Jókai Mór a finn irodalomban

Jókai a dolgozószobájában. Fénykép az 1890-es évek végéről

 

Jókai Mór közelgő írói félszázados örömünnepe alkalmából talán nem lesz érdektelen, ha – tudva a jubilálandó munkálkodásának világirodalmi jellegét – Jókai finn nyelven megjelent fordításainak könyvészeti összeállításával gyarapítom a már-már önálló szakmává nőtt Jókai- s vele együtt a magyar bibliographiai-irodalmat.

Örömmel megvallom, hogy e könyvészeti összeállítás nem egyedül az én érdemem. Dr. Almberg (Jalava) Antal, a helsingforsi egyetem rektora, a „Kisfaludy-társaság” tagja, ki már eddig is Jókainak több munkáját (l. alább) s színirodalmunk egynémely jelesbbjeit átültette a suomi irodalomba és hazánk történelmét s ethnographiai viszonyait tárgyaló nem egy szakmunkával implementálta a kört, melyet történelmi rokonságunk központjából rajzolt 1875-ben Ahlqvist, a „Kieletär”. Tutkimuksia, arvosteluja ja muistutuksia Suomen kirjallisuuden ja kielitieteen alalta” köteteiben, majd 1877-78-ban I. R. Aspelin „Muinaisjäännöksiä Suomon suvun asumusaloilta. Antiquités du Nord Finno-Ougrien Publiés par I. R. Aspelin. I-III livraison. Hels.” címlapú és szintén a 70-es évekből „Suomalais-ugrilaisen muinastutkinnon alkeita” feliratú munkájában, - volt szíves velem az adatok legtöbbjeit közölni, melyek alapján regényírónk finn fordításban s úgy könyv alakjában, valamint a finn hírlapi sajtóban szórványosan és időközönként eddig megjelent összes munkáiról hű bibliographiai képet nyújthatok.

A műveket a kiadás sorrendjében közlöm:

Arany János összes műveiből kimaradt egyik verséről

Arany János és Petőfi Sándor között folyt levelezésből tudjuk, hogy Arany 1848-ban Aradon tartózkodott „köznemzetőr minőségben”. Az 59. számú levél Aradon kelt november 7-én s abból kiviláglik, hogy Arany az október 31-ke és november 5-ike közti 5 nap valamelyikén indult el Arad felé. November 5-én már Aradon volt, mert – mint az idézett levélben írja – aznap „reggel volt egy kis komédia, a várbeliek kitörtek Uj-Arad felé, de visszaverettek”. Éppen két hetet töltött Aradon, ahová csak „más két századot felváltani” jött s ahol 6-ra virradóra „a szalontai első század remekül viselte magát a gyujtogatásban”. – Mint a 61. számú levélből kitűnik, „november hónap 18-ánszombaton este 10 órakor” már Szalontán volt ismét, megpihenve babérjain. Aradon már az időben is élénk zsurnalisztikai élet folyt. Két magyar és ugyanannyi német heti lapból értesült a közönség az ország dolgairól. A magyar lapok közül az „Arad” igen ügyesen szerkesztett lap volt. 1848. július elsején indult meg Bangó Pető szerkesztése mellett, de már ugyanazon év végével meg is szűnt. Kimerítő politikai tudósításai mellett szépirodalmi cikkeket és verseket is közölt. Sárosy Gyula, az időben aradi váltótörvényszéki bíró, Gyulai Pál, Petőfi s maga Bangó Pető írtak verseket a lapba.

Maga Arany is érintkezett aradi tartózkodása alatt Bangóval. Erre vonatkozólag azt írja a 61. számú levélben Petőfihez: „Aradon Bangóval ismerkedtem meg, ki téged végtelenül tisztel, de keserűen panaszkodik, hogy te őrá neheztelsz, stb. Azt mondja, ő nem Sárosi irányodban… szóval, igen magasztal, még pedig, a mint hiszem, teljes őszinteséggel. Azonban quid ad te irodalmi magasztalás most?”

De úgy látszik, Petőfinek mégis jól esett Bangó magasztalása, mert míg a lapban megjelent eddigi verseit („Élet vagy halál”, „Tiszteljétek a közkatonákat”), Bangó az „Életképek” után közölte, a december 23-ki számban csak egyszerűen Petőfi Sándor aláírással közli az „Elpusztuló kert ott a vár alatt” kezdetű verset „Erdőd” címen, ami nem arra enged következtetni, hogy e verset magától Petőfitől kapta közlés végett.

Aranytól a december 16-ki számban közöl egy verset, melyet hiába kerestem a Ráth Mórnál 1883-1885-ben megjelent „Arany János összes munkái” nyolc kötetében, hiába az ugyanott 1888-1889-ben megjelent „Arany János hátrahagyott iratai és levelezése” négy kötetében.

A vers arra az időre vonatkozik, midőn Kolozsvár eleste után 1848. november végén egész Erdély a magyar kormányra nézve elveszett s Czecz alezredes Csucsára volt kénytelen vonulni az erdélyi sereg romjaival, hogy aztán Bem vegye át a fővezérletet. Horváth Mihály „Magyarországi függetlenségi harczának története” 2. kiadásának második kötetében a 130. oldalon az ügyek ilyetén fejlődésének okát kutatva, egy szemtanú elbeszélése szerint azt írja: „Magok azon urak, kik minden polgári s katonai hatalmat magokhoz ragadtak s másoknak semmi befolyást nem engedtek, - ők juttatták tönkre Erdélyt, ők játszották azt, habár akaratlanul is, az ellenség kezére.”

Ez eseményt tárgyalja a vers, mely a maga egészében a következő:

ERDÉLY

I.

Megtörtént. Nem mondom, a mit érdemeltél –

A mit a sors mért rád szegény, szegény Erdély!

Nyomorúvá gyötre százados rabságod,

Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.

Lánczaid lehulltak s ím azontul soká

Félve lépdel lábad, a mikép megszoká.

Gazdagon sütött rád a szabad nép (!) fénye

S még mindig szemedben börtönödnek éje.

Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, - benned

Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.

És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,

Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.

Megesett, - ha nem is amit érdemeltél, -

A minek szükségkép esni kellett, Erdély.

II.

Avvagy a történet nincsen-e megírva,

És nem emlékeznél régi napjaidra?

Elfeledted volna multad annyi hősét, -

Míg szerencse pártolt s méginkább dicsőség?

Elfeledted volna – hiszen nem volt régen –

A vergődő sast az oroszlány körmében?

És hogy a kinek most lába szennyét nyalod,

Fejét ingatá az óriásnak karod?

Fájdalom s gyalázat! igen, elfeledted,

Az idők hulláma összecsap feletted:

A történet elhagy, s lapjain tenéked

Nem szentel jövőre egy betű emléket.

Bocskai, Rákóczi, Bátori és Betlen

Nagysága beárnyaz törpe lételedben:

Ah, e dönthetetlen sziklái a multnak

Elhúnyó napodtól szégyenben pirulnak!

Szív valál a multban, mely szünetlen vertél,

A szent szabadságért lángoló szív, Erdély:

Mikor zsibbadás ült minden külső tagon,

Te valál az, a ki lüktetél szabadon.

Most mi vagy? megromlott, sántabéna kézláb;

Tehetetlenségnek szolgasága néz rád:

Zsarnokod nem fárad többé lánczra tenni,

Megtanulta már, hogy - - nem birsz szabad lenni!

KARA GYŐZŐ

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1892. 2. évf. 2. füzet

Haraszti Gyula: Arany János elbeszélő költészete

ELŐSZÓ

Ez Aranyról szóló dolgozatom 1881-ben jelent meg egy ma már ritkaságszámba menő folyóiratban, Bodnár Zsigmond Magyar Szemléjében. Többször hivatkoztak rá: már ezért is hajlandó voltam, e vállalat szerkesztője kívánságának engedve, hozzáférhetővé tenni az érdeklődők számára, megtisztítva hihetetlen sajtóhibáitól és főleg stílusán simítva. Ez ifjúkori értekezésem először tárgyalta részletesebben az illető szempontokból e nagy költőnket. Bármennyi benne az egyoldalúság, egy és más dolognak élére állítása, meg sok minden egyéb fogyatkozás, annyi gonddal készült, hogy merem h inni, hogy ma is megérdemli az elolvasást.

Budapest, 1912. január 12.

HARASZTI GYULA

ARANY JÁNOS ELBESZÉLŐ KÖLTÉSZETE

Első rész

I. Bevezetés: a kor előzményei, Arany helyzete; e tanulmány felosztása. – II. A nyelv: népies és régi szín. Az epikai stíl: népmesei és krónikás előadásmód. – III. A tárgy: a) népélet képei; - IV. b) a múlt rajza: műveltségtörténelmi adatok – a jelen alapján, népmondai anakronizmussal rekonstruálás; műköltői kombinációk – V. Régi költőknek újra feldolgozásai, Arany és Tennyson.

I.

Midőn végre felrobbantották a múlt századot elméletaknái, az óriási Pazar üvegház romjain a szabad természet csakhamar hihetetlen dúsan virágzott fel, az egyes éghajlatoknak sajátos bájával. A nemzetek egyediségük öntudatára ébredtek s Európának szellemi áramlatai, összefolyásuk után, megint speciális irányba terelődtek: a költészetben föllépő romanticizmus erősen nemzeti, sőt olykor népies színt öltött.

Kis hazánk politikai viszonyai korán kifejlesztették a nemzetiség önérzetét; költészetünk századok óta hazafias hivatással bírt, a liberalizmus korában pedig meglehetős demokrata árnyalatot nyert.

Hogy azonban nálunk, e körülmények dacára, műköltészetünkben a népies irány mégsem fejlődhetett ki, ezt részben az idegen hatás túlsúlya, leginkább pedig a tehetség hiánya okozta. Csokonaitól eltekintve, legfeljebb egyszerű érzések dalolását ha bírták utánozni, de a hosszabb lélegzetű alkotások inkább csak elriasztó intő példákul és arra szolgálhattak, hogy ez irány hitelét veszítse. Ezért szakít most elbeszélő költészetünk – nagyobb alkotásaiban – az eddigi magyarosan gyarló iránnyal és szegődik külföldi művészköltők stíljéhez .Gyöngyösi a XIX. századdal megszűnik „a hazai poézisnak atyja” lenni, a daliás Zrínyi lép a trónra, ki mint a renaissance olasz költőinek követője, a nyugat-európai költészet magasabb művészetére utal. Első világirodalmi nagyságú költőnk, Vörösmarty, ezért hagyja oda a sivárnak tapasztalt hazai népies talajt, hogy hatalmas fantáziáját egy erősen lobogó és színes fantáziának tüzétől élessze lobogásra, - úgyszólván Hugo Viktor (a Századok Mondaköre) előtt már e költői lángelmének pathosát, és inkább germános, mintsem hamisítatlanul francia képzelettúltengését képviselje köztünk. Így találjuk nála azt a fényes operavilágot, mely csupa lengő sisak, villogó páncél, tomboló díszménekkel, - csupa kápráztató színek és idegfeszítő hatalmas hangfutamok láncolata, olykor zordan vadregényességgel váltakozva.

De ez aristokratikus díszelőadások is rövid idő alatt ingerüket veszték, újságuk mindössze múló divatot keltett, mit csakhamar gyarló utánzások tettek nevetségessé ki hívta ellene a gúnyt. Az „Elveszett alkotmányban” Vörösmarty már saját stíljének paródiáját kényszerült megkoszorúzni. Széchenyi és Vörösmarty kora már lejárta magát, Kossuth és Petőfi pedig a láthatás széléhez emelkedtek. Új időszak hajnallott fel, új irányokkal, új ízléssel: a költészet igazi demokratának szegődött. A színpadon az előbb inkább csak torzképezett falusi élet most állandó festőre talált Szigligeti ú. n. népszínműveiben, ez idillies melodrámákban. Petőfi viszont a délibábnak varázsló erejét, a furulyaszó megkapó egyszerűségét sajátította el; ajkán a mindennapi érzések mindennapi szavai a legüdébb érzelmeknek zenei hullámzásává alakultak. Szóval a színműnek már nyitva állott a kor kívánta út, a lírában nagy tehetség iparkodott hazánk chansonnierjévé lenni: csak az éposz várt még új mesterére. Petőfi ugyan ebben is megpróbálkozott, de hol szónokiasan kívánt pompázni, hol viharorgonán akart játszani á la Byron: pedig ez távol állt erejétől. Egyetlen egyszer jutott közel a helyes célhoz, mikor János vitézében a népmese pongyolaságát kísértette meg; de ezt ő csak szerencsésebb ösztönből, véletlenül találta el. Az öntudatos mester Arany Jánosban lépett fel.

Rimay János: Jöjj mellém, szent Isten…

Jöjj mellém, szent Isten, mert kívüled nincsen

reményem, segedelmem,

Lássa ellenségem, teljes hadam, népem,

hogy van hű fejedelmem,

Kinek nagy hevében és vezérlésében

köt szablyát fel seregem.

Emelj te is zászlót, ne legyen rémült holt

szívemben lengő hitem,

Hogy azt követhesse, szüntelen nézhesse

szememmel tekintetem,

elmémet vezérlje, mihelt valamire

szándékomot térítem.

Ha ezt megnyerhetem, ottan nem félhetem

ellenségem fegyverét,

Nem kell is kívánni, hogy siesse adni

szomszédom segitségét,

Semmi se köz erővel törhetem veled el

ellenségemnek fejét.

Nem éles kard éli, tudom, győzi s veri

ellenségem seregét,

Hanem az te karod, azholott akarod,

hogy kinyújtsa erejét,

Mihelt megijeszted, szörnyen elterjeszted,

s futván hányja fegyverét.

Szoktass arra azért, hogy tudjak mindenért

az te erődhöz esni,

Ki csalhatatlanul hozzánk mennyből járul,

nem szokott is megkésni

Annak, ki hitivel s kész készületivel

tudja járt útán lesni.

Te légy hitem célja, lelkemnek páncélja

s szablyám éli, acélja,

S így bátor lehetek, semmit nem félhetek,

dolgomnak nem lész héja,

Terjed merészségem, rémül ellenségem,

romolván kardja s íja.

Népe sokságában, szekere számában

ámbár ő dicsekedjék,

Neved erejében, akarom mindenben,

hogy én lelkem örvendjék,

Nagy bátran élhetek, nyertes is lehetek,

csak kedved nékem fényljék.

Krisztus, fő hadnagyom, ki nevében vagyon

szándékom eredeti,

Te bírj és vezérelj, tanácsomban nevelj,

folyjon jól dolgom rendi,

Tarts meg seregedet, szenteljed népedet,

legyen előmeneti.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Rimay János: Mennyekben lakozó imádandó fölség…

Mennyekben lakozó imádandó fölség,

Kit körül környékez ragyogó fényesség,

Birtokodban vagyon tűz, víz, föld, forgó ég,

Országlásodban nincs sem eredet, sem vég.

Te természet szerént meg nem változható,

Kibűl irgalomra leginkább vagy hajló,

Szóllanék keveset, noha vagyok gyarló,

Büntetésre méltóbb, mint kedvedre való.

Szóllok mégis, mivel vagyok kézi munkád,

Noha reménségem kicsin biztatást ád,

De minthogy minden test támaszkodik csak rád,

Nem kétlem, áldásod hogy engemet is áld.

Mit mondjak, vétkem sok, mint föveny, szapora,

Égig emelkedik bűzi s poshadt doha,

De oszlatja, mossa irgalmad zápora,

Mint széltűl hogy oszol fűz virágnak moha.

az vétkeket valljon kicsoda értheti?

Nehéz sulyságokot senki nem mérheti,

S nem mindeniket is eszében veheti,

Kiért haragodot de érdemelheti.

Ez titkosoktól is tisztíts hát engemet,

Zabolázd elmémet s tartóztasd nyelvemet,

Mint szú féreg és moly ne rágja mellyemet,

Tölthessem szentid közt nyugovó helyemet.

Idegen s nem ösmért vétkimet is bocsásd,

És tulajdonimra vess nyithatatlan zárt,

Kerülhessem távol azt az iszapos sárt,

Undokításival ki torkomiglan márt.

Ne szállj pörben velem, ily gyarló szolgáddal,

Ne kívánj győzködnöd ily romlandó náddal,

Természeted ajánl szent diadalmaddal,

Hozzád tért esdőket födöd irgalmaddal.

Én poshadt, én undok, por hamuból való,

Mi lehet énbennem kedvedre ajánló?

Csak az, mi malasztból származik rám hajló!

Mit féljek? előtted áll az közbenjáró.

Támaszkodom annak ép áldozatjára,

Azki bűneimet vette föl vállára,

Adjad, legyek készült szent vacsorájára,

Segélj, Jézus, s jöjj el holtom órájára.

Vedd hozzád lelkemet, kit bennem tartottál,

Szörnyű haláloddal kit meg is váltottál,

Áldott légy, hogy mennybűl értünk leszállottál,

Ahol üdvözíthetsz, meg oda hatottál.

Szép lakóhelyeket készítesz azoknak,

Kik szód hallásához s tartásához szoknak,

És tégedet tartnak fő bizodalmoknak,

Adjad, legyek én is rendiben számoknak.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett

Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett,

Hegyeken völgyeken széllel mind kergetett,

Rí, leh, s alig vehet szegény lélegzetet,

Keres kútfejeket.

Úgy keres Úristen lelkem most tégedet,

Szerte mind kiáltván az te szent nevedet,

Szabadulására, hogy onts kegyelmedet,

Mint forrásfejedet.

Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,

Italom csak méreg keserű könyvemtűl,

Midőn ily szót hallok én ellenségimtűl,

Kiben lelkem elhűl,

Mond: Te számkivetett, nyavolás megomlott,

Amaz reménletted Istened most holott?

Tőled immár régen talám elhasomlott,

Hogy vagy ilyen romlott?

Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletemben,

Hogy kevél ellenség azt véti szememben,

Kin elkeseredem, s ottan jut eszemben,

Mint éltem helemben,

Midőn nagy sereggel, zengéssel-bongással,

Templomodban mentem szentelő áldással,

Szintén az ajtódig, sok szép hangossággal,

Oly nagy méltósággal!

De te mindazáltal szomjú lelkem ne féll,

Sőt régi uradban minden ellen reménll,

Bízván kegyelmében, higgy és csendeszen éll,

Gonoszt hozzá ne véll,

Mert még megtéríti régi szerencsédet,

Kiben virágoztat jókkal úgy tégedet,

Tél után tavasszal mint az szép kerteket,

Megáldja fejedet.

Kiért mondasz te is néki dicséretet,

Mint egy fülemile sok szép énekeket,

Ámbár szenvedjek hát érte mindeneket,

Nyellek sok bút s mérget,

Csak legyen korosként lelkével mellettem,

Hogy fájdalom miatt ne vesszen el éltem,

Mint Jordán és hermon fogyhatatlan hitem,

Legyen erős lelkem.

Mert ha tenger búsul parancsolatjára,

Hát rám is ő ereszt bút bűnös fiára,

Támaszkodom azért jóakaratjára,

Mint atyám karjára.

Főképpen hogy tudom már hogy nemsokára

Megkönyörül rajtam az bosszúságára,

Az ki járt életem vesztére s kárára,

Szégyenvallására.

Kiért áldom őtet, erős kősziklámot,

Csak ne hagyja fogyni el bizodalmomat,

Mikor bosszontással gyújtják nyavolámot,

Mint olajjal langot.

Mondok: Csak ne kérdjék, hogy hol én Istenem?

Mert mérgemben akkor nem tudok mit tennem,

Hogy azzal terjesztik keservemet bennem,

Kész volnék holt lennem.

No azért elbágyadt lelkem te ne búsull,

Buzgó imádsággal sőt uradra burull,

Erős reménséggel csak ő hozzá szorull,

Tőle el ne fordull.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Kegyelmes Isten, kinek kezében

Kegyelmes Isten, kinek kezében

életemet adtam,

Viseld gondomat, vezérld utamot,

mert csak rád maradtam.

Gyermekségemtűl fogván egyedül

csak tetőled vártam,

Mint Atya után fiú kiáltván

könyörögvén jártam.

Most is csak benned reménségemet,

Uram, helyheztettem,

Magam rád hattam, s rád támaszkodtam,

te alád vetettem.

Mi hasznod benne, hogyha veszélre

jutok kétség miatt,

Kit fiad által hozzád váltottál

mint fogadott fiat?

hallgass meg azért te nagy nevedért

én könyörgésemben,

Mutasd meg jódot, sok áldásidot

az én szerencsémben.

Add meg énnekem én reménségem

szerént való jódot,

Áldd meg fejemet, ki bízik benned,

viselled gondomot.

Az szép harmatot, miként hullatod

tavasszal virágra,

Sok jódot Uram, úgy hullasd reám,

te régi szolgádra.

hogy mind holtomig szüvem legyen víg,

téged magasztalván,

Mindenek előtt s mindenek fölött

szent nevedet áldván.

Ezeket írám az tenger partján

Oceanum mellett,

Kilencvenegyet mikor jedzettek

másfélezer felett.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Pusztában zsidókot vezérlő jó Isten

Pusztában zsidókot vezérlő jó Isten,

Ki előttök mentél tüzes oszlopképben,

Igéret földjére vezérelvén szépen,

Kalauzok voltál minden szerencséken;

Te adtál csillagot három szent királnak,

Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak,

Heródes előtt futó szűz Máriának,

Te voltál vezére minden szarándoknak;

Könyörgök, nekem is hogy légy már vezérem,

Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem;

Én Istenem, ebben ne vesszen el vérem,

Őrizz meg gonosztúl, felségedet kérem.

Építs fel elmémet az jó bölcsességgel,

Szüvemet peniglen hittel, merészséggel,

Bujdosó fejemet törödelmességgel,

S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel.

Jártamban költömben hogy csak reád nézzek,

Búmban, örömemben, reád figyelmezzek

S jó, gonosz szerencsét csendeszen viseljek,

Soha semmi helyen el ne felejtselek,

Hogy bujdosásom ideje tölte után

Én édes hazámban térjek esmeg vígan,

Mindazokat jó egészségben találván,

Az kik szomorkodnak éntűlem búcsúzván.

Felejts el annak is háládatlanságát,

Aki most erre vett engem, régi rabját,

Ámbár élje vígan felőlem világát,

Csak énbennem olts meg nagy szerelmem langját.

Én édes hazámbúl való kimentemben,

Szent Mihály nap előtt való harmad hétben,

Az másfélezerben és nyolcvankilencben

Az ó szerint, szerzém ezt ilyen énekben.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.

Balassi Bálint: Segéll meg engemet én édes Istenem!

 Segéll meg engemet én édes Istenem!

Reméntelenségben ne hagyj elsillyednem,

Im minden elhagyott, nincsen hová lennem,

Nem tudok mit tennem.

Sok nyavola miatt apadott hitemet

Most többíts meg bennem, segélvén engemet,

Kit ez világ útál, csúfolván engemet,

Veszett éltemet.

Mint galamb, ki Noé bárkájából repült,

Nagy vízözön miatt meg bárkára került,

szájában ágot hozván tetejére ült,

Ki zöld ággal újult.

Szintén úgy most lelkem ő nagy ínségében

Meg tereád került kételenségében.

noha elhagyott volt; most reménlettében

Rád szállott hitében.

Új könyörgést hozott néked új ág helyett,

Ki jó reménséggel virágzott s zöldellett,

S adja ő maga is kezedben ez mellett,

Így vár bárkád felett.

Mint egy nagy bárkádban vedd bé azért szegént

Jó áldomásodban fogadásod szerént,

Hogy az kétség miatt el ne hagyjon megént

Téged, szentséges fént.

Kiből uram néked de mi hasznod lenne,

Ha az kétség miatt ő pokolra menne?

Lám már megváltottad, hogy ne égne benne,

Sőt jót érdemlene.

Régen egy galambot ha Noé megtartott,

Hát hogy hadnál engem, kit Fiad megváltott,

ki tégedet régen keserven kiáltott,

Szüve szerént áldott.

Segéll azért engem, kegyelmes Istenem,

Örvény fenekére ne hagyj alá mennem.

Kiért az míg élek, kész vagyok hű lennem,

Nagy háladást tennem.

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.