Most fordult egy éve, hogy Osvát Ernő agyonlőtte magát.
A forma nagy megértője megkívánta a stílust.
Elébb öngyilkos lett a felesége, aztán meghalt a kislánya és a hajdan boldog család visszamaradt csonkja: Osvát Ernő, megrajongott a teljes megsemmisülésért.
A három szentség történetében, kierőszakolta a golyóval, a befejező pontot. A teljes megsemmisülést kívánta. Vágykioltó hullásban, ez a fekete vágy lobogott még rajta.
A tragédia után megtudtuk, hogy Osvát Ernő hosszú idő óta készülődött az abszolút halálra, a legszemélyesebb írásait válogatta, pusztította, tűzbe dobta, az egyéb dokumentumait ládákban felgyűjtötte és barátainak meghagyta, hogy a hírmondót róla, elégessék. Megtörtént. A tökéletesség embere arról is rendelkezett, hogy síremléket ne állítsanak a közös sír fölé. Az akadálytalan elmerülést akarta az anyaföldben, ahonnan felsarjad az élet és visszahanyatlik oda, virágzás, szépség.
Gondos, körültekintő halál, de eltűnhet-e nyomtalanul az olyan emberpéldány, mint amilyen Osvát Ernő volt?
Az energia-törvény vizsgálói még nem vizsgálták meg eléggé, hogy a szellem erélye, mennyire örökletesen adódik át, emberektől emberekhez. A nagy szellemek kisugárzása éltet, alkot, termékenyít nemzedékeken által, ha az energiaforrás testi jelensége beledőlt is a porhanyóba.
Irodalomteremtő Osvát Ernő nem múlhatik el mindaddig, amíg magyar földön az új literatúrák váltják egymást, amelyek Osváttal kezdődtek, életében újultak, halálakor újrafordultak és nemződnek, ki tudja még meddig, ugyanattól a kisugárzástól, ahogyan Osvát szelleme teremtette egyszer a magyar irodalmat.
Visszatekintő előretekintéssel sejtjük, hogy a hírmondópusztító, jeltelenül elvonuló író itt marad, ott marad, az idők messziségében, túlhaladva emlékhordozó társait, barátait, akik elől, amíg dolgozik a restauráló képzelődésük, temetkezni, Osvát áhítatával, ugyancsak nem lehet.
Megírtuk akkor, bármily lehetetlennek tűnik a viaskodás: szembeszállni a halállal, meg kellett volna akadályozni Osvát öngyilkosságát. Úgy mondtuk akkor, ha a brutális kegyes karok elsodorták volna az embert a holt kislány ágyától, itt marasztalva, hogy viselje sebeit a határig, hisszük, hogy a boldogtalant feldörömbölte volna a betű és a lelke mögött megzúgott volna a másik lelkisége, hogy éljen úgyis az övéiért, akik fabuláznak, írnak.
Ezzel az érzéssel törjük meg a parancsot is, hogy a sír körül a csendet senki meg ne bolygassa és mondanánk, hirdetnénk: Osvát életét vissza kellene teremteni: a betűben. Társai, akik rajzolják az embert, írják meg az élő Osvát forró munkáját; serkentő mozdulatait, amint sudárba emeli a zsengéket; bizalmas beszélgetéseit, amint az értelmekre ejti a gondolatot; halk szenvedélyességét, amitől meglángoltak a lankadtak, tévedezők; áldozó szüntelenségeit, ahogyan lebírja szörnyű szomorúságait és csiholja másokon az örömöket, igézetet, a soha nem látott megszállottságot, mely kezdettől a zuhanásig csak a művészetért, az irodalomnak élt – meg kellett volna akadályozni, zsákmányoló önzéssel, Osvát Ernő halálát és mondjuk, mutogatni kell az életét, mely nem tűnhetik el, amíg írják a verset, a regényt, energikusan, magyar írók, költők, Osvát Ernő szellemének sugárzásában.
Kegyelettel, az évfordulóra, megjelent Osvát Ernő első és egyetlen könyve: Az elégedetlenség könyvéből címmel.
A megóhajtott nesztelenség helyett, sóhaj mindenről, ahová ember elérez, tűnődik.
Borzongó betűözön és bennük rezdülünk mindannyian.
Könyv, amelyben könyvek torlódnak föl.
Misztikus, hogy megíródott és ahogyan megíródott.
*
Osvát Ernő, körülbelül két éven át készülődött a halálra. Ennyi idő ráfordította a bizonyosságot, hogy a kislányát az orvosi tudomány megmenteni nem tudja és elkészült az elhatározásával is, hogy a kipusztuló családjával ő is vele megy.
Ennyi idő elég volt a megérlelésre is, hogy elforduljon a világtól és úgy menjen el, hogy nyoma se maradjon életének.
Aki jól ismerte Osvát makacs értelmének kérlelhetetlenségét, lelki mozdulásának fanatikus hajlandóságát, az érzi mennyire elhatalmasodó, a két évnek vitatkozó pillanatait mennyire lenyűgöző lehetett, a távozásra várakozó ember elszánása.
„Hánynak könnyebb arra gondolni, hogy még ma meghal, mint arra, hogy holnap még élni fog.”
A könyv egyik gondolata. Körülbelül egy évvel írta le Osvát az öngyilkosság előtt.
Számadásával elkészült tehát Osvát Ernő, a módját is megparancsolta, milyen legyen az eltakarítása és a szakításnak, elfordulásnak ebben a két évében írta le Osvát a gondolatait, amiknek összegyűjtéséből alakult ki egyetlen könyve, hírmondó könyve.
Tudni kell azt is, hogy Osvátnak legfélelmesebb ellenfele volt az írás. Az írás szuverénje, klasszikusa félt attól, hogy leírja a mondanivalót. A kifejezés tökéletességét annyira igényelte, hogy reménytelen küzdelemnek vélte, hogy a szó, a mondat hiánytalanul terítse papirosra a gondolatot.
Az írás-értés abszolút adományaival bírálta Osvát az eléje kerülő legtitkolódzóbb kéziratokat, de ő maga tántorult a bátorságtól, ahogyan körülötte az írók írtak. Költők hangszereit szerelte, írók stílusát nevelte, terelte, de ő maga alig írt életében.
Csak az utolsó idejében buzdult meg rajta a közlés elementuma, amikor a halálát már tudta és a teljesen elföldelő elmerülést kívánta...
Bizonyos, hogy ez a könyv is Osvát akarata ellen jelent meg. De hogyan értsük a misztikumot, a gondolat-sorozatnak megírását ugyanakkor, amikor Osvát Ernő rendezi a legfelejtőbb elmúlását, az írás-felelőssége pedig mindvégig megakadályozta, hogy írjon? És mégis, az eszmélésnek legkavaróbb korszakában, a halál előtt, felhordta magából a könyvre valót...
Újra érint a számonkérő képzelődés, hogy könyörtelenül és irgalmasan meg kellett volna akadályozni Osvát öngyilkosságát. Föltevésünk mögé, íme, odaáll, a heroikus magyar könyv, Osvát Ernő könyve.
A betű hatalmasabb volt fölötte, mint áldozó hűsége asszonyához, kislányához, két éven át temetkezett velük egészen a rögig, de írt, feltépve, lelkének, eszének mélységeivel, az elszigetelődött magányosságában annyiszor föléjük hajolt, ám „minden mélység egy újabb mélység felszíne”, és még alább ért s a némult szájú, ezer kiáltású, omló emberért segítségért jött a betű.
A bírálat alig találja meg a hangját, amikor szembekerül ezzel a könyvvel. A szokott formák közül különválik. Célja az önkéntelenség. Soha nem készült olvasmánynak. Súlya ismeretlen, hiszen egy-egy passzusát is, súlyokkal kellene latolni hosszan. Összesen pedig, annyi a fölmérni való ezen a könyvön, amennyit az élet zsúfol magán, ha följajdulva, az utolsó arasz határán, beletorkollik a halálba.
A halál géniusza sugallta a géniuszt, amikor Osvát Ernő a könyvét megírta.
Valamire gondolunk.
Öreg érzésünk, hogy a legprimitívebb ember is remekművé válik, ha ráhajlik az öngyilkosság káprázata.
Tántorgó birkózás, a köldökzsinórt letépni magunkról és bizonyos, hogy a száműzött élet támadva körülfogja az embert, aki menni, elcsöndesülni akar.
Minden, ami valaha volt, történt: az élmény az idegzeten, íz a gusztuson, ábrák az emlékezeten kinyílnak, morajlanak, a régi ízt fölkísértik és Jákob viaskodik, amikor meg kell küzdeni a nehéz álommal.
A legegyszerűbb emberfia megtündöklik, ha válni akar az élettől, mert nincs olyan igénytelen felebarát, akire rá ne hajigálta volna a lét a csudáit, a megjelölő fantasztikumait. Fölépült, belepett, fölzúgó remek a legegyszerűbb ember élete is, a halál előtt. Csak elmondani nem tudják...
Osvát Ernő, a zökkenés küszöbén, megmutatja magát. Adja a vallomást a remekről, az élet, mely remek volt.
Pszichikusan izgalmas, hogy az ember, aki magára maradt pillanataiban keményen, testálló rendelkezésekkel megtervelte az eltűnését, a tusázó pillanatok idején kényszerülten, hisztériásan ellenkező betűivel leírja gondolatait mindenről, ami valaha az értelmét megérintette, a hangulatát megejtette, a tekintetén fennakadt.
Az ember, aki zárkózottságával távoltartó volt, átlép a mezsgyén és visszamarad velünk, ismerősebben, mint életében volt.
Osvát Ernő, aki írni nem mert, megírta a könyvét.
Az ámulásnak milyen szárnycsapása lehetett a végletekig, amíg Osvát, a szavak válogatásával, kiteremtette a mondatot?
A gondolat hányszor fiadzott, amíg Osvát, a résen álló kritikus szűrőin át, kiszületni hagyta a tételt?
Írt és betűiben, a valójának summáját adta. Lessék meg a mondatot a mondatok között, ahogyan Osvát Ernő mondja:
- A Gondolat reszket az Igazságért...
*
Meg kell majd írni a korrajzot: az életrajzot Osvát Ernő életéről, de ez a könyv utolérhetetlen portré róla.
Gondoljuk, hogy a közönség személytelenül képzelődik Osvát Ernő alakjáról. A háttérből elő nem lépett írásaival, alig jelentkezett, az irodalom sikereit nem ő aratta, de ha az új literatúráról vitatkoztak az emberek, a bástyaküzdők Osvát nevét hangoztatták. Fogalommá alakult ki a neve, személyes tudnivalót alig tudhattak meg róla. Őt elgondolni, közönségbeliek számára, körülbelül annyit jelentett, mint a jelenségek mögé, a motoros ismeretlent elgondolni.
A portré, ami a könyvből előbontakozik, ilyen szempontból is tökéletes.
A gyónás töredelmes napjaiban íródtak ezek a passzusok, tehát a forróságból törtek föl a legszemélyesebb vallomások és mégis, amiről ezek a gondolatok gondolkoznak, érzelmeik éreznek: a legabszolútabb kollektivitás. Osvát Ernő halála próbája volt annak is, hogy nem tudott másmilyen lenni, mint amilyen életében volt.
A legegyénibb élményei, menten, mindenkiért élnek.
A közönség ebben a könyvben ismerkedik először a személytelenül tetsző Osváttal, de a többet csak úgy kapja, hogy kiformálódik előtte, átfogó íveléssel, a boltozatnak vonalaival, mindaz, amit idáig Osvát körül bizonytalanul sejtett.
Magába merülő Osvát, a mélység felszínét átütő Osvát, itt-ott rámutat a karakterének gyökereire is.
Szubjektivitások, legbelülről és vonul a gondolat, mint a firmamentum:
- Az igazi szerénység ritkább, mint a nagy tehetségek – s mindnél értékesebb...
- A képzelet hiányérzet, melynek vergődésében szárnyai nőttek. Ez: az alkotóvá lett szenvedés: teszi az embert emberré... –
- Minden: az semmi. Az elégedetlenség az élet. Elégedetlen vagy, tehát vagy...
- A lélek mértéke a nosztalgiák és a lelkifurdalások, a tiszta vágyak és a tiszta megbánások...
A könyv kinyomtatja Osvát gondolatait az irodalomról és művészetről. Szentenciák, amelyek megjegyzések, intelmek, beszélgetések formájában elhangzottak írók számára, de a leírásukkal késlekedett Osvát. A testamentumban elhelyezte finnyás, fukar betűit.
Aki évtizedeken át kertészkedett a flórában és tudta miként színesedjék a növény, mitől teljen az illata, muskátli ereje mint mérkőzzék a cédrussal, felsorolja gondolatait a bizalmasságról:
- A mű: az élő egész, ami kezdettől, csíraparányiságától fogva élő egész; nem készül, csak nő, csak kibontakozik, csak kinyújtózik – az első pillanat szülte arányokban. Porszemben az egész föld, minden örömével és szenvedésével, mindennel...
- Az író benne van minden alakjában. Az olvasó benne van minden író alakjában. Minden igaz jellemzésben van valami tükörillúzió. Ó, lélektan fölött mosolygó lélektan. Önismeret öniróniája...
- Mit ér az író az életismeretével, ha ezt az életismeretet nem képes életté visszaváltoztatni...
- Művészviaskodás. Én fogom meg az anyagot, vagy az anyag fog meg engem. Én fosztom meg a súlyától, vagy engem ólmoz le a tömegek koporsójában!
- Az alkalmazkodásra való képtelenség teszi a lírikust; de a mértéke az a hatalom, amivel ezt a képtelenséget megindokolja, felmagasztalja.
Igeszerűek e kijelentések és kínálkoznak is úgy, mint a textus-szövegek a prédikátorok számára. Egy-egy gondolatnak olyan a konstruáló szövevénye, hogy kibontani kellene és a rövidke tételből értekezés, fejezet lenne. Mondjuk, hogy könyvek torlódnak eben a könyvben... és az írók, továbbfantáziálással, az elágazó gondolatok analízisével, a képzelet titkainak rámutatásával írhatnák a történetet: ahonnan, ahogyan, amiért egy-egy ilyen Osvát-aforizma, a megkutatott mélységekből felvetődött.
Művész számára, a továbbírás számára, matéria, izgalom, meglendülés, az ilyen távlatokba hanyatló révülések:
- Szörnyű az emlékek reménytelensége...
- Ha az eszmék felébrednének, megvalósultságuk kábult álmaiból... Nem képzelhetünk szomorúbb ébredést...
- Egyszerűség: bárányfelhőn ül az Isten...
A fölséges szólam:
- Könyörgő karú gyönyörű gyermek a vágy, - oly ártatlan, hogy ölni lehet érte...
Aki ezt leírta, beleszédült a vágy karolásába, de hogy így tudott eszmélni, lét-öleléssel így jelentkezni, nem búg-e a szólam arról is, hogy élni szeretett, tudott volna, aki meghalt?...
*
Zordon, magában álló könyv a magyar literatúrában. Rossz lehetett volna a sorsa, mint az emberé, aki megírta. Nem portéka a mai kiadó számára és nem lett volna könyv belőle.
Osvát Ernő mellett meg kell említeni a férfiút, aki kultúra-értésével és áldozatkészségével, a maga költségére megjelentette a munkát. Nobilis érzékenységgel, a névtelenséget kívánja. Respektálnunk kell, de írjuk ki róla, hogy halkan, finom melléállással környezte Osvát Ernőt, tragikus éveiben is. A kincs, a példátlanul gazdag könyv elkallódott volna az impozáns Anonymus nélkül. Az irodalom tudja, megjegyezte a nevét.
Ignotusnak is szerepe volt a könyv körül. Bevezetőt írt Osvát gondolatai elé és a tanulmány megrendítő különjáró, sajátos vonzású: olyan, mint akiről íródott. Ignotus leghatalmasabb írásainak élére kerül ez az Osvát-stúdium. Külön eseménye a könyvnek.
Tisztelettel kell megemlíteni a gyomai Kner-nyomda munkáját, ahol a könyv készült. Nemes tipográfiája, kötése, szolgálja a rendkívüliséget.
RÉVÉSZ BÉLA (Budapest)
(Forrás: Erdélyi Helikon 1930., 719-723. l.)
