Passuth László: A lombard kastély (könyvismertetés)

A kritikustól megkívánható érdeklődéssel kezdtem olvasni Passuth László regényét, de az első lendület után megtorpantam és nehezen, küszködve folytattam, állandóan azzal a gondolattal. tegyük félre ezt a regényt, nem érdemes róla írni, akkor sem, ha csak kisiklás egy író pályájában s akkor még kevésbé, ha nem az. Mégis végigolvastam, azzal a titkos reménységgel, hogy talán az utolsó harmad kárpótol az előbbiért, hátha találok egy szép részletet, melynek oázisáért érdemes hosszú sivatagi utat is megtenni. De a regény utolsó harmada sem jobb, a szép részlet is elmaradt -, és mégsem volt kárba veszett munka ennek a könyvnek az elolvasása.

A lombard kastély érdekesen kezdődik: egy fiatal magyar tudós, aki Leonardo da Vinci iskoláját tanulmányozza Milánóban, megismerkedik egy titokzatos szélhámossal, akinek kastélyában a reneszánsz egy alig ismert festőjének hét gyönyörű képére bukkan. Érdy Lórántnak szánták a feladatot, hogy igazolja ezeknek a képeknek a valódiságát, a fiatal tudósban azonban csakhamar kételyek támadnak. Ez az első száz oldal cselekménye. A továbbiakban tanúi vagyunk honfitársunk tragikus küszködéseinek: az egyetemi katedrára törő tudós azt súgja neki, fordítson hátat a kastélynak és a képeknek; a benne élő férfit azonban megszédítette a szélhámos feleségnek, Carlának egyénisége, lelki magánya és szépsége, és nem törődve aggályaival és „chimaeráival”, mindenben teljesíti a szélhámos parancsait. A regény végén megjelenik Érdy Lóránt öreg professzora és mestere, aki – bár nem szakembere a lombard iskolának, az első pillanatban észreveszi azt, amit a fiatal tudós nem akar észrevenni heteken át, és egy drámai jelenetben megvádolja tanítványát, hogy elárulta a tudományt s az eszmény helyett a hírnév és a pénz szolgája lett. A fiatalembert megrendíti a nem egészen alaptalan vád, faképnél hagyja a szélhámost – akinek már amúgy sincs szüksége reá -, és egy rokonszenves angol lánnyal hazautazik, via Velence.

A túlságosan hangsúlyozott és megoldásában elnyújtott lelkiismereti problémától eltekintve nem érdektelen téma, de ahhoz, hogy a jelennek és a múltnak az egymásba olvadásából értékes alkotás jöjjön létre, íróra lett volna szükség. Íróra, aki életre tudja kelteni a reneszánsz csodálatos kárát s ugyanakkor élő alakokat is tud formálni. Passuth csak ügyes utánzó: eltanulta a regény külső technikáját, kulturált fő, van történelmi érzéke, művészettörténeti ismeretei meghatóak, de hiányzik belőle az, aki a holt anyagot élővé tudja varázsolni: az alkotó művész. S a legnagyobb baj az, hogy ezt nem lehet megtanulni.

Just Béla

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január

Márai Sándor: Igazi (könyvismertetés)

- Egy állomás a MŰ felé -

Márai Sándor új regénye elé nyugodtan oda lehetne tenni Valéry elgondolkoztató paradoxonját: „Isten megteremtette a férfit és nem találván őt elég magányosnak, egy nőt adott neki társul, hogy jobban éreztesse vele magányát.” A regény felvet és megoldani igyekszik már problémákat is: a kizárólagos szerelem kérdését, vagyis, hogy van-e olyan lény, aki nekünk, a mi számunkra teremtődött, van-e igazi; az író felveti a polgár, a polgári életforma problémáját is, mely annyira érdekli, hogy a regény hősnőjének ugyanezt a mondatot adja a szájába, mint később, sokkal később a férfinak: a polgárnak egész életén át kell bebizonyítani magát, míg az arisztokrata csak egyszer bizonyítja be magát, amikor megszületik. De ezek csak mellékproblémák, korroláriumai a lényegnek, mely a nő és a férfi elbeszéléséből derült ki.

A regény első részében Marika, ez a kispolgári, szeretetre vágyó, rokonszenves asszony meséli barátnőjének házassága történetét; a második részben pedig a férfi mondja el Peruból hazatért barátjának életét a gyermekkortól kezdve az első házasságon át addig a pontig, amikor második feleségétől, az egykori cselédtől is elválva kissé keserűen, de tudatosan vállalja a magányt, mely így egyedül sokkal elviselhetőbb, mint a szerelemben. Első felesége mellett nem tudott boldogan élni, mert az asszony szeretetre vágyott és szeretetet akart adni, amit az elzárkózott önző férfi nem tudott nyújtani és elfogadni. Már csak azért sem, mert házassága menekülés Áldozó Juditnak, a férfi anyjánál szolgáló cselédnek az emlékétől. De amikor feleségétől elválik és elveszi az egykori cselédlányt, akiből Angliában Huxley-t olvasó nagyúri dáma lett, a magányosság érzése, ahelyett, hogy eltűnnék, fokozódik: a gazdagságba csöppent nő – akiről az első feleség és a férfi elbeszélése után azt hihette az ember, hogy szereti azt, aki magához emelte – kihasználja és meglopja férjét. Az első házasságban émelyítette a feléje áradó szeretet, itt pedig megundorodik a nőtől, aki visszaélt szerelmével és hiszékenységével. S mert végeredményben retteg a magánytól, beletörődik abba a magányba, melyből legalább az áltatás hiányzik.

A regény technikája emlékeztet Marcel Boulanger Rose című regényére és Gide L’école des femmes-jára, melyekben a nő és a férfi ugyanazt az eseményt – egy házasság történetét – meséli el, ki-ki a maga szubjektív megvilágításában. Márainál annyiban módosul ez a technika, hogy amíg a nő elsősorban a maga házasságának a történetét meséli el, a férfi csak intermezzónak érzi első házasságát és azokat a motívumokat világítja meg, amelyekről felesége nem tudhatott: a szülői házban töltött esztendőket, áldozó Judit megjelenését, a kettőjük között kialakuló furcsa szerelmet, mely sokkal erősebb, végzetszerűbb annál, semhogy egy viszony megoldhatná, - majd, csaknem átugorva első házasságának a történetét, ott folytatja, amikor az Angliából visszatért egykori cseléd felhívja telefonon és testi mivoltában is a házaspár közé áll.

Érdekes, elgondolkoztató könyv Márai regénye: egy nyugtalan szellem vallomása a szerelemről, a házasságról, arról a páncélszerű, átlátszó magányról, mely minden embert körülvesz, a polgári életformáról, a szeretetről és az alázatról. A kritika mégis úgy érzi, valami hiányzik ebből a könyvből: valami, amit nem pótolhat a szerző biztos, csaknem hibátlan írásművészete, a részletek lélektani megalapozottsága, a gondolatok gazdag áradása, a drámai feszültség, mely a regény három főhősét körülveszi. Julien Green írja naplójában, hogy valakinek, aki megkérdezte tőle: mi különbözteti meg az igazi írót a mesterembertől, ezt felelte: „Az igazi író hisz abban, amit leír”. Máraival kapcsolatban azt kell mondani, hogy mindannyiszor, amikor valami élményszerűen tör ki belőle, a hatás is teljes: ezért értékes mű a Polgár vallomása vagy a Zendülők, de mihelyt kiagyal valamit, amiben természetszerűleg ő maga sem hisz, könyvének minden pontja sebezhető és az egésznek valami factice-jellege van. Ezért elhibázott regény a Válás Budán vagy a sokak által oly magasra értékelt Vendégjáték Bolzanóban. Közbevetőleg: értsük már meg egyszer, hogy az író nem Isten, tehát nem lehet minden alkotása tökéletes, s főleg: elsősorban az írónak ártunk, ha minden újabb könyvét a legjobbnak kiáltjuk ki. Az ember szinte restelli, hogy ilyen banalitást kell leírnia: elsősorban magának az írónak ártunk, ha pályájának pillanatnyi hullámvölgyében született művét istenítjük s ugyanakkor teljes csődbe visszük a kritikát, melyet a kommersz-szellem amúgy is elsorvasztani törekszik.

Az Igazi távolról sem tökéletes alkotás. Ha valami nem belső élményről fakad, vagyis az író nem hisz maradéktalanul abban, amit leír, alakjai sohasem élnek önálló életet, bábuk maradnak, melyekkel azt csinál, amit pillanatnyi szeszélye tanácsol. Áldozó Judit alakjára gondolok. A regény első részében úgy jelenik meg, mint aki proletár származása ellenére („proli nő”, mondja róla vallomásában a férfi) fensőbbrendű lény, olyannyira, hogy a gazdag, igényes és polgári tradíciókban élő huszonnyolc éves fiatalember belészeret; de a cseléd is az emberbe lesz szerelmes s nem a számára elérhetetlennek tetsző nagypolgári fényes életbe. Az első feleség elbeszéléséből s főleg a férfi vallomásának első részéből (a találkozás, a karácsonydélutáni beszélgetés) egy kissé valószínűtlen, de nem elképzelhetetlen lény bontakozik ki, aki a femme fatale szerepére hivatott a férfi életében. Az olvasó – ez a naiv, de következetes lény – azt várja, hogy az Angliából visszatért Áldozó Juditban, aki ott is cselédként élt, ugyanazt a lényt fogja viszontlátni; ehelyett egy tökéletes dáma jelenik meg, aki Huxleyt olvas, úgy eszik, mint egy hercegnő és a legközönségesebb módon meglopja a férfit, aki elvette. Semmi kétség, ez a teljesen megokolatlan és érthetetlen törés nem következik be, ha az író hisz alakjában és engedi, hogy Áldozó Judit az legyen, aki fogamzásának első pillanatában volt.

Ha egy bábú mozog az élő alakok között, akik – mint Márai regényében – elsősorban tőle függnek, az a veszély fenyeget, hogy ők maguk is utánozzák a bábú élettelen rángatódzásait és hasonlóak lesznek hozzá. Az Igazi első asszonya mégis élő alak marad, mert nem érinti Áldozó Judit váratlan metamorfózisa; és élő alak marad a férfi is, aki sokkal erősebb, belülről jövő karakter, semhogy bárki is változtathatna valamit rajta. Így, végeredményben, a játékos, paradoxonokat szerető Márai alulmaradt abban a birkózásban, melyet a benne élő igazi alkotóval folytatott, de regénye magán viseli a vesztes kezének nyomait is: karcolásokat és kis foltokat. Ha majd sikerül alkotás közben teljesen távol tartani magától azt a lényt, aki szereti a pointe-re alapított szellemességeket, a „máraias” szavakat, a könnyű megoldásokat – és előbb-utóbb ennek sikerülnie kell -, az eredmény nem a „legjobb regény” vagy a „chef-d’oeuvre” lesz, hanem egyszerűen, csendesen a mű, melyet sokan türelmetlenül várnak tőle.

Just Béla

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január

Végh György: Hajnali szárnyalás

Húgom mindent fölemészt, jaj, húgom a Tűzvész!

Mennyei kertekben illatozó Rózsa,

Hűvös liliomok csöndes gondozója.

Villámtalan éjszakák szomorú Hajnala!

Csillag vagyok én már! nagy szelek barátja,

Ezüstös villámok fényes villanása.

Szivárványok hajnali ködös ragyogása,

Szolgám a Förgeteg, úrnőm meg a Szélvész –

Szép Annim sikolya e viharban elvész:

A Hajnal a Télnek hangtalan zenéje –

Fekete szárnyamat kibontom a fénybe,

S a mennydörgés elnémul szavam zengésére.

A tavaszi csöndben hervadok magamban,

Villám-kék egekkel koszorús hajamban,

Csak hervadok magamban, hervadok magamban.

Minek nekem a dal, mikor a Szél  vagyok,

Minek nekem az Ősz, ha úgyis hervadok;

Messzeszálló fenyvesek tüzénél sorvadok.

Jöjjetek Angyalok, szelíd Seregélyek,

Szárnyatok szegélyén lobogjon az ének,

Álmélkodó világunk hadd legyen fehérebb.

Most a mélybe hullok, fénylőn, sisteregve,

Mint fekete Villám örvénylő vizekbe,

Lehullok most a mélybe tükröző Egekbe!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január

Tűz Tamás: Szent Borbála napján

kemény a föld és pendül mint az érc.

Ezüstfátyol libbent a zöld füvekre.

Borbála, tiszta szűz, hová kísérsz?

A hűs vizekre ráfeküdt a jég.

Szép kék szemével visszahív az álom…

A pallos éle villan itt ma még.

Lángok lobognak mint a pálmaág.

a homlokod taván a tűz elúszik

s az égen mintha csillag szállna át.

Borbála, nézd, én félek mint az őz,

az arcom sápadt mint a gyenge mirtusz

s a fájdalom a szívemre esőz.

Rámnézel hosszan, aztán mész tovább,

Szelíd cipellőd vígan cseng a földön

s mint könnyű dallam libben el ruhád.

Jaj, térjünk vissza! Villan már az érc!

Szép kék szemét lezárta már az álom…

Borbála, tiszta szűz, hová kísérsz?

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január

Lovass Gyula: Babits Mihály (Egy költő belső drámája)

Az első Babits kötetből a sok hangpróba és kísérlet közül is azonnal kitetszik a lélek két jellegzetes vezérszólama: a Soha-meg-nem-elégedés és a Világa-nem-a-nap-vala tétele.

A modern költőt az abszolutum keresésével és az élet teljessége utáni vággyal szoktuk jellemezni. Babits is a mindenséget kívánja versbe tenni. Az Éhszomj meg éppen nem kevesebbet akar, mint felfalni az egész világot. De milyen lágy dallamokban készül erre s milyen nemesen temperált versben! Az igazi éhség vadsága hiányzik. És vajon a mindenségre vágyik-e igazán, ki Irisztől sok új és régi képet kér, szóval teljes enmagát? Babits abszolutuma az artisztikus, forrongó belső élet. Ezért hiszi: nincs rajtam kívül  semmi. Külső, erős életet nem él, nincs benne testi, magát cselekvésben kiélő, lobogó életvágy, legfeljebb élményekre vágyik. Távoli, artisztikus, kissé irreális élményekre.

Nem éli az életet, csak szemléli. (A magyarság jellemképében is a szemlélődő realizmust hangsúlyozza.) mennyi a csak kép (látszólag) a korai Babits versekben: Csendéletek, Mozgófénykép, Paysages intimes, Illusztrációk mindenféle könyvekhez… Az Édes az otthon négy évszak világításában mutatja be ugyanazt a tájat, mintha Monet kísérletét ismételné. A Babits „képek” valóban hasonlítanak a plein-air csendéletekre. A két első kötetben még igen gyakori az olyan vers, mely a magából kivetített világ látványát impresszionista módon élvezi. A két Irisz himnusz a Chantecler naphimnuszához hasonlóan egyenesen a nap gazdagító, színgyújtó varázslatát kéri. Egy másik híres vers meg az ijedelem szívdobogós ütemében sírja el, hogy a világ fekete, hogy a fekete az anyag rejtett lelke. Ezt a szörnyű fekete világot Babits a nap varázsához hasonló átlégiesítéssel emeli verssé. A fények és hangulatok villódznak, a templom röpül, de a tárgy elveszti életszerűségét, legkonkrétabb képeit is irreálissá tágítja a fantasztikum:

… nagy keresztes csőrét

légbe fúrta hirtelen,

érctetője tollrafoszlott

s meglebbent a barna szárny…

Igazi, mindenki számára egyformán természetes valóság-e a Babits kifejezte „valóság”? Nem. A Paysages intimes-ben az intimen van a hangsúly. Nem a tárgy a lényeg, hanem a lelkivilág kifejezése. Ezt jelenti a de még magamnál tovább nem jutottam. Az ilyen magára zárult lélek nem is juthat el a világig, az objektív tárgyi valószerűségig. Vannak különös színei, ritka illatai, rafinált ízei, de nincs meg a valóság primér szemlélete, reális íze. Látásmódja intellektuálisan oldja fel a valót, szételemzi, az egész és a cselekvés elvész, mert csak a hangulatot akarja megragadni, mint néha az emlékezés. A valóság egyébként is gyakran emlékezteti valamire, a természet a természetfölöttire (Mindenek szerelme), az elemi lét a másodlagos létezőre, kultúrproduktumra. Szüntelenül kultúremlékek rajzzák körül. Klasszikus álmok az én lelkem bús álmai…

Mit keres a görögségben és a távoli múlt emlékeiben? Artisztikus magatartást („A költészet tulajdonképpen attitüd” – írta egyszer), és menekülést a sivár, nem érdekes valótól egy vágyai képére teremtett múlt felé. A görögségben a szép pózok alkalmát keresi, az ideálistán hősi életvitelt, a kalandos lélektani helyzeteket, melyek azzal, hogy drámai erejű elhatározó pillanatot foglalnak képbe, kárpótolják a cselekvés elmaradásáért: „Mint egy Isten vágynék én is vészes partra elsőt lépve halni meg..” (Protesilaos; Violághistória.) Meglepő a képessége az ilyen lírai átélésre. A későbbi Babits is szívesen él ilyenféle eszközökkel, csak az álöltözetül használt szerep lesz groteszkebb (Az elbocsátott vad). Az életfélelem és a közvetlen élménykifejezéstől való félelem egy neme ez, mintha csak egy közismert lelki helyzet, csak az ilyen eltávolítás szabadíthatná fel érzelmi életét. Keresi a burkolást, mennél komplikáltabb lélektani helyzetbe öltözetik, annál inkább érdekli a feladat, hogy rejtve fejezze ki magát; elzárja a szívét, hogy csak rokona nyithassa.

Rejtezése többnyire szecesszionér ízlésű. Hegeso sírjának márványalakja méla és halovány, kész Beardsley illusztráció. A Wilde fordítások, az újjáköltött Charmides vagy az Örök dolgok közé legyen hired beszőtt Egyiptoma is rejtőzést, a szecesszionér pompa élvezetében a valótól, az éelttől az esztétikai szép, a művészközpontiság felé való eltávolodását mutatja. Első szerelmes versei (O liric love; Belovéd, o Belovéd) a vér és az ösztönélet felszabadításának korában filozófiával eltávolított játékot vagy paradoxra törekvő szemléletet tükröznek, nem pedig közvetlen érzést, vagy adyas végzet-élményt.

Az első Babits-kötetek nagy változatossága a kalandos intellektualizáló hajlam újságján, önélvezésén, a belső világ nyugtalanságán kívül egy nyilvánuló különbözési vágyból is származik. Babits szívesen hangsúlyozza más voltát. A másságnak és a különbözőségnek végső mértéke azonban mégis a megszokott lelki tartalom és a művészietlen, lelkétől idegen külvilág, még akkor is, ha csak a vele ellentétes alkatú költőkben érzékeli. De Babits amúgy sem tudna egészen elszakadni a külvilágtól. Komjáthy fanatikus elzárkózása, melyet a rokonlélek készségével elemez, mégsem lehet egészen az övé. Babits „truccol” a világgal: otthagyja, de visszakacsingat rá. Alapjában megtagadja, mert érzi, hogy ő nem arra van alkotva. „Nem tudok kavarogni és nagyra menni… az emberek festett célja puszta semmi, a nagy dicsőség álmai hiúk.” Nincs evilági cél, azért van annyi spleen-vers. Aki nem tud élni, azt hiszi, nem is érdemes élni. Aki nem él, azzal igazolja magát, hogy az „élet tiszta nem lehet soha.” A külső cselekvés legfeljebb az emlékezésben tisztulhat meg: „a boldogságnak kék virága csak nyomainkon fakad”. Ám a lélek álmainak alapja mégis a világ, mégis a való élet. Protesilaos is élt, Hephaisztosz is, Bólyai is. És élt, mégpedig erősen ama gróf Lisztius László. A belső életet élőt is csábítja néha a külső élet, a cselekvés. Ha a külső élet értelmetlen, néha – ihlet fogytán -, a belső élet is értelmetlennek tetszik. Az álom nem melegít, az artisztikum hideg, az attitüdök végelemzésben embertelenek, mint a klasszikus álmok istennője – a művészet szimbóluma – ki mozdulatlan nyugalommal nézi az ember koldus-áldozatját.

A külvilág utáni vágy és a külsődleges életre való alkalmatlanság fölismerése adja a korai Babits-versek hasonlíthatatlan, izgatott, reménytelen ízét. Érdekes és ritka látvány, hogy egy költő ennyire lássa típusát és sorsát: Próbáltam élni léha gúnyban” (külső élet)… „és próbáltam élni magamban” (belső élet)… „egy sem volt élet…” „Én is csak, én is félig éltem” – panaszolja egy korai vers, korai az Anyám nevére is, melyben tán legszebben sejti meg saját lélekalkatát:

… az, aki nem élt,

nem nyúlt az eléberakotthoz,

jöhetetleneket remélt.

Világa nem a nap vala,

csak a kölcsönfényű hold…

A Modern vázlat majdnem szó szerint ismétli ezt: „Egy furcsa vidéken élek, … amelynek a hold napja, … amelynek élete álom…”

Nem élni, vágyni az élet után és tudni, hogy nem él, ami ebből következik, aligha nevezhetnénk másnak, mint fogyatékossági érzésnek. Babitsot túlzott érzékenység és erős gátlások kísérik életén át. Egy részüket, ifjúsága rajzán át, esetleges tudatos túlzásai és tárgyiasítása ellenére – a Halálfiai-ban is fölismerhetjük. A baráttalan bolondról szóló közismert vers, s az öregkornak néhány, a barátok elvesztését panaszló strófája is egyfajta kisebbségi érzetről tesz tanúságot. E kisebbségi érzés erősödését, sőt tán hajlamainak bizonyos fokú fékezését kellett jelentse Babits számára Ady-val való kapcsolata is.

Ki mellé csúful emlegettek,

kinek nem tudtam lenni társa…

És a félreállás visszavont bejelentése arról beszél, hogy Babits nyomasztónak érezte Ady közelségét. Adynak egyfelől győznie kellett, - írta ugyanaz a vers. Győzött is. De vannak azért pontok, hol az Ady-műnek is vannak fogyatkozásai. Babits részéről természetes és egészséges kompenzáció, hogy ezeket a fogyatkozásokat fölismeri, hogy kétségei vannak az iránt a költészet iránt, melynek nem takart seb kell, inkább festett vérzés. Aranyt és Petőfit állítva párhuzamba, Babits Adyval, a tűzzel szemben a művészet, vagyis Arany és Gyulai oldalán hiszi magát, a művészeti hagyomány erejével támogatja saját önbecsülését. Anélkül, hogy veszedelmes vitákba bonyolódnánk, aligha hisszük, hogy Babitsnak Ady iránti állásfoglalásába az introvertált lélek belső érzékenysége, bizonytalanságérzete bele ne játszott volna. Hogy Adynak is voltak kisebbségi érzetei, szintén aligha tagadható, de ezúttal nem érdekel bennünket. Bizonyos tekintetben talán Ady hatásának és Babits különbözési vágyának tulajdoníthatnánk azt is, hogy a világháborúig Babitsnak még olyan értelemben sincsenek politikai versei, amennyire például a Fortissimó-nak vannak „politikai” felhangjai. Pedig egyfajta „politikus”, komolyabb életszemléletet, férficélokat vállaló líra nélkül az impresszionista jellegű benyomásélvezés, a játékosság és az unalom elvágyódása nem találja meg belső egyensúlyát. Az első két kötet világa így hasonlít arra a meddően esztétikai kultúrára, melyről egy kortárs, Lukács György élesen látó és elítélő tanulmányt írt.

Horváth Béla: Virágaim, ti szép hajadonok…

Kezemben egyre leng a lenge szekfű,

Ha bármi lesz is, csak ehhez leszek hű.

Virágaim, ti szép hajadonok,

Veletek élek és haldokolok.

Csak száratokra nézek, soha másra,

Hogy tündököl az Ige csillogása,

Hogy sarjadoz a zsenge levelen,

A gyönge száron erős kegyelem.

A szirmokat az Alkotó kiszabta,

hogy az anyagnak legyen szép alakja,

De egy szavában együtt alkotott

A semmiből gyönyörű anyagot.

Az első hajnal lángoló parancsát

Meghallottad, szegény világtalanság.

Meghallották az első szekfüvek,

Hogy örökítsék meg szerelmüket.

A semmiből kigyulladt az örök fény,

Hozzá vezényel engem is a törvény,

De nem én látom messzi csillagát,

Az örök fény az én szívembe lát.

Nem látok én, de bennem lát a Hajnal,

Hogy bírják itt a kínnal és a bajjal,

És megvirradjon lelkem hajnala,

Ha gyöngeségem sírba hajlana.

Mert Istenem, csak te vagy az erősség,

Te biztatod a rózsát és a rőzsét,

A szekfüvet és árva testemet,

Hogy mindenütt öledbe essenek.

Te Uram-Isten minket így vadászol,

Hogy megszabadíts az örök haláltól.

Mert életünk halál, halálunk eleven,

De örök lét ragyog az örök egeken!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január

Cserei Szász László: Mint hegytől a patak…

Mért nem tudja

a hegy ölébe zárni

a futó patakot,

kit Isten neki adott,

mért nem tudja

medrébe marasztani

az égből jött vizet,

ki csak elibe siet,

s mért van, hogy két

sóvár karomból mindég,

- mint hegytől a patak –

a szerelem elszalad?

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január

Endrődi Sándor: Falusi álmok – II. Korszerű kételyek (1873)

Meine Seele bebt, und es brennt

mir im Auge, und das ist ein ungün-

stiger Zustand für einen Schriftsteller,

der den Stoff beherrschen muss und

hübsch objectiv bleiben soll, wie die

Kunstschule verlangt, und wie es Goe-

the gethan, - er ist achtzig Jahr’ da-

bei alt geworden, und Minister und

wohlhabend.

H e i n e, Reisebilder II. köt. 422. l.

E napokban egy érdekes levelet kaptam, melynek nehány gondolatát közzéteszem, közzé kell tennem. Halálos vétek lenne a fiókban hevertetni. Ama benső részvét és szeretet, melyet embertársaim iránt tanúsítani mindenkor kötelességemnek ismertem, nem engedik meg nekem, hogy e gondolatokat egyedül a magam javára tartogassam. Közlöm, mert másoknak is hasznára válhatik.

*

V-m, 1873. okt. 27.

Barátom! az egész világ jegyet vált, házasodik, nősül körülöttem. A „jeunesse dorée”-t valóságos láz lepte meg, s tagjai nekem mindenáron be akarják bizonyítani, hogy nincs tündéribb állapot, mint a házas élet. Elmerengenek az ellentéteken s garzon-napjaik egy-egy rossz órájára gondolva, majdnem játszva jutnak ama meggyőződésig, hogy nővel kevesebbe kerül az egzisztencia. Hallgasd további okoskodásukat. Azt mondják: akkor nem kell költeni a kávéházakra; unalomból, kétségbeesésből nem rohan az ember s egyáltalában nem rohan szilaj vigalmakba, hanem szépen otthon marad a barátságos meleg kandallónál, odaül a felesége lábaihoz, kezébe veszi hófehér kezecskéjét, belenéz gyönyörű szemébe, nézi azt sokáig, csöndesen, áhítatosan, és boldog,aminő boldog egy ember csak lehet.

S ah! barátom, ha ez okoskodásokkal szúnyogok gyanánt telezúgták a fülemet, elkezdenek beszélni jegyeseikről, az évi jövedelemről, a boldogságról (mely előttük éppen nem titok) s mindarról, ami a nős élettel csak homályosan is összefügg. Borzasztó! Az ember megőrül közöttük. E mellett a szivarjaimat is kétszerezett lelkesedéssel pusztítják, s szerelmi taglejtéseikkel hol egy porcelánvázát, hol egy virágcserepet vernek le asztalomról.

Nincs szánalomra méltóbb helyzet, mint e kis lelkek apró szerelmét, könnyű boldogságát látni és hallani. E viszonyok úgy, amint előttem lefolynak, éppen elegendők arra, hogy legközelebb kötelet vegyek és felkössem rá magamat. Hogy sietnek, hogy dulakodnak előre! Milyen majomepedéseket és verébfájdalmakat rögtönöznek, hogy elhitessék velem, mennyire égnek, mily sorvasztó láz tépi lelkeiket! Pedig viszonyuk egész története: néhány szóváltás (mit őt megismerésnek neveznek) az időről, az életről, a pásztorkunyhókról, nehány tour(…) a bálokon s mon dieu! pár hét alatt megvan a legszebb mésaliance. Megengedem, hogy ez emberek szerelmesek, amennyiben a tetszés egy-egy múló, melegtelen sugarát most szerelemnek nevezik, de ha ilyen a szerelem, akkor én sohasem kívánom közelebbről megismerni azt; ha ennyiből áll a boldogság, akkor én maradjak mindvégig boldogtalan!

Azt hiszem, hogy e lelkekből hiányzik a fogékonyság. Mi egyéb a szerelem, mint az élet költészete, s hányan hurcolják végig az életet anélkül, hogy csak egy szikrányi tiszta hevülés támadna bennük a költészet iránt! Hányan nem értik ama titkos beszédet, ama csodálatos regedalokat, melyek csak a való szenvedélynek hallhatók! Hányan vesznek el a legsivárabb próza sártengerén akkor, midőn a nő fejlődő, lobogó szíve költészetért és álmokért eped, vagy viszont a férfiszív sóvárog tisztább üdvökért a képzelt gyönyörök között?!

az ellentétek vonzanak – írja valahol Mill Stuart -, de csakis az együttérzés és együttgondolkodás az, ami szorosan és maradandólag összetart. Ők bizonyára éreznek (hisz az ifjúság melege egy pillanat alatt ezer virágot fakaszt!), de hogy gondolkodnak-e egyáltalában, ez már más kérdés, mégpedig a legkétségesebb kérdések egyike. A pénz egy időre kipótolja a hézagot. Ez az a bűvös szer, mely a púpokat kiegyenesíti, a lábak sántítását elmulasztja, az arc és a homlok redőit lemossa, szellemdússá teszi a butaságot, kedvessé a visszataszítót s sasszárnyakat kölcsönöz oly léleknek is, mely a maga jószántából még a csúszásra sem lenne képes. A pénz mindent széppé tesz, mindent megaranyoz. Hanem az élet lassankint beváltja a drága hozományt, s a nemes érc helyett ad cserébe rezet, kínai ezüstöt, talmi fémet, alpakkát, ezenkívül egy csomó penészes aprópénzt a boldogtalanság perselyéből.

A szépség, az ifjúság varázsa? Ah, barátom, ez sokra képes: meghódítja az elmét, fölégeti a szívet, de hatalma mégis ideiglenes, olyan az, mint egy derült átutazó vendég mosolygása, mint a déli nap fénye a futó habon, egy lehelet a toilette-tükör lapján, semmi több. De ezek mellett legalább van visszaemlékezés, boldogító, édes fájdalmak, könnyek, melyek az eltűnt időt siratják, vágyak, melyek a mindörökre semmivé lett múltból egy drága pillanatot visszaóhajtanak. Nem irigyled, néha Mariust ama könnyekért, melyeket Karthagó romjain hullatott?

Képzelj engem is egy omladék fölé, amint halavány arccal, megmeredt szemmel nézem a távolság ködeit s bízni vágynék az élet állhatatlan játékaiban. E pontról, melyet fénytelen mélységek zárnak el a világ hiúsága elől, sok kisszerű, de tanulságos harcot lehet megvigyázni. Az úgynevezett „művelt” körök nyüzsgése a legmulattatóbb. Ah! azok a művelt körök! Barátom, légy rajta, hogy mentül többször megfordulj közöttük. Oly társaságba fogsz lépni, hol mindenki a mások ügyeivel vesződik s a házasságok oly gyorsan készülnek,mint egy szabásminta összefércelése a varrógépen, vagy a legújabb látogatójegyek á la minute. Hallgasd végig ama szellemdús ostobaságokat, szóáramot és pletykalármát, melyek ott egy kis türelem árán tucatszámra kaphatók, s győződjél meg saját érzékeiddel arról, hogy e légkör alkalmas a korlátoltság, az előítéletek és a butaság ápolására, de nem a szép és nemes érzelmek fejlesztésére. E nők mind, egytől-egyig szellemdúsak, - de én irtózom a szellemdús nőktől s ti bájos, édes asszonyságok, higgyétek meg nekem, hogy nincs is a világon borzasztóbb, mint egy szellemdús nő társasága. Én nem akarom tudni, hogy mi történik a városban, ki nősül, ki milyen ruhát hozat magának a következő bálra, ki visel álhajat, kölcsönzött vállfűzőt stb., én nem akarok tudni semmit, ami a ti értelmezéstek szerint a szellemdússág körébe vág, de óhajtok végre részt venni egy szellemtelen nő társaságában, egy olyan nő társaságában, akit ti együgyűnek és ostobának neveztek. Mihaszna! a fényes estélyeken, e számos asszonyság és kisasszony közt nem akad egyetlen ostoba sem. Kérlek, nevess velük, beszélj nekik zöldebbnél zöldebb dolgokat, mert különben unalmasnak és műveletlennek fognak tartani. Ők megkövetelik tőled, hogy te nagyon mulattató légy – de a patvarba! mi jogon követelik ezt tőled, vagy éppen tőlem? Ha én társaságba megyek, azért megyek, hogy mulattassanak, és nem azért, hogy én mulattassak másokat. Mentül tovább nézem ez ostoba játékszínt, ama viszonyokat, szerelmeket és boldogságot, melyek itt készülnek, annál jobban meggyőződőm arról, hogy a társadalmi műveltség szép gondolatai ez idő szerint létezhetnek egy regényíró zavart agyában, de nem a valóság „művelt” köreiben. Hallgasd meg e köröket, midőn az életről véleményt mondanak, abból a véleményből aztán megtanulhatod, hogy bodzafán, körtefán vagy éppen bitófán terem-e a boldogság. Divat lett a teljes anyagiság kultusza, s ez – nem tagadom – jólétet mindig adhat, de tartós boldogságot sohasem biztosít. Ők egy jól felterített asztalért szívesen lemondanak a lélek nemesebb hivatásairól, s fogalmuk sincs arról, hogy az „aurea mediocritas” is létezik. A boldogságot egyszerre megrohanni s bírni akarni annyi, mint megölni azt. Ah! a boldogság csakugyan rejtélyes valami, s félig-meddig oly probléma, melyet a modern házasságok nemigen képesek megoldani. E megoldáshoz több kell, mint két üzletfél számítótehetsége, több, mint puszta ellentétek, több, mint két kártyajátszó vállalkozási képessége biztos összeggel bizonytalan nyereményekért. De hát a nagylélegzetű asszonyságok s a hejjehujja emberek lefújják, leverik a külvilág tárgyairól a hímport; a műveltségnek van egy oly neme, mely inkább öl, mint gyógyít; lever anélkül, hogy felemelne, táplálékot ad, mely száraz és emészthetetlen. Ily légkörben természetesen hamar beállnak a legrendkívülibb változások.

A mézeshetek illúziói után íme! rideg lesz az élet, s a nemrég tündérinek képzelt világ lassankint süppedékeket és tarlót mutat.

Sokat gondolkodtam e témáról, s igazat adok Mill Stuartnak. A szellemek együttérzése és együttgondolása nélkül való boldogságról szólni sem lehet. Azokat nevezem én boldogoknak, kiket a kiábrándulás küszöbénél lelkük hatalma véd; kiket a kiábrándulás küszöbénél lelkük hatalma véd; kiket benső kötelékek fűznek együvé; kik elé üdvben, nyomorban soha nem fogyatkozó, de mindig növekvő fénnyel világít a szív szerelme; kik bizalommal, egymásért küzdve bolyonganak az élet ingoványán, megőrizve lelküknek első erényeit s új ifjúságot merítve a visszaemlékezés gyönyöreiből.

Jaj! barátom, ez nagyon is bölcs meghatározás, és ezen felül szerfelett patetikus. Röstellem, hogy leírtam. Nevess ki érte. Szeretnék olyan bolondnak lenni, mint a világ, hogy magam is kacaghassak. ugye sok túlhajtott van az én vágyaimban? ezzel már több ízben vádoltak, s jelenleg is azt mondják: menjek vissza a felhők közé, ideáljaimhoz! Hát oly szegények, koldusok, sugártalanok e lelkek csakugyan, hogy mindazt, amint az eszményi tisztaság egyetlen paránya reszket, regének tartják, elutasítják, nem kell nekik?! Hiszen a szerelmet én eddig oly hatalomnak gondoltam, mely „nem ismer erényt, érdemet, hanem szeret, meghódol és mindent eltűr, mert így kell tennie” egy édes,fájdalmas, titokteljes hatalomnak hittem azt, mely magával ragad, s mi megszűnünk gondolkodni, érezni, akarni, átengedjük magunkat teljesen, nem kérdezve, hová visz, merre hajt? És íme, kisül, hogy a szerelem nem más, mint a kiadások és bevételek összeszámítása – párosan. Főzőkanál, seprő a gráciák kezében!

„Oh kedves! én is nevetem

Ifjúságom bohó korát.

Az idő úgy múlik halad, -

Kérlek, hozasd a vacsorát!”

Ilyen poézist termelnek a modern szerelmek és házasságok! X. azért nősül meg, mert folytonos baja van a fehér ruhával, s ha egy-egy gomb hiányzik az ingről, vagy a kabátról (nem tapasztaltad-e még: milyen bosszantó ez!). a kedves kis feleség idejekorán, jókor észreveszi, felvarrja s nem kell szitkozódni addig, míg egy másik gomb is leszakad; Y. azért nősül meg, mert beteges és nincs, aki rendesen megkészítse herbateát; A.-nak pénz kell, B.-nek jó ebéd stb. Hová menekül e nemes intenciók elől a boldogság?... Kérdezd meg a hazátlan szelet, mely szárnyaival olykor-olykor megvagdalja ablakodat.

Tudod, mi lenne legjobb! Jegyben járni valakivel, évekig, sokáig – valakivel, aki egy kissé érdekel is minket. Egy novellában azt olvastam, hogy a boldogság küszöbe a boldogság. Ennek az írónak igaza volt. ah, mily élvezetes, szép élet lenne az mindaddig, míg meg nem kellene nősülni. Tudod, a nősülés – Jean Paul szerint – olyan, mint a kirántott csibe: az ember nem tudja, hogy milyen falatot vesz ki magának a tálból, csak akkor, mikor már beléharapott. De míg a kirántott csibét otthagyja az ember, a felesége ellen előbb válópert kell indítania, és az zajt csinál, meg pénzbe is kerül, ami mindkettő kellemetlen dolog! 

Forrás: Endrődi Sándor: Falusi álmok Bp., 1875.

Endrődi Sándor: Falusi álmok – I. A felhő (1872.)

Meine Seele bebt, und es brennt

mir im Auge, und das ist ein ungün-

stiger Zustand für einen Schriftsteller,

der den Stoff beherrschen muss und

hübsch objectiv bleiben soll, wie die

Kunstschule verlangt, und wie es Goe-

the gethan, - er ist achtzig Jahr’ da-

bei alt geworden, und Minister und

wohlhabend.

H e i n e, Reisebilder II. köt. 422. l.

Kérem, ne haragudjék azokra az ólomszínű, szürke, szaggatott fellegekre, melyek az égboltot végigfátyolozzák. Nem fogják önt sokáig bosszantani. Szegények! ki tudja: honnan, mily messziről, a hideg éjszak, melyik jégbirodalmából jutottak a mi langyos tájaink fölé, magukkal hozva sötét lelkük fehér gondolatait, egy második tavasz virágerdejét, a zúzmarát, a dért, a tükörcsillám kristály fagyát, a kedves hópelyheket?! Talán a Néva fölött alakultak ily sűrű, fodros tömeggé, vagy a Kauk az hegyek sziklaoszlopairól emelkedtek a levegőtlen magasságba, egy holt világrész hangtalan, fénytelen semmijéből szakadtak ki ködrongyokra válva s halálcsöndes jégmezőkön át, sivatag tengerek s fennsíkok lapályain keresztül, éles csapású vésztől űzve, összetépve, saját terhük bús zajlása közt értek idáig, hogy itt jeltelen küzdelmeik gyászával együtt elenyésszenek!

Lássa, ők – midőn halni készülnek – megszépítik az elmúlás gondolatát: kedvesen, csöndesen halnak el; könnyeik hullása nem okoz semmi zajt, sóhajtásuk alig zizzenti meg a száraz lombokat, halálukban annyi megadás van, múlásuk oly szelíd! Ne nevessen ki. Oly halál, minő a felhőké, minden boldogsággal felér. Én tudom ezt, jól emlékszem rá felhőkoromból. Nem hiszi, hogy én valaha felhő lettem volna? azt gondolja valami szellemtelen tréfával akarom mulattatni, melyest unalmamban találtam ki nemrég „gondolkodva valamely rég elfelejtett éneken”? De én komolyan beszélek s elmondom önnek élettörténetemet.

… Egyszerre csak azt éreztem, hogy létezem. Fenn, a tűztelen magasság ködei közt vettem először lélegzetet. Köröttem homályos tárgyak, ingó s egymásba olvadó árnyvonalak, halavány s alig csillanó sugártömkeleg, ködképes világosság, reszkető félhomály, csöndesen fel és alá hullámzó, hideg, tiszta levegő. A távol világok felett félöntudattal, álomsejtelmekkel ingadoztam; éreztem, amint a titkos erő tovább emel, a halk fuvalom tovább fú, s nem tehettem ellene. Felettem színtelen semmiség, alattam a beláthatatlan mélységek áttetsző, kék világossága. Egyedül, anyátlanul, árván bolyongtam ide s tova a rettenetes boltozat csillagívei alatt. Ruhám rongyos volt; fáztam, dideregtem. A könny, a nyomorúság könnye belefagyott szemembe, lankadó karjaimon éles jégcsapok képződtek. Búcsút mondtam a fehér, melegtelen napsugárnak, mely szemeim homályos tükörlapjára hullt s elaludtam. Mély, nehéz álom volt, képek és látományok nélkül; így alhatnak a halottak. Ha én önnek meg tudnám mondani, meddig tartott ez éjszaka! Nem tudok róla semmit. Egy gyújtó, életre rázó villanyütés riasztott fel tompa kábultságomból. Ah, ily gyönyört többé sohasem éreztem! Égni kezdtem, reszkettem, izzó láng hevített. Csapzott fürteim felengedtek, s szabadon folytak szét a langyos fuvalom habjain; hó ruhám megolvadt s meleg ködfodrokká vékonyult, bensőmben édes, kéjes hevülések, ismeretlen érzések jótékony, boldogságot árasztó tüzei hullámoztak szerteszét; a napfény sugárcsókjai megaranyoztak; a hajnal rózsakoszorúkat szórt lábaimhoz, az alkony koronát tett fejemre. S lenn, a mélységes világok vidékein mindenütt balzsamos, virágos tavasz! Mindenütt a természet örömlármája, hozsannái, illata és csalogányhangjai! Igézet! Bűbáj! Soha nem sejtett, nem látott tünemények fényei! Sötétzöld erdők fölható panasza, magányos sziklák között rohanó vizek orgonaharsogása, gazdag vetések hullámlengése, kék tavak bizalmas gyermekmosolya, élet, áldás, szerelem első üdvei, az ifjúságnak az istenek halhatatlanságával fölérő gyönyörei mindenütt!

Ah! e kéj! e hevülések! e tündérvilág! könnyeimmel áztattam a távol mezőket, s szerettem volna égő, forró vágyaimmal leborulni a violaszín erdőkre, az aranykalászos rónaság fölé. Azt éreztem, amit a föld lakói szerelemnek, vagy áhítatnak neveznek, az édes érzést, mit a szív az égiektől nyert ajándokul, az imádság balzsamát, a szentegyház-zsolozsmák malasztjait. Itt és így szerettem volna meghalni, elenyészni, megsemmisülni az először érzett gyönyörök tiszta tüzeiben szerelmes mosolygású mezők ölelése közt. Balsorsom mást határozott. Űzött, kergetett, korbácsolt el, messze a bűvös tájak tavaszától, ki, a szélvészes, villámos sötétség éjszakájába! E zsarnokoskodás, a nem ismert hatalmak e durva kénykedése, felrázta haragom alsó szörnyeit, megismertette velem saját erőmet, karjaim rettenetes csapását, ajkaim mennydörgését s szemem lobogó, pusztító villámtüzét. Ott voltam, jelen voltam mindenütt az égi háborúk csatazajában; megkedveltem a viharok szilaj énekét; mint egy óriási sirálymadár, fekete szárnyaim csattogtatásával kéjelegve merültem a légi örvények közé s mellemet kitártam a magasság zúgó, süvöltő elemeinek. Az elvesztett violaszín erdők, az örökre tovatűnt kedves mezőség, ezek voltak az én haragom s szilaj kedvteléseim kútforrásai! Mintha egy drága lényt vesztettem volna el, ég, föld be volt telve bűvös nevével, s minden, minden összetört alakja fényes parányait mutatta!

Szerettem a tengert és bús, viharos zajlásait. Ott zúgtam sötét gondolataimmal mérhetlen tükre felett. Nem egyszer láttam a hajók büszke árbocát inogni s láttam kettétört kormányrudat, rongyokra mállott vitorlavásznakat. Segítettem a tengernek pusztítani, hajókat zúzni, örvényeket kavarni. Gomolyogva, villámlobogva jártam a hegy magasságú hullámok gőze közt. A vészmadarak hírül hozták nekem a tenger gondolatát s bősz terveit. Ha megfáradtam, a tenger magányos szikláira szálltam pihenni. Ott, az éles, rideg ormokon, a magasság és a mélység ítéletzajongása közt, szétdúlt szívemmel visszaemlékeztem az első ébredés rövid, de feledhetetlen kéjeire s panaszomat beleharsogtam a végtelenség végtelen sötétségébe. Egyszer – oh, mily őrület! – lerohantam a magasból a tenger tajtékzó, fodros örvényei közé. Azt akartam, hogy a háborgó víz csókja és ölelése semmisítsen meg. Ah, mily őrjöngő, rettenetes lázzal ölelt magához a mélység, a tenger hullámkarjai! Hogy szaggatott, hogy ölt az a szilaj csók! Az örvény ujjongott, a vészmadarak vijjogtak, a levegő csattogott, s a förgeteg harsogása mérföldekre hangzott…

Oh, de a tenger mégis nagyon kíméletes volt; tovább hagyott élni nyomorommal és rongyaimmal. A gyilkos ölelkezés után megtépve szálltam tovább az űr sivatag legén… zúgva siettem át az óceán fölött, s egy kopár, fátlan, virágtalan lapály kövei közé temettem arcomat. Az jó hely volt nekem. Egész lényem, könnyekké töredezett, minden szenvedésem, fájdalmam megolvadt, s nem látva senkitől, nem gúnyolva senki által, távol a violaszín erdőktől s ama kedves mezőség virágaitól csöndesen, panasztalan haltam el emlékeimmel együtt.

Hogy kerültem ide, önhöz, s ily egészen más alakban? Fölrázott a vész, a természet magasabb hatalmai, elhoztak a viharok, új létre kellett ébrednem tisztább tudattal, magasabb vágyakkal, szilajabb szenvedélyekkel. Az álomélet tragédiáját egy új tragédia váltja fel; a regék ködalakjai, az allegóriák árnyképei, a mythos kísértetlelkei kibontakoznak a távol világok gőzköréből s alakot öltenek, látható, élő, eleven vonásokat hordanak, köztünk járnak, itt vannak a süppedékes valóság ingoványain, de ezer közül egy emlékszik vissza múltjára, s az is csak álmokat tud elbeszélni.

Nos, hisz babonáimban? Haragszik még a fellegekre? Nézze csak, havaz! Mily kuszáltan, össze-visszán gomolyognak, kavarognak a homályos légben ez apró, fehér lepkeszárnyak, megannyi szabadon ingó-lengő felhőgondolat! Tapsolja meg a magasság e szeszélyes játékait, e bohó viaskodást, mit hópelyhekbe öltözött tündérkék folytatnak ott künn jókedvűleg, s ne gondoljon arra, hogy a szegény felhő haldoklik ezalatt. Csak gyötörjön mosolyával, így mosolyogtak egykor ama bűvös mezők is felém, melyektől aztán végképp elszakadtam. Amit a felhő átálmodott, azt most végigéli. Úgy félek öntől, s e  bősz tekintet varázsától, mely – mint a lidércfény – megrontotta eszemet, elvette látásomat. Ha majd könnyezni látom e ragyogó, gyilkos szemeket: akkor megbékülök s megáldom ama titkos kezet, mely kiemelt a boldogító semmiségből. ah, a felhők sorsa szép, de én többé mégsem szeretnék úgy meghalni, mint a fellegek! 

Forrás: Endrődi Sándor: Falusi álmok Bp., 1875.