2014. nov. 27.

Gróf Teleki Ferencz: Vigasztalás


BÜRGER UTÁN SZABADON

Te! kit sokszor kimondhatlan
Fájdalomba merít az,
Hogy ok nélkül a méltatlan
Irigy nyelve rágalmaz.

Halld barátod enyhe szavát,
Midőn vérez a marás:
„A gyümölcsnek is csak javát
Szokta rágni a darázs.


Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Rozáliához


GYENGÉLKEDÉSEKOR


Szelíd Rózsa! ki szép neved
Vőd a tavasz kezéből,
A Teremtő külde téged
Angyalai köréből.

Liliommal vetélkedő
Ifjúságod harmatja.
S most ah, kedves! hogy szenvedő
Orczád azt mint borítja!

Nagy ragyogó szemed tüzét
A szelídség emeli,
Mindent győző hatalmát, két
Pillantója neveli.

Fejér arczod árnyékozó
Setét bársony hajadnak
Minden fürtjén, kivigyázó
Szerelemkék lappangnak.

Szép, ajakid mosolygása.
Boldog a ki látja ezt,
Mint a hajnal hasadása
Minden csendet felébreszt.

Ha állsz dísszel és keccsel bír
Illő deli növésed:
Ha jársz mint a könnyü zefir
Suhog lebeg lépésed.

De felejti kellemeit
Gratiájit testednek,
A ki tudja érdemeit
Szép érzésü szivednek.

Mert olly bőven a mit oszta
A kedvező sors neked,
Azt még felebb haladtatta
Neveltetési éked.

Szép bimbait bő kezével
Adá hinté az ég rád,
S virágzatba bölcs eszével
Fejtette ki jó anyád.

Nincsen szózat melly festhesse
Tökéletes képedet;
S nincsen kebel melly nézhesse
Mozdulatlan, kecsedet.

Angyal! kiben a szép lélek
A szép testet emeli,
Nemes szíved a míg élek
Lelkem híven tiszteli.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Imádság



Előtted, kié menny, föld, s a csillagos ég,
Borulok le forrón szerető szívemmel,
Hozzád foghatatlan szentséges Istenség!
Emelem tégedet kereső lelkem fel.
Kinek mérhetetlen bölcs általlátása
Számtalan világnak rendelt útat mére,
És kinek atyai hív gondoskodása
Vigyáz az egy napot élő férgecskére,
Téged oh imádott s szeretett jó atyám!
Buzgón hiszen szívem és örömmel vall szám.

A Te teremtésed s gyermeked vagyok én
Szentséges képedre alkottál engem Te!
Boldog az én lelkem mert Téged megértvén,
Szerető védelmét benned megismérte;
A mit hozzád érzek azt szó fel nem éri,
Nagy uram! hív atyám! alkotó Istenem!
De mindent átlátó szent szemed isméri,
Hogy kész vagyok neked áldozni mindenem.
Oh tekints hát most rám irgalmad szemével.
Midőn gondolatim hozzád emelem fel.

Minden szépnek s jónak teremtő kútfeje!
Feléd törekedik tisztult akaratom,
De ah igen gyenge lágy szivem ereje
Midőn el elragad földi indulatom.
Éltessed jó atyám szent lelked lelkemben,
Hogy a jót áltlássam s kövessem örömmel;
Légy gyámol vezérem hánykodó éltemben,
Hogy jó gazda légyek e földi időmmel,
S feláldozván képzelt mulandó kényeim,
Az örökös legyen azok helyett enyim.


Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Mi könnyebb?



Tiszta forrást, melly belé folyt
Öblébe a tengernek,
Minden cseppig elválasztva
Majd könnyebben kimernek;

Mint e világ közepéből
Lelhetni csak egy szivet,
Kinek holtig, ábrázatja
Soha kettős színt nem vet.

Ceylon gyöngyös szigetének
Halásza feltalálja
Majd hamarább azon szemet,
Melly a gyöngyök királya.

Mintsem hogy csak egy szivvel bár
Egyesülj olly érzéssel,
Kivel, akárhogy jár sorsod,
Szent lánczod nem szakad el.

Hogy a fenyő czedrushoz ér
Azt hamarább meglátod,
Mint bár hosszas életedben
Csak egy igaz barátod.

Szépet másnál s hűt ne keress,
Ha kerested hadd abban, -
A szép s hű csak úgy sükeres
Ha felleled magadban.


Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Mi?



Sokszor kérdem tusakodva
Mikor ülök gondolkodva,
Emmi? vétek-e vagy nem,
Hozzád titkos szerelmem?

S azt állitja mindig eszem,
Hogy ezzel én nem vétkezem,
A minek az megvallja:
Kinos kedves nyavalya.

Hogy ez teher s gyógyíthatlan
Már az való s tagadhatlan,
De nyavalya és vétek,
Hogy mindegy, ne higyjétek.

Gyógyulásom be szeretném!
Csak orvosom fellelhetném.
De ezeret kérdezek
S még is vakon evezek.

S ha gyógyulnom lehetetlen,
Ne légy te is olly kegyetlen,
Oh imádott tündér leány!
Lehetetlent ne kívánj!


Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Álom



Midőn terhes esetemmel
Nyugtom fel nem találom,
Hozzád jövök kérésemmel,
Csendesits le jó álom.

Csendesitsd le bájlásoddal
Kinnal teljes mellemet,
Édesdeden fátyoloddal
Fedd el könyes szememet.

Setét szárnyad árnyékában
Képedet ha ölelem,
Nyájos álmok országában
Kért nyugalmam fellelem.

A mit a sors vad végzése
Olly irigyül megtagad,
Ecsetednek bájfestése
Ahhoz játszva felragad.

Édes álom! e versében
áldoz neked egy bús szív,
Kinek zajos életében
Egyedül te vagy még hív.


Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

2014. nov. 24.

Justh Zsigmond: Zana Zsuzsi megtérése



Határozottan nem fiatal már többé. Ott, a szemei alatt azok a ráncok, viharos évek jelei. Sápadt a homloka, pofacsontjai kiállanak, szemei bágyadtak, hiába a festék.

Mit tegyen? Hogy jelenjen meg színe előtt? Úgy talán, mint ahogy tíz hosszú esztendeje él? Olyan ruhákban, olyan rózsákkal a két orcáján? Olyan jó füvektől illatozóan? Hiszen így tán felrúgja.

Vagy úgy, mint ahogy most áll a tükör előtt... öregen, fáradtan. Így tán még meg is szánja.

Jobb amúgy. Nem, nem szánalom kell neki, valami egészen más.

Piros muskátlit tűzött a bal fül mellé, selyemkendővel kötötte be a fejét, arany karikafüggőt akasztott a két fülébe, arany gyöngyöt a nyakára. Szegedi bársonytopán a piros harisnyás lábán, suhogó selyemszoknya, aranyos pruszlik a termetén.

Ilyen volt a duhaj Zana Zsuzsi azóta, amióta ott hagyta az urát, s utánament a Gyulai Ádámnak.

Ilyen viganót hordott hétköz- és ünnepnapon, ilyen viganóban borult a huszárok keblére, ilyen viganóban ment el a zsandárok után Orosházára, ilyenben muzsikáltatta végig magát széles jókedvében a gyopárhalmi nagy utcán, öt legény oldalán.

Mikor is vett magára először ilyen viganót? Emlékszik még rá jól.

Kikönyökölt a házikó ablakán, s belebámult a leszálló esthomályba.

Emlékezett.

Hamvasszürke volt az ég alja, csak itt-ott pettyezte ki egy rózsapiros bárányfelhő.

A távoli Kopog harangja ide hallatszott. Az ablaka előtt libapásztorok ballagtak lassan hazafelé a faluba, hazahajtva a jószágot a pusztáról. Most egy csikós legény ügetett el az ablaka előtt. Dalolt. "Csak a babám ne forduljon el tőlem!"

Egyet rikkantott, aztán bekiáltott valamit a Zana Zsuzsi portájába.

A menyecske nem felelt rá semmit, visszahúzódott a muskátlis ablakból, maga sem tudta, miért, de összébb húzta a selyemkendőt a keblén.

Késő már, Zana Zsuzsi, késő a szemérem, késő a bánat.

Szomory Dezső: Séta a temetőben



Hát meghalt Kerbán Ferenc; hihetetlen.Ha nem jártam volna ott a halottas-házban, a koporsója körül, ha nem láttam volna kiterítve abban a mélységes, megremegtető nyugalmasságban, igazán nem hinném. De így... már tartották készen a koporsó fedelét, elmentenek a mosdatói, elmentenek a mosdató-szerekkel; jött a tömjén, s a tömjénfüstben mint láthatatlan máglyán, a pap, s csipkésen, piros ruhában a ministrálógyermekek. A ministráló-gyermekek, akiknek játék a halál, játék a tömjénfüst vidám himbálása. Vidám himbálás és szomorúság a Kerbán Ferenc ravatalánál. Szomorúság minden, és mégis... mintha ügyetlenség volna a halála...

Egyszerűen meghűlt. Nagyon könnyű hűlés. Hívtak orvost hozzá, azt mondta, gyógyszerre sincs szükség. Forró teát igyék... az asszony csinálta. Engedte volna másnak?... Maga vitte a férje ágyához, maga öntötte belé; úgy folyt az asszony ajkáról a férfiéra, forróbb volt így, édesebb is bizonyára.

Hát jobban lett Kerbán Ferenc... úgy lett minden, amint eddig vala, úgy lett minden, úgy is marad örökké. Így gondolták mind a ketten: férj is, feleség is. Fájdalom, hogy mást is gondolt Kerbán Ferenc ott a betegágyon... Holnap lesz három esztendeje, hogy jöttek ki a templomból... búgott utánok széles éneke az orgonának, akkor is hallották, amikor már odahaza valának. Hallották örökkön, mind a három esztendő alatt: olyan vala az életök, mintha tegnap esküdtek volna. S maga volt a széles szerencse ez a széles ének. Szegény, csupasz madár volt mind a kettő: Márta is, a férje is. Aztán megtollasodtak. Akik nem hisznek a szerencsében, azt mondják: a munka volt. Igaz... Kerbán Ferenc dolgozott, gép vala ő teljességgel. Szórta a munkát ez a gép, s nyelte a pénzt magába. Kis boltja vala kezdetben, nagy raktára később. Eladni eladott mindenfélét; ám bevenni csak pénzt vett be. Egyebekként a tőzsdére is eljárt. Így lett háza, így lett fényesség is körülötte.

S fényesség az asszony körül. Megváltozott a szegény leány, csak a szíve maradt szerelmes. A gazdagság melegében még melegebben szerették egymást. Egyedül valának, gyermekök nem született, hát egymást érte, egyedül egymást, minden érzése a szivöknek.

Mélységes, nagy szerelem vala, mint mélységes nyugalmasság most, ott a Kerbán Ferenc arcán. Mert körülötte nincsen nyugalmasság. A pap mintha énekelne; a ministráns-gyermekek is mintha énekelnének. Dal a gyászban, a fojtogató, hideg gyászban... A koszorúk mintha megfagytak vón benne, megfagytak úgy, hogy élőnek maradt meg minden virág, minden szirom. A nagy gyertyák meg égnek buta lánggal... ezek mit sem tudnak a gyászról, a Kerbán Ferenc haláláról. Mozdulatlan mindenik; tisztára, mintha festve volna.

És nincs nyugalmasság, mert jajveszékel az asszony, a szerelmetes Márta, aki a tehát hozta és adta a betegnek. A szép arca eltorzult egészen... csúnya asszony, félelmetes is talán. Aki látja, azt hiszi, megőrült... a szívével mintha az agyveleje is meg akarna szakadni. Rémséges tudás: ő adta a halált, meleg szájból, forró ajakról a férjének, a Ferencnek, az édesnek... az édesnek... Tépi a haját, belevágja a körmeit a nyakába - marad egy apró félhold vérből a nyakán. Védi magát kétségbeesve... mintha gyanúsítanák már, mintha vádolnák már komoly képű, törvényszéki urak. Egy pillanatra csend - teljességgel néma az asszony fuldoklása. A szeme kinyílt kerekre... rámered a Ferenc arcára. Olyan szelíd, olyan nyugodt, olyan mélységesen meg van halva.

Hát vége van a vádnak is. Egyszerűen ügyetlenség a halála. Már jobban volt... úgy lehetett volna minden, amint eddig vala, úgy is maradhatott vón örökké. Fájdalom, hogy mást is gondolt Kerbán Ferenc a betegágyon. Holnap lesz három esztendeje, hogy jöttek ki a templomból... meg kell lepnie az asszonyt. Felkelt, úgy érezte, hogy teljességgel egészséges. Márta is odajárt az ünnepi ajándékért. Feleség a férjnek, férj a feleségnek. Mentek más-más irányba, másképp is jöttek vissza. Tél volt, az asszony csak úgy égett a hideg szél, az egészség pírjától; tél volt, a férfi csak úgy égett a hideg szél, a láz pírjától...

2014. nov. 23.

Gozsdu Elek: Őszi eső

Gozsdu Elek - Kernstok Károly alkotása 1905
Forrás: wikipedia.org


Lilinek hívták, és éppen negyvenéves volt. Azt hitte volt mindig, hogy az a negyvenedik év valami utolérhetlen távolban van valahol, hogy ő azt sohasem éri meg, azért hát vidám volt az utolsó napig.

A születése napját, a csontos, szürke fejű férjén kívül, alig tudta valaki - de széles jókedvében, örökös szórakozásai közben ez is elfelejtette néha.

Szomorú, borús októberi nap ez a mai. A falkavadászat is elmaradt. Lili a kis szalon ablakán át látja, amint a sűrűn szitáló, apró esőcseppek összefolynak a szemben levő kis háztető palatábláin, s hallja, amint egyhangú locsogással végigszalad a víz az ereszen.

Az a kicsi égbolt, amit a nehéz selyemfüggönyök között lát - szürke, és szitázó, apró szemű eső csak esik, esik szüntelenül. Kitekint az ablakon, s látja az embereket, amint a vizes, fényes aszfalton, behúzott nyakkal, ázva-fázva, csepegő esernyők alatt rohannak.

Esős, hideg, bús őszi nap! Lili leverten, kedvetlenül ült vissza a színgazdag szőnyeggel leborított kicsi díványra - s úgy érezte, hogy ma nagyon nyomja valami a lelkét, hogy ma nagyon szeretne sírni.

Látogatást nem vár, ma egyedül marad, teljesen egyedül.

Szokása ellenére, ma nem festette ki az arcát, nem sütötte fel a frou-frou-ját, és fekete ruhát vett magára. Az egész dísz, ami rajta van, az a fehér csipkepompa, mely a nyakát, mellét szépíti.

Kiss József: Amikor csak irtál...

Kiss József


Amikor csak irtál
Próféta-ecsettel,
Pörbe szállva velünk,
Szegény nemzeteddel:
Úgy éreztük, mintha
Intő kezed árnya
Itt lebegne rajtunk
És reánk vigyázna.

Most, hogy levél helyett
Haza jössz im magad,
Hármas koporsóban
Halálos zár alatt:
Az aggasztó csöndben
Elkezdünk remegni:
Mintha most már reánk
Nem vigyázna senki!

Forrás: A Hét  1894., V évf.

Tolnai Lajos: Amanda meghalt... Tudja?

Tolnai Lajos


Kora tavasz volt még. Kemény márciusi szelek fúttak, de azért a városi főorvos úr, akinek a Paradicsomkert vendéglőse távolról vagy közelről rokona lehetett, a legnagyobb hévvel pártolta a Mérnök-egylet azon indítványát, mely szerint az ismerkedési estély részben a Paradicsom belsejében, részben az udvarán és parkjában történjék.

A mérnök urak életük legszebb részét úgyis künn a szabadban töltik.

Az ünnepélyrendező bizottság nagy zajjal, fenyegetésekkel és szavazattöbbséggel csakugyan a Paradicsomot tűzte a zászlajára.

Természetesen a kisebbség, jogainak éppenségben tartása végett, de meg ennek a pártnak régtől fogva más kocsmában volt a rendes kuglizója - felírt egy hírneves mérnökhöz Budapestre, hogy kijelentésszerű levélben kegyeskedjék nyilatkozni, vajon a Vörös Páva vagy a rossz hírű Paradicsomkert találkozik-e legszentebb elveivel?

Forrtak a pártok, és a két vendéglős kegyetlen harcra készült. Törvényszékek, iskolák, adóhivatalok, tanácsi ülések, dalárdák, nőegyletek, tűzoltók egyébről se beszéltek a levél megérkeztéig, mint arról, hogy az oraculum mit mond.

A főorvos úr titkon a legfinomabb Brázay sós-borszesszel szolgált a köszvényes főtekintélynek, és kéz alatt kiadta az utasítást a Paradicsom pártnak, hogy fogjon hozzá lelkesen a bevásárlásokhoz. Malac legyen fölös számmal.

Azonban hogy történt, hogy nem történt: a főtekintély remek nyilatkozatában a kisebbségi töredékhez állott, s a Pávának adott előnyt.

Ignotus: Szerelmes levelek



I.
Te bálba mentél, én rád gondolok:
Az ajkad, édes, kire mosolyog?
A pillantásod, édes, kin veszett?
Kinek kezében van kicsiny kezed?

Veled mulat megannyi idegen,
Ki lett közülök úr a sziveden?
Benn zene szól, mig künn sivít a szél -
Meglelted-e azt, akit keresél?

Legyen megáldva, aki megszeret,
Élessze ujra holt jó kedvedet,
- Duzzadt erőben tartsa isten őt,
Hogy kellemessé tegye a jövőd'.

S h a orra hosszú és a lába görbe,
Ne nézzen akkor sohasem tükörbe,
Zsebébe, mondja Sekszpír, pénzt tegyen,
A homlokán szarvakra hely legyen.

Legyen az orrán arany csiptető,
S fejében mentűl kevesebb velő,
Folyjon vele mindvégig jól a dolgod,
Egyszóval, édes, legyél vele boldog!

II.
Szereti nagysád a nyugalmat?
Nos, éntőlem már nyugton alhat,
Félve ne álljon arra készen,
Hogy magam érte elemésszem.
Kinőttem abból, higgye meg,
Hogy asszony bolondja legyek,
S okos vagyok én arra szörnyen,
Hogy magam' asszonyért megöljem.
A fogam már nem egyre válik -
Eh, egyik olyan, mint a másik.
Ez állandó, az meg szeszélyes,
Ez ártatlan, az meg veszélyes,
De egyben mindannyian egyek:
Hogy kábító gyorsan felednek.
Az ajk, melynek ma csókját ajkad issza,
S a szem, mely tegnap lázban érted égett,
Holnap közönnyel meg sem ismer téged.
Utána nézhetsz kábultan, meredten:
Ez volna az, akit tegnap szerettem?
A büszke termet, mely gőggel haladt ott:
Igaz, hogy tegnap keblemen vonaglott?
De ugy lehet, hogy oszt harmadnapon,
Ha kérem, várom, bántom, faggatom
És a nyelvem elég gyorsan pereg,
A régi szívre ujra rálelek.
Hiába feddsz, meg intesz, angyalom,
Hiába is rólad lemondanom,
Hiába könny, kérés, hűség, erény:
Meg nem halok, mig nem voltál enyém!

Forrás: A Hét 1893., IV. évf.

Jókai Mór: Kiss József barátomnak

Jókai Mór
Kiss József
 Fotók: wikipedia.org


- A Hét évtizedes évfordulója ünnepén -


Kedves Barátom!

Tudod-e, hogy mit köszönhetek én Teneked?

A feleségemet.

Mert azt ugyan hibásan írták a hírlapok, hogy én a saját színműveim és szavalmányaim alkalmával szerettem bele a művésznőbe.

Már annyi jó ízlést csak tegyen fel nálam mindenki, hogy a saját magam poétás bombasztjai s hazafias tirádái fölött nem jövök akkora extazisba, hogy a tulajdon magam Keresztelő János fejét kínáljam fel az élvezetért ajándékba.

Régibb keletű dolog ez.

Valahányszor összejöttünk: ő, a fiatal tanuló művészleány, én, a szigorú műbíró: az egy szellemi próbatét volt. Mit tanult? Mit tud? Mire képes?

Nehéz szerepeket, szavalmányokat adott elő megbírálásomra.

Volt azok között Arany János, Endrődy Sándor, Ábrányi Emil, Dóczy Lajos. De legtöbb volt  a Kiss József.

Hiszen olvastam én a Te munkáidat valamennyit. De ő megértette azokat velem. A Rab asszony, a Szomor Dani, Kincses Lázár lyánya, Roboz Ágnes, Ágota kisasszony - s valamennyi között a nekem legkedvesebb Simon Judit. (A Jehová-t hagyom legfelyül.) Így, őáltala tolmácsolva, tudtam meg csak, hogy mennyi "szív" van ezekben a Te költeményeidben. - S aki ezt a szívet meg tudta találni, aki ezt a szívet vissza tudta adni, annak magának is igaz szívvel kell megáldva lenni. Régen, nagyon régen támadt ez!

Egyszer aztán azt gondoltam magamban: "nem való ez az igaz szív a tettetések, színlelések világába, a komédiaházba; megtartom én azt magamnak."

Így lettél Te, a Te verseid által, az én sorsomnak átalakítója.

Éltessen az Isten sokáig, hogy még több emberrel is jót tehess.

Budapesten, 1899. december 3-án,

igaz barátod
JÓKAI MÓR

Forrás: A Hét 1899., VI. évf. 

2014. nov. 22.

Gellért Oszkár: Szalmaszálak (1909)



Ó fecske, bölcs kis állat, hogy elnézlek, csodállak,
Mikor, hogy sárbul épült váracskád, fészkedet,
Legyen, mi összetartsa: te csőrödben szeded
Hozzá, téglái közzé, a gyönge szalmaszálat.
Ó asszony, csak ne vess meg sok ócska, semmi-dolgot,
Kapaszkodj csak beléjök s így léssz vigyázva boldog -
Fészkünk e szalmaszálak tartják keményen össze:
Örülj, hogy valakid van, ki egy élten keresztül
Megszabadít sok apró, kényelmetlen keresztül,
Hogy van, teszem, ki fátylad a kalapodra kösse,
Ki nap-nap poharadba tölti a borodat,
Ki, ha a fejed fáradt, bús-híven borogat
S hogy van, kinek, ha gondja már torkig tornyosul,
Feje alá te tolod a karod vánkosul.