A „Pesti Magyar Társaság” és Bessenyei

A 90-es években a magyar nemzeti nyelv ügye az ifjúság érdeklődését is felköltötte. A különböző iskolákban nyelvművelő társaságok alakultak. Az ifjak az önképzés eszközeivel igyekeztek helyrepótolni az iskola, a társadalom és a szülői ház mulasztását Sopronban az ev. líceumi magyar társaság, - mely nemrégiben ülte meg fennállásának századik évfordulóját, kiadván ez alkalomból Kovács Sándor theol. hallgatónak a száz év történetét tartalmazó monográfiáját* (* A soproni ev. lyceumi magyar társaság története 1790-1890. Írta Kovács Sándor, theol. hallgató, a társaság tagja. Sopron. Kiadja a Magyar Társaság. 1890.) indítványára öt taggal 1790. márc. 20-kán alakult meg. Az öt közt volt Németh László is, ki – tudtommal – az európai államok statisztikáját első írta meg magyar nyelven* (*Az európai nevezetesebb országoknak rövid leírása Németh László a sopronyi és erdélyi m. társaságoknak tagja által. Soprony, 1795.) s ki tanulói pályájának bevégzése után is Kis Jánossal együtt, mint ú. n. „érdemes társ” vagyis tiszteletbeli tag a legmelegebb pártfogásban részesítette a társaságot. A nagyenyedi kollégium növendékei, valamint a pesti ifjúság követték a soproniak példáját. Az egyetemi hallgatók körében 1791-ben alakult meg a „Pesti Magyar Társaság”.

Önképző-társulatok voltak ezek, de egészen más szempont alá esnek, mint a modern iskolai önképzők. Politikai missziót végeztek abban a korban, midőn a nemzeti nyelvet jogaiba kellett visszahelyezni. S éppen mert politikai jelentőségük volt: bölcsőjüket a legjelesebb hazafiak és ama vármegyék vették körül, melyek a nemzeti aspiratióknak részint kezdeményezői, részint gyámolítói valának.

A soproni öt lelkes ifjút Pécezi és gr. Széchenyi Ferenc támogatták törekvésökben. Péczelihez fordult Kis János tanácsért s az ő kezébe tette le a szent fogadást, hogy „első gondjainak egyik tárgya mindenkor anyai nyelve fog lenni és sokkal nagyobb buzgósággal kívánja azt ezután tanulni, mint ennek előtte.* (*Kovács Sándor i. m. 7. l.)

A „Pesti Magyar Társaság” részére Szabolcs vármegye, valamint a Hajdú-városok pénzbeli segélyt ajánlottak meg; Vályi András, a pesti egyetemen a magyar nyelv tanára folyamodott az országgyűléshez, hogy kieszközölje a társaság részére a kir. privilégiumot s számos író nemcsak erkölcsileg támogatta az egyetem jóra törekvő fiatalságát, hanem active is közreműködött velök a nemes cél elérésében.

A Politikai irodalom Magyarországon című művemben (596-601. l.) az akkor rendelkezésemre állott adatok alapján lehetőleg részletesen leírtam a Pesti M. Társaság alakulásának és rövid működésének történetét. Bemutattam a többi közt a társaság történetére vonatkozó négy röpívet, valamint Vályinak fennebb említett, nyomtatásban is megjelent folyamodványát s végre gr. Cziráky Antal joghallgatónak, a későbbi jeles közjogi írónak, a társaság elnökének emlékbeszédét II. Lipót felett.

„Hogy kik voltak a társaság tagjai – ezt írom a többi közt idézett művemben -, erre nézve a Pesti M. Társaság szervezeti szabályait magában foglaló Nem magyar, aki nem örvend című irat felvilágosítással nem szolgál. A kérdéses iratban ugyanis az áll, hogy „a többi érd. ifjú tagok neveit, minthogy ki nem adják, munkáik alatt lehet kitanulni”. Úgy, de mivel az ifjú urak munkáiról sem tudunk semmit, kivéve a Cziráky fennebb említett gyászbeszédét, nevök is homályban maradt volna az utókor előtt, ha Fejér György 1850-ben a pesti egyetemen tartott beszédében, valamint Pauler Adalék-jaiban föl nem eleveníti emléköket. Tőlük tudjuk meg, hogy „a társaság munkálkodásaiban az idősb honfiak közül Bessenyei György és Kács István nagyváradi egyházmegyei áldozár, a nagyreményű ifjak közül pedig Jankovics Miklós, Horváth János, Csepcsányi Gábor, Ürményi Miksa stb. vettek részt.”* (* Ballagi Géza: A polit. irod. Magyarorsz. 598. l.)

Nemrégiben sikerült megtalálnom a Pesti M. Társaság egy kiadványát* (* A Pesti Magyar Társaság kiadásainak első darabja. Fél kötet. Pesten. Nyomt. Trattner Mátyás betűivel. 1792. 8-r., XII+164 lap.), mely amellett, hogy újabb adalékokat szolgáltat a társaság történetéhez, abból a szempontból is rendkívül érdekes, hogy Bessenyei György irodalmi működésének egy olyan részletét világítja meg, mely eddigi életíróinak figyelmét kikerülte.

Akik az említett füzetbe írtak, azok bizonyára tagjai is voltak a társaságnak s így az ifjú tagoknak Pauler, illetőleg Fejér által közlött névsorát ki kell egészítenünk: Simonyi Pállal, Paukovics Mártonnal, Sági Károllyal, Károlyi Ferenccel.

Ezek közül a Parnassusra egyik sem jutott fel. A szépreményű ifjak irodalmi téren nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Gr. Cziráky Antalban – ki első irodalmi kísérleteit magyar nyelven írta s ki az említett kiadványban is magyar verssel örökíti meg a „királyi főherceg nádorispánynál tartott éjszakai víg mualtságot” -, szintén csalódott a közönség annyiban, amennyiben tudós műveit egytől egyig latinul írta. Az egy Horváth János, a későbbi fejérvári megyés püspök – ki valószínűleg mint pozsonyi klerikus csapott fel a pesti egyetemi ifjak munkatársául -, maradt hű egész életén át a Múzsákhoz s a nemzeti nyelvhez, számos magyar könyvvel gyarapítván a kath. egyházi irodalmat. Horváthon kívül még Csepcsányi, mint kegyesrendi pap adott ki egy verses könyvet 1796-ban Hasznos Mulatság cím alatt.

Az egyetemi ifjak emlékkönyvének tartalmát – mert kiadványukat ezzel a modern elnevezéssel jelezhetjük – az írók közül Kács István váradvelencei plébános egy hosszabb mulattató cikkel s Bessenyei György három verssel gazdagította.

Kácsnak ismert neve volt nem mint írónak, hanem mint a clerus mozgékony, reformokért lelkesülő tagjának. Ez a  heves vérű pap folyamodott a nagyváradi egyházmegyei papság nevében és megbízásából az országgyűléshez és a felséghez a célból, hogy rendeztessék a congrua s hogy a parochusok előléptetése ne csupán a püspökök önkélnyére legyen bízva, miután Magyarországon az egyházi beneficiumok osztogatása a királyt is, mint legtöbb kegyurat, megilleti.* (* S. Káts: Supplices parochi. Pestini, typ. F. Patzko. 1790.)

Bessenyeiről életírói azt tartják, hogy kovácsi magányában dolgozott ugyan; de itt készült művei közül alig bocsátott valamit nyilvánosságra; általában életének eme szakára eső irodalmi munkásságáról sok, részint téves, részint hiányos adat hozatott forgalomba.

Toldy azt írja, hogy a kovácsi remete pusztai visszavonultsága idején csakis a Dicső árnyékok, melyek fels. kir. ő hgségének József Antalnak áldoznak c. művét nyomtatta ki.*  (* Toldy: A magyar költészet kézikönyve. 1855. I. 358-366. Magyar költők élete. I. 169.) Széll Farkas ezzel szemben kimutatja, hogy az említett művecskét nem a Kovácsiban élő Bessenyei írta, amiről meggyőz maga a címlap, melyen szerzőül ifj. Bessenyei György van feltüntetve, márpedig a volt testőr Bessenyei magát ifjúnak sohasem írta, mert nálánál idősebb György nevű tagja a családnak az ő idejében nem volt, tehát más Bessenyei-családbeli ifjú ember szárnypróbálgatásáról lehet csak szó.* (* Széll F.: A nagybesenyői Bessenyey-család tört. 101. l.)

Ballagi Aladár szerint ugyanazon időben Bessenyeitől a „Dicső árnyékok”-on kívül még egy „gyászoló versezet” jelent meg a Magyar Kurir 1792-dik évi folyamában (475. l.) „dicsőült emlékezetű felséges II. Leopold halálára.”* (* Ballagi A.: A m. k. testőrség tört. 119. l.)

Závodszky meg abban a véleményben van, hogy Bessenyei tolla a nyolcvanas évek elejétől hevert, mintegy 15 évig volt néma és 1794-ben, hűségesebben 1801-ben szólalt meg ismét.* (* Závodszky K.: Bessenyei György. 57. l.)

A tény mindezekkel szemben az, hogy Bessenyei 1792-ben törte meg hosszas hallgatását, midőn a pesti egyetemi ifjak hazafias buzgalmát elősegítendő, az általuk közrebocsátott emlékkönyvbe három versét közzé tette.

Az egyiknek címe: „Felséges második Leopold királynak szomorú halálát gyászoló versezet.” Ugyanez jelent meg – amint arra először Ballagi A. tett bennünket figyelmessé – a Magyar Kurirban is. Minden során az uralkodóház iránti hűség vonul végig, mert Bessenyei loyalis maradt élte fogytáig, még akkor is, midőn a cenzúrához benyújtott iratai miatt mint veszedelmes embert a kancellária hatósági felügyelet alá helyezte.

Másik versében – melynek címe: „Minden el múlik: a fel maradandó nevet, és az örök életet a lélek, és a virtus szülik” -, filozofál a világ mulandósága felett. Minden elmúlik, csak a lélek, a szellem örök:

„Kőrakás légyen az, vagy vasból készített

Falrakás, ólommal öszve elegyített,

Vagy Apelles maga azt akit szépített,

Hozd elöl; az óság olyt is semmivé tett.

Királyi székeknek fényes palotái,

Király személyének kivarrott szobái,

Szintúgy elenyésznek, mint a kalyibái

Koldúsoknak, ha eltelnek az órái…

Őrizd mi megmarad örökre: a lélek,

Virtusnál állandóbt soha nem reménylek,

Mind múló, mit szemmel akár hol szemlélek,

Örökkél virtusom s lelkem után élek.”

Épp úgy visszatükrözik e sorok a költő akkori lélekállapotát, mint ugyanott „A remete” cím alatt közlött költeménye. Midőn egy remete életét hangulatteljes sorokban leírja, mintegy saját életével ismerteti meg olvasóit. Hiszen ő is, mint a remete, „lakozék egy pusztában, a holott könyveivel, gondolataival és a néma természettel tölté idejét, élvén azért csak, hogy még meg nem halhatott, magán szánakozva, a világon nevetve”.* (* Magyarorsz. törvényes állása. 2. l.) Egészen ráillik, amit a remete szájába ád:

„Én magános életemben Minden szerencsém teszem,

Egyedül való létemben Van bátorságban részem,

Senkit meg nem sértek szóval, Sem tettemmel, sem beklyóval.

Én ártalmára nem vagyok, Mindennek békét hagyok.

Hajnali álmomból költnek Társaim a madárkák;

Ők szökdécselve fütyölnek, Kékek, feketék, tarkák,

Egész kedvem feltalálom, Énekemet hangicsálom

Az Úr nevében napunkat Kezdjük s tesszük dolgunkat…

Kis kertecskémben ültetett Plántámnak szivem örül,

Hogy harmattal frissíttetett, Felhányom töve körül

A földet, s addig fáradok, Mag dolgomban megizzadok,

Megadom minden munkáját, Kigyomlálom dudváját…

Oszt a napnak több részében Könyvet veszek kezembe

Olvasok Pál levelében, Megnyugszom életemben,

Míg az alkonyodás eltel S minden nyugodalmára kel,

Akkor ismét harangozok, Az Istennek áldozok.

Még nappal kőnyoszolyámra Füvet hordván, már most kész,

Gondom volt puha párnámra, Melyen nyugodalmam lész,

A holdvilágnál vetkezem, Palástom testemre teszem.

Minden kedvem feltalálom, Elnyom az édes álom”

Minthogy Széll Farkas – mint fennebb említém – a 90-es évekből egy ifjabb Bessenyei Györgyöt is ismer s minthogy épp egy ifjúsági kiadványban fordul elő Bessenyei György neve, mint munkatársé: föltehető a kérdés, valjon ez a Bessenyei György melyik: az öreg-e vagy a fiatal?

Egészen világosan azonban, hogy az öreg. Minthogy ugyanis a pesti társaság kiadványában Bessenyei György névaláírásával közlött s fennebb említett „gyászoló versezet” ugyanaz, ami a Magyar Kurirban is megjelent s minthogy kétségtelen, miképp ez utóbbi az író Bessenyei tollából származott: természetesen a pesti ifjak emlékkönyvében a „B. (Bessenyői) Bessenyei György” neve alatt közrebocsátott többi poéma sem lehet másé, mint az övé. De költeményeinek tartalma, iránya is egész határozottsággal rávall a valódi szerzőre.

Az a körülmény, hogy még a magát hallgatásra kárhoztatott kovácsi remete is kezébe vette a lantját s a pesti magyar társaság felhívásának engedve,  verseivel ismét a nyilvánosság elé lépett: mindenesetre azt mutatja, hogy a pesti egyetem ifjainak hazafias törekvése meleg visszhangra talált a nemzet jobbjainál.

BALLAGI GÉZA

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1891. 1. évf. 1. füzet