A „Pesti Magyar Társaság” és Bessenyei

A 90-es években a magyar nemzeti nyelv ügye az ifjúság érdeklődését is felköltötte. A különböző iskolákban nyelvművelő társaságok alakultak. Az ifjak az önképzés eszközeivel igyekeztek helyrepótolni az iskola, a társadalom és a szülői ház mulasztását Sopronban az ev. líceumi magyar társaság, - mely nemrégiben ülte meg fennállásának századik évfordulóját, kiadván ez alkalomból Kovács Sándor theol. hallgatónak a száz év történetét tartalmazó monográfiáját* (* A soproni ev. lyceumi magyar társaság története 1790-1890. Írta Kovács Sándor, theol. hallgató, a társaság tagja. Sopron. Kiadja a Magyar Társaság. 1890.) indítványára öt taggal 1790. márc. 20-kán alakult meg. Az öt közt volt Németh László is, ki – tudtommal – az európai államok statisztikáját első írta meg magyar nyelven* (*Az európai nevezetesebb országoknak rövid leírása Németh László a sopronyi és erdélyi m. társaságoknak tagja által. Soprony, 1795.) s ki tanulói pályájának bevégzése után is Kis Jánossal együtt, mint ú. n. „érdemes társ” vagyis tiszteletbeli tag a legmelegebb pártfogásban részesítette a társaságot. A nagyenyedi kollégium növendékei, valamint a pesti ifjúság követték a soproniak példáját. Az egyetemi hallgatók körében 1791-ben alakult meg a „Pesti Magyar Társaság”.

Önképző-társulatok voltak ezek, de egészen más szempont alá esnek, mint a modern iskolai önképzők. Politikai missziót végeztek abban a korban, midőn a nemzeti nyelvet jogaiba kellett visszahelyezni. S éppen mert politikai jelentőségük volt: bölcsőjüket a legjelesebb hazafiak és ama vármegyék vették körül, melyek a nemzeti aspiratióknak részint kezdeményezői, részint gyámolítói valának.

Greguss Ágost: A beteg király

Greguss Ágostnak 1878-ban, az Athenaeum kiadásában megjelent „Meséi” között van egy, „A beteg király” című darab, melyet, mint nagyon is párhuzamosnak nevezhető művet egy 1799-1873-ig élt holland költő, P. T. Helvetius van den Berg „A boldog” (De gelukkige) című költeményével szembeállítva óhajtok bemutatni. (Ez utóbbi megjelent egy „Proza en Poezie, bij A ter Gunne te Deventer” című kötetben.) Mindkét költeménynek tárgya az, hogy egy király megbetegedvén, egy bizonyos csodadoktor azt tanácsolja neki, hogy ha meg akar gyógyulni, egy magát boldognak hirdető ember ingében aludjék egy éjjel. Hosszas keresés után találnak is udvaroncai egy ilyen magát boldognak tartó embert, de akiről inget lehúzni a király számára nem sikerül, azon egyszerű okból, mert inge nincsen.

Hogy honnan vette Greguss e tárgyat, ő maga nem említi, de nagyon valószínű, hogy nem a saját találmánya. Igaz ugyan, hogy amelyik meséhez Greguss a tárgyát máshonnan vette, e körülményt ő maga, rendesen felemlíti éspedig vagy beleszőve magába a mesébe, mint ahogyan ezt „Az oroszlán és szamár meséje” című darabnál teszi, egyenesen megnevezve Lachambeaudie francia írót, kitől tárgyát kölcsönzi, vagy „A toll meséje” című darabnál, hol az utolsó versszakban nyíltan bevallja, hogy: „e tollhistóriát Britanniából hoztam át”; vagy pedig a margón jelzi a forrást, melyből merített, mint p. o. „A patkány házassága” című darabnál, melyről megjegyzi, hogy „az angol udvarnál élt breton Marie de France meséje a XIII. századból, mely azonban csak egy hindu eredetinek a változata”: mindazáltal én a fentebb említett „A beteg király” című mesét, bár a forrásra utaló megjegyzés nincs beleszőve, sem a margón nincs jelezve, nem tartom eredetinek avagy a nagy szellemek puszta találkozásának.

Halotti búcsúztató 1633-ból

Az alábbi verset 1633-ban szerzették ifjabb Betehlen István gróf temetése alkalmából, mely azon év március 24-én ment végbe „nagy solennis pompával” Gyulafehérvárott. Az elhunyt Erdély egyik legkiválóbb főura s fő tisztviselője – Várad főkapitánya – volt s korai halála élénk részvétet keltett. Atyja Bethlen Gábor fejedelem testvére, maga pedig a fejedelem kedvence volt, kit saját költségén neveltetett s egy ideig a trónra akart emelni. De a fejedelem második házassága a tervet megdöntötte. Ifjabb István gróf 1627-ben vette nőül Murányban Széchy Máriát, de már 1632. december 23-án özvegyen hagyta fiatal hitvesét.

A vers, mely az akkori szokások szerint a temetés alkalmával szavaltatott el, valószínűleg valamely egyházi férfiú műve s itt-ott költői tehetségre is vall. Főbecse azonban a korszellem visszatükrözésében, kortörténelmi jelentőségében rejlik. Egy tizenhetedik századi hiányos másolatban találtam meg a Nemzeti Múzeum Tunyoghy-gyűjteményében. Az egész költemény eredeti címével így hangzik:

Rithmi Hungarici in obitum Ill. ac magn. dmni domini ComitisStephani Bethlen Junioris Albae Juliae declamati.

Vesd le óh magyar nép az friss öltözetet,

Ládd nem illet téged mint egyéb nemzetet;

A szüntelen sok gyász úgy megkörnyékezett.

Bár az vigaszságot már te meg se említs,

Dolgod csak az legyen, hogy köntöst feketíts,

Teljes életedben csak sírj és tort készíts.

Mert mi haszon néked az gyászt le is vetned,

Rövid idő mulva ha meg fel kell venned,

Hiszen jobb örökké hollószínt viselned.

Különben te pedig ha jól meggondolod

Mellőled mind elhull régi ősgyámolod,

Csaknem támasz nélkül vagyon már oldalod,

Tekintsd el, számláld meg az ország főrendit

Sok nagyságos nemnek érted immár végit,

A kik vagynak ujjak, keveset látsz régit.

Ne hozzam bár elő amaz nagy urakat,

Dobót, Kendit, Magócst, többeket sokakat,

Kiknek rikán látod már maradékjokat,

Csak említsem az nagy Báthori nemzetet,

Ki Erdélynek sok jó fejedelmet nemzett,

Az töröknek pedig gyakor  igyet szerzett.

Hova lött? Báthory Andrásban elfogyott,

Mert ő fiúágot utána nem hagyott.

Magyarság! Ha látod, kárt vallottál nagyot,

Jó fád száradott ki, csak szállj hát magadban,

Mert hazádnak sűrű háborúságában,

Sokszor megnyugodtál ennek árnyékában,

De immár kiaszva többé meg sem zöldül

Kidőlt törzsökiből, fiatal sem zöldül,

Azért már székedben Báthory úr nem ül.

Bizony ez esetem volna igen méltó.

Bőv könyezésedből, hogy áradna mély tó,

Ha volna közüled valaki háladó.

De mivel hogy nincsen, mert emlékezeti is

Majd eltöröltetik, nem szánja senki is,

Urak tanuljatok, mint járhattok ti is.

De talán magadat azzal vigasztalod,

Az Báthori nemnek noha fogytát látod,

De az Bethleneket ő helyén találod.

Szép vigasztalás az, csak volna állandó,

De mely bizonytalan és mely változandó,

Ihonn bizonyságot tehet az koporsó,

Melybe szegeztetett ifjú Bethlen István,

Maradékja sincsen egy is holta után;

Reménységed azért ebbe maradt csonkán.

Öreg urunkban¹ is bizodalmad csekély,

Mert már sok ideje, hogy ő nagysága él

Nem tudod mely órán éltének véget ér,

Ifjú Bethlen Péter² maradhat egyedül,

Az bokroson felnőtt nagy Bethlen nemzetbül,

Az kit állíthatnál elődbe reményül.

De ő nagysága is vagyon még társ nélkül,

Sok irigy is forog ifjú feje körül.

Nem tudom ennek is szíve meddig örül.

Félek, haj mint Jónás régente, csak úgy jársz,

Hajlékot hervadó borostyánból csinálsz,

Megrágják gyökerét, árnyékától megválsz.

De az isten dolgát hát ne hánytorgassuk,

Jövendő kárunkat bár ne hánytorgassuk,

Csak az jelen valót mostan sirathassuk.

Mert ha ez szomorú selyére tekintek,

Méltán két orczámra sűrű könyet hintek,

És egy siralomra minden rendet intek.

Siradt Magyarország ifjú Bethlen Istvánt,

A ki míg élhetett, megkérdette, ki bánt!

S melletted mindjárást kitámadni nem szánt.

A kereszténységnek volt erős bástyája,

Kinek bátorsággal rejtezett alája.

Minden csendülésben körül Várad tája,

Eszét s vitézségét látta Bodrog, Tisza,

Ellenségét rajta mint kergette vissza.

Sírjatok s ne legyen hát vizetek tiszta.

Kemény természetű ti is vitéz hajduk!

Lágyítsák szívetek, avagy csak most az búk,

Mikor kinek-kinek két füle jajja zúg.

Mert amaz jó szivű, okos vezéretek

Kinek botja után bízvást mehettetek,

Elesett, szánjátok, íme előttetek!

Hát te gyászban borúlt szép haza, Erdély föld

Mint tetszik az pohár, melyet isten megtölt?

Úgy látom, tavaszod, hogy fekete s nem zöld.

Tavasz erdőt-mezőt gyászból vetkezteti,

Sok szép külömb-külömb színbe öltözteti,

Erdélyben az embert gyászba fertezteti.

Tavasszal az elment madarak megtérnek,

Házunkon, szádunkon tőlünk szállást krének,

Erdélyben uraink tőlünk búcsut vesznek.

Tavasszal az megholt férgek feltámadnak,

Minden sok állatok akkor szaporodnak,

Erdélyben emberek kivesznek és fogynak.

Siralmas hát neked Erdély ez a tavasz,

Melyben igen hasznos fiatal fád kiadsz.

Kicsoda? kérded-e: gróf Bethlen István az.

Ha szülsz és ha nevelsz ily fiat nem tudom,

István koronád volt, azt vallom és hallom.

Meghervadt koszorúd, azért azt mondhatom,

Tekintetes urunk kegyes fejedelmünk³,

Ebből elértheted most, miért kesergünk.

Azért, mert igen nagy kárt vallott nemzetünk,

Melyen nagyságod is méltán kesereghet,

Mivel hogy reád is ez kár kiterjedett,

Mert előtted halva ládd egy nagy hívedet.

Ez kihez hasonló közüled sok nem volt,

Mert minden ügyedben veled együtt élt s holt,

Mást nem gondolt s mi volt, az mind előtted szólt,

Alexandert hallom, hogy griffmadarakon

Egy állat repesett felhők közt magoson

Nagyságod is majd így járt Bethlen Istvánon.

Te nagyságod pedig az Zólyomi Dávid⁴

Nem szomorkodol-e, mint régen szent Dávid,

Mikor az gonosz hírt gyilkos szolga megvitt?

Ki mihelyt meghallá holtát Jonathánnak,

Mint ő szerelmese lelki barátjának,

Bocsátkozik mindjárt im igen sírásnak:

Óh az Izraelnek – úgymond – ékessége

Oh zsidók vezére, seregek istene,

Látod-é mint veszett az nép erőssége!

Ne mondjátok azt meg Ascalon városban

Se ne hirdessétek Gádnak hazájában,

Hogy ne tussoljanak az ő halálában.

Ti Gilbo hegyei és ti magos mezők,

Ne szálljanak rátok harmatok és esők,

Mert Sault és Junathánt, tőletek elvették.

Oh jó atyámfia, óh vitéz bajtársom!

Kellemetes, serény ifjú Junathánom,

Én nekem kész halál tőled megválásom.

Te is mondok ekkép őt nem sirattad-é?

Ne hirdessék szélyel meg nem tiltottad-é?

Halálának helyét meg nem átkoztad-é?

Mert ez volt egyetlen egy hű Achatesed

Tégedet mint magát féltő Piladesed,

Szóval sógorod volt, mint tulajdon lelked.

Kétséges dolgokban volt biztos tanácsod,

Szándékodnak végben vitelében másod

Jódon örvendező s kártól őrző társod.

Erősek voltatok mint két oroszlánfi

Meglett, akartatok valamit ketten ti,

Ellenetek nem mert mocczanni is senki,

Török, német, lengyel tudta neveteket

Kérdezte s becsülte vitéz híreteket

- - - (Ez a sor hiányzik.)

Csudálatos vala az ti egyezségtek,

Ettől félt s rettegett minden ellenségtek,

Mert tudta bosszut áll másikért egyiktek.

De jaj elválátok s egyedül maradál:

Óh szép pár társaság két felé szakadál,

Erőtlen vagy immár, hogy meghasonlottál.

Már Zolyomi uram vigyázz s ódd magadat,

Többed magaddal járd s ne éjjel utadat,

Mert most eltemeted legfőbbik strázsádat,

Megnézd falatodat s úgy mártsad a tálban

Meglásd s úgy igyál, mi vagyon a pohárban,

Mert a ki vigyázott, ezentúl száll porban.

Ezután elhigyjed találkoznak többek,

A kik életedre titkon s nyilván törnek

Ha okoson nem jársz, bizony meg is ejtnek.

Szép hírrel tündöklő Bethlen-familia!

Érzed-e számodnak, hogy esik nagy híja

Csorba vagy, mert meghalt egy jó atyádfia.

Kicsinyből hirtelen nagygyá nevekedtél,

Félek rajta viszont, az mint hozzá kezdtél

Ennél hirtelenben meg ne kevesedjél.

Uram Bethlen Péter sírsz-e avagy vigadsz?

Vendégeket torba vagy lakásba hivatsz?

Mert örömmel, búval most egyaránt víhatsz?

Menyegződ előtted, azon örvendezhetsz

De viszont éltedben azon kesereghetsz,

Hogy bátyád uraddal ott nem tisztelkedhetsz,

Nagyságos asszonyom, Zólyomi Dávidné,

Hajadon kisasszony és te Gyulafiné!

Eszes bátyátokat nem könnyezitek-é?

Hozzád nem is szólok, nagyságos asszonyom!

Szomorú özvegység, a kit az földre nyom,

Idegen földön vagy árva, nehéz tudom:⁵

Sőt nagyságodnak is baját nem nevelem,

Atyai szívedet szóval nem terhelem,

Hanem mint Timathes régen, azt művelem.

Volt Agamemnonnak hajdon egy leánya,

Kinek neve vala szép Iphigenia.

Ez egykor vitetik feláldoztatnia,

Hanem egy setét gyászt boríta reája,

Jelentvén, hogy senki képíró pennája

Az szülék bánatját ki nem rajzolhatja.

Én csak is azt mondom, mint Jakob két fián,

Vagy az nagy Tobias kisebbik Tobián

Kis Bethlen Istvánon úgy sír Bethlen István.

Te pedig ő neki sok kedves jószága,

Mely volt benned Magyar és Erdélyországa,

Keseregj, mert elkölt urad urasága.

Legelsőben is te szép erős ház Déva

Siránkozz, kiáltsd fel nagy keservvel éjha!

Mért hogy megevéd az almát anyánk Éva!

Hogy már mindeneknek meg kelletik halni,

Meg kell váraitól s javaitól válni,

És az föld gyomrában rothadásra szállni!

Nyisd fel szemeidet, tekintsd meg te Hunyad,

Az halál völgyében te urad hol szunyad,

Már szemed álomra nincs kiért behunyad.

Az tót, mely körülvett, könnyeiddel Ecsed

Töltsd meg, mert epessze szíved erős eczet,

Hogy kegyelmes urad belőled kiesett.

Csudálom szép orczád te neked is Várad

Az könnyhullatástól ha mostan megszárad

Midőn minden jónak szeme könybe lábad.

Máramaros sirasd jámbor ispánodat,

Óh Transylvania te is jó szolgádat

Egygyel kevesebben kivánják sok jódat.

Sok az uralkodó, ritka az hű szolga,

Vesző félben azért azt országunk dolga.

Zsírját minden szívja, javát kevés toldja.

Féltem, igen féltem azért szegény Erdélyt,

Hogy rövid időn ér az valami veszélyt.

Mert elszedett Isten sok fő kegyes személyt.

Kiknek ha neveket kezdeném számlálni,

Beszédemben olyan gond volna találni;

Verseimet azért fogom abban hagyni.

Gyakor könyörgéssel csak az istent kérjük,

Ne engedje, hogy mi az időt megérjük,

Hanem fő - - - nkkel magunk egymást tégyük.

(Az utolsó sornak a kéziratban nincs értelme!)

1) Az atya: idősb gróf Bethlen István

2) Idősb István fia

3) I. Rákóczy György

4) Az elhunytnak sógora

5) elhunyt özvegye, Széchy Mária

ACSÁDY IGNÁCZ

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1891. 1. évf. 1. füzet

Miért bujdosott Vörösmarty 1849-ben?

Szabadságharcunk leveretése után Vörösmarty is bujdosásnak indult Bajzával együtt. Bajzának még esetleg lehetett oka erre, nehány forradalmi színezetű költeménye miatt, de Vörösmarty bujdosásának okáról eddig sejtelme sem volt az irodalomtörténésznek. Legalább életírója, Gyulai Pál, semmiképp se képes indokolni e tényt, mert Vörösmarty sokkal komolyabb ember volt, hogysem csak azon számításból, hogy mások által tartassa el magát (mint akkor igen sokan tették), foglalkozott volna a bujdosással, mint divatos kenyérkeresettel. Az sem elég indok, hogy Vörösmarty a kegyelmi törvényszék bírája volt, mert hisz ez intézménynek csak egyetlen ülése volt s az is felmentéssel végződött, de meg Vörösmarty épp azon korábbi országgyűlési szavazatával, melyért Petőfi versben támadta meg, a conservativ párt híveül mutatkozott s általában annak is tartatott. Hogy őt az osztrák kormány is ilyennek tartotta, bizonyítja az is, hogy Batthyányi Kázmér összes javai lefoglalása alkalmával 1849 végén, a gróf által Vörösmarty számára adományozott 500 forintnyi évjáradékot, mint e jószágok terhét, szó nélkül fizettette ki a költőnek – haláláig. E „jó vélemény” jórészt Petőfi ösmert támadásának volt köszönhető az olasz háború megszavazása alkalmával.

Egy régóta lappangó okmány előkerülése világot vet e körülményre. Vörösmarty 1849 április havában Debrecenben részt vett mint képviselő az országgyűlés tárgyalásaiban s bár a trónvesztést kimondó április 14-iki ülésen nem is volt jelen, április 5-én aláírta „A radikál párt programmja” című okmányt, melynek három pontjában a trónvesztés kimondása benne foglaltatik. E három pont így hangzik:

„1. Egy és oszthatatlan Magyarország, teljes önállással és függetlenséggel.

„2. Magyarországnak demokrata köztársasággá alakítása.

„3. E magas czélok elérése végett, elvetvén minden félrendszabályt, elhatározott, bátor politicának követése.”

A 122 aláírású okmány élén Ujházy László és Horvát Boldizsár állanak. Az ív első hasábján 17-ik helyen áll e név „Vörösmarty Mihiál m. k.” ismert aláírásával.

Ez egyetlen aláírás miatt kellett Vörösmartynak bujdosnia, szerencséjére azonban ez okmány teljesen biztos kézben volt.

U.

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1891.

Wystan Hugh Auden (1907-1973): Erdők

Kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/W._H._Auden

York városa, ahol egy kiváló műveltségű katonaorvos fiaként született, nemcsak katedrálisáról, a középkorból épen maradt, körbefutó kőfaláról nevezetes. Az egykori Eboracum és környéke római légiók nyomait őrzi. A sors korán gondoskodott róla, hogy a gyermek Auden fogékonysága ne váljon egyoldalúvá. A család hamarosan Birminghambe, az angol iparvidék egyik legkomorabb gyárvárosába költözik. Az ifjú, ki tájakhoz emberi vonatkozás nélkül később sem vonzódott soha, mélységesen érdeklődik a beomolt régi bányák, elhagyott rozsdás sínek, ódon ipari szerkezetek iránt. Dokkok, salakhegyek, a Lake District ásványai inkább foglalkoztatták képzeletét, mint egy kolostor romjai. Mérnöknek készül, bányagépészeti geológiai könyveket olvas.

Univerzális, goethei arányú ismeretéhségét bizonyára már a családból örökli. Apja a természettudományok mellett szenvedélyesen vonzódott az archeológiához, a klasszikusokhoz, lelkészcsaládból származó anyja a zene szeretetét, a pontosság fegyelmét, a spirituális elmélyülésre való hajlamot ültette el fiában.

A koraérett, rendkívül tájékozott, tizenöt éves kora óta verseket is író diák a környezet várakozásához képest meglepő fordulattal Oxfordba megy, a híres Christ Church Kollégium növendékének. Amikor az ottani tutor kérdi új tanítványát, mihez kezd majd az egyetem végeztével, a fiú így felel: „Költő akarok lenni.” „Helyes, akkor hasznára lesz majd, ha angol filológiát tanul.” „Ön nem jól értett, én nagy költő akarok lenni.”

Tehetség, sors és körülmények csakugyan arra rendelik, hogy generációja, az irodalomtörténeti jelentőségű oxfordi, cambridge-i fiatalok (Cecil Day Lewis, Louis MacNeice, Stephen Spender, Christopher Isherwood) legnevesebb, legátütőbb hangú írójává legyen.

Maga Auden az igazi fölszabadító inspirációt Thomas Hardy Emily Dickinson, William Butler Yeats mellett T. S. Eliot húszas években megjelent hosszú költeményeiből (Átokföldje, Üresek) kapja. Az eszménye vesztett, a világgazdasági válságtól megrendült, a környező társadalom kríziseivel szembesült fiatalember illúziótlan nyerseséggel szólal meg verseiben, levetve minden korábban kötelező poétai jómodort. S mert orátori elszántságát valóságos tapasztalatok s mi több, szándékos visszafogottsága mögött is bravúros kifejezőkészség feszíti, képes költészetté avatni – akár a diagnoszta kegyetlen pontosságával is – a zsurnaliszták tényföltáró látleleteit.

Tanúként látja Németország fasizálódását, formai házassággal menti ki onnét Thomas Mann Erika lányát; önkéntesként, a köztársaságiak oldalán részt vesz a spanyol polgárháborúban.

1939-ben elhagyja a háborúba sodródó Európát, s New Yorkban telepszik le. Anyja halála, Kierkegaard s a vallásfilozófus Reinhold Niebuhr hatására a megváltandó közösség helyett mindinkább a kegyelemre áhító individuum problémáival foglalkozik.

Walt Whitman (1819-1892): Volt egy gyerek, aki elindult; Téli mozdonyll

A kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Walt_Whitman

Aligha találunk még egy jelentős poétát, akit annyit gúnyoltak volna, mint a 19. század amerikai költőóriását. Akadtak, akik indulatukban tűzbe dobták verseskötetét. Ám nemcsak a puritánok és a botfülűek, hanem még a literátorok is nemegyszer megbotránkoztak vagy élcelődtek rajta. A Fűszálak első megjelenése 1855. július 4-én (az Államok függetlenségének ünnepén) kétségtelenül bukás volt. Ma viszont ez a dátum mérföldkőnek számít az amerikai irodalomban, líratörténeti jelentőségében pedig a századközép másik „botrányos” kötetéhez, Baudelaire A romlás virágai-hoz mérhető.

A Fűszálak valójában nem egyetlen könyv, hanem a költő egész életművének foglalata. Úgy épült évről évre, kiadásról kiadásra – Whitman evolúciós szemlélete és terve szerint -, ahogy a szerves élet szüli egyre magasabb színvonalra önmagát. Élete végéig tíz Fűszálak-kötetet szerkesztett: a régebbi verseket újabb „korszakaihoz” igazítva átírta, s az új versekhez társítva új ciklusokba ültette. Ő maga az utolsót tartotta a legjobb könyvének, az utókorok azonban változóan ítélnek. Ma legtöbben az 1. és a 3. kötet még fésületlen költeményeit emelik ki. Főként a hosszú verseit, mint pl. az Ének magamról, A bölcső végtelen rengéséből, Örömök éneke, Átkelés a brooklyni réven.

A költőalkata szerint „örök fiatal” Whitman már harminchat éves, amikor saját költségén megjelenteti az ekkor még csak 95 oldalas Fűszálak-at, amelynek címoldalán a szerző neve helyett csak a képmása látható. Azt jelzi, amit a versek: ezúttal nem pusztán költőként, hanem teljes emberi valóságában tárulkozik fel valaki. Akinek nevével majd csak a kötet közepén, az Ének magamról c. poémában találkozik az olvasó, titáni verssorok áradásában:

Walt Whitman, egy nyers amerikai, kozmosz,

Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző…

Igaz, erre már a romantikusan szárnyaló, lüktető ritmusú prózában írt előszó fölkészít. (Mindenek fölött az „örömhírrel”, hogy a legnagyobb költemény maga az Egyesült Államok, és új költők zengik ezután.) Majd újabb meglepetés következik: elkülönítő, önálló cím nélkül röpít a jelképes számú 12 vers e robusztus Ego lírai kozmoszába. De mindennél „botrányosabb” újdonsága a hagyományos verselést felrúgó szabadvers kötetlen formája.

Szabó Magda (1917-2007): Freskó

Kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_Magda

Írói alkatának egyik jellegzetessége a sokoldalúság: költő, műfordító, regény- és drámaíró, jelentékeny tanulmányok, esszékötetek szerzője.

Debrecenben született, s e város történelmi hagyományai, a polgáraira jellemző civil kurázsi éppoly meghatározó módon alakította személyiségét, mint írói világát az alföldi táj, a népnyelv. Rokonsága révén is ezer szállal kapcsolódik szülővárosához: a Régimódi történet-ben (1971) ezért írhatta meg egyszerre családjának és a századfordulós Debrecennek a történetét. Apja sokgyermekes papi család sarja, műveltsége miatt is köztiszteletben álló városi tisztviselő; édesanyja derűs egyéniség, maga is írótehetség volt. A rajongásig szeretett szülők alakja gyakran tűnik fel műveiben, ahogyan a kiterjedt család is kiapadhatatlan ihletforrást, gazdag élményanyagot jelent egész írói pályáján.

A puritán-kálvinista szelleméről híres Dóczy-intézetben nevelkedett, majd latin-magyar szakos tanári oklevelet és doktori diplomát szerzett szülővárosában. Egyetemi hallgatóként nyílt rá szeme a forrongó nagyvilágra: Béccsel, a barokk-katolikus nagyvárossal megismerkedve szembesült az előnyomuló fasizmus fenyegetésével. 1940-től Debrecenben, majd Hódmezővásárhelyen tanított.

1945-ben a Debrecenben alakult kormánnyal érkezik a fővárosba, s míg a felszabadulás élményével dolgozik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselőjeként, mint költő is magára talál. Két verseskötete (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) egy érdekes-egyéni hangú, morálisan érzékeny, hibátlan formakultúrájú költő belépője az irodalomba. Az Újhold körül szerveződő csoport tagja.

1949 az ő számára is – a szó rossz értelmében – a fordulat éve lett: visszavonják tőle a Baumgarten-díjat, elbocsátják minisztériumi állásából, a pályatárs Lengyel Balázs szavaival: nemzedékével együtt „kisikkasztják az irodalomból”. Tíz éven át általános iskolai tanár; a hittel és elkötelezetten végzett pedagógiai munka új meg új élettapasztalatok forrása lesz számára. És miközben a lírai költő egy időre elhallgat, rátalál hangjára a prózaíró. Évekig ugyan csak asztalfiókjának dolgozott: első regénye, az ötvenes évek elején írott Freskó csak 1958-ban, a második, Az őz 1959-ben jelenhetett meg. Majd egymás után születnek írói műhelyében a további fontos alkotások: Disznótor (1960), Pilátus (1963), A Danaida (1964), Mózes, egy, huszonkettő (1967) és a prózaírói pálya első vonulatának eredményeit összegező kötet, a Katalin utca (1969).

Elbeszélőművészetével a lélektani regény nagy hagyományait folytatja és újítja meg. Művei középpontjában rendszerint értelmiségi közegben élő nőalakok állnak; a korszerűen megkomponált cselekmény e főhősök lelkivilágának mozgását jeleníti meg, azokat a lélek mélyén lejátszódó folyamatokat, amelyek mögött újra és újra felsejlik a magyar társadalom, az emberek közötti kapcsolatok nagy átrendeződése, a korszakváltás, megcsalatott reményeivel, belső drámáival, tragédiáival. Az új tematika és az emberábrázolás új formái egyként hozzájárultak ahhoz, hogy az írónő gyorsan meghódította a hazai olvasókat, és hamarosan az egyik legnépszerűbb magyar író lett külföldön is.

A regényírói pálya szerves részét alkotják a pedagógiai elkötelezettség művészi dokumentumai: a nem kevésbé népszerű ifjúsági és meseregények sorozata (Mondják meg Zsófikának, 1958; Bárány Boldizsár, 1958; Sziget-kék, 1959; Álarcosbál, 1961; Születésnap, 1962; Tündér Lala, 1965; a televíziós filmváltozatban is sikeres Abigél, 1970).

Disznótor című regényének színpadi átdolgozása után (Kígyómarás, 1960) rádiós hangjátékokkal készül az új műfaj, a dráma meghódítására. Drámáinak sajátos stílusát a magyar történelem  válaszútjainak nagy alakjainak egyéni értelmezésével teremtette meg. A Kiálts, város! (1971) a debreceni polgárerényeknek emel drámai emléket, Az a szép, fényes nap (1976) Géza és Vajk, az államalapítás történelmi-erkölcsi konfliktusát állítja színpadra; a Béla király (drámai trilógia, 1984) a Katona Bánk bán-jából ismert meráni Gertrúd fiának új nézőpontból láttatott sorsát formálja színművé.

Tanulmányai, esszéi a magyar irodalom nagy alkotóinak és alkotásainak elemzését nyújtják, egyesítve a szépíró mozgalmas, érzékletes stílusát az irodalomtudósi elmélyültséggel (Kívül a körön, 1980; A félistenek szomorúsága, 1990; A lepke logikája, 1996).

Az írói életmű az utóbbi években is új regényekkel gazdagodott (Az ajtó, 1987; A pillanat, 1990), és az írónő tervei további folytatást ígérnek.

**

FRESKÓ

Annuska verőfényes szeptemberi reggelen harangszóra ébred a szállodában. Szobája erkélyéről lenéz az alföldi város, Tarba főterére; a csúf középületeket megszínesítik gyermekkori emlékei. Kilenc éve nem járt szülővárosában, most édesanyja temetésére érkezett. Hazatérésről nem beszélhetünk: akkor ugyanis szöknie kellett otthonról, mert mindenáron festőművész akart lenni. Szigorú, puritán erkölcsű apja azóta sem bocsátotta meg lázadását – feltételezése szerint bizonyára elzüllött a fővárosban -; anyja haláláról, a temetés időpontjáról is csupán nyomtatott gyászjelentésben értesítették. A nekrológ a helyi lapban is olvasható: „Máthé István nyug. ref. lelkész felesége, Décsy Edit, hosszú, türelemmel viselt szenvedés után, életének 59. évében elhunyt.” A gyászjelentés megfogalmazója láthatóan nem ismeri a komor valóságot, hiszen szó sem volt türelemmel viselt szenvedésről – a nagytiszteletű asszony évek óta élőhalott volt már, a városi tébolyda lakója. A gyászoló rokonok felsorolásából mindenesetre kimaradt kisebbik lányának, Annuskának a neve. Aki fellázadt az apai tekintély ellen, anyját sem gyászolhatja.

Petőfi a hollandoknál

I.

Anton van Halten holland író a „Vaderlandsche Letteroefeningen” 1871-ik évi folyamában* hosszabb cikket írt Petőfiről, mely megérdemli, hogy mi magyarok tudomást vegyünk róla, mert az nemcsak a költő kiváló tehetsége iránti elismerést fejez ki, hanem úgy egészben, mint egyes részeiben félreismerhetetlenül mutatja az írónak népünk iránti érdekoődését és rokonszenvét is. Az egész előadáson érezhető ugyan, hogy a holland író nem eléggé beavatott hazánk ismeretébe; de már megszoktuk, hogy külföldi írók, kik nyelvünket nem értik, hazánk történelmét és nemzetünk életét csak idegen, hézagos források alapján tanulmányozhatják, nem adhatnak rólunk a valóságnak megfelelő képet. Mégis, aki Anton van Halten cikkét olvassa, nem tagadhatja meg, hogy nála, mint keveseknél tapasztaljuk, a teljes tájékozottság hiányát ellensúlyozza és kedvezően pótolja ki a tárgyszeretet és jóindulat.

Anton van Halten sem ismeri nyelvünket. Petőfire nézve a Kertbeny¹ német és C. L. Chassin² francia fordításai a források. Ezekből veszi Petőfi életrajzi adatait, s főképp ezek után írja le népünknek a szabadságharc idejében általélt eseményeit. Természetes, hogy mind Petőfi életére, mind egyéb körülményekre nézve vannak itt tévedések, melyek későbbi kutatások és felfedezések által ki vannak igazítva, de ha ő felhasználta úgy, amint találta, azt nem lehet neki nagyon feltudni. Így Petőfi születéshelyéül Kunszentmiklóst nevezi meg, csak jegyzetben utal arra, hogy Irányi értesítése szerint Chassin, és Brockhaus Conversations Lexikonjában Kertbeny, Kiskőröst mondják Petőfi születéshelyének. Ma már meg van állapítva, hogy Kiskőrös a Petőfi születéshelye. Hasonlóképp a régi adatokat találjuk Petőfinek a segesvári csatában való részvételéről is. Írónk szerint Petőfi midőn a csata sorsa el volt döntve, „nehány bajtársával elrejtőzött a Kárpátok szorosai között s azóta senki sem látta többé. Meghalt-e – folytatja tovább kérdőleg -, vagy valamely csendes nyughelyen rejtőzik, távol szeretett és legyőzött hazájától, s lehet-e remélni, hogy egykor, szerencsésebb napokban, még meg fog jelenni? – nem tudjuk. Ha Bem tábornok, ki csatát veszített, az ütközetben megsebesült, s két huszár segélyével csodaszerűleg megmenekülve a haláltól, pár nappal később új győzelmet nyert a szép ország elnyomói felett, miért ne lehetett volna remélni egy másik csodában, mely Magyarországnak egy kiváló érdemű fiát ismét vissza fogja adni?” – Tudjuk, hogy ez a felfogás sokáig uralkodott nálunk, s még a közelmúltban is alkalmat adott Manassesféle tárgyalásokra. Az idő meggyőzte ugyan a közönséget e remény alaptalansága felől; de Petőfi egyéniségére nézve jellemző, hogy ez a hit sokáig megmaradt, s az író nem cselekedett helytelenül, midőn ismertetésébe ezt a körülményt is beleszőtte akkor, midőn az ellenkező még nem volt teljesen bebizonyítva.

Juhász Nagy Sándor verset ír

- Gyökössy Endre bevezető soraival –

Nem sokan tudhatják még Debrecenben sem, hogy Juhász Nagy Sándor verset is írt. Én se tudtam 1943 őszéig. Pedig 1900 őszén melegen szorítottuk meg egymás kezét a debreceni Kollégium kertjében, a gályarabok emlékoszlopa előtt.

A hírek főiskola Irodalmi Társulatának üléséről jöttünk ki, hol Juhász Nagy Sándor a jeles VIII. éves diák szavalt. A forró kurucverset mondta el: „Kiállott Rákóczi a munkácsi várra.”

Az „Irodalmi Társulat” tagjai a Kollégium joghallgatói, theologusai, a gimnázium VII. és VIII. osztályos diákjai, a tanítóképző III. és IV. éves növendékei lehettek. Így léphetett a Társulat előadói dobogójára Juhász Nagy Sándor, a diák s így lehettem én, az I. éves jogász szavalatának bírálója. Akkor szerettem meg Juhász Nagy Sándor bársonysimogatású, mégis erőteljes hangját: akkor kapcsoltam rövidlátó, mégis tiszta szemébe az én tekintetemet. Akkor éreztem meg, hogy ez a diák nemcsak jó „szavaló”, több lesz „valaki” lesz ez az élénk s mégis finom mozdulatokkal jelentkező fiú. Dicsérő kritikám után, az Emlékkertben, ezt meg is mondtam neki, mikor soha el nem múló barátságra szorítottunk hosszan kezet.

Közös alkotó munkára az 1918-as forradalom első 3 hónapjában szövetkeztünk. Ő politikus volt, Szoboszló követe a parlamentben. Én poéta és az államvasutak segédtitkára az Andrássy úti palotában.

Ő a Károlyi-kormány kultuszállamtitkára lett s engem öt napos kutatás után maga elé rendelt, maga mellé a „főiskolai diákság szociális és tanulmányi ügyeinek miniszteri biztosává” hívott el s e rendelkezését minisztere, Lovászy Márton megerősítette. Így kerültem 1918. november 6-án a közoktatásügyi minisztériumba, ahol 1919. februárjáig, Juhász Nagy Sándor igazságügyminiszteri kinevezéséig vele hűségesen együtt dolgoztam, lelkesedtem, reménykedtem, aggódtam és vergődtem s a főiskolai hallgatókért az éjt is nappallá téve dolgoztam. Ő akarta így. Ő parancsolta így s én hittel és boldogan engedelmeskedtem neki, mert nagyon szerettem őt is, a harctérről oly sok szenvedés után hazaözönlő és komoly anyagi, tanulmányi és lelki támogatásra szoruló főiskolai diákságot is. Miniszteri biztosi felmentésem kérése alkalmából a miniszter úrhoz intézett beadványomban részletesen beszámoltam 3 havi közös munkánkról. (Beszámolóm másolatát ma is őrzöm.)

A forradalom összeomlása után Juhász Nagy Sándor egy időre Svájcba utazott s nekem adta át megőrzésre az októberi forradalomra vonatkozó feljegyzéseit s nekem diktált hozzá bizonyos adatokat. Ezeket az írásokat is őrzöm még ma is.

Ez év húsvétja hetében látogattam meg utoljára Juhász Nagy Sándort, tragikus végű operációja előtt s ekkor azt mondta, hogy ne küldjem el neki postán ezeket a dolgokat, tartsam még magamnál s meggyógyulása után vigyem el majd hozzá személyesen.

1943. őszén még egészséges volt Juhász Nagy Sándor. Baja Mihállyal kerestem fel őt. Már ekkor komoran beszélt az elkerülhetetlen német bukásról s megmondta, hogy ez a bukás minket is széttapos. Hirtelen hozzám fordult, míg szobájában le-fel járt:

- Ráérsz még egy félóráig?

- Hogyne! – rebbentem reá.

- Hallgassátok meg ezt a költeményt. Lírai verses-regényt írok az októberi forradalomról. az első ének elkészült. Felolvasom, ha meghallgatjátok, ti, a költők.

És felolvasta a 25 strófás első éneket.

- Ne féljetek! Nem akarok veletek konkurálni. Fiaimnak írom ezt a verses regényt. Ez az én politikai hitvallásom lesz. Így gondolkoztam 25 éve, így gondolkozom ma is. Csak a magyar paraszt mentheti meg ezt az országot. A földhöz jutó, felemelkedő, műveltté nemesedő magyar paraszt.

A versnek még nem volt címe.

Ma sincs. Én ezt a címet adom neki: A magyar paraszt.

Szeptember 30-án látogattam meg Juhász Nagy Sándor síró özvegyét. Szóval kondoleáltam neki, mert nem lehettem ott Sándor temetésén. Ekkor kérdeztem tőle:

- Megvan-e Sándor lírai verses regénye? Folytatta-e azt Sándor?

S már hozta is a verset a könnyes szemű édesanya.

- Itt van! Ma is csak az első ének van meg belőle. – Félretette, mert közben teljesen befejezte nagy „Szociológiá”-ját és az utolsó 1-2. fejezet híjával elkészült hatalmas munkája, a „Politika” is. Ugyan, Gyökössy, mit gondol, ki fogja-e valaki még adni e két könyvet?

Én csak azt feleltem:

- Ki kell okvetlen adni! Ez az egyetem kötelessége.

Ezt mondom most is. A versről még ennyit jegyzett meg Juhász Nagy Sándorné: leírva. Édesapjuk többször elmondta a fiúknak, így tanulták meg…

Csakugyan a fiainak írta hát Juhász Nagy Sándor ezt a lírai verses regényt, politikai végrendelete első részét… Kár, hogy nem folytatta, hogy nem fejezte be…

Olvassuk el most mi is a ránk maradt érdekes töredéket!

**

Juhász Nagy Sándor: A magyar paraszt

A szörnyű háborúnak végre vége!

Imé itt a szabadság és a béke,

Betódulta nép a betört kapun, -

Mint országszerte sokhelyt e napon.

S míg így hevül eszmékért a tömeg,

A romlásnak láza szállja meg,

Sőt szent hevét még apróbb pénzre váltja,

Elhord mindent, szabadságot kiáltva.

A kis város tágas piac-tere

Zajongó emberekkel volt tele.

Októbervégi fáradt napsugárnak

Fakó fényében új tavaszra várnak…

A forradalmat éltették. De szólt

A dél harangja és a nép oszolt.

Ám nézzétek csak ezt a vad csoportot!

A polgármester udvarára rontott.

Sütő kovács a lázadók feje

Nagyot kiált: leszámolunk vele

„Leszámolunk!”, - harsog fel száz torokból

- Haragszik rá mind ilyen-olyan okból. –

Egy nő visong: „kevés segélyt adott!”

Egy férfi bőg: „engem bezáratott!”

Egy vén banya: (fordul a szeme vérbe)

„Málét kevertet velünk a kenyérbe!”

Szilárd a ház, keményen ellenáll.

Ajtón, ablakon vasvértet talál

Dorongütés és kődobás. Az ostrom

zajos. Bent csend. Talán nincs senki otthon?

A ház, mint vaspáncélba öltözött

Óriás dühöngő törpe-had között.

Nyugodtan, néma megvetéssel állja

A tomboló tömeg mint ront reája.

A magtár és a kamra ajtaját

Ilyen rideg gőg már nem hatja át.

Csikorgóan, vicsorgóan kitárul:

„Éhes nép, jöjj! Bolt ez, mely ingyen árul.”

Liszt, búza, rozs, rizs, bab, cukor, mi más…

Minő rakás! Mily áruhalmozás!

Osztják, fosztják, szétkapkodják, perelnek,

Közben tyúkot, libát is elemelnek.

Mi ez? Hát nincs segítség, védelem?

Inas, béres, kocsis, egy sincs jelen?

Egyik a zsinagógát fosztogatja,

Másik az állomáson osztogatja

Feltört vagonból ami még maradt,

A harmadik vitézül elszaladt.

S a szomszédok? Ki nem akar,ki nem mer

A berenán leskelődnek kárörömmel.

Két ifjú jött. Megnyitja sorfalát

A nép s mint ösmerőst bocsátja át.

„István úr” szőke, - pozsgás, puha hájú,

Munkászubbonyszerű, hanyag ruhájú.

„Mihály úr” barna, halvány és szikár,

Választékos divatruhába jár.

Belsőleg is mások! Nem mondanátok,

Hogy testi-lelki jóbarátok.

István, a dús malmos mérnök fiát

A hadi fogság mássá gyúrta át.

Pár hét előtt tért meg Szibériából,

Mámort szívott be új eszmék borából.

Mihály ügyvéd, de számító okos

Apja, bár ősnemes földbirtokos,

Jegyzőnek adta. Fel volt mentve végig.

Maradt elzárkózó, maradi, régi.

„Elvtárs, ne bántsa!”, ekként förmedett

István  a bősz kovácsra. Döbbenet

Támadt szaván. Ez durván visszavágott:

„Kotródjon elvtárs!”. Szórta szét a lángot

Sötét szeme, mint otthon a kohó.

Birkózni véle most nem volna jó.

Félelmetes karján hatalmas izma

Szörnyen feszül, ijesztve: pusztít is ma!

„Sütő úr, kérem” – kezdte most Mihály -,

„Nagy büntetés lesz, mi ezért kijár.

A törvény…” „Nincs törvény” – metszette ketté

A bősz kovács, - „Meghalt és eltemették.

Erő lépett helyére. Most tehát,

Ki félti bőrét, hordja el magát.”

Forgatja vasrúdját, ütésre készen

Az ifjak orrához közel egészen.

Istvánt s Mihályt nem mondanám azért

Gyávának, mert hamar utcára ért.

Elvégre: vasrúd, fütykösök, meg öklök…

Szóljon, ki jobb idegzetet öröklött!

Utánuk harsog, zúg a csőcselék.

A padlásról egy jól célzott cserép

Bezúzza a Mihály kemény kalapját.

Ide hallom a nép gúnyos kacaját.

Üvölt Sütő: „Pusztuljon mind az úr!”

S nagy mérgesen a vasajtóba szúr.

Belétalál egy rozsdás, gyönge pontba.

Két ifjú jött. Megnyitja sorfalát

A nép s mint ösmerőst bocsátja át.

„István úr” szőke, - pozsgás, puha hájú,

Munkászubbonyszerű, hanyag ruhájú,

„Mihály úr” barna, halvány és szikár,

Választékos divatruhába jár.

Belsőleg is mások! Nem  mondanátok,

Hogy mégis testi-lelki jóbarátok.

István, a dús malmos mérnök fiát

A hadi fogság mássá gyúrta át.

Pár hét előtt tért meg Szibériából.

 Mámort szívott be új eszmék borából.

Mihály ügyvéd, de számító okos

Apja ,bár ősnemes földbirtokos,

Jegyzőnek adta. Fel volt mentve végig.

Maradt elzárkózó, maradi, régi.

„Elvtárs, ne bántsa!”, ekként förmedett

István a bősz kovácsra. Döbbenet

Támadt szaván. Ez durván visszavágott:

„Kotródjon elvtárs!”. Szórta szét a lángot

Sötét szeme, mint otthon a kohó.

Birkózni véle most nem volna jó.

Félelmetes karján hatalmas izma

Szörnyen feszül, ijesztve: pusztít is ma!

„Sütő úr, kérem” – kezdte most Mihály, -

„Nagy büntetés lesz, mi ezért kijár.

A törvény…” „Nincs törvény”, - metszette ketté

A bősz kovács, - „Meghalt és eltemették.

Erő lépett helyére. Most tehát,

Ki félti bőrét, hordja el magát.”

Forgatja vasrúdját, ütésre készen

Az ifjak orrához közel egészen.

Istvánt s Mihályt nem mondanám azért

Gyávának, mert hamar utcára ért.

Elvégre: vasrúd, fütykösök, meg öklök…

Szóljon,  ki jobb idegzetet öröklött!

Utánuk harsog, zúg a csőcselék.

A padlásról egy jól célzott cserép

Bezúzza a Mihály kemény kalapját.

Ide hallom a nép gúnyos kacaját.

Üvölt Sütő: „Pusztuljon mind az úr!”

S nagy mérgesen a vasajtóba szúr.

Belétalál egy rozsdás, gyönge pontba.

Szakad fel a vas… Robban, mint a bomba

Az ordítás… Az izgalom, a láz

Tetőfokára hág… övék a ház!

Övék lesz bent minden kincs, minden érték.

Mi jó, hogy e dicső napot megérték.

A fordulat jön. Mért várjunk sokat?

A bősz kovács kezében fennakadt

A vasrúd, melyet íves lendülettel

A kegyelemdöfésre most emelt fel.

Odatekint s mit lát? Egy vakmerő

Legény ugrott a nép közül elő.

A rúd végét megkapja, megcsavarja,

Sütő! Erősebb kendnél a karja.

Vad birkózás s pár pillanat alatt

A rúd az új ember kezén maradt.

Rohan rá a kovács nem  hallva-látva.

Ragadja ez mellén s buktatja hátra.

Dőltében a kovács kettőt elüt.

S midőn erősül a zaj, mely elült

S a meghökkent népség támadta épen,

Revolver csillan emberünk kezében.

Érdemli mindnyájunk bámulatát,

Abroncson aki tigrist ugrat át.

Szelídítőket, kígyóbűvölőket,

Ilyesféléket, mind csodáljuk őket.

De a száztorkú ember-szörnyeteg

A bűvölőt jobban próbálja meg.

Melyik nagyobb tett?, - versennyé ha válna:

Emberszelídítő! tiéd a pálma.

Erő és bátorság igézete

A tömeget ekként nyűgözte le.

És ő állt ottan, szótlanul, nyugodtan,

A déli naptól besugárzottan.

Megzendül a nép: „Nagy Pál, a paraszt”,

Nem gúny e nép. Ő maga adja azt

Saját magára. Büszkén hajtogatja.

Így hívja őt a nép kicsinye-nagyja.

Ott áll Nagy Pál. Jobbjában fegyvere

Csillog, baljában a vasrúd nyele.

Piros arcára, szöghajára nap tűz.

Szikrázó kék szeméből árad a tűz.

Még csizmáján is a nap képe ég.

Nem lenne már e sok fényből elég?

Fekete, egyszerű magyar ruhája

Példázza: nincsen fényességre vágya.

Megszólal aztán Nagy Pál a paraszt.

A nép fülel, egy szót el nem szalaszt:

„Testvérek, a magyar nép forradalma,

Október harmincegynek napja van ma.

Rákóczi és Kossuth mit álmodott,

A függetlenség, ma feltámadott.

S dicső múltból ha jobb jövőbe néztek:

Földet, jogot ígér e nap a népnek.

Bitang, ki meggyalázza e napot,

Mit Istentől ajándékul kapott,

Ahelyt, hogy szent eszmékben lenne boldog.

Adtak szabadságot: ti meg raboltok?

Sütő kovács orcája elborult.

Sapkáját, mely imént a földre hullt,

Felkapta, uccu, az utcára lódult,

Zsibongva mind ahány utána tódult.

Mire a polgármester érkezett,

Hűlt helyök. Fújva verejtékezett.

Egy hajdú sem hajlandó jönni véle,

Bánják is már, vajon meghalt-e, él-e?

„Leányom Klára”, - fuldokolva szól.

„Nincs baj”, - Nagy Pál a paraszt válaszol.

István s Mihály, kik közben visszatértek,

Tódítják: „Nincs vaj.” Reszket  még a térdek.

Tíz esztendővel vénült e napon.

Barázdás arcán kínzó fájdalom.

Deres feje nagy hirtelen fehér lett.

Megtört tekintetéből sír a lélek.

Tegnap még úr és már ma üldözött.

Mégsem ez a fő gondjai között.

Elhordja bátran ezt a nagy keresztet.

Egyetlen lányát félti; érte reszket.

„Isten megáldja”, Nagy Pál elköszön.

Akad még dolga másfelé özön.

Átallna is, ha nincs szükség maradni,

Azért, mit tett, hálálkodást aratni.

De bezzeg ott maradt István s Mihály.

Nem, mert az üldözött pártjára áll.

A polgármestert hadd vinne a kánya.

Nem ő kell nekik, de a Klára lánya.

Midőn a rongált ajtó felnyílott,

A lányka őket látta állni ott.

Lángol riadt ibolya-szeme lázban

Aranyhajtól körített tejarcában.

Fehér éjben ametiszt-csillagok.

Mögötte két szolgálólány zokog.

Apjára omlik, mint hajló virágszál,

Mint pillangó, ha vén fatörzsre rászáll.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.