Greguss Ágostnak
1878-ban, az Athenaeum kiadásában megjelent „Meséi” között van egy, „A beteg
király” című darab, melyet, mint nagyon is párhuzamosnak nevezhető művet egy
1799-1873-ig élt holland költő, P. T. Helvetius van den Berg „A boldog” (De
gelukkige) című költeményével szembeállítva óhajtok bemutatni. (Ez utóbbi
megjelent egy „Proza en Poezie, bij A ter Gunne te Deventer” című kötetben.)
Mindkét költeménynek tárgya az, hogy egy király megbetegedvén, egy bizonyos
csodadoktor azt tanácsolja neki, hogy ha meg akar gyógyulni, egy magát boldognak
hirdető ember ingében aludjék egy éjjel. Hosszas keresés után találnak is
udvaroncai egy ilyen magát boldognak tartó embert, de akiről inget lehúzni a
király számára nem sikerül, azon egyszerű okból, mert inge nincsen.
Hogy honnan vette
Greguss e tárgyat, ő maga nem említi, de nagyon valószínű, hogy nem a saját
találmánya. Igaz ugyan, hogy amelyik meséhez Greguss a tárgyát máshonnan vette,
e körülményt ő maga, rendesen felemlíti éspedig vagy beleszőve magába a mesébe,
mint ahogyan ezt „Az oroszlán és szamár meséje” című darabnál teszi, egyenesen
megnevezve Lachambeaudie francia írót, kitől tárgyát kölcsönzi, vagy „A toll
meséje” című darabnál, hol az utolsó versszakban nyíltan bevallja, hogy: „e
tollhistóriát Britanniából hoztam át”; vagy pedig a margón jelzi a forrást,
melyből merített, mint p. o. „A patkány házassága” című darabnál, melyről
megjegyzi, hogy „az angol udvarnál élt breton Marie de France meséje a XIII.
századból, mely azonban csak egy hindu eredetinek a változata”: mindazáltal én
a fentebb említett „A beteg király” című mesét, bár a forrásra utaló megjegyzés
nincs beleszőve, sem a margón nincs jelezve, nem tartom eredetinek avagy a nagy
szellemek puszta találkozásának.
Ez utóbbi feltevésnek a
tárgy szembeszökő azonosságán kívül ellene szól maga a kidolgozás is, mely a
holland írónál sokkal természetesebb, közvetlenebb s egyúttal költőibb s ha
közös forrásból való merítésről lehetne is szó, az utóbbiét sokkal eredetibbnek
kell mondanunk. De beszéljen maga a mese, mely Gregussnál röviden a következő:
Szamarkand jó királya számos év óta várja nyavalyája jobbrafordulását. Az orvos
urak szerei, javasasszonyok kuruzslása s bűbájos asszonyok ráolvasása után egy
férfiú, a bölcs Ukkabor remete volt még hátra, ki megvizsgálván a királyt, azt
mondja, hogy: „egyszerre kigyógyulnál, mihelyt egy oly alattvalódnak üngét
felöltni nem átallanád, a ki boldognak hirdeti magát.” Nosza a poroszlók s
inasok fölkutatják a várost, de a boldog embert föl nem lelhetik. Majd a
falvakat, a vidéket kotorják fel, de a siker kudarcnál nem egyéb. S már éppen
haza készül az ingyen keresők hada, midőn egy rozzant putrihoz érnek, melynek
belsejéből dana hangzik ki, olyan imádság, énekféle, melyben egy félig csupasz
ember így dalol: „hálám vegyétek óh egek, hogy boldogságban élhetek”. Majd
elmondja e szegény, hogy ő boldog, mert van erős karja, egészsége, jó gyermeke,
felesége, feleivel békében él s egyébre nincs szüksége. Ekkor az inasok
bemennek hozzá, ingét kérik tőle, ki erre megütődve kérdi, hogy: „hát üng is
kell a boldogsághoz?” Erre a kétkedők bemennek a putriba, felkutatják, de inget
nem találnak sehol. Szomorúan térnek vissza urukhoz a királyhoz; jelentve, hogy
találtak egy boldog embert, de annak nincsen ünge. Ezt így elbeszélve kivonja
Greguss a meséből a tanulságot, t. i. hogy „némely bajoknak nincsen
gyógyulások” s a király soha le nem veti királyi üngét é királyi gondját. Másik
tanulságként még azt vonja le a meséből, hogy „kevés a boldog, fájdalom, igaz,
az sem vagyon s hatalom által az.” Így Greguss.
A holland költő azon
kezdi, hogy pár századdal ezelőtt élt egy hatalmas, népe által szeretett
fejedelem, kinek bár ellensége nem volt, a királyi pálca mégis ingott kezében s
fején nehéz volt a diadém. A betegágy volt trónja. Egész sereg Aesculáp
sürgött-forgott körülötte hónapok óta consiliumokat tartva, de hiába; hanem
azért a barbár korban, amikor az orvostudomány még nagyon fejletlen volt, az
orvosok már jól értettek ahhoz, hogy egymással békében éljenek, hogy szép
kocsikon járhassanak. Mikor pedig már-már agyon curálták a királyt, véletlenül
egy arab doktor utazott át a király székvárosán, Brám Olipohok, ki az udvari
orosokra nagyon rossz napokat hozott, amiért ezek nem is késtek őt a király
előtt minél jobban befeketíteni, míg aztán egyszer vége szakadván a király
türelmének, mind elűzte udvarából az orvosokat. Az arab doktort elhívják az
udvarba, ki kezében egy aranyba foglalt varázsbottal s egy ezüst szelencével
bemegy a királyhoz, megtapogatja, megkenegeti s végül azt mondja, hogy egyetlen
orvosszer betegsége ellen, ha egy éjen át egy boldog ember ingében alszik. Ha
csak ez kell, mond a király, úgy máris meggyógyultam s az arab doktort gazdagon
megjutalmazva, érdemrenddel, gyűrűvel s arcképével megajándékozva bocsátja el,
akár csak egy modern fejedelem tenné. Nagy vetkőzés kezdődik aztán. Legelőbb is
a király főembere veti le ingét, benne is hál egy éjet a király, de mit se
használ. Jön a második, harmadik stb. főember, kik mindannyian boldogoknak
látszanak, de hajh! ingök megcáfolja e feltevést. Gyászt ölt az ország, az
udvar kórházzá lesz, az udvaroncok betegvigasztalókká, csupán a trónörökösnek
nincs szüksége vigasztalásra, mint ahogy ez világ kezdete óta minden
trónörökössel így szokott történni a király betegsége esetén. Most jön aztán a
nagy bonyodalom; a főemberek kezdenek mentegetőzni, azt mondva, hogy a
csodadoktor megcsalta a királyt, mire ez azzal vág vissza, hogy a főemberek
hazugul boldognak festették magukat s az országot őelőtte. Végre is megunva a
király, hogy már vagy háromszáz éjszakát idegen ingekben átizzadott:
szétugrasztja főembereit, hogy bárhonnan, ha putriból is, de fogjanak neki egy
boldog embert s hozzák el ingét. A főudvarmester legott útnak ered, összeszed
egy csomó szennyes inget, ami ugyan nem valami kellemes foglalkozás, de hát
mire nem képes egy udvaronc?! Sikertelenül végigpróbálván a király egy csomó
szurtos inget, egyszer csak a főudvarmester egy szennyes kis utcának sarkán
talál két egymással beszélgető szegény embert. Amint fel se véve őket elhalad
mellettök, ily párbeszéd üti meg füleit: „hidd el János, én oly boldog vagyok,
amilyen csak egy ember lehet; van jó feleségem, egészséges gyermekim, nincs
ellenségem, s bár sokam nincs, de azért van elég s száz tallérért sem cserélnék
egy gazdaggal.” Az udvaronc e szavak hallatára csupa füllé válik s megszólítja
az illetőt: „Hallod-e barátom! nem önámítás-e, amit mondasz, boldog vagy-e
igazán?” Erre kifejlődik közöttük egy nagyon érdekes párbeszéd s mikor az
udvaronc meggyőződik arról, hogy itt egy igazán boldog emberrel van dolga,
kérésre fogja a dolgot s nagy gazdagsággal kecsegtetve, a királyi udvarba
csalja. Amint az udvarhoz közelednek, az udvaronc már messziről kiabál
örömében, hogy fogott egy boldogot, ki inkább is a kíváncsiság által vitetve,
követte az udvaroncot. Lesz erre nagy öröm a királyi házban, a szegény ember
nem is megyen, hanem viszik, míg az udvaronc kiabálja, hogy: „meg van mentve a
király!” Egyenesen a király ágyához viszik s a szegény ember nagy álmélkodásra
kezdik leszedni róla gúnyáját; de óh! lábok gyökeret ver az ijedtségtől, a
boldogság gyermekén nincsen ing. S
ezzel véget ér a holland költő műve, elmellőzésével mindennemű tanulság
kierőszakolásának, ami a drámai mozgalmasságú s kitűnően sikerült jellemképeket
szolgáltató költemény hatását csak agyonüthetné.
A tartalom e rövid
kivonata után is könnyű belátni, hogy úgy a felfogás eredetisége, mint a
kidolgozás drámaisága, keresetlen, nemes egyszerűsége, nem is említve a nyelv-
és a verselés szépségét, az elsőbbséget határozottan a holland költő művének
ítélik oda. Az is meglehet, hogy mindketten egy harmadik közös forrásból
merítettek, de hogy az 1799-től 1873-ig élt holland költő, ki mint vígjátékíró
honában az elsők közé számíttatik nem ismerte a Greguss 1878-ban megjelent
költeményét: az bizonyos. Tanulságos volna a kettőjöknek közös forrásul
szolgáló eredetit felkutatni, mely határozottan keleti származásra vall. Vagy
talán e tárgyat Greguss csak mint adomát hallotta vagy olvasta valahol jóval
feldolgozása előtt, s így, ami a legnagyobb geniekkel i megeshetik, a máshonnan
vett tárgyat nagy sokára a saját találmányának képzelte?! Az sem lehetetlen
azonban, hogy Greguss az e nemű költeményekben rendkívül gazdag holland
irodalomból, talán egyenesen P. T. Helvetius van den Bergtől vette tárgyát.
SZALAY KÁROLY
Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1891. 1. évf. 1.
füzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése