Halmágyi Samu (1880-1962): Minotauros

 

Ismét megnyílt a véres Labyrint,
Minotauros ismét ott lakik.
Áthénnek ifja, lánya búcsuzik,
Egymást ölelve vonul arra mind.

Bömböl a bőszült fenevad megint,
Mert éhes és embervért szomjazik…
Az áldozati ifjak dala víg,
Bár tudják, hogy rájuk mily szörny tekint.

Bömböl megint az éhes fenevad,
Vért, vért kiván, ifju testből valót,
S feléje inditottunk száz hajót.

Száz új hajó mindennap megtelik,
Rajtunk a sor, minket is elragad
S Thezeusunk sehol sem közelit.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 30. sz. 1916. júl. 23.

Székely Jenő (1889-1965): Vasárnap

Sok kúsza képet csendben észrevenni,
vértó mögött a vágyat átölelni.
Átmászni a bánat magas falán,
érezni, nézni, mint örök talány.

Egy szál virágért messzire elmenni,
titkunk legyen és őrizzük: a semmi.
Vérezzen kis tövistől az ujjam,
meghalni, mi az, sohase tudjam.

Virágos réten messze csavarogni,
tóparton lassan megállni, zokogni.
S ha látunk nőket finom ruhákban,
sírni, hogy ma ünnep-délután van.

Pipafüstjébe álmunk belefujni,
égre bámulni, földre leborulni.
Vágyak hidján fölkúszni a lázig,
míg otthon egy asszony zongorázik.

Ágyuk zaján át a csendre figyelni
s ha álmodunk, magunkat irigyelni,
Hinni, szivünk a lét titkát hordja
és lehullni, mint gyerek a porba.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 30. sz. 1916. júl. 23.

Nyiredy Géza (1861-1914): Szeretnék

Sikongó vágyak láza elől
szeretnék futni, messze-messze,
napsugár s kacér-csók honába;
szeretnék élni, menni, látni,
fuldokló kebellel zihálni
s belemerülni álmok mámorába…

Szeretnék valami nagyot, szentet,
viselni súlyos, kínzó keresztet,
szeretnék üzött, céda lenni;
poklok tüzében bibor-lángok
s tüzesszemü, lágy arcu lányok
karjai között megpihenni...

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 30. sz. 1916. júl. 23.

ifj. Remetey Dezső (1900-1937?): Jöjj, jöjj velem!

 
Jöjj, jöjj velem! Hozz lángot a szivedben!
Dalolok neked égő éneket.
Jöjj, jöjj! A lángjaink csókokra várnak,
Rajongjuk át együtt az életet!

Álmodjuk át együtt az álmainkat!
S álmunk selymébe szőve a Hitet:
A Te mámorod mindig az enyém lesz,
S az én ihletem mindig a Tied!

Jöjj! Lásd, az élet Gyász-Özönvizében
Ott integet az Öröm-Ararát -
Gyémántra váltja halk bánatu lelked
Gyújtó tükrének könnyes harmatát!

Jöjj! Csupa zengő himnusz lesz az élet!
Napsugaras és csupa árnytalan…
Én leszek a Te vigdalu pacsirtád,
Te leszel az én csókos madaram.

… S ha majd eljár a sok-sok és felettünk
És éjbe válik lelkünk hajnala.
Multunk morzsáit mélán összegyűjtve
Búcsúnk egy csók lesz, egy könny, egy ima.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 30. sz. 1916. júl. 23.

Gara Ákos (1877-1944): Szép, boldog éjszakáim

 
Dús könnyselyemből hosszú fátyolt szőttem,
Hogy gyászoló szerelmemet befödje.
Szép, boldog éjszakáim síri gödre,
Temetni vágyva, tátong már előttem.

Bánatborostyánt, kínbabért növesztek,
Az elhagyott sír nem lesz puszta majd,
Felette szívem ciprusága hajt,
Alázatkőből állítok keresztet.

Örökhűségből  lesz az érckoporsó,
Csillognak rajta fájdalomszegek.
Virágot lelkem kertjéből szedek.

Felcsendül egy fájó dal, egy utolsó.
A bús hanghoz nem fűzi már egyéb
Szép, boldog éjszakáim özvegyét.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 31. sz. 1916. júl. 30.

Gara Ákos (1877-1944): Öröm

Öröm, te fényes szentjánosbogárka,
Világits titkos vágyam éjjelén.
Bánatbokor mögül repülsz felém,
Csillogni kezd lelkem töviskes árka.

Emlékek esti pillangói szállnak,
Körülrepesve multam mécsesét.
Egy elkésett méh halkan hordja szét
Lágy illatát lehulló rózsaszálnak.

Kínom setét fátylán ragyogsz keresztül,
Öröm, te fényes szentjánosbogár.
Ha szárnyad rebben, szívem titka rezdül.

Nem élsz tovább, te fénysugár, be kár,
Mint áruló tűz szűz leány szemében:
Egy percnyi láng, s már veszve édes éden.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 31. sz. 1916. júl. 30.

S. Nagy László (1894-1978): Óda az egyörök igaz asszonyhoz

 
Napsugárcsóktól aranyszín tükrén a kerti tónak,
gyönyörü nyári délutáni órán ring-reng a csónak,
s mint reng a csónak:
ide-oda játszik, szép lágyan hullámzik
puhaágyának pehelyölében: asszonyi test.

Haja arcomon, hajam arcáig,
csattan az ajkunk s tincsek táncában dalokat esd.

Ó-görög szobrok: istene örök vénuszi nőknek;
antik és féltett szentsége minden jövő időknek;
mithoszi szűzek díszkoszorúkkal s homlokuk ékén
őscaesároknak lehelet-lángja.

Türkisz, opál, s maragd, gyémántok tüze óh drága,
s szerelmem: - Asszony: - halhatatlanság szent obeliszkjén.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 32. sz. 1916. aug. 13.

Ferenczy Gyula: Roham után

 
Roham után az árok partján
Keresztbe fekszik egy halott,
A fegyver görcsösen kezében,
A mosoly ajkára fagyott.
Épp hazagondolt Csíkországra,
A lelke messze-messze járt,
Mikor egy bús muzsik golyója
Meleg szívére rátalált.

A vér megindult – a föld inni kér -
S csak folyt a vér, csak egyre folyt a vér,
A szent, a drága vér.

Odébb feküdt oly néma csendben,
Mint szépen alvó bús gyerek,
Egy ifju, szőke orosz muzsik -
Szép kék szeme már kimeredt.
Kelet felé fordult az arca,
Oly sáppadt volt, oly halovány,
Mint alkonyos, halk sóhajtások
Valahol lent a Visztulán.

S a vér csak folyt, - a föld még inni kér -
Csak folyt a vér, csak egyre folyt a vér,
A szent, a drága vér.

Hegyek tövén, valahol Csíkban
Imádkozik egy szőke lány
S a jegyesét hiába várja
Sok átvirrasztott éjszakán.
A Visztulánál egy anyóka
Könnyes szemekkel arra vár,
Hogy fiát még csak egyszer lássa
És győzzön végre már a cár.

A vér folyik – a föld még egyre kér -
S folyik a vér, tovább folyik a vér,
A szent, a drága vér.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 34. sz. 1916. aug. 13.

Bors László (1895-1919): Megnyugvás

Oly szép az életem,
Mint egy beteg kisgyermek csendes álma.
Ki megnyugszik egy cseppecskét a lázba,
S a lelke ott jár a messzi végeken.

Nem kell már semmi,
Az életből már egy marékkal is beérem,
Szelid kezedet simogatni kérem,
A homlokomra – és elég is ennyi.

Mert nekem már az élet nem talány,
Szelid leszek és jó leszek még én is egyszer,
Hisz ezért imádkozik egy drága lány
Esténként és naponta sokezerszer.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 34. sz. 1916. aug. 13.

Erdélyi József (1896-1978): Este egy polyák viskóban

 

Polyák viskóban világol a kályha
És órák hosszat nézek a parázsra.

Vad átok-jajjal kavarog a hó,
Meleg kuckóban ülni most, be jó.

Kéményen, kürtőn fúj, dudál a szél,
Majd elrepül a rongyos zsupfedél.

Álmodnak már a fiuk fáradt mélyen,
Bágyadtan, búsan, csak én vagyok ébren.

 S míg új hasábok lobbannak új lángra,
Szivemben lassan lángragyúl egy máglya;

Tüzében drága, szép álmaim égnek,
Miket máglyára itélt az Élet. 

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 33. sz. 1916. aug. 20.

Nyírő Gyula (1895-1966): Messzi távol titkos ködében…

 

Messzi távol titkos ködében
Nem tudom még, mi vár reám.
Megyek, mert hív egy csendes álom,
egy halk szavú tündér leány.

Megyek az óperenciákra,
követve álmaim szavát -
Előttem még a messziség,
mögöttem a mult suhan át.

Elkerülöm vigyázva, félve
Az emlékek sötét vizét.
Remény-hajón a bánat-habját
kacagva, vígan tépi szét.

Bár mindig, mindig ez uton járnék
s csábitna az örök talány.
Mindig csak menni,menni vágyom
és hinni, hogy várnak reám.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 33. sz. 1916. aug. 20.

Hajós Sándor (19. sz.): Örök kedves, elképzelt

 
Lehetsz akácnak méze,
Nem kérdem: enyém lész-e?

Kép! Megtettem, mit tettem.
Nem élhetünk mi ketten.

Egymásnak fátyol voltunk,
Mi egyre távolodtunk.

Két ismeretlen ember,
Ismerős s szólni nem mer.

Virágos hársfa… tenger…
Nem földi szerelemmel.

Megtartva örök üdvnek,
Kedves, mind messzebb küldlek.

És ha világunk tűnt le:
Nézünk szegény szemünkbe.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 33. sz. 1916. aug. 20.

S. (Sütő) Nagy László (1894-1978): Titokban ránk köszönt az est

És voltak percek és voltak lázak,
és vágyam máglya-tüze lobbant,
vén szemem kéklő csikkal égett,
sáppadó arcom vért ivott;
a szívem rezgő jajba dobbant.

Bennem a bánat gőggé lázadt
és kikacagtam a könnyeket.
… Oly gyönyörü is, ha Mámor-herceg
egy szürke szobában lépeget,
s utána pajkos csatlósokként
sietnek, tünnek el a percek…

Puha pamlagra pihentek s pajzán
dalokat üzött ócska szám;
vig bajadérok táncos kórusa
lejtett homokom terraszán.

Szitált a csókok esőzése,
és harmattal öntözte ajkam;
dús volt az Éden, pazar, kacér
s forró az ajkak bíbora…
-    -    -    -    -    -    
óh drága percek drága bora,
-    -    -    -    -    -
óh elmult percek halott-tora.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 33. sz. 1916. aug. 20.

Vécsey Leó (1852-1918): Nézek egy arcot

 

Én nem tudom mért nézem ezt az arcot,
Mért vonzza két szemem oly betegen?
Mért hazudik sugárt az én álmos szemem?
… Én nem tudom mért vívom ezt a harcot?…

Hisz csunya, semmi ez az arc, e öld szemek,
Az ajka nem piros: a vágyak messzejárnak,
Ó, semmi fénye, lángja, kincse nincs e lánynak.
… Én nem tudom, nem értem miért remegek?

Talán mi ketten drága, szűzi korból jöttünk,
Hol erdőket futottunk s addig nem szerettünk,
Mig pajzán fürdőzésben meg nem leptelek…

Most innen leslek én, de vágyunk megmaradt…
… S hogy néz szilaj szemem: ajkaid feslenek
s csodává lész teremtő tekintetem alatt...

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 31. sz. 1916. aug. 6.

Vécsey Leó (1852-1918): Kiáltás

 

Ti eljövendő távol asszonyok,
Kik tán majdan az életemben léptek
És elhozzátok áldott ajkatok…
- Én vágyó lelkem elküldöm elétek.

Ó jertek, jertek el, sietve, gyorsan,
Mert sohasem lesz gazdagabb a lelkem
És sohasem lesz tüzesebb az ajkam
S  a két szemem sóvárgóbb nem leszen…

Bizony mondom tinéktek: Jertek szaporán!
Ha nem siettek, nem engem  találtok,
De könnyein kihamvadott fiút,
Ki elprédálta mind a kincseket…
Ki tudott volna csodásan szeretni
S ki életében sosem szeretett…

Halljátok ezt, kik életembe téptek,
Ti eljövendő csodás asszonyok!...

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 34. sz. 1916. aug. 27.

Bors László (1895-1919): Emlék

 
Most felém zeng egy messzi dóm harangszava,
Most árnyakkal titokzatos az éjszaka,
És én én vagyok, a régi, tiszta gyermek,
Kit szép, szelíd kéz alázattal vert meg.
Ki vézna karját vágyón égre tárja
És felé zeng az élet orgonája.

És felé leng az édesanyja árnya,
Hogy védelme varázskezére zárja.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 31. sz. 1916. aug. 6.

Stefan George (1868-1933): Éji himnusz

 

Két türkisz, kék szemed. Dús fénye Egyre
Pazar varázs. Remegve várok egyre.
A kőre balzsamul hull lágy ruhád.
Ládd, álmom írt nem ád.

Ős istenekhez ily szigor nem illett.
Midőn egy ifjút feltüzelt az ihlet
S a tarka, lelkesült tömegre hatva,
Az alvilág bús ösvényére lépett.
Kegyük repült a drága áldozatra,
Szelid mosollyal áldva lenn a népet.

Hol késtem én az áldozó nap óta?
Szerelmes szellők nem szántak halálnak?
Dalom nem volt, még kürtök harsogának,
Örömnek örvendő nap-óda?

Ha lelked lángja rám ragyogna, hidd el,
S dús szempillád alól halált orozna,
Boldog mosolyt felednék könnyü hittel,
Erényt gúnyolva, mint az árny, mi röpke,
Utolszor zengne rólad egy zsolozsma
És porba hullnék, mint egy esti lepke.

Ford.: Gara Ákos

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 34. sz. 1916. aug. 27.

Bors László (1895-1919): A csillagnéző

 
Hétfő: a határt járta.
Kedd: királynő várta.
Szerda: szinésznő szerette.
Csütörtök: kártyát keverte.
Péntek: börtönben penészlett.
Szombat: evett, emésztett.
Vasárnap: vigan varázsolt,

hajnalban szólott: kár volt.
Délben forró nap sütötte,
este jégeső ütötte,
éjjel a hold hullt rája,
úgy ment: ezüstös árva.
Volt bamba botorkáló,
buktatta ezer háló,

a világ minden részét,
az élet nagy egészét,
ismerte és szerette,
siratta és nevette.
Néha ő gyenge lány volt,
néha erőtől lángolt,
a válla mindent vállalt,

lába felhőkön lábalt.
Nem tudta mi az. Lényeg,
de izgatták a lények,
lelke volt csak, nem teste,
mégis sirt minden este.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 34. sz. 1916. aug. 27.

Székelyné Solymos Bea: Erdély tollforgató nagyasszonyai

    A magyar írónők első szárnypróbálgatásairól csak a XV. századtól kezdődőleg maradtak fenn emlékeink. RÁSKAY LEÁ-tól, az első szerzetes írónőtől hosszú és küzdelmes út vezet napjainkig, amikor nőírók is eljutottak a Nobel-díjasok színvonalára s nem szükséges elődjeikhez hasonlóan férfi írónév védőpajzsa mögé rejtőzködni. A XV. és XVI. században a kereszténykor kolostorirodalmi termékeiben vallásos elmélkedések, zsoltárok, levelek és imák jutnak szerzetesnők tollain keresztül irodalmi magaslatra. A XVII. század tollforgató asszonyai már családi levelezéssel szélesebb mezőnyökre terelik az irodalmat.
    WESSELÉNYI ANNA, özvegy Csáky Istvánné nyitja meg az erdélyi írónők sorát e korban, akinek hatvan eredeti levelét őrzi a Magyar Történelmi Társulat. E levelekből az erdélyi nagyasszony ősmagyar jelleme, s szenvedéseket béketűréssel viselő alázata, egyszerű közvetlensége, műveltséget s mélyen gyökerező vallásossága domborodik ki. Szép, tiszta magyarsággal írt levelei a XVII. század társadalomrajzai. Deák Farkas így jellemzi:”Mondatai kerekdedek, kifejezései erőteljesek, főként, ha egy kissé indulatba jön a nagyasszony, igen szépen tud írni.” Wesselényi Anna 1584-ben született. Gyermekkorától fogva Erdélyben élt s itt szívta magába az igaz magyarságot, mely tetteiből, szavaiból s minden sorából kisugárzik. Ebben a korban nem volt szégyen a írni-olvasni nem tudás, amit igazol például Wesselényi Anna menye, a nádor leánya, Forgách Éva is. A nagyon képzett nőket gyanús szemmel figyelték s bizony akadt olyan is, akire ráfogták, hogy az ördöggel cimborál s az sugalmazza az okos gondolatokat.
    Így járt VITÉZ ZSUZSÁNNA, BÉLDI PÁLNÉ, aki 1630 körül született Erdélyben s Bornemissza Anna fejedelemasszonyt ostromolta leveleivel férje kiszabadításáért.  Levelei lelki mélységeket, vallásosságot és nemes jellemet tárnak fel erőteljes stílusérzékkel, szép kifejezésekkel. Azon felül pedig vagyonából az egyházat támogatta, az üldözött lelkészek oltalmazója lett s az ifjakat kitaníttatta. És nem hála és megbecsülés lett a jutalma, hanem gyanúsítás és gáncs, úgyhogy boszorkányság miatt perbe fogták. Egyebet nem tudtak azonban rábizonyítani, int azt, hogy szeretett férfitársaságban politikai vitákban részt venni s az általános „kedet” megszólítás helyett, mint újító a „Nadságod” megszólítást alkalmazta.
    Az első nyomtatott emlékek nőírókról a XVII. század közepétől mutathatók fel és az első magyar nő, akinek írása nyomdafestéket látott, LORÁNTFFY ZSUZSÁNNA volt. Lorántffy Zsuzsánna sárospataki várkisasszony az 1600. évben született s 16 éves korában Rákóczi György vette feleségül. Így sodorta e házasság Erdély felé, hogy szelleme erős gyökérszálakkal fogódzzék meg e csodálatos talajban. Rákóczi György erdélyi fejedelem oldalán ő maga is fejedelemasszony, aki az országvezetés hatalmas munkáját hűségesen megosztja s vezérlő szelleme lesz századának a művelődés és tudomány terén is. A század vallásharcai közt neki köszönhető, hogy a nemzet a középkori sötétségbe vissza nem zuhant. Kollégiumot alapított, híres külföldi tudósokat hívott be. Számos neveléstani s irodalmi, iskolai könyvet nyomtatott a saját vagyonából áldozva, ifjak taníttatását vállalta, majd buzdításképpen maga is írt egy vallásbölcseleti munkát s ezt 1640-ben Gyulafehérvárott nyomatta ki. Könyvének fényes sikere volt. Ő már kizárólag  magyar nyelven írt s családtagjaihoz intézett levelei mind zamatos magyarsággal vannak telítve.
    BÁRÓ PETRÓCZY KATA SZIDÓNIA, bár a Felvidéken született 1658-ban, mégis erdélyi génius ihlette meg tollát, mert már gyermekkorában Erdélybe kerül s erdélyi főúrnak, Pekry Lőrincnek lesz a felesége. A Wesselényi-féle összeesküvés miatt férje is fogságba kerül. Hogy birtokait el ne kobozzák, vallási szakadások állnak be a családban s ez annyira megrendíti, hogy könyvet ír. Amikor pedig férje II. Rákóczi Ferenc zászlaja alá áll, újabb könyvet ír elragadtatásában e címmel: „A kereszt nehéz terhe alatt elbágyadt szíveket élesztő, jó illatu tizenkét liliom.” De meglakolt férje Rákóczihoz való átpártolásáért s e könyvért is, úgyhogy lányaival együtt a nagyszebeni tömlöcbe hurcolják. De az írói géniusz itt látogatta meg igazán, mert a börtönben születtek meg legszebb költeményei.
    Nemsokára feltűnt a kurucok csalogánya, LOSÁRDI ZSUZSÁNNA, „akinek az alakja mint egy álomkép lebeg a Rákóczi-kor viharai közt”. Ő volt az első magyar dalköltőnő, mert a kuruc csapatok élén járva, magaszerzette csodálatos dalaival lelkesítette őket. Saját vallomása szerint: „Nem azért éneklem énekeimet, hogy német uramékat kiirtsam, hanem, hogy hazámat hazámban megsirassam.” Az Erdély rendeihez írt „dicsőítő ódáját” II. Rákóczi Ferenc Gyulafehérvárott ki is nyomatta s több ezer példányban kiosztotta. De valahogy úgy nyoma veszett, hogy egyetlen példányunk sem maradt belőle. Zsuzsánna bár a Felvidéken született 1681-ben, élete legválságosabb korszakát mégis Erdélyben küzdötte át s 1705. nov. 11-én a kurucoknak Zsibónál elszenvedett veresége alkalmával Herbeville tábornok őt is elfogta s Marosvásárhelyt tömlöcbe vetette. De a kurucok dalos pacsirtájának szavát a börtön falain keresztül is meghallották s „A hanyatló hazát” sirató versek a nép ajkán felcsendültek, elterjedtek s háborgást idéztek fel. Zsuzsánnát pedig felségsértéssel vádolva, halálra ítélték, de sikerült a lánglelkű dalköltőnek börtönéből megszökni s Törökországba menekülni.
    GRÓF BETHLEN KATA 1700-ban született Erdélyben. Első férje gróf Haller László, második Teleki József volt. Kortörténetet foglal magában értékes önéletrajza e címmel: „Gróf Bethleni Bethlen Kata életének Maga által való leirása”. E naplót a saját családi viszonyai, ennek az időnek vallásharcai, a maga részéről elszenvedett vallási üldöztetések és a kor jeleseiről írt jellemzése teszi nagyon értékessé. Később egy könyvét kinyomatta e címmel. „Védekező erős paizs, amellyel a kisérteteknek tüzes nyilai ellen oltalmazhatja magát a keresztény ember.” Bethlen Kata korának egyik legműveltebb asszonya, aki az orvostudománnyal is foglalkozott s állandó összeköttetésben állt kora jeles pedagógusaival. Az irodalomtörténet Árva Bethlen Kata névvel különbözteti meg a korbeli másik Bethlen Katától, II. Apafi Mihály nejétől, aki szintén írt egy imádságos könyvet.
    Különösnek tetszik most, hogy a XVIII. század végéig úgyszólván csak a főrangú hölgyek közt lehetett találni írni-olvasni tudókat s ezek is csaknem mind Erdélyből kerültek ki. Erdély lett a magyarosító törekvés Sionhegye, ahova a német erőszak elől menekült hazafiak otthont leltek a fejedelmek udvarában. Itt magyar élet folyt s magyar beszéd járta. Az édes anyanyelv vezetett a társalgási, tanítási, közigazgatási,  politikai és az egyházi vonatkozásban. A középosztály lányainál azonban nem tartották fontosnak az írni-olvasni tudást, sőt a felvilágosodást, művelődést veszedelmesnek találták e korban, - s ha egyik-másik középosztálybeli vagy éppen polgárleány írni-olvasni megtanult, azt szülei tudtán kívül, titokban merte csak gyakorolni.
    Eben a korban élt UJFALVY KRISZTINA, aki 1761-ben született a Küküllő mentén. Művelődési vágyában nem csupán írni-olvasni tudott, hanem a versírásban sírta ki szerelmi bánatát s csalódásait. S amiért szerelmi tárgya, gróf Haller László  mást vett nőül, bosszújában kérői közül a legrútabb emberhez ment férjhez s újabb boldogtalanság menekítette a múzsákhoz. Versei közül többet a barátság magasztalására, Molnár Borbála írótársához intézett. Később különcködőnek csapott fel, férfiruhába öltözött s magas tetejű kalapot hordott. Nemes, fennkölt gondolkozásának több jelét adta írásaiban s cselekedeteiben. Sok jót tett a néppel is, úgyhogy Csáváson a falu jegyzőjének választották. Ujfalvy Krisztina versei széles körben népszerűek voltak s a legelőkelőbb lapokban láttak napvilágot. Egyik szépirodalmi bölcseletének népdalba átültetett pár sora ismerős:

Ez az élet úgyse sok,
Használják az okosok;
Fergeteges, néma – bár,
Vesztegetni mégis kár.

    Ujfalvy Krisztináról így írnak: „Nagy és eredeti költői tehetség. Dalai a kor legjobb termékeivel versenyezhetnek.”
    A tizenkilencedik század közepéig Erdély nem adott jelentősebb írónőt, majd egyszerre sok erős tehetség tűnik fel a láthatáron. De mint költőnő legtehetségesebb volt a kortársak között MALOM LUJZA, aki mint úttörő, irányító hatást gyakorolt a női szellemé s társadalmi élet továbbfejlesztésére. Malom Lujza 1824-ben született. Atyja kormányszéki tanácsos volt s tehetséges leánya nevelésére nagy gondot fordított. Így Lujza francia, német, angol és olasz nyelven jól beszélt s irodalmilag is széles látókört szerzett s irodalom művészet, zene az éltető elemei voltak. Művésziesen zongorázott s énekelt. De, mint vérbeli erdélyi nő, nagy jártasságot szerzett a gazdasszonyi tudományokban s pompás kézimunkákat is készített. Formás, tartalmas, zengzetes költeményei az Erdélyi Társalkodóban és Jelenkorban sűrűn láttak napvilágot, míg a Honderű érdekes leveleit, novelláit s fordításait közölte. Huszonhét éves korában Kolozsvárt halt meg s pompás emlékmű díszíti sírját. Kora így jellemzi irodalmi működését: „Dalai nem csinált virágok, de a szív tiszta melegéből fakadó nemes érzelmek. Fő jellemvonásai: szelídség, gyöngédség és meleg honszeretet.” Biztatója, bátorítója, útjainak egyengetője, Döbrentey Gábor vette gondozásába a korán elhunyt, jeles költőnőnek több kötetet kivető regényfordításait s gyűjteményes költeményeit. Kár, hogy Döbrentey hagyatékával együtt feledés homálya lepi. Érdemes volna a múlt ködéből mind e magyar értékeinket átmenteni a napsugaras jövendőbe. Jellemző pár sora, pl. a „Kérelem” című versből:

Virágot adjatok,
Mig zöldel énekem,
Bort, kardot férfinak, -
Virágot csak nekem!

    Erdély ajándékozta SZÁSZ KÁROLYNÉT is e kornak, aki IDUNA költő néven gyönyörködtette olvasóit. 1830-ban született, de élte tavaszát érte meg csupán, mert  tüdővész gyorsan végzett vele. Sorsa az Alföldre vetette, de annál inkább epekedett hazája, Erdély után s nem egyszer sírta ki magát sóvárgó sorokban a „Kéklő jegyek után”. Kiváló lírai tehetsége, közvetlensége, szívre ható melegsége, izzó magyar lelke s műveiben a teljes összhang jellemezték bűbájos verseit. Rímei keresetlenek, tisztán csendülők, alakilag kifogástalanok. Költeményeit a kóros betegségekkel vívódó élet rejtelmes fátylakba burkolta, melyeken keresztülcsillant erős egyénisége. Halála után férje, Szász Károly kiadta „Iduna hagyományai” címmel szépséges költeményeit. Iduna a Vágy című hosszabb költemény utolsó szakaszaiban jóslatszerűleg búcsúzkodik az élettől és drága szülőföldjétől, Erdélytől:

Óh vigyetek! Óh vigyetek!
Ott vágyom meghalni én,
Tán még egyszer pihenhetem
Édesanyám kebelén.
Édesanyám, szülőföldem
Látlak-e még valaha?
Ah, a nap már lemenőben
S jő a hosszú éjszaka.

    De drága, kincses Erdély termékeny humuszából új poéta virágszálak sarjadnak s BULYOVSZKY GYULÁNÉ SZILÁGYI LILLA Kolozsvárt 19 éves korában először szavalóművészetével, később írótollával hódítja meg a nemzet szívét. Mint a Nemzeti Színház tagja, külföldi világvárosokban vendégszerepel, - de utóbb visszavonul a színpadtól a megírja „Norvégiai utazásaim” című néprajzi szempontból is értékes művét. De neve ekkor már ismerős, mint műfordítóé, hisz 20 színművet ültetett át idegenből magyarra. Ezek közül a „Tiszaháti libácska” különösen sokáig volt műsorra tűzve. Bulyovszkyné elbeszélései az 50-es években almanachokban sűrűn látnak napvilágot. Sok áldás kísért eútját, mert segítségére volt a tollforgató, utakat kereső fiatal nemzedéknek s a „Bulyovszky Gyuláné” díj adományozásával a Kisfaludy Társaságon keresztül a színműírók jeleseinek útját egyengethette.
    A magyar televényben már mélyen beleszánt az erdélyi írónők kicsi tolla,  hogy mind dúsabb rendekbe gyűjtse az irodalmi termést. Így lendül az élre a HAJNALKA írói neven dolgozó RÓZSAÁGHY ANTALNÉ. Már 15 éves korában babér övezi költői műveit. A pesti „Hölgydivatlap”, a „Hölgyfutár” és a „Gombostű” egymás után adja ki hangulatos verseit. 1864-ben már nagy népszerűség fogadja Hajnalka dalait s rajzokat és elbeszéléseket magába ölelő köteteit. „A kandalló mellett” című gyűjteménye szinte úttörővé teszi a rajz- és novellairodalom terén.
    FANGHNÉ GYUJTÓ IZABELLA neve szintén mérföldkövet jelent az erdélyi írónők sorában. Forró honleányszívét édesapja, Gyujtó Lajos az 1849-ben kiadott híres proklamációjával lobbantotta lángra s a kis Izabella 12 éves korában Esopus nyomán verses meséket, nemsokára rá drámákat ír. A forradalom láza elragadja s minden forradalmi dalt lelkesedéssel énekel. Nagyszebenben híre fut a kislány rajongó honszerelmének, aki Szeben ostrománál azért sír keservesen, mert aggódik a magyar ostromlók sorsáért. Izabella sok nyelven beszél, művésziesen zongorázik, de igazi íróvá csak asszonykorában lesz. Akkor is titokban, Szepessy Gáspár írói né mögé rejtőzve ír. Férjétől retteg, de a leleplezés jól végződik. Az álnévre nincs szükség többé a férje és apja magas ívben lendítik fel a szárnypróbálgatót.  A sors azonban csaknem egyszerre ragadja el tőle kedveseit, szüleit és férjét. De itt vannak vigaszul gyermekei – és a kicsi toll. Örömben, búban hű maradt hozzá. Regényei közül „A multak árnyai”, és a „Legjobb otthon” címűek nagy irodalmi sikert biztosítottak Fanghné Gyujtó Izabellának. Ezekben a magyar népéletből vett események frissítő hatást gyakoroltak a kor novellairodalmára.
    GYARMATHY ZSIGÁNÉ, a kalotaszegi varrottas apostola tűvel, tollal s az ékesszólás erejével biztosított halhatatlanságot Erdély e kincses népművészetének. Gyarmathy Zsigáné mint HÓRY ETELKA, Hóry Farkas református költőt pap leánya lát napvilágot Gyerőmonostoron. Akkor még súlyos előítéletekkel kellett az úttörő nőíróknak megküzdeni s ez súlyos belső harcokat jelentett a tehetséges fiatal lánynak is. De a siker és dicsőség a nyomába szegődött. A Magyar Bazárban megindítja harcát a kalotaszegi kézimunkák népszerűsítéséért. A magyar népszokások és népművészt irodalmi keretbe foglalása örök érdeme marad. De ennek a csodálatos életnek szellemi gazdagsága mellett ott látjuk Gyarmathy Zsigánét, mint a nagy falusi gazdaság és háztartás minta-háziassonyát, az eszményi feleséget és rajongó lelkű jó anyát.
    Erdély tollforgató nagyasszonyainak sorát a tudományos irodalommal foglalkozó TORMA ZSÓFIÁVAL zárjuk le, aki szellemi örökségét hírneves tudós atyjától, Torma Józseftől hozta magával e világra szülőfalujában, Csicsókeresztúron. Mint gyermekleány indul a csodálatos Marosvölgy neolit-korú lelőhelyeire s csakhamar széles a hazában, sőt Németországban is a tudósok közt emlegetik nevét. Ugyanis Torma Zsófia fedezte fel Marosvölgy első és legdúsabb praehistorikus lelőhelyét 1876-ban. Ásatásokat folytatott kitartó lelkesedéssel, egész múzeumra való anyagot gyűjtött egybe. 1879-ben értekezését az Erdélyi Múzeum közölte. Második híres értekezése a nándori sziklaszoros barlangbejáratainak leleteiről számolt be. Torma Zsófia nemcsak a régészcsákánnyal, hanem az írótollal is a legelsők közt küzdött az élen, úgyhogy régészeti szakirodalmi munkássága okmánytárul szolgál s régészeti nagy könyve fennen hirdeti, hogy Erdély bércei közül induló tollforgató nagyasszonyaink is méltó helyet vívtak ki maguknak az irodalom, a művészet s a tudomány göröngyös útjain keresztül a halhatatlanság felé.
    Adja a magyarok Istene, hogy e nagyasszonyok szellemi oltásai hervadhatatlan virágoktól díszes, dúslombú ágakkal terebélyesebbé és vihart állóbbá tegyék a magyar nemzet fáját.

Forrás: Erdélyi Szemre XXVIII. évfolyam 9. szám, 1943. szeptember

Dömötör János (1843-1877): A távolból

(Edinburg, január 5.  1865.)

Mint a tenger minden áradatkor
Átkarolja a szép partokat:
Kis falunkhoz, csendes tűzhelyünkhöz
Lelkem gyakran haza látogat.

Átölelni kik otthon maradtak
S köztük lenni mily áldó vigasz,
Oh, mert náluk minden, a mi egykor
Rég időn volt, most is mindig az!

Más a gazda, új a gazdasszony,
De a régi mégis mindenik,
Tiszta, csöndes, egyszerü cselédek,
És egymást szeretvén tisztelik.

Két család lett az egyből azóta,
Hogy elhagytam őket s eljövén
Sorsom, éltem, minden boldogságom
Bizonytalan csillaghoz kötém.

S tüzhelyéhez elvár pihenésre,
Vígan nyújtja étkét, italát,
Imájába, énekébe foglal
És szívébe mind a két család.

S fölkel a vád, a kérdés szivemben,
Hogy mindezért én mit adhatok?
Bezárt ajak, félig  t a k a r t  érzés!…
Jaj, hogy tőlem elszakadtatok!!

Szeret e szív most is titeket még,
De az ész már nem az, a ki volt
S lángjától, mely hozzátok ragasztott - 
A szent együgyűség rég kiholt.

A  d i c s é r e t  égi szárnyalása
Meghatja még most is szivemet,
De gyermeteg, angyali beszédü
Szövegében már nem hihetek.

Oda van az ártatlanság fénye,
Az imának csekély balzsama;
Pedig az a  r é g i  mintha most is
Szivem- és fülemben zsongana.

S míg másoknak a vezér ködoszlop
Ha  s ö t é t ü l: mindig lángra gyúl,
Én mindig az eltévelyedéstől
Félek, hogyha egem alkonyul.

Óh, ha soha el nem hagytam volna
Azt a csöndes kis szerény lakot!
Óh, hogy soha, soha vissza többé
Olyan ésszel már nem juthatok!

S megered a könyzápor szememből,
Nem szégyenlem, hulljon szabadon,
Egy egész menny van itt romba dőlve,
Ki szólhat meg, hogy elsiratom?

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Losonczy László (1812-1879): A visszatért kedveshez

Itt vagy újra karjaim közt,
Szép szerelmes violám!
Keblemen, ki cukorajkad
Annyiszor megcsókolám.
Mily dicső nap!… ily szerencsés
Vajmi régen nem valék!
Annyi üdvvel, mint szívem most,
Telve nincsen fenn az ég!

Óh te nem földszülte, égi
Származásu rózsaszál!
Szép, picinyke ajkaidról
Édes illat árja száll.
Keblem égő kebleden függ,
Ajkam édes ajkadon;
Óh, ez órát én az égnek
Üdviért nem, nem adom!

Elveszítém, ah, de újra
Feltaláltam mennyemet;
Visszaadta egy nem is várt,
Boldogító percemet!
Hulljon a csók ajkaidról,
Égi érzet közt reám,
Teljesüljön mind az, a mit
Rólad eddig álmodám!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Gyulai Pál (1826-1909): Három éj

 
I.
„Nem hallod-e, hogy sohajt
A szél a falevelen?”
„Csak hangodat hallom én
Óh kedvesem, édesem!”

„Nem látsz-e egy csillagot
Hullani ott a habon?”
„Csak szemedet látom én
Ragyogó csillagom!”

„Nem érzesz-e valamit,
Mely fáj, nem tudni miért?”
Csak szerelmet érzek én
Szerelmet szerelmedért.”

II.
Hajnalban elvált az ifjú,
Másnap este újra jön.
Mi lehetne gát a földön,
Két szertő szív között?

Haj de most a szél sohajja
Szélvész lőn a habokon,
És a csillag villám fénye,
És a sejtés fájdalom.

Hullámzajban, villámfénynél
Küzd az ifjú csolnakán,
Lassu dallal, mécsvilágnál
Vár reá a hű leány.

Halld csak künn a haldoklónak
Végső hangját: kedvesem!
Halld csak, benn még suttog a dal
Édes ríme: szerelem.

III.
Parton mereng a leány;
Várja, bár tudja, halott,
Kedvesét várja híven
Óh szegény tébolyodott!

Oly nyugtalan, úgy sohajt
A szél a falevelen…
A lyány remeg és susog:
„Óh kedvesem, édesem!”

Fenn úgy ragyog egy csillag,
Majd húll s elvesz a habon…
Fut, sír, felsí a leány:
„Óh ragyogó csillagom!”

Hullám s hold csalogatja…
„Hű szive hív, szava kér.”
Mi úszik, mi hallik ott?
„Szerelmedet szerelmedért?!”

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Németh János (19. sz.): Elfordulnak

 
Elfordulnak majd a földről
Szemei a kéklő égnek;
Szerelmem! Az én szemeim
Örökké csak reád néznek.

A nap felvonja sátorát
 A föld elé s messzebb hala,
Az én lelkem mind örökké
Veled érez, veled marad.

A természet levetkezi
Bűvölő ékes öltönyét.
Az én szívem s érzelmei
Mind örökre csak a tiéd!

Elnémulnak a szép dalok,
Elcsöndesül erdő, liget.
Én osztom változatlanúl
Fájdalmidat s örömidet.

Szeretlek s szeretni foglak,
Ezen és a másvilágon;
Mindörökre üdvösségem!
Mindörökre boldogságom!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Szász Béla (1840-1898): Esős napon

 

Ott künn eső, itt benn hideg -
Halálra unnám magamat
Ha nem jőne agyamba még
Egy-egy elárvúlt gondolat.

De jön. És megint fölsegít 
A sors – bár hányszor sújta le; -
És én fejem le nem sütöm:
Farkas szemet nézek vele!

- Az eső-cseppek terhe is
Lehúzza a fa levelét,
De a szellő megrázza és -:
Sokkal zöldebb, mint volt elébb.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Szász Béla (1840-1898): Az édesanya

 

Az ifjú szeretett s csalódott!
A lányt megáldá és tovább ment;
Imáira a boldog párért
A szél sohaja mondott áment.

Jó anyja oda voná keblére,
Nem vigasztalta, csak sírt-sírt véle…

Az ifjú lelkesült, s – hiába4
Megátkozá az égi szikrát,
Mely a gyöngét örvénybe csalja -
Átkát visszhangozák a szilák.

Jó anyja mind elsírta már könnyét,
De imádkozni érte tudott még.

Az ifiú kéltségbe esve
Golyót röpitett dúlt agyába;
Egy dörrenés, a harcnak vége, -
A menny dörgése felelt rája.

Jó anyja nem sírt, imát se mondott,
Csak hervadt, roskadt s a sírba omlott.

Az ifiút a sírkert-szélen
A föld úgy nyomta szive táján -
Éjente feljött és ott állott
A  m á s i k  sírnál mint egy bálvány.

Jó anyja feltörte sírja zárját
A trombitaszót  e g y  sírban várják.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Komócsy József (1836-1894): A te pici piros ajkad…

 

A te pici piros ajkad
Akkor is szól, mikor hallgat;
Ragyogó kék barna szemed
Elárulja szerelmedet.

De hát mért is rejtegetnéd
Szived édes üdvösségét?
Szerelmes vagy: valld be kérlek,
Hisz ezt eltagadni vétek!

Láttad-e már a szép tavaszt,
Mely a rózsás bimbót fakaszt?
Ilyen tavasz szép szerelmed,
Kibeszéli ajkad, szemed.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Komócsy József (1836-1894): Kékszem

 

Míg egy szelet papiros lesz,
S hozzá tinta, toll, vagy irón:
Én szerelmes dalaimat
Csak a kék szemekről írom.

Óh! a kékszem én előttem
Nevezetes igen nagyon, -
Bár mostani kedvesemnek
Szép fekete szeme vagyon.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Thaly Kálmán (1839-1909): Szerelem martyrja (Régi dalaimból)

 

Ha szemed úgy nem lángolna:
Az én keblem nyugodt volna.

Ha meg nem öleltél volna:
Feledésem rád borúlna.

Ha csókot nem adtál volna:
Szivem mostan nem zokogna.

És ha bút nem adtál volna:
Arcom úgy nem hervadozna.

Óh, de mivel szemed lángolt:
Az én keblem merő láng volt.

És óh, mivel megöleltél -
Örökre le bilincseltél.

S mivel csókra csókot adál:
Nyög szívem – e síró madár…

És hajh! Mivel bút is adtál:
Engemet így elhervasztál.

- Most már csak azt kérem tőled:
Készítsd el a szemfedőmet!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Tolnai Lajos (1837-1902): Szerencsés…

 
Sept. 5. 1865

Szerencsés a kihez betére
A boldogság szelid tündére!
Kinek hajlékában e vendég
Édes szülött, kedves növendék.

Jer ülj közénk, ketten vagyunk csak;
Kezecskéd bármelyünknek nyújtsad,
Irigységet nem költesz bennünk:
Gyönyör téged nekünk ölelnünk.

Úgy kedvesem! Öleljük által,
Beszélj hozzá lágy suttogással,
S míg én innen biztatom, kérem - 
Kis kezedet nyújtad által nékem.

Kis tündérkém, égi madárkám!
Mosolygj felém, hallgass, vigyázz rám.
Kik itt téged kérnek, csókolnak -
Férj és nő lesznek már maholnap.

Te már sokfelé jártál keltél,
Ily magunkforma embereknél;
Sokat osztál a jó tanácsból,
Most nekünk is kérlek tanácsolj.

De várj előbb – mindent föltárunk:
Halld jó és rosz tulajdonságunk.
Sokat sokat küszködünk: mert lásd -
Pedig nagyon szeretjük egymást.

De ő kicsit dacos, szeszélyes,
hamar fér a harag szívéhez, -
S bár szemében szerelem lángol:
Könnyen odább taszít magától.

Ekkor vele nehéz beszélni;
S én? – de hiszen mért volnék férfi?
Várjuk úgy-e csak türelemmel,
Mindaddig míg ki nem engesztel?

- „édes, édes!” … No lásd tündérkém!
Épen a legszebb ponthoz érvén,
Hogy a fontos pört abban hagyjam:
Reám borul, s lezárja ajkam.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Dalmady Győző (1836-1916): Találkozás előtt

 

Lányka, egyszer láttalak csak,
És azután elhagyálak.
Közeleg a végzetes perc,
Midőn ismét feltalállak.

Óh, mi neve az érzésének,
Mely erőt vesz rögtön rajtam!
Vágyom hozzád, s félek tőled
Ugyanazon pillanatban.

Másfél éve küzdök immár
A tilalmas érzés ellen,
És nincs erőm megküzdeni
Épen most a döntő percben.

Elmenjek-e? Vagy maradjak?
Lássalak-e újra? Vagy ne?
S míg ezt kérdem: indulok már,
S a kit látok: csak te vagy, te!

Erősebb vagy… mindhiába!
El kell mennem, látni foglak,
És oda lesz győzedelmem,
S vége nem lesz rabságomnak.

Majd ha jövök és fölismersz,
Gyöngeségem ah, tekintsed…
Önkényt nyújtott kezeimre
Rakd szelíden a bilincsest.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Hajnalka (Bálintffy Etelka Rózsaágyi Antalné 1844-1906): Kis fiam betegségében

 
Mily hosszú, kínos ez az éj,
Mily lassan múlik óra, perc…
Mint rettegek ha aluszol,
Óh mint rettegek, hogy ha kelsz.
Gyors lélekzeted hallgatom,
Érintem forró kis fejed,
Óh, jer keblemre gyermekem,
Itt tán puhább lesz fekhelyed.

Én édes beteg angyalom,
tedd, tedd vállamra kis kezed,
Szenvedsz nagyon, óh jól tudom,
Hisz én is veled szenvedek.
Oly gyönge vagyok, mint az árny,
Óh én istenem adj erőt!
Hisz alig birják karjaim
Ez arany-fürtű drága főt.

Oly gyönge vagyok, mint az árny,
De el szunyadni nem merek,
Ha csöndes álom száll reá,
Én ágya mellé térdelek.
Enyémbe tartom kis kezét,
s tekintetemmel csöndesen,
Kis, bágyadt fényű szemeit,
És halvány arcát keresem.

Óh, minő   hosszú kínos éj!
Mily nehéz, fojtó itt a lég…
Aggódó, kínos helyzetem,
Óh isten, soká tart-e még?!
Legdrágább féltett kincsem ez,
Mit földön bírnom lehetett,
Te adtad ég s áldásodat,
Te újra el nem veheted!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Szendrey Júlia (1828-1868): Nyugalomvágy

 

Oly törődött, olyan fáradt vagyok,
Gondolkodni is csak alig bírok;
Tudom mégis hiába fekszem le,
Nem jön álom fáradt szemeimre.

Nehéz bánat, gondok, aggodalmak
Űzik tőlem a kívánt nyugalmat;
Keresi ez a boldogság ágyát,
De kerüli, hol tövisek bántják.

Édes álmak tarka pillangója
Gyönge szárnyát szellő is elkapja,
Hát még a hol vad vihar csatázik,
Óh, ily helyről az mindig hiányzik.

Csak tűnődöm: mi lesz ma? Mi holnap?
Tudhatnám már: az örökös tennap!
És én mégis egyre várom, várom…
Mit várhatnék már mást, mint halálom.

S ez a vágyam, ez reményem mostan,
Szenderegni örök nyugalomban,
Sötét éjben, melynek nincsen vége,
Mit egy új nap nem szakíthat félbe!

Nem! Nem sok az örökkévalóság,
Feledni az élet fáradalmát;
Óh, de félek, ennyi keserüség,
Ott sem veszti el majd utóízét!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Losonczy László (1812-1879): Egy jó barátomnak

 

Rózsa voltál, rózsa ágon,
Legboldogabb a világon;
Míg díszlettél, míg virultál,
Míg az ágról le ne hulltál.

Szeretted a kis madarat,
Ápolgattad bokrod alatt;
Csíz volt bár, vagy fülemüle:
Szived neki megörüle!

Hány szép lepe repült feléd!
Csókjaiban kedves leléd.
Oly soká, oly gyöngédeden
Tartogattad kebeleden!

Ép itt volt a baj, a bibe,
Hogy befogadtad izibe.
Az a sok csók torkodra forrt,
Leforrázta a rózsakort!

Tavasz után eljött a tél,
Virág voltál s kóró lettél.
A mely rózsa korán nyílik,
Korán is elvirágozik!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Szász Károly (1829-1905): Az ő levele

 

Alkony van, s nap búcsusugara
Reszketve ég a nyitott levelen,
Tüzcsókokat hint kézvonásira…
- Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Hogy reszketett, a míg írá, keze!
A vádoló köny mint égett szemén!
Galambszívében mily kínt éreze!…
Óh én is érzem, jobban érzem én!

Nyilt homlokán sötétlék néma vád,
S milyen nehéz gyanú fészkelt agyán!
Isten se hallja – én hallom szavát.
Ha szeretém, miért hogy elhagyám?

Isten se’ hallja: mert a vád felől
Nem tud szegénynek önnön szíve sem,
Szeretni tud csak, míg vérzik belöl…

Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Óh mily szelídek, mily hők szavai,
Mosolygni vélnéd a vonásokat…
Az asszony azt nem szokta mondani
A mikor szíve szinte megszakad.

De, kis papír, e megtörött redőd
Kezének görcsét elmondá nekem…
Hiába! Már elárulád te őt,
Keserve nyög e néma jegyeken…

Lement a nap. De még csillag se süt.
Az ég sötét, az ablak fénytelen.
Ah, a sötétben égnek a betűk…
- Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Izidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Szemed

Szemed ékesszóló nagyon -
Beszél szépen, magasztoson…
Oly lelkesen mesél nekem,
s a mit mesél, már elhiszem.

Édes mese… tündér rege -
S még is  v a l ó  a szerelme..
Mesélj, mesélj tovább nekem,
Én szerelmem, én életem!...

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Izidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Mint szeretném…

 

Mint szeretném tudni, mit álmodtál -
Midőn elhaladtam ablakodnál;
Azt álmodtad-e, közel a tavasz?
S minden virág csak neked illatoz?
Vagy hogy megnyílt a ragyogó kék ég,
És a mennyi angyal, mind érted ég…
Vagy galambok szállottak válladra,
Üdvöt és békét hozva számodra?
Vagy tán egy rózsafelhő repedt meg,
És szellemek súgták: hogy  s z e r e t l e k…

… Közel-létem ha ily álmokat hoz,
Ott feledem nálad hű lelkemet,
Hogy mindig álmodozz.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Majthényi Flóra (1837-1915): Megadás!

Óh! a kit a vész meghánya,
Nem keres már gyöngyöket,
Az utolsó szál darabkát
Mily örömmel fogja meg.

Nem tekint a messzeségbe
A tündér-sziget felé,
Boldog, ha a part felett a
Szikla-révt elérheté.

Feltekint az égre, halkan
Megköszönve életét,
És a mohban csendes álom
Fogja bé fáradt szemét.

Nem kivánok boldogságot
Többé, nem ábrándokat,
Sem azt a szép nagy világot
Ott a tündér ég alatt.

Mely a vészből megmaradt e
Kis foszlányt, e kis hitet
Átölelve, még nyugalmat
Kérek, és nem egyebet.

S megnyugodva, megpihenve,
Nagy vigasztalást az ad:
Hogy még több nyugalmam is lesz,
Hogy meghalnom is szabad.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Tóth Kálmán (1837-1924): Nevetem…

 

Nevetem e poéták
Pityergő táborát,
A midőn azt éneklik,
Hogy mit szenvednek át.

Hogy megreped szivük, hogy
Sebükre nincsen ír -
Nem bánat az, a melyben
Az ember verset ír.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Gyulai Pál (1826-1909): Mi hallik az erdőn

 

Az erdőben örök hang szól,
Mély és titkos fájdalomról.
Tudod-e, hogy korán reggel
Olyan búsan mi sohajt fel?
Érted-e a lombok nyelvét,
Bujdosó szellők szerelmét?
Érted-e a búgó hangot,
Mit a vad galamb kiáltott?
Hallod-e a víz esését,
Mely a sziklákon törik szét?
Nem vetted-e néha észre,
Hogy a lég mint beszél félre?
Mélán suttog, vígan füttyent
Mormol felsi, búsul örvend,
Most panaszol, majd vigasztal,
Itt vad átok, ott édes dal,
És e csengő-bongó hangok
Mint ha tűz van, a harangok
Egymás ellen dühvel telnek,
Összevesznek, feleselnek,
Míg haraggal jő a szélvész,
Zúg az erdő s minden elvész.

Tudod-e, ha az éj csendes,
Nem hallik a legkisebb nesz,
Minden alszik, hallgat mélyen,
Mi nem alszik, mi van ébren?
Mi az mégis mi megszólal,
Lassu-mélyen, fájdalommal
Nem beszél és meg se’ hallgat,
Nyugszik, s nem talál nyugalmat,
Mintha siratná mit vesztett
Mégis ujra vágyba’ reszket.
Mintha majd a hold sugára
Szelid álmot küldne rája,
S a mint lágy szellő ringatja,
Alunnék egy pillanatra,
És beszélné álma közben,
A mi eddig sejtve volt benn,
Tündér nyelven, bűvös hangon,
Mely igér fáj, üldöz és von,
Melyben együtt zendül, érez
A mi kínos, a mi édes,
És a mint erősben árad,
Sír a kéj, mosolyg a bánat,
Mire szó és eszme nincsen,
Csak egy érzés benn a szóban…
Most felhangzott, ujra elhalt…
Hallod-e a csalogánydalt?

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Két úr az utcán

 

Ha a körúton sétálok magamban,
Két úr vetődik az utamba gyakran,
Előkelőek és beszédesek,
Mindkettőjük mosolyog s igy fecseg:
Az első rendjeles férfiu:
Ah, ön?
A második rendjeles férfiu:
               Csodák csodája!
Az első:
                                 Mondja, hogy van?
A második:
Csak úgy s ön?
Az első:
               Ó köszönöm, sose jobban.
A második:
Mily szép időnk van!
Az első:
               Ha igy folytatódik.
Szép lesz a nyár.
A második:
               Bizony.
Az első:
               De mégse jó itt:
Megyek a birtokomra.
A második:
                                            Ideje.
Az első:
Az orgonabokor ez évbe rest még,
A föld kopár és hűvösek az esték.
A második:
A zord, szeles idők!... Barack lesz-e?
Az első:
Talán.
A második:
                Mi ujság másként?
Az első:
                                         Semmisem.
A második:
Nagysága hogy van?
Az első:
               Náthás.
A második:
                                  Meghiszem.
Mind köhögünk most majd előbb-utóbb.
Machin darabját látta?
Az első:
               Nem.
A második:
                                   Bukott!
Nem gördül - isten tudja -, Sardoutól
Még messze van. Nem érik őt utól.
Az első:
                (Bólint.)
A második:
Machin törekszik. Ám darabja csak
Könyvdráma: érzik rajt a munkaszag;
A szinpadon pedig csevegni kell.
Az első:
Feuillet csodát mívelt szinműveivel.
Ez próza! Lássa, ő az én iróm,
Az én koromba másként sem birom
A könyvbujást; elég nekem a lap.
A második:
A lap... s a nők!...
                               - Itten mosolyganak,
Bevallva bűnüket kacagva, gyöngén. -
A második:
S a konyha?
Az első:
               Ó nem. Ez nem épp a gyöngém.
A második:
Lekötve tartják tán a közügyek?
Az első:
Valóban, ám ez nékem enyhület!
A második:
Átadni a közügynek életünket,
Ez az, miért egy honfiszív hevülhet
S a Házba mostan pompás gárda harcol,
Uj szónokok falánksza.
Az első:
                                     Büszke hadsor!
A második:
Kár, hogy a nagy Thiers nem él ma már.
Olvasta Zólát?
Az első:
                                    Sár, sár, csupa sár!
A második:
Ez a mai kor minden szépet elvet;
Csal, gyujtogat, lop, neveti az elvet,
Ledönt családot és erkölcsöket.
Hová jutunk?...
               Hjaja. Gyerünk, öreg.
Az első:
Az óra eljár.
A második:
                                     Kézcsókom nejének.
Az első:
Hogy van leánya, őnagysága? Én meg
Őt tisztelem.
                       - S elmentek mindaketten
S még prédikálja a pap, hogy a szellem.
Az égi tűz s az ember az úr itten,
S hogy az állat fölé emelt az isten,
Eszméket adva vergődő velőnknek.
S az emberi tudás előre törtet!
A vén világ új s új csapásra vág.
De egy örök marad: a butaság.
Ha marha s ember közt választanék,
Valóba győzne tán a marha még,
Mert, ó, tudósok, meg nem foghatom,
Mért több a szóló, mint a szótlan barom?
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893):  Régi rege

VERSES JELENET.
XV. Lajos korabeli szoba. - A kandallóban erősen ég a tűz -
Tél van. Az agg márkiné zsöllyéjében ül, térdén egy könyv; unatkozik.
A szolga (bejelenti):
A gróf úr.
A márkiné:
      Csakhogy látom végre ismét.
Ön érzi, hogy él régi híve is még.
Ma, látja, nyugtalanul vártam önre,
Hisz máskor olyan pontosan köszönt be;
S oly bús vagyok ez este, érthetetlen.
Üljünk le és csevegjünk el mi ketten
A kályhatűznél.
A gróf (kezet csókol és leül):
      Én is bús vagyok.
Elvégre erre ősz hajunk nagy ok
A fiatalok vígak és enyelgők;
Derült egükön illanók a felhők.
S futnak bolondul álmaik után!
Nekünk a kedv fűtőanyag csupán,
A bánatunk öl s nem hagy el soha,
Ránk nő, akár vén fára a moha,
Míg küzködünk remegve, összetörten...
Aztán ma Armont-tal is összejöttem,
Feltúrtuk a mult lomha parazsát
S életre kelt sok régi nő s barát!
Azóta árnyékként bolyongni látom
Távolba lengő, eltünt ifjuságom.
Szivemben a mult munkás férge őröl.
Jőjjön csevegjünk a letünt időről.
A márkiné:
Ó én is úgy fázom ma reggel óta
A szél fütyülve csapkod rá a hóra
Korunkban a bús tél agyunkra száll
S e fagy hideg, akárcsak a halál.
Csevegjen. Egy friss, forró, ifju emlék,
Felszitja agg szivünk kihült szerelmét.
Egy kis verőfény ez...
A gróf:
                                   Bús téli nap
Nincs tüze sápadt sugarainak.
A márkiné:
Ó mondjon el valami vad kalandot,
Hisz ön párbajhős volt, valódi bajnok,
Fékezhetetlen, lángoló fiú,
Gazdag s becsületére is hiú:
Botrányt kavart nem egyszer és a férjek
Miatta gyakran harcporondra léptek.
Azt is tudom - egy hölgy megsúgta halkan -
Ön volt ama nagy ellenállhatatlan.
Apród, vidám, könnyű s előkelő,
Aszfaltbetyár, kardhős, bajkeverő;
Sőt négy havig csücsült, mert egy parasztot,
Egy együgyü parasztot felakasztott,
Mivel csinos, ifju volt asszonya.
Paraszti nőért, ó ilyet soha!
S négy hónapig ült, - már, szavamra, kár!
Ha dús főrangú hölgy lett volna már...
Mondjon tehát galans históriát,
Csillogjon a romantikus világ
S a férj találja a hőst, hogy berobban,
A hagyományos vén szekrénysarokban.
A gróf:
Más nem szeret, csak az előkelőek?
Én látja szeretem mind-mind a nőket.
Azt kérdezem, hogy csinos-e, nem-e,
A szépségnek nincs őse és neve.
A márkiné:
Az ön szerelme végtelen banális.
S a multja másra vall, de bárhogy áll is,
Gróf úr meséljen mindent rendre, - tessék.
A gróf:
Ha ön kivánja, nékem kötelesség.
Bizony igaz - fájdalmasan panaszlom -
Az Isten azt akarja, mit az asszony. -
Hogy ifjan az udvarhoz felkerültem,
Mindjárt csalódás settengett körültem.
Először is Paulé grófnőt szerettem,
Azt hittem, ő majd nem lesz érdemetlen
S egy este más ölén találtam őt. -
Szivem vérzett, fejem bánatba főtt
Két hónapig! Az udvar és a város
Jól mulatott. E nép bizony sajátos,
Fütyül a bajra s tapsol a sikernek.
Megcsalva álltam künn, mint árva gyermek.
De jött helyette más és újra ketten
Osztozkodtunk a furcsa szerelemben,
Én s egy költő, ki firkált pauza nélkül,
Lehozva minden csillagot az égrül
A kedvesének. - A költőt kihívtam,
De ő a párbajt megtagadta nyiltan
És egy lapos szonettel állt elébem,
Bolondnak híva isteni dühében.
Igy zárult a regény, szabály szerint;
Ma nem szeretek egyet, ámde mind;
A jelszavam a régi példaszó:
"Bolond, ki bízik" - s ez megnyugtató.
A márkiné:
De mondja grófom, így beszélt-e ön,
Mikor letérdelt, lázban, epedőn
S egy hölgy fülébe súgta lágy szavát?
A gróf:
Nem, ámde azt valljuk be legalább,
Hogy végleg elkényeztettük a nőket.
A dal meg a bók tette tönkre őket.
A verscsinálók, a finomkodók,
Kikből a mázos bók csakúgy csorog,
És így a költészet cukros vizétül
A nő saját bájába beleszédül.
A nő nem is szeret. - Sziv néki nem kell;
Mit tenne a húsz éves szerelemmel,
A szenttel, amely a szűz ifjué?
Az ideálja a kiélt rué,
A ki az utcán lángot kelt a nőkben,
Láttára mind megindul, visszadöbben,
Mert az az úr - mindenki tudja róla -
Franciaország első csábitója!
Nem fiatal, jeles s cseppet se hercig...
Dehogy, csak élt, győzött, ez, ami tetszik.
Ez az a furcsa és bogos talány;
Ezért bukik el annyiszor a lány!
De hogyha egy fiú véletlenül
Szerény csók-alamizsnáért hevül,
A lány nevet csak a naiv bolondon...
Nem egyről szólok, általába mondom.
A márkiné:
Köszönöm. Ó ön mindig oly figyelmes.
De rajtam a sor, jó lesz, ha figyelmez...
Egy vén, de húsra éhes, béna róka,
Egy éjjel éhesen bolygott a hóba;
Ment és fejét a mult emléki furták,
Hogy fogta meg egy este künn a pulykát,
S hogy kapta el futtában a nyuszit.
Vén volt szegény, megtörte már a sok gond,
Koplal sokat, jólétbe nem uszik.
Egyszerre csak egy jó prédát megorront,
Tűz gyullad a szemén, vad vágyat érez,
Meglátja, hogy a vén mohos falon
Tyúknép buj össze, egy egész halom,
De már az ipsze gyáva és nehézkes
S bár vágya nagy és éhezik szegény,
Szól: "Zsenge... fogja meg ifjabb legény."
A gróf:
Ön bánt, de felelek szavaira:
Mellettem szól: Sámson és Delila
S Herakles, aki a rokkához áll.
A márkiné:
Ó ez sötét egy szerelem-morál!
A gróf:
Nem. Kétfelé vágott gyümölcs a férfi,
Megy a világba; százszor megkisérli,
Hogy megtalálja a másik felét,
A véletlen vezérli s félve lép,
Vakon szalad nem tudja, hol a párja
S csak ritka, aki párját megtalálja.
Ha ráakad... szereti esztelen.
S most azt hiszem, ön a másik felem.
Akit kerestem teljes életemben
S sosem találtam meg, sosem szerettem!
Ma kósza útjaink egymásba nyúlnak,
Egy sors bogozza fáradott utunkat.
A márkiné:
Ez vígasz, ámde csúnyán vétkezett ön
És most bünhődni fog majd érte kellőn.
Gróf, tudja-e, vajjon minő maga?
A szíve a fukar bezárt laka.
Az úr ön; és ha látogatni jönnek,
Azt véli rablókkal lesz dolga önnek,
S csak ócska lomtárt, rongyot mutogat.
De hagyjuk el e bohóságokat!
Minden fukarnál van egy kicsi láda
És mindenik szivnek van drágasága!
Mi van szivében? Egy butuska lány
Arcképe, akiért égett talán?
Úgy-e, pirul mélyen, ha rája gondol?
De visszatér ez emlék árnya sokszor
És nézzük e bús régi képeket,
Mik elmaradtak a hátunk megett;
Oly édes e bohóság s mégis úgy fáj.
Egy este, hogy ködös már a borult táj,
Bezárkozunk s vágyat, szivet kitárunk.
Nézzük szegény, elhervadott virágunk,
S érezzük a tavasz szent illatát!
A néma csenden egy hang szárnyal át,
A régi emlékek bús raja hozza.
Csókot nyomunk a holt virágsziromra
És a szivünkbe gyökeredzik ekkor.
Bizony, ha bánatot hoz az öregkor
Beillatozza lelkünk az üde
Szent fiatalság örök parfüme.
A gróf:
Való! S szivembe csendesen suhanva
Egy emlék ébred ép e pillanatba;
Elmondom önnek rendre asszonyom,
De kérni öntől most csak azt fogom,
Hogy tiszta vallomásomnak fejében,
Ön kezdje.
A márkiné:
      Ó gróf, ezt akartam éppen.
Bús, egyszerű történet ez bizony csak,
De sok emléke a bús ifjukornak.
Csak édesebb lesz a muló idővel
S akár a vénülő bor, új erőt nyer.
Jól tudja ön, hogy milyen az eféle:
Minden leánynak van ilyen regénye
És minden asszony kettőt-hármat őröz,
Nekem csak egy volt s a tünő időhöz
Hozzája nőtt, megfogta a szivem;
Ma is vezérli életem híven.
Tizennyolc éves voltam, ifju lány;
Mohón faltam regényt regény után;
Sokat merengtem a vén ősi parkon,
A fűz alatt ért a rejtelmes alkony
S figyeltem arra, vágyva mit beszél
A holdas ágakon a röpke szél,
És vártam őt, a kit az ifju lelkek,
A férfit, kit az ég nekem teremtett!
Aztán, a kit koholtam álmaimban,
Egy nap megérkezett hódítva, ifjan...
Lázas szivem gyönyörbe reszketett.
Szépnek talált a férfi engemet...
Másnap tovább ment! Vége, semmi sincs más,
Egy néma csók, egy égő kézszorítás,
Egy elfelejtett, végtelen tekintet
Azt mondta, szép vagyok s bucsúra intett,
Nem tartott többre egy fabábunál,
De én hiszem, hogy Isten bosszut áll!
Azt mondjátok, a nő szerelme átok,
Szeszélyes ábránd? mind a ti hibátok!
Mert tud szeretni, szivének bolondja,
De jő a férfi s lelkét elrabolja!
Ó én hiszékeny, ábrándos bolond!
De önt untatja ez, látom mosolyg...
Szóval soká vártam, szivet ki hoz!...
Igy mentem férjhez én a márkihoz...
De most bevallom, őt jobban szerettem!
Most látta szívem, végre ismer engem.
Beszéljen.
A gróf (mosolyogva):
                   Én is vallomást tegyek?
A márkiné:
Ne tréfázzék, mert nem nyer így kegyet
Maga rossz, kőszivű, érzéktelen.
A gróf:
Bretagneba történt e kaland velem,
A rémuralomkor volt. Akkoron
Emlékszem, Stofflet volt parancsnokom.
És itt kezdődik a kalandos álom.
Már áthaladtunk ekkor a Loire-on,
És ott maradtunk árván szétszakasztva,
Pár jó barát, a táj néhány parasztja,
Alig száz ember és én, a vezér,
Rosszul födött a cserje s faüreg,
Hátrálni kezdtünk csendesen ezér
S beszüntettük végtére a tüzet.
Hozzája láttunk már a vigadáshoz,
Mikor a bokrokon egy kékkabátos
Lopózkodott föl hozzánk fondor észszel
S utamba állva rám lőtt nyomba kétszer,
Bezúztam a fejét, lehullt a hitvány,
De két golyótól vérzett a lapickám
És senki sem volt már ott. Ezután
Lovamra kaptam, megsarkantyuzám,
Kantáreresztve száguldtam tovább,
Mint a bolond a pusztaságon át.
S kifáradottan, nyögve, összetörve
Véres ruhával hulltam egy gödörbe.
De nemsokára a szemembe fény tűz
Egy kunyhót látok, valami felé űz
És zörgetek ott: "A király nevébe!"
Meggémberedve estem földre végre
S hörögve nyúltam el a küszöbén.
Azt sem tudom, mikor keltem föl én,
Ám hogy ocsúdtam, hízelegve lágyan
Ölelt körül pihés, kényelmes ágyam.
Jó emberek sürögtek tettre készen
És izgatottan lesték ébredésem.
S mint pulykarajba könnyű kis madár
A nagy bretónok közt imbolyogva jár
Egy kis leány (alig tizenhat éves).
Hogy néz reám, mily andalogva lépdes!
Fején picinyke, kedves női sapka,
Alatta selymes szőke hajfonatja.
Királyi kincset értek fürtjei!
A keze, lába olyan hercegi,
Hogy a mint néztem szép finom fejét én,
Szeplőt találtam anyja jó erényén.
S kövér öregjének cseppet se hittem,
Oly annyira nem volt meg e kicsinyben!
Ágyamnál ült három nap, négy bus éjjel
És őrködött aggódó szenvedélylyel.
Felállt, leült, máskor előre görnyedt,
Kezébe tartva a vén imakönyvet
S imádkozott, gyógyuljon a sebem.
Vagy más miatt? Majd ringva csendesen
Jött, tipegett, mint eltünő igézet,
Aranynézésével mosolygva nézett
Megvillogtatva sárga sasszemét,
Hol lopva égett titkos büszkeség.
És most bevallom, hogy reám talált ön,
Megdobbant a szivem, öreg barátnőm,
Mert láttam újra a tekintetet,
A mit reám a kis leány vetett...
Oly ifju, bájos volt ő, esküszöm,
Áttörtem volna érte a tüzön.
Szerelmes voltam, égő, büszke vágyú...
Azonban egy reggel dörgött az ágyú.
Lihegve, sápadtan nyitott be a gazdám:
"A kékkabátosok, most fusson aztán!" -
Még gyönge, fáradt voltam, amidőn
Történt ez, ámde sürgetett időm.
S mint kürtre felneszel a ló vigyázva.
Fejembe szállt a mámor harci láza;
De hogy kiléptem, talpig feketében
Könnyes szemekkel jött a lány elébem,
Aztán tartotta a kengyelvasam.
Én mint lovag meghajtottam magam
S a homlokát megcsókoltam szerényen,
A lányka hátrált, azt érezve: szégyen.
Lányos szemével villámos tüzet szór:
"Uram", kiált és visszadöbben ekkor.
Csalatkoztam bizony, e szende nő
Arisztokrata volt s előkelő.
S fizettem volna akkor bármi árt,
Ha nem sértem meg e főúri lányt,
Ki bújni jött csupán e pórcsaládhoz,
Mig apjával küzdött a kékkabátos.
S mi furcsán engeszteltem ki szivét!
(Igaz, fejembe zúgott ezidétt
A Don Quichotte s több más kalandregény.)
Leszálltam és letérdepeltem én
A lány elé, ily szókra nyitva számat:
"Kegyes kisasszonyom ezer bocsánat,
E csókot - s hinni kell igaz szavamba -
Nem egy kalandos kéjenc ajka adta,
Hanem, ha úgy tetszik - a vőlegénye.
Majd visszatérek egykor s itt fogom
Keresni e szerelmi zálogom."
"Legyen", kiált a lány s örül szegényke.
És felsegél, kezével csókokat dob.
"Menjen, most megbocsátom a kalandot,
De hitvesem, remélem, visszajön."
Én mentem.
A márkiné (szomorúan):
                       És sosem tért vissza ön?
A gróf:
Én istenem! Nem. Hogy miért, miért nem?
Igy gondolkoztam: Ő lángolna értem,
Kit alig láttam egy pár röpke percig?
S kétkedtem, hogy nekem a lányka tetszik.
Aztán soká haboztam. Hátha késő?
Tán rátalálok a leányra és ő
Családi körben ül, mint jó anya.
És egy bolond szeles, hamar szava
Kétségtelen már átszállt a fülén
S ma távol emlékképen él üdén,
Mint édes ábránd, illattestes álom,
S vaj ott lakik-e s ha nem, hol találom?
Nem csalt-e meg a lány? Nem jobb-e, szebb-e
Megőrizni emlékit a szivembe.
Inkább úgy látni, hogy lelkembe festem
S nem visszamenni egy hűs, lomha esten
S kiábrándulást lelni legfölebb.
Éljen szivembe a szent bűvölet,
Mint bús öröm, mitől sajog a lelkünk,
Mint kósza üdv, mely súrolt s csendben eltünt.
A márkiné (zokogó hangon):
De hátha várta a szegény leányka?
Az isten tudja! S nem ment vissza, látja.
A gróf:
Ön azt hiszi bűn nyomja a szivem?
A márkiné:
Emlékezik, mit mondott: "Azt hiszem,
Hogy kétfelé vágott gyümölcs a férfi
Megy a világba, százszor megkisérti,
Hogy megtalálja a másik felét.
A véletlen vezérli s félve lép,
Vakon szalad, nem tudja, hol a párja
S csak ritka, a ki párját megtalálja.
Ha ráakad... szereti esztelen.
S most azt hiszem, ön a másik felem,
A kit kerestem teljes életemben,
S sosem találtam meg, sosem szerettem!
Ma kósza útjaink egymásba nyulnak,
Egy sors bogozza fáradott utunkat."
Igen, de későn édes gróf uram.
A gróf:
Sir márkiné? Az égre...
A márkiné:
                           Csakugyan,
Ismertem e leányt, kiről beszélt
És meghatott regénye, csak ezért
Könnyeztem érte.
A gróf:
                          Ön volt a leány,
Ki szóba volt.
A márkiné:
                         Jól emlékszik reám.
A márkiné (egy pillanatnyi csend után.)
(A gróf térdre hull és kezet csókol neki. -
Nagyon meg van hatva.)
Elég, elég. Elmult a rózsakor
Erünkbe nem a vágyak láza forr,
Ha látna más, nevetne jól ezen,
Keljen fel, a regénk bevégezem.
Lelkemmel a multakba szállok át
És átadom szerelmi zálogát,
Már nem vagyok kis lányka, már merem.
(Homlokon csókolja. Azután szomorú mosolylyal mondja.)
Szegény, szegény csókunk, de tűztelen.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Séta

(MIKOR TIZENHATÉVES VOLTAM)

A föld az égre nézett. A füvet
Remegve födte a tűzfényü csepp.
Dal szólt a földön s a szivembe benn.
Pajkos rigó füttyentett szüntelen,
Talán azért, hogy engemet gunyoljon.
A szüleim meg pörlekedtek otthon
Reggeltől estig, nem tudom, mi végett.
A lány virágot tört, táncolva lépett,
Aztán leültünk, a mohágyra dőltem
Egy enyhe domb sugározott előttem
S a búcsuzó, hamvas biborba folyt át,
Szólt a leány: "Ó nézze csak e pompát,
Mily meredek a hegy, hervadt a gyöp",
Én néztem és nem láttam mást, csak őt,
Dalolni kezdett vágyva és esengőn,
Majd visszajöttünk a homályos erdőn,
Egy kiszakított szil utunkban állt,
Fölé emeltem lombernyő gyanánt.
Fejét zöld sátor árnya koronázta,
Az ajka nevetett szerelmi lázba.
Félénken egymás közelében álltunk,
Néztük a harmatos füvet s a lábunk,
Az alvó rét csendes volt és setét,
A lány reám nyitotta őz-szemét
S tüzes szemünk a bársonyos homályban
Meggyónta egymásnak dacolva, bátran,
Mily lázasak a sziv tüz-vágyai...
Csak szánk nem merte még kimondani.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): A nagyapó

 

Holtan feküdt a nagyapám,
Kilencvenéves nagyapó.
Az arca bús volt s halavány,
Akár az ágya, oly fakó.
Nagy, sápadt szeme kinyilott,
Halk hangja hörgött reszketőn,
Mint sóhaj-üzte messzi szók,
Mint bújdosó szél a mezőn.
Álom ez, vagy emlékezet?
Nap kelt, foszolt a köd-burok,
A fákba tűznedv pezsegett,
Szivembe piros vér futott.
Bús álom, vagy emlék-e ez?
Az élet oly szép s ködbe vesz!
Emlékezem, emlékezem.
Oh, tünt napok, tünt életem!
Az ifjuság! emlékezem.
Álom ez, vagy emlékezet?
A gyenge hab, a puha, lágy,
A szélre bűvösen rezeg.
Himbálja a szivem a vágy.
Álom ez, vagy emlékezet?
Miért e perzselő szelek?
Emlékezem, emlékezem!
Ifjú erő vitt tüzesen!
A szerelem! emlékezem.
Álom ez, vagy emlékezet?
Zajtól telik meg a szivem,
Habok suhannak reszketeg,
A gondolat fut s elpihen.
Álom ez, vagy emlékezet,
Hogy meg se kezdtem s végezek?
Emlékezem, emlékezem!
Rám várnak ők a mélybe lenn;
A sír! a sír! emlékezem.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Ámor, a madarász

 

Ha a virág kelyhét kinyitja,
   Ámor siet a rétre ki.
Kutat a síkon, a csalitba
És este a kicsiny kalitka
   Fogoly madárral van teli.
Veti a hálót, bajt idéz fel,
   Hogy szétterül a bűvös est.
Lépvesszőt rak homályos éjjel
És játszi kedvvel, fondor észszel
   Rászórja a zabot, kölest.
Sövények rejtekébe bújik,
   A csermelyek partján riog,
Harasztra kuszik s félve búj itt
És les mikor jön ki az útig
   A rebbenő madárfiók.
Örökzöldből, friss gyöngyvirágból
   Van a hálón viráglepel.
Galagonyát fon rája máskor
És hull belé akár a zápor
   A pinty, a csiz, sok-sok ezer.
Zöld füzfaágból, rozmarinbul
   Hajlit kelepcét olykoron.
És a mező határain tul
Halk csendesen keresni indul
   Van-e madár a magokon?
Sietve rebben a madárka,
   Ujjongva és kábulva lép,
Ártatlanul néz félve, várva,
Megcsípi a magot az árva,
   S már ott ragad lábán a lép.
S Ámor kacagva viszi vissza,
   A zsákmányt el nem engedi
A síkokon és a csalitba,
Ha este a kicsiny kalitka
   Fogolymadárral van teli.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Rettegés

 
Sokáig olvastam, tudom, ez esten
Éjfélt ütött, egyszerre félni kezdtem,
Már nem tudom, mitől, de féltem iszonyún
Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben
Valami borzalom jön a sötét borún...
Valaki csöndesen megáll mögöttem,
Áll nesztelen, meredten, szótalan
S kacag idegesen, fülsértve, fagylalón;
Semmitse hallottam belőle. Borzalom!
Fölém hajolt már, hogy megfogja a hajam,
Éreztem a keze lassan felém int
S én nyomba meghalok, ha ez a kéz megérint!...
Egész közel simult némán tapadva hozzám
S én ültem ott lekötve és merőn,
Nem fordithattam hátra gyenge főm...
Mint madarak, miket szétszórt az orkán
Vijjongva röpdöstek rém-gondolatjaim,
Fagyos verejtéket lopott reám a kín
S hallgattam a kongó, kopár-üres szobán át
Egymásra csattogó fogaim vacogását.
Egyszerre megrecscsent valami a szobámba,
Bősz orditás harsant az éjszakán keresztül,
Minő sosem szakadt még emberi kebelbül
S a földre vágódtam meredten, holtra válva.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Számvetés

 

Alig ismertem férjét, asszonyom;
Csak azt tudom, hogy meg volt áldva hassal,
Mi persze nem haragszunk akkoron,
Ha a szép asszony férje görbe, kancsal.
E sérthetetlen hű tinó ugyan
Nem volt veszélyes sem reám, sem Önre,
Ott állt közöttünk törpén, bárgyuan,
S mi csókolódzhattunk vigan fölötte.
Nem is törődtem véle. Ámde Önt
Ma mily bohó szeszélynek gondja érte,
Beszél eskükről, bánat-könnyet önt,
Emészti önmagát?... S mindezt csak érte?
Mit gondol? Érte lett - azt véli tán -
Ifju, reményvirágos, hű szivével,
Hogy besározza e vad pávián
S ön véle él-hál mégis nappal-éjjel?
Mit? Sirni tud egy percig is ezért?
Megcsalhatunk-e ily vajszívü szörnyet?
Ily testi és ily szellemi herélt
Hitvány fajánál nem jut sohse följebb.
Tekintse, asszonyom, hasadt szemét,
Mint két sunyi lyuk, vaksi s gyantaforma.
A tagja korcs, rövid, kicsinyke még,
S mint óriási hordó ing a gyomra.
Tudom, hogy olykor bajlódik vele...
Ebédre asztalkendőt köt nyakához,
Hogy ingredőjét ne szennyezze be,
Mely máskülönben piszkos és tubákos.
Benn a szalonba? Csendbe félre ül
És meghuzódik egy sötét sarokban.
Máskor meg a tűzhelyhez menekül,
S emészt hortyogva, forrón, jóllakottan.
Nem egy merész szójátékot farag,
Becézi Önt "cicám" "te hű s szoborszép"
És az az egyetlen dicsvágya csak,
Hogy véleményét kérje ki a szomszéd.
Gondos, okos programmja van neki.
Mindenki csak jót tud beszélni rája.
A kis cseléd bokáját csipkedi,
De már fölebb nem... A cseléd utálja.
Elrejti a gyertyát meg a cukort,
Sőt a harisnyáját is megfejelné;
Boldog, ha pár garassal elugort,
Sőt, hogyha tán leül szoknyája mellé.
Ön nélkül él és az Ön oldalán
Ugy érti báját, mint szamár a verset,
Ha titkainkat kikottyantanám,
Tán meghatódna s épp nem lenne nyersebb.
Ez az üres, széllel felfújt muja,
Ijesztgeti szerelmünk, mint a bősz őr.
A fák kopott, rongyos fabábuja,
Mitől fél a madár, de csak először.
Én Önt úgyis keblemre ragadom;
Csak karjainknak kell egygyé fonódni,
Köztünk reked ez unt vén s szabadon
Egy öleléssel nyomjuk őt agyon mi!
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Különös hóditás

 

Egy ifju ment a köruton tovább
Sietve és a zajjal nem törődve,
Nem leste a sok lányka mosolyát,
Akik kacagva ringtak el előtte,
Egyszerre egy ruhának parfüme
Legyinti meg... Felnéz... Egy égi, szép nő.
És szó mi szó, a nyaka oly üde;
Termetje karcsu, gömbölyü, igéző.
Követte. Mért? Vajjon kit nem sodort
Vak lázba bája egy kis női lábnak?
Ki nem üzött egy hószinü fodort?
Megyünk - s botor szerelmünk játszva rángat.
Harisnyáján sorsát kereste ő.
Csinos? - De a szegény se hord ma rongyot.
Paraszti vér-e, vagy előkelő?
Firtatta buzgón, hogy bukott-e, boldog?
A nő hallotta, hogy jön és megállt.
Még sohse látott ilyen égi szépet.
Szivébe rontó tüz bús vésze szállt
S remegve, boldogan hozzája lépett,
Hogy a fülén át víjja meg szivét...
Ám nyomba nagy csoport zugott megettük.
Tolongva bámult a szájtáti nép
A hölgyét hiába leste-várta - eltünt.
Először is dühöngött bosszusan,
Kereste nyugtalan epedve, vágyva
S nem várva meg, mig az est lesuhan
Hazafutott s korán bebujt az ágyba.
Azt véled e fiu naiv s kopott;
De mit csinálna, ha álmot se szőne
S nem édes-e, mig künn a szél zokog,
Gondolni a tűznél egy égi nőre?
E röpke perc tüzelte s nyolc napig
Kerengve szállt az álmok lepketánca,
Remegve dobbant a bús, árva szív
S édes hazugság ringatgatta játszva.
Csak álmodott merengve egyedül,
Épitgetett ezernyi büszke légvárt,
Hisz a sziv a csaláshoz menekül,
Ha forr a vér s nem jő a nő, a régvárt.
És sorba vette az országokat,
Hellaszba szállott képzeletbe véle
S mint régimódi balladalovag
Mellette állott mindig a veszélybe,
Olykor a mélységnél, a hegy alatt
Folyt a vidám, szelid, szerelmi kettős
S ha végre intett a szent pillanat,
Csókot lopott, kapott a szeretett hős.
Egymáshoz nyomták égő arcukat
A postakocsin, ő s az álmodó lány
S száguldtak - édes volt a hangulat -
A hold ezüstösen fürdött a tócsán.
Egyszer merengő várurnő gyanánt
Jelent meg a gót balkonon a nője,
Máskor zavarva a riadt magányt,
Agárcsapattal vágtatott előre.
Apródja volt s követte mindenütt,
A hölgy a vén báróhoz hűtelen lett.
Szerette és úrnőjével együtt
A nagy, süket erdők ölén merengett.
Igy álmodott könyezve, réveteg,
Barátjait se türte már körülte.
Számüzve élt, de ahogy este lett
A fák alá egy korhadt padra ült le.
***
Egy reggel, amint ágyán elnyulott
Kényelmesen ásitva - kelt a hajnal -
Barátai, vidám kirándulók,
Berontanak zajongva, vig kacajjal.
A rétre készültek mindannyian,
Csónakra kapni, bújni a mezőket,
Pezsgőzni a rét zöld füvén vigan
S a nyárspolgárokat heccelni főleg.
Az ifju csak játszotta a komort,
Azt mondta nincs inyére ilyen ünnep,
De hogy tovább ment a zajos csoport,
Merengve nézte, amint messze tüntek.
S vágyott a partra... A szabadba kint
A mormoló víz csillogtatja sodrát,
Tovább suhannak ott bús álmaink,
Mint a vizek mélységein a holt ág.
S van-e hatalmasabb és nagyszerűbb,
Mint futni részeg, céltalan futással,
Beszivni a friss, harmatos derűt,
Míg az acélos hegylég zúgva szárnyal?
A kis patak meg mormol édesen,
Elcsítul a bú a galyak dalától,
Lelkünk lebeg, kinyil a végtelen,
A gondolat száll imbolyogva, távol...
Nyomban fel is kel, hívja inasát,
Eszik, ruháját perc alatt felölti,
Vonatra ül, Marlyba vágtat át,
S az állomáson várta már a többi.
***
Az éj könyétől csillogott a rét;
Könnyű ezüst köd szálldogált körötte;
Madár dalolt; s a vízen szanaszét
Szikrát dobált a napfény tündökölve.
A nedv pezseg, a fáknak lombja zöld,
Zúg a nagy élet az őskedv zajátul,
Az ébredő fényben dalol a föld,
A test s a lélek boldogan kitágul.
Igaz, kitünő volt a reggeli,
S talán a bor is kissé elkapatta,
De szíve vad örömmel volt teli,
Mikor a gyors hab-ár táncolt alatta.
Lassan megindult a kicsiny ladik;
A nádba suttogott a könnyü szellő,
Bámulta a viz tiszta fodrait
És lelke könnyü lett, vidor, merengő.
Aztán eveztek; a lapát zaját
Kemény ütembe törte meg az ének
S a dalra csappanó serény lapát
Kavarta a tajtékos, tiszta mélyet.
Már az ebédre készülődtek ott,
Mikor sietve jött sok fürge csolnak.
Egy féktelen kacaj riadt legott...
És ez szíven találta álmodónkat.
Ő volt, a szép imádott! Énekelt,
Kacsója forgatgatta lenn a kormányt.
Az ifju elsápadt, a szíve vert,
Mig a habok gyorsan továbbsodorták.
***
Ebéd alatt is búsult szótlanul!
Egy nyári korcsma terraszára mentek,
Zöld hárs vetett árnyat susogva túl
S szőllők szegélyezték a kicsi kertet.
Jött azután a többi evezős;
Zajongva vertek harsogó, szilaj zajt.
S a vig fiuk - megannyi büszke hős -
Pehely gyanánt emelgették az asztalt.
A lány velök volt, itta a likőrt.
Ő nézte, az meg csak kacagta lustán,
Kacsintgatott s hogy nem mozdult, kitört:
"Valóban szentnek tartasz kis butuskám?"
A nőhöz ült most s majd elállt szava;
De már utóbb mosolygott balga álmán,
Mert látta nem hűs arisztokrata,
Ellenkezőleg, könnyed és vidám lány.
A villájáról etegette őt
"Egyél patkányom, kis cicám, bolondom"
Együtt távoztak, hogy az este jött
És nem aludt hősünk az éjjel otthon...
***
Igaz gyöngyöt várt a fiú, való,
S hamist talált, de szól a régi példa:
"A percnek élj" és nem hazug a szó -
A túzok elszáll s oly jó egy veréb ma.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.