2014. jún. 1.

Greguss Ágost: A beteg király



Greguss Ágostnak 1878-ban, az Athenaeum kiadásában megjelent „Meséi” között van egy, „A beteg király” című darab, melyet, mint nagyon is párhuzamosnak nevezhető művet egy 1799-1873-ig élt holland költő, P. T. Helvetius van den Berg „A boldog” (De gelukkige) című költeményével szembeállítva óhajtok bemutatni. (Ez utóbbi megjelent egy „Proza en Poezie, bij A ter Gunne te Deventer” című kötetben.) Mindkét költeménynek tárgya az, hogy egy király megbetegedvén, egy bizonyos csodadoktor azt tanácsolja neki, hogy ha meg akar gyógyulni, egy magát boldognak hirdető ember ingében aludjék egy éjjel. Hosszas keresés után találnak is udvaroncai egy ilyen magát boldognak tartó embert, de akiről inget lehúzni a király számára nem sikerül, azon egyszerű okból, mert inge nincsen.

Hogy honnan vette Greguss e tárgyat, ő maga nem említi, de nagyon valószínű, hogy nem a saját találmánya. Igaz ugyan, hogy amelyik meséhez Greguss a tárgyát máshonnan vette, e körülményt ő maga, rendesen felemlíti éspedig vagy beleszőve magába a mesébe, mint ahogyan ezt „Az oroszlán és szamár meséje” című darabnál teszi, egyenesen megnevezve Lachambeaudie francia írót, kitől tárgyát kölcsönzi, vagy „A toll meséje” című darabnál, hol az utolsó versszakban nyíltan bevallja, hogy: „e tollhistóriát Britanniából hoztam át”; vagy pedig a margón jelzi a forrást, melyből merített, mint p. o. „A patkány házassága” című darabnál, melyről megjegyzi, hogy „az angol udvarnál élt breton Marie de France meséje a XIII. századból, mely azonban csak egy hindu eredetinek a változata”: mindazáltal én a fentebb említett „A beteg király” című mesét, bár a forrásra utaló megjegyzés nincs beleszőve, sem a margón nincs jelezve, nem tartom eredetinek avagy a nagy szellemek puszta találkozásának.


Ez utóbbi feltevésnek a tárgy szembeszökő azonosságán kívül ellene szól maga a kidolgozás is, mely a holland írónál sokkal természetesebb, közvetlenebb s egyúttal költőibb s ha közös forrásból való merítésről lehetne is szó, az utóbbiét sokkal eredetibbnek kell mondanunk. De beszéljen maga a mese, mely Gregussnál röviden a következő: Szamarkand jó királya számos év óta várja nyavalyája jobbrafordulását. Az orvos urak szerei, javasasszonyok kuruzslása s bűbájos asszonyok ráolvasása után egy férfiú, a bölcs Ukkabor remete volt még hátra, ki megvizsgálván a királyt, azt mondja, hogy: „egyszerre kigyógyulnál, mihelyt egy oly alattvalódnak üngét felöltni nem átallanád, a ki boldognak hirdeti magát.” Nosza a poroszlók s inasok fölkutatják a várost, de a boldog embert föl nem lelhetik. Majd a falvakat, a vidéket kotorják fel, de a siker kudarcnál nem egyéb. S már éppen haza készül az ingyen keresők hada, midőn egy rozzant putrihoz érnek, melynek belsejéből dana hangzik ki, olyan imádság, énekféle, melyben egy félig csupasz ember így dalol: „hálám vegyétek óh egek, hogy boldogságban élhetek”. Majd elmondja e szegény, hogy ő boldog, mert van erős karja, egészsége, jó gyermeke, felesége, feleivel békében él s egyébre nincs szüksége. Ekkor az inasok bemennek hozzá, ingét kérik tőle, ki erre megütődve kérdi, hogy: „hát üng is kell a boldogsághoz?” Erre a kétkedők bemennek a putriba, felkutatják, de inget nem találnak sehol. Szomorúan térnek vissza urukhoz a királyhoz; jelentve, hogy találtak egy boldog embert, de annak nincsen ünge. Ezt így elbeszélve kivonja Greguss a meséből a tanulságot, t. i. hogy „némely bajoknak nincsen gyógyulások” s a király soha le nem veti királyi üngét é királyi gondját. Másik tanulságként még azt vonja le a meséből, hogy „kevés a boldog, fájdalom, igaz, az sem vagyon s hatalom által az.” Így Greguss.

A holland költő azon kezdi, hogy pár századdal ezelőtt élt egy hatalmas, népe által szeretett fejedelem, kinek bár ellensége nem volt, a királyi pálca mégis ingott kezében s fején nehéz volt a diadém. A betegágy volt trónja. Egész sereg Aesculáp sürgött-forgott körülötte hónapok óta consiliumokat tartva, de hiába; hanem azért a barbár korban, amikor az orvostudomány még nagyon fejletlen volt, az orvosok már jól értettek ahhoz, hogy egymással békében éljenek, hogy szép kocsikon járhassanak. Mikor pedig már-már agyon curálták a királyt, véletlenül egy arab doktor utazott át a király székvárosán, Brám Olipohok, ki az udvari orosokra nagyon rossz napokat hozott, amiért ezek nem is késtek őt a király előtt minél jobban befeketíteni, míg aztán egyszer vége szakadván a király türelmének, mind elűzte udvarából az orvosokat. Az arab doktort elhívják az udvarba, ki kezében egy aranyba foglalt varázsbottal s egy ezüst szelencével bemegy a királyhoz, megtapogatja, megkenegeti s végül azt mondja, hogy egyetlen orvosszer betegsége ellen, ha egy éjen át egy boldog ember ingében alszik. Ha csak ez kell, mond a király, úgy máris meggyógyultam s az arab doktort gazdagon megjutalmazva, érdemrenddel, gyűrűvel s arcképével megajándékozva bocsátja el, akár csak egy modern fejedelem tenné. Nagy vetkőzés kezdődik aztán. Legelőbb is a király főembere veti le ingét, benne is hál egy éjet a király, de mit se használ. Jön a második, harmadik stb. főember, kik mindannyian boldogoknak látszanak, de hajh! ingök megcáfolja e feltevést. Gyászt ölt az ország, az udvar kórházzá lesz, az udvaroncok betegvigasztalókká, csupán a trónörökösnek nincs szüksége vigasztalásra, mint ahogy ez világ kezdete óta minden trónörökössel így szokott történni a király betegsége esetén. Most jön aztán a nagy bonyodalom; a főemberek kezdenek mentegetőzni, azt mondva, hogy a csodadoktor megcsalta a királyt, mire ez azzal vág vissza, hogy a főemberek hazugul boldognak festették magukat s az országot őelőtte. Végre is megunva a király, hogy már vagy háromszáz éjszakát idegen ingekben átizzadott: szétugrasztja főembereit, hogy bárhonnan, ha putriból is, de fogjanak neki egy boldog embert s hozzák el ingét. A főudvarmester legott útnak ered, összeszed egy csomó szennyes inget, ami ugyan nem valami kellemes foglalkozás, de hát mire nem képes egy udvaronc?! Sikertelenül végigpróbálván a király egy csomó szurtos inget, egyszer csak a főudvarmester egy szennyes kis utcának sarkán talál két egymással beszélgető szegény embert. Amint fel se véve őket elhalad mellettök, ily párbeszéd üti meg füleit: „hidd el János, én oly boldog vagyok, amilyen csak egy ember lehet; van jó feleségem, egészséges gyermekim, nincs ellenségem, s bár sokam nincs, de azért van elég s száz tallérért sem cserélnék egy gazdaggal.” Az udvaronc e szavak hallatára csupa füllé válik s megszólítja az illetőt: „Hallod-e barátom! nem önámítás-e, amit mondasz, boldog vagy-e igazán?” Erre kifejlődik közöttük egy nagyon érdekes párbeszéd s mikor az udvaronc meggyőződik arról, hogy itt egy igazán boldog emberrel van dolga, kérésre fogja a dolgot s nagy gazdagsággal kecsegtetve, a királyi udvarba csalja. Amint az udvarhoz közelednek, az udvaronc már messziről kiabál örömében, hogy fogott egy boldogot, ki inkább is a kíváncsiság által vitetve, követte az udvaroncot. Lesz erre nagy öröm a királyi házban, a szegény ember nem is megyen, hanem viszik, míg az udvaronc kiabálja, hogy: „meg van mentve a király!” Egyenesen a király ágyához viszik s a szegény ember nagy álmélkodásra kezdik leszedni róla gúnyáját; de óh! lábok gyökeret ver az ijedtségtől, a boldogság gyermekén nincsen ing. S ezzel véget ér a holland költő műve, elmellőzésével mindennemű tanulság kierőszakolásának, ami a drámai mozgalmasságú s kitűnően sikerült jellemképeket szolgáltató költemény hatását csak agyonüthetné.

A tartalom e rövid kivonata után is könnyű belátni, hogy úgy a felfogás eredetisége, mint a kidolgozás drámaisága, keresetlen, nemes egyszerűsége, nem is említve a nyelv- és a verselés szépségét, az elsőbbséget határozottan a holland költő művének ítélik oda. Az is meglehet, hogy mindketten egy harmadik közös forrásból merítettek, de hogy az 1799-től 1873-ig élt holland költő, ki mint vígjátékíró honában az elsők közé számíttatik nem ismerte a Greguss 1878-ban megjelent költeményét: az bizonyos. Tanulságos volna a kettőjöknek közös forrásul szolgáló eredetit felkutatni, mely határozottan keleti származásra vall. Vagy talán e tárgyat Greguss csak mint adomát hallotta vagy olvasta valahol jóval feldolgozása előtt, s így, ami a legnagyobb geniekkel i megeshetik, a máshonnan vett tárgyat nagy sokára a saját találmányának képzelte?! Az sem lehetetlen azonban, hogy Greguss az e nemű költeményekben rendkívül gazdag holland irodalomból, talán egyenesen P. T. Helvetius van den Bergtől vette tárgyát.

SZALAY KÁROLY


Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1891. 1. évf. 1. füzet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése