfokú diplomát egyik helyen sem. 1949-től 1974-ig rengeteg munkahelyen megfordult, tervosztályokon, városszociológiai intézetben. Több mint húsz esztendeje írásaiból él.

1955/56-ban verssel, novellával indult a Csillag című folyóiratban. Oszlopos tagja lett a Belvárosi Kávéház művészkörének, Konrád György író, Csoóri Sándor költő, Jancsó Miklós filmrendező, B. Nagy László esztéta, Orosz János festő és mások társaságában. Jancsó Miklóssal testvéri kötelékű baráti szövetségben alkotnak évtizedek óta, majdnem valamennyi Jancsó-film – köztük az Oldás és kötés (1963), a Szegénylegények (1965), az Égi bárány (1970), a Szörnyek évadja (1986) – forgatókönyvét ő írta. Ez a műfaj a prózáján is nyomot hagyott.

Epikai munkásságát – az önéletrajzi motívumokat földolgozó, poétikus elbeszélésgyűjtemény, a Deszkakolostor (1959) után – értetlen támadások vették célba A péntek lépcsőin (1959) című regényének modernizmusa, egzisztencialista vonásai miatt. A hatvanas évek végétől a történelmi mozgásfolyamatok forradalmi és ellenforradalmi szakaszainak allegóriáival hívta föl magára a figyelmet (Sirokkó, 1969; Vörös rekviem, 1975), és hasonló modellálásra törekedett drámaírói indulásakor (Falanszter, 1972; Antikrisztus, 1973; Vérkeresztség, 1975; Csillagszóró, 1976; Királyi vadászat, 1976).

Később írói tevékenysége minden területén a különleges ötleteké, a szatirikus képzettársításoké, az utópisztikus és horrorisztikus paraboláké lett a vezérszerep. Összeforrott nevével a fantasztikum, az intellektuális krimi, az (ál)tudományos, szürrealisztikus szöveg, a paródia. Hasfelmetsző Jack, Drakula, Frankenstein, Fantomas lettek a hősei, kiadta a Jóslások könyvét (1992), folytatta Gárdonyi Géza klasszikus regényét (Egri csillagok háborúja, 1994).

Jancsó Miklóssal Franciaországban járván szerzett tudomást róla: a francia kormány áruba bocsátja a Maginot védelmi vonal szakaszait. Ez adta Az erőd (1971) ötletét. A háborús fanatizmus és cinizmus, a militáns személyiségtorzulás regényét Görögországban játszatja, ahol 1967 ás 1974 nyara közt totális katonai diktatúra működött.

AZ ERŐD

Sötétkék Porsche 907-es gépkocsiban két férfi autózik Görögország földjén. Kolhaus és Wagner, a két hivatásos katona agresszív figyelmességgel méregeti egymást. A rövid kérdések és válaszok úgy kattognak, int a gyorstüzelő fegyver. Zsoldos múltjuk megtanította őket az óvatosságra, a kíméletlen önvédelemre. Legutóbb Kongóban teljesítettek semmitől vissza nem riadó szolgálatot, ahol 1960 nyarán véres polgárháború robbant ki, s a gyarmati függőségtől nemrég szabadult országnak egy időben három kormánya is volt. Elkelt a bérért mért, cinikus katonai fanatizmus.

Diósi Ágnes: Lakatos Menyhért (1926-2007)

„Az aranyhegedű hangját minden ember megérti. Mint ahogy tegnap a bölcsek megjósolták, egyszer megszületik egy cigány poéta, aki leírja, hogy „a sírás minden emberi nyelven érthetős”. (...) Sokan kinevették, de én hiszek neki. Azt mondta, hogy népünk kőházakban él majd, tűzokádó kerekeken vándorol egyszer, és elfelejtik anyanyelvüket is sokan, mert idegen emberek között, idegen istentől való félelmükben már nem tudják megszámolni a nap fényes sugarait. A mi leszármazottaink nem tudnak majd farkasszemet nézni a Nappal... aztán születik egy ember, aki ír egy könyvet népünkről, a Füstös képeket... ettől kezdve nem kell félniük a cigányoknak, mert az idegenek a szemükbe néznek végre, gyűlölet helyett kíváncsisággal.”

Az idézett sorok Szécsi Magda 1996-ban megjelent Madarak aranyhegedűn című könyvéből valók, és azt bizonyítják, hogy Lakatos Menyhért több, int író – hovatovább legendává lényegül.

Kevesen tudják, hogy 1957é-ben néhány cigány ember létrehozott egy szervezetet Cigányok Kulturális Szövetsége néven. Ezzel elindult egy szellemi mozgalom, amely a cigányok etnikai mivoltának, kulturális örökségének, nemzetiségi jogainak elismertetését tűzte ki célul. Ennek a mozgalomnak a vezéregyénisége volt az akkor harmincegy éves Lakatos Menyhért.

Vésztőn született, s a putrik világából a szellemi tartományokba vezető úton nem tudunk olyanról, ami megelőzte. (A nagy muzsikus cigányok karrierje egészen más történet. Ugyancsak más a cigány festők feltűnése. Valószínűleg nem véletlen, hogy az írásbeliséget nélkülöző nép először az irodalomnál ösztönösebb műfajokban mutatta fel értékeit. A hasonlíthatatlanul szuverén Balázs János minden további nélkül odaállítható a „vámos” Rousseau mellé.)

Ha feltételezzük – és miért ne tehetnénk -, hogy a Füstös képek önéletrajzi elemeket tartalmaz, akkor megtudhatjuk, hogy iskoláztatása egyrészt az anyai ambíciónak és szigornak, másrészt egy sajátos balesetnek volt köszönhető. A helyi vadásztársaság cigány gyerekekkel hajtatta a vadat, és szórakoztatta magát, játékból eszméletlenségbe táncoltatva őket. Úri passzióból az iskolaigazgató rájuk is lőtt, és súlyosan megsebesítette a tizenkét éves fiút. Elment hozzájuk egyezkedni.

„- Nézze, jóember, én elismerem, hogy igazuk van. Ezért szeretném kárpótolni magukat.

- Mivel gondolja, igazgató úr, pénzzel?

- Igen, mással aligha tudnám. Szegény emberek, ráfér magukra... meg hogy ne haragudjunk egymásra – még egy engesztelő mosollyal is megtoldotta.

- Szegény emberek vagyunk, ez igaz, de annyira nem, hogy a gyerekünk vére árán csak egy fillér értékűt is le tudjunk nyelni. Az meg, hogy haragszunk vagy nem, mit jelent önnek?

(...)

- Minden évben az állam költségén egy-két szegény gyereket gimnáziumba küldünk azok közül, akik jó tanulók, vagy valamiben tehetségesnek látszanak. Ha akarják, akkor a fiút előjegyzem továbbtanulásra.

Na, csak ez hiányzik, gondoltam, így is alig várom, hogy megszabaduljak az iskolától.

Apám anyámra nézett, akinek ragyogni kezdett a szeme, oda sem figyelve, hogy én akarom vagy nem, csak a kendőjét igazgatta zavarában.

Erre már mink is gondoltunk, igazgató úr – mondta megilletődve -, bizony, ha lehetne, elküldenénk felső iskolára, nem bánnánk, ha mi rongyokban járnánk is, csak tudnánk kitaníttatni. De én nem nagyon hiszem, hogy cigány  gyereket felvegyenek oda.

Az utolsó szavaknál elszomorodott.

- Ezt bízza rám – nyugtatta Rácz -, csak szeressen tanulni.

Akkor semmi hiba, gondoltam, mert én aztán nem szeretek.

- Na, arról majd én gondoskodok – nézett rám anyám fenyegetően, mintha kitalálta volna a gondolatomat.

A szavak hallatára nagyon elszomorodtam. Nem elég, hogy majdnem agyonlőtt a tisztelt igazgató úr, most egy másik iskolát akar a nyakamba akasztani. Ez az ember mindenképpen el akar pusztítani.”

A Cigányok Kulturális Szövetségét felszámolta az 1961-es párthatározat, amely károsnak ítélt mindenfajta nemzetiségi törekvést és csoportosulást, s a cigányok társadalmi beilleszkedését állami feladattá tette. A határozat kemény asszimilációs programot takart; a cigány népességet gyakorlatilag segédmunkás szinten kívánta a társadalomba beilleszteni. Ettől kezdve a cigányság szellemi mozgalmát „soviniszta”, „szeparatista” jelzőkkel illette a hatalom; tudós teoretikust is felbérelt annak bizonyítására, hogy cigány kultúra nem létezik, s a cigány nyelv szókincse olyan szegényes, hogy alkalmatlan bármiféle kultúra közvetítésére. Ilyen körülmények között a magyar reformkor nagyjaihoz hasonlítható Choli Daróczi József munkássága: lefordította cigány nyelvre a Kommunista kiáltványt és a nagy magyar verseket. (Napjainkban a Bibliát fordítja.) Az 1970-es Ki mit tud?-on Daróczi Ágnes – próféta kategóriában, ahogy Major Tamás jellemezte – József Attila Ars poeticájának cigány nyelvű előadásával válaszolt a kultúrpolitikának. 1972-ben új üstökös tűnt fel verseskötetével: A fiatal Bari Károly. Azóta nemcsak költészete teljesedett ki, hanem néprajzi gyűjtőmunkájával is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Nem beszélte: megtanulta a cigány nyelvet, annak hazánkban ismeretes minden nyelvjárását. És sorra emelték fel fejüket a cigány nép írástudói – köztük Kovács József, aki leírta, hogy „a sírás minden emberi nyelven érthető” -, hosszú lenne a névsor, valaki biztosan kimaradna.

Lakatos Menyhért mindvégig vezéralakja maradt ennek az ébredésnek, noha a hatalom mindent elkövetett, hogy megossza, felmorzsolja a maroknyi cigány értelmiséget. Lakatos nemcsak az asszimilációs politikai törekvésekkel szemben védelmezte az etnikai jogokat; a „kérdéssel” foglalkozó progressziót is figyelmeztette: egy népet nem szabad a hiányai felől megközelíteni.

Hogy ő maga kíméletlenül feltárta a szegénység sebeit, az más. Joggal érezhette, ebben ő az illetékes, nem a - bármilyen jó szándékú – kívülálló. Ő leírhatja a gyerekek fején sapkát alkotó ótvart, a lomha tehetetlensége süppedt embereket ellepő legyeket, az istálló szalmáján egymáshoz préselődő, rühes-tetves summás fiatalok verítékszagú szerelmét, a lányáért – hogy legyen mit elkártyáznia – pénzt követelő apát, az asszonyon ítéletet végrehajtó férfiak kegyetlenségét – de avatatlan ne közelítsen ehhez a világhoz. S mindenki avatatlan, aki nem benne élt.

A Füstös képek több kiadást megért a hetvenes években, film is készült belőle. 1979-ben meséket publikált Lakatos Menyhért; A paramisák ivadékai a Magvetőnél, A hét szakállas farkas a Móránál jelent meg. Utóbbit komlói cigány gyerekek rajzai illusztrálják. 1981-ben  novelláskötettel jelentkezett a Szépirodalmi Kiadónál Csandra szekere címmel. 1982-ben az Akik élni akartak című regényét jelentette meg a Magvető. Egyik epizódjából készült az Átok és szerelem című zenés tévéfilm. Zeneszerzőjének, Fátyol Tivadarnak a dalai folklorizálódtak a cigányság körében.

Lakatos Menyhért egy mindenütt jelen lévő, mégis ismeretlen nép igazi arcát mutatta fel: hogy többé már ne gyűlölettel, hanem kíváncsisággal nézzenek rá az emberek. A Füstös képek szépirodalom, amely többé már nem hagyható ki a 20. század magyar klasszikusainak reprezentatív sorozatából, ha lesz, aki összeállítja, kiadja, megveszi és elolvassa.

FÜSTÖS KÉPEK

A könyv egy serdülő fiú fejlődéstörténetén keresztül fogja át a magyarországi oláh (azaz cigány anyanyelvű) cigányság több mint fél évszázados történetét. Az ős, ameddig az emlékezet terjed: Cino Petro. Az ő lánya az öreg Liza, a Mámi, a fiú szeretett nagyanyja; történetei az 1870-es évekig nyúlnak vissza. Azt is mondhatnánk, hogy a regény szövete egy spontán népirtástól a koncentrációs táborok szervezett népirtásáig terjedő idő.

Egy törzs asszonyait, gyerekeit szerb katonák kiirtották, a férfiakat levágott füllel elengedték. Cino Petro hozzájuk adta az özvegyasszonyokat, lányokat, belőlük lettek a Péterestyók. (A cigány törzsek mind egy-egy őstől származtatták és nevezték el magukat.)

Domokos Mátyás: Kardos G. György (1925-1997)

Különös életpálya az övé, a rendhagyó írósorsokban bővelkedő magyar irodalomban nem szokatlan jelenség. „A világ, amelybe belecsöppentem, szűk udvari bérlakás volt a Király utcában” – így jellemezte egyik önéletrajzában azt a terézvárosi kispolgári környezetet, amelyben felnőtt. Apai ágon asszimiláns zsidók voltak a felmenői, dédapja Kossuth zászlaja alatt harcolt 1848-ban, nagyapja, dr. Kardos Sándor egészségügyi tanácsos, Nógrád és Hont megye tiszteletbeli tiszti főorvosa volt, s apja is orvosnak készült. „El is végzett két szemesztert, ámde beleszeretett a némafilmek hajdani csillagába, Lenkeffy Icába, és novellákat írt hozzá – idézi meg apja emlékét az író. – A novelláktól egyenes út vezetett az újságírásig. Közben kitört a világháború, apám fiatalon vonult be katonának, megsebesült – élete végéig bicegve járt, lábszárcsontjában megakadt egy golyó -, s mint hadnagy szerelt le, két signum laudisszal és még egy csomó más kitüntetéssel.” Az Esti Kurír munkatársaként „üres óráiban színházi öltözőkben üldögélt, és gyűjtötte az anyagot Függöny mögött című napi pletykarovatához... szeretett bizonyos magyar katonatiszti tartásban tetszelegni. A hadirokkant státus, a számos kitüntetés és íróasztalán Károly király dedikált fényképe2 persze nem védte meg őt attól, hogy a második világháború végén ne internálják származása miatt: Buchenwaldba deportálták, s ott is halt meg. „Anyámat mintha Szomaházy István – a Mesék az írógépről szerzője – találta volna ki”: ügyvédi irodákban dolgozott gépírónőként, és – ábrándozott.

Kardos G. Györgynek az irodalommal kapcsolatos „ábrándjai” a kora kamaszkorban kezdtek szövődni, s ősi magyar szokás szerint (rossz) verseket kezdett írni, amelyeket később azokban az irodalmi körökben, ahová tartozónak szerette volna tudni magát, elismerésre szomjasan mutogatott mindenkinek: többek között Bálint Györgynek és az Erőltetett menet és a Razglednicák majdani költőjének, abban a pillanatban, amikor Radnóti Miklós éppen borotválkozott, a várost pedig éppen megszállták a németek. Az ifjú költőjelölt mentorával, a Nyugat harmadik nemzedékének későbbi klasszikusával együtt az irodalom világa helyett hamarosan munkatábora került, a bori rézbányákba, a szerbiai hegyek közé. 1944 őszén Tito partizánjai szabadították fel, Kardos G. György pedig elindult (volna) hazafelé, hogy végre szabadon az irodalomnak éljen – s egyre távolabb került Magyarországtól: Bulgárián át a Közel-Keletre, Palesztinába (ennek a különös odisszeának egyik epizódját örökítette meg később a Szeretni kell Théophile Gautier-t című remek elbeszélésében), és testközelből élte meg azokat az eseményeket, amelyek során megszületett Izrael állama. Nyolc évig volt távol Magyarországtól, 1952-ben tért haza, ahol írás helyett az első időkben egy építkezésen dolgozott mint kőműves segéd, majd vidékre került, s a győri színházban volt dramaturg. Később a Kisalföld című megyei napilap munkatársa, aztán Pesten, hosszú éveken át a Fővárosi Operettszínház külső, bedolgozó – a szakmai bennfentesek nyelvén szólva – „néger” munkatársa, aki a színházban, eszpresszókban, a Hungária kávéházban folyton izraeli élményeiről és fantasztikus kalandjairól mesélt népes hallgatóságának, akik egyre szkeptikusabban figyelték történeteinek minduntalan visszatérő refrénjét: ezt egyszer majd megírom regényben is.

S megírta, amikor senki se hitt már benne. A hatvanas évek második felében készült el a regény kézirata, s esztétikai értékeire, az irodalom világában teljességgel ismeretlen szerző tehetségének jelentőségére érdekes módon egy népszerű bestseller író hívta fel Kardos G. György névrokonának, a Magvető akkori igazgatójának a figyelmét. A kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb, nemes sikerét kiváltó regény, amelyet később számos idegen nyelvre is lefordítottak, az Avraham Bogatir hét napja 1968-ban jelent meg, amelyet 1971-ben követett a folytatás: Hová tűntek a katonák?, majd 1977-ben a trilógiává terebélyesedett munka zárókötete, A történet vége.  Jó másfél évtizeddel később látott napvilágot az első olyan regénye, amely hazai élményeinek, az ötvenes évek első felében a győri színház dramaturgjaként szerzett tapasztalatainak köszönheti létét (Jutalomjáték, 1993). 1996-ban Ez is én vagyok címmel adta ki az Élet és Irodalom publicistájaként írott cikkeit és karcolatait.

AVRAHAM BOGATIR HÉT NAPJA

A jövendő irodalomtörténet-írása, amikor megfesti majd Kardos G. György írói útjának, életszemléletének és világnézetének a színképét, aligha juthat más eredményre, mint amit az író önjellemzésül maga mondott egy interjúban a számára kívánatos emberi társadalommal kapcsolatos vágyairól és álmairól: „Jobban nem akarok élni, minek. Inkább úgy mondanám: humánus társadalomban szeretném leélni az éveimet. Úgy, hogy ha véleményem van valamiről, ne kelljen mérlegelni, elmondhatom-e, mit mondhatok el belőle. Olyan társadalmat szeretnék, ahol nincs lelki terror, tehát nem áldemokrácia uralkodik. S ahol nem kell szégyellni, ha valaki baloldali. Mert én az voltam, vagyok, az is maradok. Erről nem lehet lemondani.”

Vasy Géza: Fejes Endre (1923-2015)

A hatvanas évek egyik – ha nem a legnagyobb – sikerét Fejes Endre érte el a Rozsdatemetővel. Pedig az előjelek nem voltak éppen biztatóak: a legrangosabb irodalmi folyóirat ideológiai okokra hivatkozva visszaadta a regény kéziratát, s a Magvető Kiadó is csak hétezer példányban jelentette meg az első kiadást 1962-ben. Aztán évente követték az újabb megjelenések, több százezres össz-példányszámmal. A Thália Színház Kazimir Károly rendezésében mutatta be a mű drámaváltozatát 1963-ban, s ez is több százas szériát ért meg. A műről széles körű kritikai – főként ideológiai jellegű – vita folyt, s ez növelte az érdeklődést iránta.

 

A regény szerzője Budapesten született, érettségi után szabóinas lett, majd vasesztergályos-tanuló. 1945 és 1949 között egy belgiumi bányában, majd a párizsi Renault-gyárban dolgozott. Hazatérése után 1955-ig vasesztergályos volt, attól kezdve írásaiból élt. 1975-ben Kossuth-díjat kapott.

Elbeszélésekkel jelentkezett, első kötete A hazudós (1958) címet kapta, második elbeszéléskötete a Vidám cimborákat (1966). Mindkét könyv a „pályakezdés” írásait gyűjti egybe, ám nemcsak a készülődést dokumentálják, hanem a kétségbevonhatatlan és eredeti írói tehetőséget is. Azok a prózaírók, akikkel Fejes Endre egy időben – s kissé megkésve – indult, már nemcsak mentesek maradtak az ötvenes évek első felének meglehetősen általános sematizmusától, hanem tudatosan is szembefordultak vele, s nem a nagy társadalmi mozgásokra, az osztályharcra, a forradalmárokra figyeltek elsősorban, hanem azokra az emberi sorsokra, amelyeket formáltak ugyan a háborúk és a forradalmak, de amelyeknek lényege nem ragadható meg a forradalmárság, a fejlődőképesség vagy a reakciósság kategóriájával. Középpontba kerül  a hétköznapi élet, a magánélet a maga örömeivel és gondjaival, azokkal az emberi vágyakkal, tervekkel, álmokkal, amelyek a „nagy egész” szempontjából mellékesek és esetlegesek, ám az egyes ember számára meghatározó fontosságúak.

Fejes Endre novelláinak hősei mind „kisemberek”, akik semmi mást nem szeretnének, csak a saját és szerény fogalmaik szerint szépen élni, ám erre alig adódik módjuk. Budapest, „az ezerszer áldott nyolcadik került” a létezési terepük, itt álmodoznak, dolgoznak, mesélnek, csalódnak, élnek és halnak. Az egyik elbeszéléstípus beszédmódja és hőseinek alkata romantikus-lírai, álmodozó-ábrándozó, a másiké realista-tárgyias, s ennek felel meg a krónikaszerű tárgyalásmód. Ez utóbbiak vezetnek el a regény szemléletéhez és stílusához.

A Rozsdatemető különösségét a munkásosztályról, a szocializmusról alkotott képben és ennek kifejezési formájában egyaránt fellelhetjük. E különösség váltotta ki a vitát, s ennek köszönhető a népszerűség is, amelyet az említetteken túl a több mint húsz külföldi kiadás is bizonyít.

E regény sikerét később már nem tudta megismételni az író. Pedig a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem (1968) kisregényként, majd tévéjátékként ismertté vált, témája, konfliktusa is érdekes volt: egy munkásfiú görög diplomatának adja ki magát, s így hódít meg lányokat, mígnem az egyiket, aki leleplezi őt, félelmében megöli. A mű mégis félmegoldású, inkább szövegkönyv, mint regény.

Sokkal igényesebb a Szerelemről, bolond éjszakán (1975), ez a csavargóregény, amelynek nyilvánvalóan önéletrajzi vonatkozásai is vannak: a második világháború után három jóbarát indult el Nyugatra, hogy Párizsba jusson – álmaik városa és a remélt meggazdagodás azonban elérhetetlen marad számukra. A legutolsó regény címe: A fiú, akinek angyalarca volt (1982). Központi kérdése: milyen annak az embernek a sorsa, aki mindig a maga igazát mondja?

Fejes Endre drámái, irodalmi forgatókönyvei, tévéjátékai szépprózai művei alapján készültek, kivéve az összegző igényű Cserepes Margit házasságát (1972). A Gondolta a fene (1977) esszékötet, legterjedelmesebb írása a Rozsdatemető fogadtatás-történetének egyik elemével, a Pascal-mottó értelmezésével foglalkozik. A Drámák gyűjteménye 1989-ben jelent meg. Legújabb elbeszéléskötetei: Szegény Vivaldi (1992), Lemaradt angyalok (1993), Szabadlábon (1995)

ROZSDATEMETŐ

A regény élén Pascal talán legtöbbször idézett gondolata áll: „Az ember csak egy nádszál, a természet legtörékenyebbje, hanem egy gondolkozó nádszál. Nem kell hozzá, hogy az egész mindenség felfegyverkezzék, ha el akarja tiporni. Egy kis gőz, egy csepp víz meg tudja ölni. De ha a mindenség eltiporná is, akkor is az ember maradna nemesebb annál, aki eltiporta, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a mindenség semmit sem tud arról az előnyről, amivel az ember fölött áll.