Halotti búcsúztató 1633-ból

Az alábbi verset 1633-ban szerzették ifjabb Betehlen István gróf temetése alkalmából, mely azon év március 24-én ment végbe „nagy solennis pompával” Gyulafehérvárott. Az elhunyt Erdély egyik legkiválóbb főura s fő tisztviselője – Várad főkapitánya – volt s korai halála élénk részvétet keltett. Atyja Bethlen Gábor fejedelem testvére, maga pedig a fejedelem kedvence volt, kit saját költségén neveltetett s egy ideig a trónra akart emelni. De a fejedelem második házassága a tervet megdöntötte. Ifjabb István gróf 1627-ben vette nőül Murányban Széchy Máriát, de már 1632. december 23-án özvegyen hagyta fiatal hitvesét.

A vers, mely az akkori szokások szerint a temetés alkalmával szavaltatott el, valószínűleg valamely egyházi férfiú műve s itt-ott költői tehetségre is vall. Főbecse azonban a korszellem visszatükrözésében, kortörténelmi jelentőségében rejlik. Egy tizenhetedik századi hiányos másolatban találtam meg a Nemzeti Múzeum Tunyoghy-gyűjteményében. Az egész költemény eredeti címével így hangzik:

Rithmi Hungarici in obitum Ill. ac magn. dmni domini ComitisStephani Bethlen Junioris Albae Juliae declamati.

Vesd le óh magyar nép az friss öltözetet,

Ládd nem illet téged mint egyéb nemzetet;

A szüntelen sok gyász úgy megkörnyékezett.

Bár az vigaszságot már te meg se említs,

Dolgod csak az legyen, hogy köntöst feketíts,

Teljes életedben csak sírj és tort készíts.

Mert mi haszon néked az gyászt le is vetned,

Rövid idő mulva ha meg fel kell venned,

Hiszen jobb örökké hollószínt viselned.

Különben te pedig ha jól meggondolod

Mellőled mind elhull régi ősgyámolod,

Csaknem támasz nélkül vagyon már oldalod,

Tekintsd el, számláld meg az ország főrendit

Sok nagyságos nemnek érted immár végit,

A kik vagynak ujjak, keveset látsz régit.

Ne hozzam bár elő amaz nagy urakat,

Dobót, Kendit, Magócst, többeket sokakat,

Kiknek rikán látod már maradékjokat,

Csak említsem az nagy Báthori nemzetet,

Ki Erdélynek sok jó fejedelmet nemzett,

Az töröknek pedig gyakor  igyet szerzett.

Hova lött? Báthory Andrásban elfogyott,

Mert ő fiúágot utána nem hagyott.

Magyarság! Ha látod, kárt vallottál nagyot,

Jó fád száradott ki, csak szállj hát magadban,

Mert hazádnak sűrű háborúságában,

Sokszor megnyugodtál ennek árnyékában,

De immár kiaszva többé meg sem zöldül

Kidőlt törzsökiből, fiatal sem zöldül,

Azért már székedben Báthory úr nem ül.

Bizony ez esetem volna igen méltó.

Bőv könyezésedből, hogy áradna mély tó,

Ha volna közüled valaki háladó.

De mivel hogy nincsen, mert emlékezeti is

Majd eltöröltetik, nem szánja senki is,

Urak tanuljatok, mint járhattok ti is.

De talán magadat azzal vigasztalod,

Az Báthori nemnek noha fogytát látod,

De az Bethleneket ő helyén találod.

Szép vigasztalás az, csak volna állandó,

De mely bizonytalan és mely változandó,

Ihonn bizonyságot tehet az koporsó,

Melybe szegeztetett ifjú Bethlen István,

Maradékja sincsen egy is holta után;

Reménységed azért ebbe maradt csonkán.

Öreg urunkban¹ is bizodalmad csekély,

Mert már sok ideje, hogy ő nagysága él

Nem tudod mely órán éltének véget ér,

Ifjú Bethlen Péter² maradhat egyedül,

Az bokroson felnőtt nagy Bethlen nemzetbül,

Az kit állíthatnál elődbe reményül.

De ő nagysága is vagyon még társ nélkül,

Sok irigy is forog ifjú feje körül.

Nem tudom ennek is szíve meddig örül.

Félek, haj mint Jónás régente, csak úgy jársz,

Hajlékot hervadó borostyánból csinálsz,

Megrágják gyökerét, árnyékától megválsz.

De az isten dolgát hát ne hánytorgassuk,

Jövendő kárunkat bár ne hánytorgassuk,

Csak az jelen valót mostan sirathassuk.

Mert ha ez szomorú selyére tekintek,

Méltán két orczámra sűrű könyet hintek,

És egy siralomra minden rendet intek.

Siradt Magyarország ifjú Bethlen Istvánt,

A ki míg élhetett, megkérdette, ki bánt!

S melletted mindjárást kitámadni nem szánt.

A kereszténységnek volt erős bástyája,

Kinek bátorsággal rejtezett alája.

Minden csendülésben körül Várad tája,

Eszét s vitézségét látta Bodrog, Tisza,

Ellenségét rajta mint kergette vissza.

Sírjatok s ne legyen hát vizetek tiszta.

Kemény természetű ti is vitéz hajduk!

Lágyítsák szívetek, avagy csak most az búk,

Mikor kinek-kinek két füle jajja zúg.

Mert amaz jó szivű, okos vezéretek

Kinek botja után bízvást mehettetek,

Elesett, szánjátok, íme előttetek!

Hát te gyászban borúlt szép haza, Erdély föld

Mint tetszik az pohár, melyet isten megtölt?

Úgy látom, tavaszod, hogy fekete s nem zöld.

Tavasz erdőt-mezőt gyászból vetkezteti,

Sok szép külömb-külömb színbe öltözteti,

Erdélyben az embert gyászba fertezteti.

Tavasszal az elment madarak megtérnek,

Házunkon, szádunkon tőlünk szállást krének,

Erdélyben uraink tőlünk búcsut vesznek.

Tavasszal az megholt férgek feltámadnak,

Minden sok állatok akkor szaporodnak,

Erdélyben emberek kivesznek és fogynak.

Siralmas hát neked Erdély ez a tavasz,

Melyben igen hasznos fiatal fád kiadsz.

Kicsoda? kérded-e: gróf Bethlen István az.

Ha szülsz és ha nevelsz ily fiat nem tudom,

István koronád volt, azt vallom és hallom.

Meghervadt koszorúd, azért azt mondhatom,

Tekintetes urunk kegyes fejedelmünk³,

Ebből elértheted most, miért kesergünk.

Azért, mert igen nagy kárt vallott nemzetünk,

Melyen nagyságod is méltán kesereghet,

Mivel hogy reád is ez kár kiterjedett,

Mert előtted halva ládd egy nagy hívedet.

Ez kihez hasonló közüled sok nem volt,

Mert minden ügyedben veled együtt élt s holt,

Mást nem gondolt s mi volt, az mind előtted szólt,

Alexandert hallom, hogy griffmadarakon

Egy állat repesett felhők közt magoson

Nagyságod is majd így járt Bethlen Istvánon.

Te nagyságod pedig az Zólyomi Dávid⁴

Nem szomorkodol-e, mint régen szent Dávid,

Mikor az gonosz hírt gyilkos szolga megvitt?

Ki mihelyt meghallá holtát Jonathánnak,

Mint ő szerelmese lelki barátjának,

Bocsátkozik mindjárt im igen sírásnak:

Óh az Izraelnek – úgymond – ékessége

Oh zsidók vezére, seregek istene,

Látod-é mint veszett az nép erőssége!

Ne mondjátok azt meg Ascalon városban

Se ne hirdessétek Gádnak hazájában,

Hogy ne tussoljanak az ő halálában.

Ti Gilbo hegyei és ti magos mezők,

Ne szálljanak rátok harmatok és esők,

Mert Sault és Junathánt, tőletek elvették.

Oh jó atyámfia, óh vitéz bajtársom!

Kellemetes, serény ifjú Junathánom,

Én nekem kész halál tőled megválásom.

Te is mondok ekkép őt nem sirattad-é?

Ne hirdessék szélyel meg nem tiltottad-é?

Halálának helyét meg nem átkoztad-é?

Mert ez volt egyetlen egy hű Achatesed

Tégedet mint magát féltő Piladesed,

Szóval sógorod volt, mint tulajdon lelked.

Kétséges dolgokban volt biztos tanácsod,

Szándékodnak végben vitelében másod

Jódon örvendező s kártól őrző társod.

Erősek voltatok mint két oroszlánfi

Meglett, akartatok valamit ketten ti,

Ellenetek nem mert mocczanni is senki,

Török, német, lengyel tudta neveteket

Kérdezte s becsülte vitéz híreteket

- - - (Ez a sor hiányzik.)

Csudálatos vala az ti egyezségtek,

Ettől félt s rettegett minden ellenségtek,

Mert tudta bosszut áll másikért egyiktek.

De jaj elválátok s egyedül maradál:

Óh szép pár társaság két felé szakadál,

Erőtlen vagy immár, hogy meghasonlottál.

Már Zolyomi uram vigyázz s ódd magadat,

Többed magaddal járd s ne éjjel utadat,

Mert most eltemeted legfőbbik strázsádat,

Megnézd falatodat s úgy mártsad a tálban

Meglásd s úgy igyál, mi vagyon a pohárban,

Mert a ki vigyázott, ezentúl száll porban.

Ezután elhigyjed találkoznak többek,

A kik életedre titkon s nyilván törnek

Ha okoson nem jársz, bizony meg is ejtnek.

Szép hírrel tündöklő Bethlen-familia!

Érzed-e számodnak, hogy esik nagy híja

Csorba vagy, mert meghalt egy jó atyádfia.

Kicsinyből hirtelen nagygyá nevekedtél,

Félek rajta viszont, az mint hozzá kezdtél

Ennél hirtelenben meg ne kevesedjél.

Uram Bethlen Péter sírsz-e avagy vigadsz?

Vendégeket torba vagy lakásba hivatsz?

Mert örömmel, búval most egyaránt víhatsz?

Menyegződ előtted, azon örvendezhetsz

De viszont éltedben azon kesereghetsz,

Hogy bátyád uraddal ott nem tisztelkedhetsz,

Nagyságos asszonyom, Zólyomi Dávidné,

Hajadon kisasszony és te Gyulafiné!

Eszes bátyátokat nem könnyezitek-é?

Hozzád nem is szólok, nagyságos asszonyom!

Szomorú özvegység, a kit az földre nyom,

Idegen földön vagy árva, nehéz tudom:⁵

Sőt nagyságodnak is baját nem nevelem,

Atyai szívedet szóval nem terhelem,

Hanem mint Timathes régen, azt művelem.

Volt Agamemnonnak hajdon egy leánya,

Kinek neve vala szép Iphigenia.

Ez egykor vitetik feláldoztatnia,

Hanem egy setét gyászt boríta reája,

Jelentvén, hogy senki képíró pennája

Az szülék bánatját ki nem rajzolhatja.

Én csak is azt mondom, mint Jakob két fián,

Vagy az nagy Tobias kisebbik Tobián

Kis Bethlen Istvánon úgy sír Bethlen István.

Te pedig ő neki sok kedves jószága,

Mely volt benned Magyar és Erdélyországa,

Keseregj, mert elkölt urad urasága.

Legelsőben is te szép erős ház Déva

Siránkozz, kiáltsd fel nagy keservvel éjha!

Mért hogy megevéd az almát anyánk Éva!

Hogy már mindeneknek meg kelletik halni,

Meg kell váraitól s javaitól válni,

És az föld gyomrában rothadásra szállni!

Nyisd fel szemeidet, tekintsd meg te Hunyad,

Az halál völgyében te urad hol szunyad,

Már szemed álomra nincs kiért behunyad.

Az tót, mely körülvett, könnyeiddel Ecsed

Töltsd meg, mert epessze szíved erős eczet,

Hogy kegyelmes urad belőled kiesett.

Csudálom szép orczád te neked is Várad

Az könnyhullatástól ha mostan megszárad

Midőn minden jónak szeme könybe lábad.

Máramaros sirasd jámbor ispánodat,

Óh Transylvania te is jó szolgádat

Egygyel kevesebben kivánják sok jódat.

Sok az uralkodó, ritka az hű szolga,

Vesző félben azért azt országunk dolga.

Zsírját minden szívja, javát kevés toldja.

Féltem, igen féltem azért szegény Erdélyt,

Hogy rövid időn ér az valami veszélyt.

Mert elszedett Isten sok fő kegyes személyt.

Kiknek ha neveket kezdeném számlálni,

Beszédemben olyan gond volna találni;

Verseimet azért fogom abban hagyni.

Gyakor könyörgéssel csak az istent kérjük,

Ne engedje, hogy mi az időt megérjük,

Hanem fő - - - nkkel magunk egymást tégyük.

(Az utolsó sornak a kéziratban nincs értelme!)

1) Az atya: idősb gróf Bethlen István

2) Idősb István fia

3) I. Rákóczy György

4) Az elhunytnak sógora

5) elhunyt özvegye, Széchy Mária

ACSÁDY IGNÁCZ

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1891. 1. évf. 1. füzet