2018. máj. 21.

Ilon: Isten hozzád!




Bár örökké látni foglak,
Mert szüntelen gondolok rád;
El nem válok soha tőled,
Mégis, mégis… isten hozzád!

Oh, nem a könyörtelen sors,
Nem a beérhetlen távol,
Nem az élet, nem a halál –
Nem az választ el egymástól.

Van reménye a távolnak,
A halálnak támadása,
Hit vigasztal a balsorsban - -
- Nem ez szivünk szakadása!

Mondd nekem majd, hogy enyém vagy,
Hogy szeretsz… leborulok rád,
Véghetetlen fájdalommal - -
S azt felelem: isten hozzád!

Feltámadás van a sirban,
Újulás a természetben;
Csak az veszett el örökre,
A mit benned én vesztettem.

S én elhagyni még sem tudlak,
Hozzád járok, és rád nézek,
Szótalan és iszonyun, mint
Gyilkosra a kisértet.

S valami fáj mindkettőnknek
Neked a bűn, nekem a vád, -
Nem hiszek már többé benned,
Hűtlen sziv te… Isten hozzád!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Malvina: Vándorszellem az én lelkem…




Vándorszellem az én lelkem,
Bolyongó és setét,
Bujdokolva járja át a
Föld végtelen körét.

És ugy vergődik egyedül
Elhagyott téreken,
És hol a búbánat honol,
Szenvedni ott terem.

Csillag volt e szellem egykor,
Fönn a magas egen,
S ott ragyogott, tündökölve,
A földhöz idegen.

Hajh, de végre hulló csillag
Lett az én csillagom,
Fénye nem kisér már többé
Zarándok-utamon.

Ekkor lelkem virágba szállt,
A völgynek mély ölén,
S – féreg őrölt a hervadó
Virágnak törzsökén!..

Kis madárka lett belőlem,
S olyan bús lőn dalom,
Ott daloltam magánosan
Puszta sirormokon.

S bár mi hűn eléneklém a
Megtört szivnek baját,
Nem viszhangozá távol bércz
A madár bús dalát.

Eztán magyar- és költővé
Teremte Istenem,
S e végcsapástól megtörött
Roskadó szellemem.

Mert a virágnak csak féreg
Rágódott sziverén,
S csak kőszikla nem indult meg
A madár énekén.

Most kigyónál mardosóbbá
Lőn szivem fájdalma,
Nem csak egyedül szenvedek,
Nagy ezrek bánata.

S ha fölveszem a lantot, rajt’
Elzengni bánatom,
Emberek milliói közt
Elhangzik bús dalom!

Vándorszellem az én lelkem,
Bolyongó és setét,
Bujdokolva járja át a
Föld végtelen körét!...

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.


Dalma: Átok és bocsánat




Bősz vihar, vedd szárnyaidra,
S vidd magaddal átkimat!
S bérczen tul a hűtelenre
Mindegyiket sujtsd le rendre,
Míg lerogy a kín miatt.

Minden, a mi néki kedves,
Ezután gyötörje őt,
S álmaimban, vádlóképen,
Megjelenjen halvány képem,
Rémitve a hitszegőt!

Oh, mit ér, ha kínhalállal
Múlik is ki élete?
És mi enyhet hozna búmra?
Tört szivem nem éled ujra;
Nincs a multnak kezdete!

Nem, nem, oh ne halljad isten!
A mi szörnyüt monda szám;
Hiszen a kínos jelenben
A  m u l t  képe tán még szebben
Tűn fel, mint volt hajdanán.

Túl a bérczen lengő szellő,
Vidd magaddal sohajom;
Néki, ki volt e sziv üdve,
Legyen e sohajban küldve
Végszavam – bocsánatom!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Sarolta: Románcz




Busul az ifju királyné,
Nyugalmát nem leli…
Meglátta a szép dalnokot,
Meglátta – s szereti.

A dalnok ihlett hurjain
Búbánatot zeneg,
Mert a bájos királyhölgyért
Szive majd megreped.

Némán szenved a királyné…
A dalnok búja rengeteg;
S  e g y  vágya van mindkettőnek:
Hogy a  m á s i k  ne tudja meg.

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Gizella: Édes szivem…




Édes szivem, viseld magad okosan,
Ha közelit ő, ne verj oly hangosan,
Hisz jól tudod, hogy el kell őt feledned,
A ki egykor mindened volt, - mindened!

Elfeledni – könnyü ezt kimondani,
De hol a sziv, mely el birja hordani?
A mely szivbe tanyát üt a szerelem,
Az olyan sziv elfeledni képtelen.

Hütelen lett, - és én mégis szeretem,
Gyógyithatlan seb szűmben a szerelem!
Őt fogom én mindörökre szeretni,
Szerelemben fog szivem megrepedni!

Jól tudom ezt, és küzdtem is eleget,
De a szivem csak azt mondá: nem lehet!
S bár halálom okozója: szerelem,
Boldogit az a tudat, hogy: szeretem.

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Kalmár Róza: Elhagyott tájamhoz



- Salamon Marinak, rácz-almási emlékül –

Kedves szép vidékem,
Téged is elhagylak,
Mint ősszel a vándor-
Madarak elhagynak.

De ezek tavasszal
Visszajőnek ujra,
Én pedig sohasem –
Bús szivem azt súgja.

Látom a domb fölött
A kedves hajlékot,
Melyben annyi édes
Érzés boldogitott.

Az is eltünik már
Lassankint előlem,
Mintha sürü felhő
Takarná el tőlem.

Pedig nem felhőnek
Fátyla terül rája,
Szememet boritá
El a könnyek árja.

Érzem, hogy örökre
Távozom el tőled,
Talán még csak hirt sem
Hallhatok felőled.

Látom meg a magas
Toronynak keresztjét,
Mely a napsugártól
Vakitó fényt vet szét.

Bénitó fájdalom
Szoritja keblemet,
Most, midőn még látom,
Szép vidék, képedet.

Hátha majd nem látom!
Mi vigasztal engem? –
Visszaszállok hozzád
Gyakran képzeletben

Távozásom ugy fáj,
Testem, lelkem görnyed,
Kebelemben bánat,
Szemeimben könnyek!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Stoy Teréz: Régi képek




Borong a táj az esti szürkületben,
És elmult évek halvány árnya lebben,
- A mint ködébe néz tekintetem;
A régi képek mind előmbetünnek,
Egykoron szép reményi a jövőnek,
Szétárad fényök egész lényemen.

Üdv rátok kedves régi képek,
S hála, hogy egyszer még visszajövétek.
- Olyan rideg már ugyis e kebel!
Az isten küldött jótevő szellemként,
Hogy egy időre enyhitsétek a kint,
S édes álomba ringassatok el.

Csudálkoztok, igy szemlélvén valómat,
S gondoljátok: „Bánat mereng le rólad,
Ábrándos lelkü fiatal leány!
Ez a jövendő, a mit lelked látott,
A mely után oly hő örömmel vágyott?
Ez-e sorsod évek fordulatán?!”

Ne szóljatok, az istenért, ne erről!
Csak most ne, most ne többet a jelenről,
Andalitó álom borul reám.
Ugy érzem, mintha homlokom kerülne,
S keblembe felejtett boldogság ülne,
Oh hagyjatok… oly rég nem álmodám!

Előttem a mult… Árnyas fáknak alján,
Kicsiny virágok, egymásra hajolván
Bűv-illatár leng minden levelen…
Langy esti szél suhan a virágokon;
Azok susognak; gyönyörrel hallgatom:
Beszédjök élet, ábránd, szerelem.

És ő, és ő? itt ül mellettem, érzem
Szemem szemén, kezem nyugszik kezében,
Epedve nézi, mily boldog vagyok.
Puha érintése bársony kezének,
Szelid nézése ragyogó szemének
Mutatják, hogy érzi, mit gondolok.

És most karöltve vezet az oltárhoz,
Leborulunk az oltár zsámolyához
És esküszünk a szent kereszt előtt,
Hogy mind a halálig egymást el nem hagyjuk;
Hű lesz szerelmünk, istennek fogadjuk,
Szeretjük egymást mindenek fölött.

Aztán elhagyjuk az oltár hajlokát
És el a szülői háznak csarnokát,
Hű kedvesem magával elviszen,
S messze folyó mentén csendes kis házban
Eltünt örömben, élünk boldogságban;
Halandónak nagyobb üdv nem terem.

Együtt járunk az őserdők mélyében,
Szedünk virágot a viruló réten,
Ó a természet titkára tanit,
S midőn esik a tájra végsugara
A húnyó napnak, estharang szavára
Haza visszük a rét virágait.

Ott a hűségnek másik példaképe,
Egy jó leányka, hűséges cselédke
Egyszerü estebéddel vár reánk,
A mint fogyasztjuk, közbe-közbe nézve
Boldog szerelemmel egymás szemébe,
„Boldog vagyok!” – mintha csak mondanánk.

Mindig sötétebb, és sötétebb lészen,
Míg végre beáll az éj egészen,
Az álom karja, érzem, átölel…
- Ah, de csalódás! Ébrenlét nem álom,
Ismét itt vagyok ezen a világon…
A régi képek gyorsan tünnek el.

Isten veletek, kedves régi képek!
S hála, hogy egyszer még ismét eljövétek,
Midőn ugy vérzik, ugy fáj e kebel.
Az isten köldött jótevő szellemként,
Hogy egy időre enyhitsétek a kint
S édes álomba ringassatok el!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.


Pichler Vilma: Ne tessem én…



Ne tessen én, ne senkinek,
Csak teneked tessem.
Ne szeressen senki, senki,
Csak te  s z e r e s s  engem.

Legyek szegényebb, mint vagyok,
Üldözzön mindenki,
Téged birva dúsgazdag és
Boldog fogok lenni.

A te szerelmed énnekem,
Mindent, mindent adhat,
E világon téged semmi,
Senki nem pótolhat.

Te vagy minden szivverésem,
Te vagy gondolatom,
Akkor is, ha imádkozom
Neved zeng ajkamon.

A csillagos eget is csak
Teérted szeretem
Mert két fényes csillag ragyog
Szemednek tükrében.

És a földet virágival,
Mert rózsa az ajkad,
S a midőn szólsz, zengő illat
Minden, minden szavad.

Ha te nem volnál, egy perczig
Sem kivánnék élni,
De ha nem birhatlak, jöjj… és
Siromhoz kisérj ki!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Lithvay Viktória (1846-?): Rónaságon…



Rónaságon álló
Terebélyes tölgyfa –
Mindig nő, ágait
Mind messzebbre nyujtja.

S minél magasbbra nő,
Annál nagyobb árnya.
Annál több madár száll
Dalolni reája.

Forró szerelmem is
Minél nagyobbra nő:
Annál több búja van,
S ajkamra több dal jó!

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Dalma: A boldogság



Olykor álmaimban
Megjelensz nekem,
S én feléd kinyujtom
Reszkető kezem.

Oh, de csába képed
Gyorsan ellebeg;
- A rideg valóra
Visszahí a regg.

Lombos erdő környez,
S rózsa-illat ár,
S szivem elkábulva
Rejtekébe zár.

Eltünt a liget már,
S az illat is el…
- Fáj szivem s szemembe
Forró könny szökel.

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.

Pichler Vilma (1842-1873): Hallgat a lant





Hallgat a lant,
Hallgat mélyen, mélyen…
Hallgatása
Oh be fáj énnékem!
Érinteni
Húrjait úgy félek,
Hogy ölni fog,
Mit zengnék, az ének.

Ah! de kinek
Érező szivére
Lemosolyg
A lant istennője:
mint forrás, mit
Vak sötétség takart,
Kebléből a
Dal sirva fölfakad.

Föl tehát, föl!
Zengj lant, bármi búsan!
Olvadjon el
Lelkem is dalodban;
Ha bár minden
Húrod meg is szakad
S vele szivem: -
Csak dalt, csak dalt hallajk!

Ragadj, ragadj
Költészet, szárnyadon;
Szebb világ az,
Melybe szellemed von…
Szenvedés közt
Vezet a dalút bár,
Oh de ott rám
Mennyei vigasz vár.

Forrás: Magyar nők Évkönyve IV. évf. 1864. – Pest, 1863.