Gróf Teleki Ferencz: Imádság

Előtted, kié menny, föld, s a csillagos ég,

Borulok le forrón szerető szívemmel,

Hozzád foghatatlan szentséges Istenség!

Emelem tégedet kereső lelkem fel.

Kinek mérhetetlen bölcs általlátása

Számtalan világnak rendelt útat mére,

És kinek atyai hív gondoskodása

Vigyáz az egy napot élő férgecskére,

Téged oh imádott s szeretett jó atyám!

Buzgón hiszen szívem és örömmel vall szám.

A Te teremtésed s gyermeked vagyok én

Szentséges képedre alkottál engem Te!

Boldog az én lelkem mert Téged megértvén,

Szerető védelmét benned megismérte;

A mit hozzád érzek azt szó fel nem éri,

Nagy uram! hív atyám! alkotó Istenem!

De mindent átlátó szent szemed isméri,

Hogy kész vagyok neked áldozni mindenem.

Oh tekints hát most rám irgalmad szemével.

Midőn gondolatim hozzád emelem fel.

Minden szépnek s jónak teremtő kútfeje!

Feléd törekedik tisztult akaratom,

De ah igen gyenge lágy szivem ereje

Midőn el elragad földi indulatom.

Éltessed jó atyám szent lelked lelkemben,

Hogy a jót áltlássam s kövessem örömmel;

Légy gyámol vezérem hánykodó éltemben,

Hogy jó gazda légyek e földi időmmel,

S feláldozván képzelt mulandó kényeim,

Az örökös legyen azok helyett enyim.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Mi könnyebb?

Tiszta forrást, melly belé folyt

Öblébe a tengernek,

Minden cseppig elválasztva

Majd könnyebben kimernek;

Mint e világ közepéből

Lelhetni csak egy szivet,

Kinek holtig, ábrázatja

Soha kettős színt nem vet.

Ceylon gyöngyös szigetének

Halásza feltalálja

Majd hamarább azon szemet,

Melly a gyöngyök királya.

Mintsem hogy csak egy szivvel bár

Egyesülj olly érzéssel,

Kivel, akárhogy jár sorsod,

Szent lánczod nem szakad el.

Hogy a fenyő czedrushoz ér

Azt hamarább meglátod,

Mint bár hosszas életedben

Csak egy igaz barátod.

Szépet másnál s hűt ne keress,

Ha kerested hadd abban, -

A szép s hű csak úgy sükeres

Ha felleled magadban.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Mi?

Sokszor kérdem tusakodva

Mikor ülök gondolkodva,

Emmi? vétek-e vagy nem,

Hozzád titkos szerelmem?

S azt állitja mindig eszem,

Hogy ezzel én nem vétkezem,

A minek az megvallja:

Kinos kedves nyavalya.

Hogy ez teher s gyógyíthatlan

Már az való s tagadhatlan,

De nyavalya és vétek,

Hogy mindegy, ne higyjétek.

Gyógyulásom be szeretném!

Csak orvosom fellelhetném.

De ezeret kérdezek

S még is vakon evezek.

S ha gyógyulnom lehetetlen,

Ne légy te is olly kegyetlen,

Oh imádott tündér leány!

Lehetetlent ne kívánj!

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Gróf Teleki Ferencz: Álom

Midőn terhes esetemmel

Nyugtom fel nem találom,

Hozzád jövök kérésemmel,

Csendesits le jó álom.

Csendesitsd le bájlásoddal

Kinnal teljes mellemet,

Édesdeden fátyoloddal

Fedd el könyes szememet.

Setét szárnyad árnyékában

Képedet ha ölelem,

Nyájos álmok országában

Kért nyugalmam fellelem.

A mit a sors vad végzése

Olly irigyül megtagad,

Ecsetednek bájfestése

Ahhoz játszva felragad.

Édes álom! e versében

áldoz neked egy bús szív,

Kinek zajos életében

Egyedül te vagy még hív.

Forrás: Gróf Teleki Ferencz versei, ’s nehány leveléből töredékek – Kiadta Döbrentei Gábor Budán, a’ Magyar Királyi Egyetem Nyomtatása, 1834.

Justh Zsigmond: Zana Zsuzsi megtérése

Határozottan nem fiatal már többé. Ott, a szemei alatt azok a ráncok, viharos évek jelei. Sápadt a homloka, pofacsontjai kiállanak, szemei bágyadtak, hiába a festék.

Mit tegyen? Hogy jelenjen meg színe előtt? Úgy talán, mint ahogy tíz hosszú esztendeje él? Olyan ruhákban, olyan rózsákkal a két orcáján? Olyan jó füvektől illatozóan? Hiszen így tán felrúgja.

Vagy úgy, mint ahogy most áll a tükör előtt... öregen, fáradtan. Így tán még meg is szánja.

Jobb amúgy. Nem, nem szánalom kell neki, valami egészen más.

Piros muskátlit tűzött a bal fül mellé, selyemkendővel kötötte be a fejét, arany karikafüggőt akasztott a két fülébe, arany gyöngyöt a nyakára. Szegedi bársonytopán a piros harisnyás lábán, suhogó selyemszoknya, aranyos pruszlik a termetén.

Ilyen volt a duhaj Zana Zsuzsi azóta, amióta ott hagyta az urát, s utánament a Gyulai Ádámnak.

Ilyen viganót hordott hétköz- és ünnepnapon, ilyen viganóban borult a huszárok keblére, ilyen viganóban ment el a zsandárok után Orosházára, ilyenben muzsikáltatta végig magát széles jókedvében a gyopárhalmi nagy utcán, öt legény oldalán.

Mikor is vett magára először ilyen viganót? Emlékszik még rá jól.

Kikönyökölt a házikó ablakán, s belebámult a leszálló esthomályba.

Emlékezett.

Hamvasszürke volt az ég alja, csak itt-ott pettyezte ki egy rózsapiros bárányfelhő.

A távoli Kopog harangja ide hallatszott. Az ablaka előtt libapásztorok ballagtak lassan hazafelé a faluba, hazahajtva a jószágot a pusztáról. Most egy csikós legény ügetett el az ablaka előtt. Dalolt. "Csak a babám ne forduljon el tőlem!"

Egyet rikkantott, aztán bekiáltott valamit a Zana Zsuzsi portájába.

A menyecske nem felelt rá semmit, visszahúzódott a muskátlis ablakból, maga sem tudta, miért, de összébb húzta a selyemkendőt a keblén.

Késő már, Zana Zsuzsi, késő a szemérem, késő a bánat.

Szomory Dezső: Séta a temetőben

Hát meghalt Kerbán Ferenc; hihetetlen.Ha nem jártam volna ott a halottas-házban, a koporsója körül, ha nem láttam volna kiterítve abban a mélységes, megremegtető nyugalmasságban, igazán nem hinném. De így... már tartották készen a koporsó fedelét, elmentenek a mosdatói, elmentenek a mosdató-szerekkel; jött a tömjén, s a tömjénfüstben mint láthatatlan máglyán, a pap, s csipkésen, piros ruhában a ministrálógyermekek. A ministráló-gyermekek, akiknek játék a halál, játék a tömjénfüst vidám himbálása. Vidám himbálás és szomorúság a Kerbán Ferenc ravatalánál. Szomorúság minden, és mégis... mintha ügyetlenség volna a halála...

Egyszerűen meghűlt. Nagyon könnyű hűlés. Hívtak orvost hozzá, azt mondta, gyógyszerre sincs szükség. Forró teát igyék... az asszony csinálta. Engedte volna másnak?... Maga vitte a férje ágyához, maga öntötte belé; úgy folyt az asszony ajkáról a férfiéra, forróbb volt így, édesebb is bizonyára.

Hát jobban lett Kerbán Ferenc... úgy lett minden, amint eddig vala, úgy lett minden, úgy is marad örökké. Így gondolták mind a ketten: férj is, feleség is. Fájdalom, hogy mást is gondolt Kerbán Ferenc ott a betegágyon... Holnap lesz három esztendeje, hogy jöttek ki a templomból... búgott utánok széles éneke az orgonának, akkor is hallották, amikor már odahaza valának. Hallották örökkön, mind a három esztendő alatt: olyan vala az életök, mintha tegnap esküdtek volna. S maga volt a széles szerencse ez a széles ének. Szegény, csupasz madár volt mind a kettő: Márta is, a férje is. Aztán megtollasodtak. Akik nem hisznek a szerencsében, azt mondják: a munka volt. Igaz... Kerbán Ferenc dolgozott, gép vala ő teljességgel. Szórta a munkát ez a gép, s nyelte a pénzt magába. Kis boltja vala kezdetben, nagy raktára később. Eladni eladott mindenfélét; ám bevenni csak pénzt vett be. Egyebekként a tőzsdére is eljárt. Így lett háza, így lett fényesség is körülötte.

S fényesség az asszony körül. Megváltozott a szegény leány, csak a szíve maradt szerelmes. A gazdagság melegében még melegebben szerették egymást. Egyedül valának, gyermekök nem született, hát egymást érte, egyedül egymást, minden érzése a szivöknek.

Mélységes, nagy szerelem vala, mint mélységes nyugalmasság most, ott a Kerbán Ferenc arcán. Mert körülötte nincsen nyugalmasság. A pap mintha énekelne; a ministráns-gyermekek is mintha énekelnének. Dal a gyászban, a fojtogató, hideg gyászban... A koszorúk mintha megfagytak vón benne, megfagytak úgy, hogy élőnek maradt meg minden virág, minden szirom. A nagy gyertyák meg égnek buta lánggal... ezek mit sem tudnak a gyászról, a Kerbán Ferenc haláláról. Mozdulatlan mindenik; tisztára, mintha festve volna.

És nincs nyugalmasság, mert jajveszékel az asszony, a szerelmetes Márta, aki a tehát hozta és adta a betegnek. A szép arca eltorzult egészen... csúnya asszony, félelmetes is talán. Aki látja, azt hiszi, megőrült... a szívével mintha az agyveleje is meg akarna szakadni. Rémséges tudás: ő adta a halált, meleg szájból, forró ajakról a férjének, a Ferencnek, az édesnek... az édesnek... Tépi a haját, belevágja a körmeit a nyakába - marad egy apró félhold vérből a nyakán. Védi magát kétségbeesve... mintha gyanúsítanák már, mintha vádolnák már komoly képű, törvényszéki urak. Egy pillanatra csend - teljességgel néma az asszony fuldoklása. A szeme kinyílt kerekre... rámered a Ferenc arcára. Olyan szelíd, olyan nyugodt, olyan mélységesen meg van halva.

Hát vége van a vádnak is. Egyszerűen ügyetlenség a halála. Már jobban volt... úgy lehetett volna minden, amint eddig vala, úgy is maradhatott vón örökké. Fájdalom, hogy mást is gondolt Kerbán Ferenc a betegágyon. Holnap lesz három esztendeje, hogy jöttek ki a templomból... meg kell lepnie az asszonyt. Felkelt, úgy érezte, hogy teljességgel egészséges. Márta is odajárt az ünnepi ajándékért. Feleség a férjnek, férj a feleségnek. Mentek más-más irányba, másképp is jöttek vissza. Tél volt, az asszony csak úgy égett a hideg szél, az egészség pírjától; tél volt, a férfi csak úgy égett a hideg szél, a láz pírjától...

Gozsdu Elek: Őszi eső

Gozsdu Elek - Kernstok Károly alkotása 1905

Forrás: wikipedia.org

Lilinek hívták, és éppen negyvenéves volt. Azt hitte volt mindig, hogy az a negyvenedik év valami utolérhetlen távolban van valahol, hogy ő azt sohasem éri meg, azért hát vidám volt az utolsó napig.

A születése napját, a csontos, szürke fejű férjén kívül, alig tudta valaki - de széles jókedvében, örökös szórakozásai közben ez is elfelejtette néha.

Szomorú, borús októberi nap ez a mai. A falkavadászat is elmaradt. Lili a kis szalon ablakán át látja, amint a sűrűn szitáló, apró esőcseppek összefolynak a szemben levő kis háztető palatábláin, s hallja, amint egyhangú locsogással végigszalad a víz az ereszen.

Az a kicsi égbolt, amit a nehéz selyemfüggönyök között lát - szürke, és szitázó, apró szemű eső csak esik, esik szüntelenül. Kitekint az ablakon, s látja az embereket, amint a vizes, fényes aszfalton, behúzott nyakkal, ázva-fázva, csepegő esernyők alatt rohannak.

Esős, hideg, bús őszi nap! Lili leverten, kedvetlenül ült vissza a színgazdag szőnyeggel leborított kicsi díványra - s úgy érezte, hogy ma nagyon nyomja valami a lelkét, hogy ma nagyon szeretne sírni.

Látogatást nem vár, ma egyedül marad, teljesen egyedül.

Szokása ellenére, ma nem festette ki az arcát, nem sütötte fel a frou-frou-ját, és fekete ruhát vett magára. Az egész dísz, ami rajta van, az a fehér csipkepompa, mely a nyakát, mellét szépíti.

Kiss József: Amikor csak irtál...

Kiss József

Amikor csak irtál

Próféta-ecsettel,

Pörbe szállva velünk,

Szegény nemzeteddel:

Úgy éreztük, mintha

Intő kezed árnya

Itt lebegne rajtunk

És reánk vigyázna.

Most, hogy levél helyett

Haza jössz im magad,

Hármas koporsóban

Halálos zár alatt:

Az aggasztó csöndben

Elkezdünk remegni:

Mintha most már reánk

Nem vigyázna senki!

Forrás: A Hét  1894., V évf.

Tolnai Lajos: Amanda meghalt... Tudja?

Tolnai Lajos

Kora tavasz volt még. Kemény márciusi szelek fúttak, de azért a városi főorvos úr, akinek a Paradicsomkert vendéglőse távolról vagy közelről rokona lehetett, a legnagyobb hévvel pártolta a Mérnök-egylet azon indítványát, mely szerint az ismerkedési estély részben a Paradicsom belsejében, részben az udvarán és parkjában történjék.

A mérnök urak életük legszebb részét úgyis künn a szabadban töltik.

Az ünnepélyrendező bizottság nagy zajjal, fenyegetésekkel és szavazattöbbséggel csakugyan a Paradicsomot tűzte a zászlajára.

Természetesen a kisebbség, jogainak éppenségben tartása végett, de meg ennek a pártnak régtől fogva más kocsmában volt a rendes kuglizója - felírt egy hírneves mérnökhöz Budapestre, hogy kijelentésszerű levélben kegyeskedjék nyilatkozni, vajon a Vörös Páva vagy a rossz hírű Paradicsomkert találkozik-e legszentebb elveivel?

Forrtak a pártok, és a két vendéglős kegyetlen harcra készült. Törvényszékek, iskolák, adóhivatalok, tanácsi ülések, dalárdák, nőegyletek, tűzoltók egyébről se beszéltek a levél megérkeztéig, mint arról, hogy az oraculum mit mond.

A főorvos úr titkon a legfinomabb Brázay sós-borszesszel szolgált a köszvényes főtekintélynek, és kéz alatt kiadta az utasítást a Paradicsom pártnak, hogy fogjon hozzá lelkesen a bevásárlásokhoz. Malac legyen fölös számmal.

Azonban hogy történt, hogy nem történt: a főtekintély remek nyilatkozatában a kisebbségi töredékhez állott, s a Pávának adott előnyt.

Ignotus: Szerelmes levelek

I.

Te bálba mentél, én rád gondolok:

Az ajkad, édes, kire mosolyog?

A pillantásod, édes, kin veszett?

Kinek kezében van kicsiny kezed?

Veled mulat megannyi idegen,

Ki lett közülök úr a sziveden?

Benn zene szól, mig künn sivít a szél -

Meglelted-e azt, akit keresél?

Legyen megáldva, aki megszeret,

Élessze ujra holt jó kedvedet,

- Duzzadt erőben tartsa isten őt,

Hogy kellemessé tegye a jövőd'.

S h a orra hosszú és a lába görbe,

Ne nézzen akkor sohasem tükörbe,

Zsebébe, mondja Sekszpír, pénzt tegyen,

A homlokán szarvakra hely legyen.

Legyen az orrán arany csiptető,

S fejében mentűl kevesebb velő,

Folyjon vele mindvégig jól a dolgod,

Egyszóval, édes, legyél vele boldog!

II.

Szereti nagysád a nyugalmat?

Nos, éntőlem már nyugton alhat,

Félve ne álljon arra készen,

Hogy magam érte elemésszem.

Kinőttem abból, higgye meg,

Hogy asszony bolondja legyek,

S okos vagyok én arra szörnyen,

Hogy magam' asszonyért megöljem.

A fogam már nem egyre válik -

Eh, egyik olyan, mint a másik.

Ez állandó, az meg szeszélyes,

Ez ártatlan, az meg veszélyes,

De egyben mindannyian egyek:

Hogy kábító gyorsan felednek.

Az ajk, melynek ma csókját ajkad issza,

S a szem, mely tegnap lázban érted égett,

Holnap közönnyel meg sem ismer téged.

Utána nézhetsz kábultan, meredten:

Ez volna az, akit tegnap szerettem?

A büszke termet, mely gőggel haladt ott:

Igaz, hogy tegnap keblemen vonaglott?

De ugy lehet, hogy oszt harmadnapon,

Ha kérem, várom, bántom, faggatom

És a nyelvem elég gyorsan pereg,

A régi szívre ujra rálelek.

Hiába feddsz, meg intesz, angyalom,

Hiába is rólad lemondanom,

Hiába könny, kérés, hűség, erény:

Meg nem halok, mig nem voltál enyém!

Forrás: A Hét 1893., IV. évf.

Jókai Mór: Kiss József barátomnak

Jókai Mór

Kiss József

 Fotók: wikipedia.org

- A Hét évtizedes évfordulója ünnepén -

Kedves Barátom!

Tudod-e, hogy mit köszönhetek én Teneked?

A feleségemet.

Mert azt ugyan hibásan írták a hírlapok, hogy én a saját színműveim és szavalmányaim alkalmával szerettem bele a művésznőbe.

Már annyi jó ízlést csak tegyen fel nálam mindenki, hogy a saját magam poétás bombasztjai s hazafias tirádái fölött nem jövök akkora extazisba, hogy a tulajdon magam Keresztelő János fejét kínáljam fel az élvezetért ajándékba.

Régibb keletű dolog ez.

Valahányszor összejöttünk: ő, a fiatal tanuló művészleány, én, a szigorú műbíró: az egy szellemi próbatét volt. Mit tanult? Mit tud? Mire képes?

Nehéz szerepeket, szavalmányokat adott elő megbírálásomra.

Volt azok között Arany János, Endrődy Sándor, Ábrányi Emil, Dóczy Lajos. De legtöbb volt  a Kiss József.

Hiszen olvastam én a Te munkáidat valamennyit. De ő megértette azokat velem. A Rab asszony, a Szomor Dani, Kincses Lázár lyánya, Roboz Ágnes, Ágota kisasszony - s valamennyi között a nekem legkedvesebb Simon Judit. (A Jehová-t hagyom legfelyül.) Így, őáltala tolmácsolva, tudtam meg csak, hogy mennyi "szív" van ezekben a Te költeményeidben. - S aki ezt a szívet meg tudta találni, aki ezt a szívet vissza tudta adni, annak magának is igaz szívvel kell megáldva lenni. Régen, nagyon régen támadt ez!

Egyszer aztán azt gondoltam magamban: "nem való ez az igaz szív a tettetések, színlelések világába, a komédiaházba; megtartom én azt magamnak."

Így lettél Te, a Te verseid által, az én sorsomnak átalakítója.

Éltessen az Isten sokáig, hogy még több emberrel is jót tehess.

Budapesten, 1899. december 3-án,

igaz barátod

JÓKAI MÓR

Forrás: A Hét 1899., VI. évf. 

Gellért Oszkár: Szalmaszálak (1909)

Ó fecske, bölcs kis állat, hogy elnézlek, csodállak,

Mikor, hogy sárbul épült váracskád, fészkedet,

Legyen, mi összetartsa: te csőrödben szeded

Hozzá, téglái közzé, a gyönge szalmaszálat.

Ó asszony, csak ne vess meg sok ócska, semmi-dolgot,

Kapaszkodj csak beléjök s így léssz vigyázva boldog -

Fészkünk e szalmaszálak tartják keményen össze:

Örülj, hogy valakid van, ki egy élten keresztül

Megszabadít sok apró, kényelmetlen keresztül,

Hogy van, teszem, ki fátylad a kalapodra kösse,

Ki nap-nap poharadba tölti a borodat,

Ki, ha a fejed fáradt, bús-híven borogat

S hogy van, kinek, ha gondja már torkig tornyosul,

Feje alá te tolod a karod vánkosul.

Jakab Ödön: Hogyne szeretnélek

Barabás Miklós: Enyelgés

Ha nevet egyik szem, vagy könnyektől ázik,
Szintén vele nevet, vele sír a másik:
Szomszédba fogamzott rózsabokor ága
Szerelmesen hajlik át a szomszédjára;
Fáradt madár szépen párjához simulva
Piheni keresztül lágy fészkén az éjet.
Minden szereti itt saját maga társát,
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Páros élet legszebb ezen a világon,
Vágyik is minden, hogy párjára találjon;
Még a fa is, mely tar pusztákon növekszik,
Árvaságán az is enyhítni törekszik:
Társul maga mellé árnyékát rajzolja,
Úgy űzi el a zord egyedüliséget.
S ha kedves a fának még az az árnyék is,
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Legényember sorsát magam is átéltem.
Szabad élet, de nem irigyelem mégsem:
Van, aki virágot tűzzön kalapjába,
De nincs, aki ágyát megvesse puhára;
Senkire sincs gondja, de e gondtalanság
Sokszor olyan nehéz gondot ád szivének!
Te vetted le rólam ezt a nehéz gondot:
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek.

Mondják: nyüg az asszony, ha már egyszer társunk,
Tilalmaz, hogy többé másokat is lássunk,
Mint a pásztortűz, mely, ha fellobog este,
Nem enged ellátni maga mellől messze.
De hadd korlátozza szemünket az a tűz,
Csak adjon egy kis fényt, egy kis melegséget,
Pásztor is szereti az ő pásztortüzét,
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Szerettelek én már akkor is tégedet,
Mikor igazán még nem is ismertelek,
Mikor még egyebet mit se tudtam rólad,
Csak hogy ünnepelt lány, ifju, viruló vagy.
Ki sejthette volna kincseit még akkor
A kis, falusi lány tiszta kebelének?
Most tudom én, csak most, igazán, hogy mi vagy!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Te vagy mindenem, kit semmi sem pótolhat,
Fölöttem egyedül te uralkodol csak.
Ragyoghat az égről a napvilág másnak:
Engem éj környékez, bús éj, ha nem látlak.
Szivemben tavasz van, ha mosolyod rám süt,
S ha kedved elborult: a szivemben tél lett.
Üdvöm, kárhozatom csak te lehetsz nékem!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Mikor úgy kettecskén ülünk egymás mellett,
S a boldog merengés némasága meglep,
Magamtól nem egyszer kérdezem titokban:
Vajjon én szeretlek, vagy te szeretsz jobban?
De ki mérhetné meg, hogy két feneketlen
Tenger vize közül melyik vize mélyebb?
Csak az bizonyos, hogy nagyon szeretsz te is.
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

A mi szerelmünket nem ez a föld szűlte:
Valami szebb, tisztább csillagból került le,
Miként a meteor, melyet lángra gyulladt,
Fényes töredékben egy más világ hullat.
S ha nem e föld szűlte, földiek módjára
Sír határkövénél nem is érhet véget.
Elmulhatunk mi, de megmarad szerelmünk!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Majd, ha már fed minket szomorufűz árnya,
Gazdátlan szerelmünk szétmegy a világba,
S fiatal szivekbe bélopódzva halkan:
Ujra virágzik ott egy-egy édes dalban;
Mit mi érzénk egykor, ismét rímbe csendül
Ajkán sok szerelmes lánynak és legénynek,
S dalról-dalra száll a halhatatlanságunk!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Jakab Ödön: A csalogány

csalogá

Kép forrása: http://www.kamilla-amanda.eoldal.hu/cikkek/kistestu-madarak-kepgyujtemenye-madarvilag---world-of-birds.html

 

Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólitám a jámbor csalogányt:
"Ugyan barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amíg teleltél messze déli tájon,
Nagyot fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az izlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájut,
Hangra merészet, értelemre bárgyut,
Magad se értsed, más se értse meg,
S meglásd, hogy ismét bámulják neved."

És a csalogány így felelt nekem:
"Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém,
Nem idegentől kölcsönöztem én.
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a mult emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Muló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végkép nem vész el soha,
S míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol.
Amíg e földön lesz nyár s kikelet,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dülőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép, mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
S mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi."

Jakab Ödön: Hazaszeretet

Csodálattal tölt el engem a természet,
Bár nem minden évszak vonzza lelkemet:
Búra hangol a tél sívó pusztasága,
Míg örömre gyujt a zengő kikelet;
Ámde még a tél is, ha itthon borul rám,
Idegen tavasznál kedvesebb nekem,
Mert én a hazámat, szép Magyarországot,
Az egész világnál jobban szeretem!

Nem csupán azért, mert itt ringott a bölcsőm
És porló apáim csontja itt pihen;
Még mind ezeknél is valami erősebb,
Titkos erő köti ide a szivem!
Nincs annak neve, sem határolt lakása,
Észrevétlen árad mindenből felém:
Ott lappang a földben, virágban, folyóban,
Bércek erdejében, rónák ligetén.

Ringathatták volna bölcsőmet akárhol,
Szépséges hazámtól bármi messzire:
Nyugtalan ösztönnel csak ide vágyódnám
Az édes magyar föld vidékeire;
Miként a vad, mely rab anyától született
S igazi otthonát nem ismeri még,
De azért nyomban az erdőnek iramlik,
Szülő ketrecéből mihelyest kilép.

S puszta véletlenből künn is pihenhetne,
Idegen ég alatt, apáim pora:
Fölkeresném őket, megsiratnám őket,
De ott fogni csak nem tudnának soha!
Húzhatna akárhogy a kegyelet szála:
Mit nekem ott az a parányi halom?
Mikor a hazámból óriási bércek
Integetnek át a kéklő távolon!

Nem lehet, nem lehet elszakadnom innen!
Itt maradni: élet; távozni: halál!
Inkább kell nekem a börtön magyar földje
Más ország kényelmes palotáinál!
Az én honszerelmem éber hold az égen,
Mit derűs napfényben látni sem lehet,
De mindegyre szebben tündököl, ha búsan
Alkonyodni kezd lent a mezők felett.

Nem csak a bőségben, nem csak az örömben
Szeretem, imádom ezt a földet én;
Talán még százszorta forróbban szeretném
Koldussága, gyásza setét idején!
Lehet akármilyen szánalomra méltó,
Verheti búbajjal, szégyennel az ég:
Én halálomban is hű maradok hozzá,
Amint életemben hozzá hű valék!

Feláshatja majd a vándor szél poromat
S elfúhatja messze idegenbe ki,
Csak hiába lesz mind: kegyetlen haragja
Innen azt örökre nem száműzheti;
Mert amint látom, hogy valamely másik szél
Hazám felé szállni készül csöndesen:
Felkapok hátára s újból itthon termek
Szép Magyarországon, szülőföldemen!

Jakab Ödön: Édes anyámnak

 Hojdák Gergely: Levelet olvasó nő

Kép forrása: www.asziv.hu

 

Édes anyám, te százszor áldott,
Végre megjött a várt irásod:
Kezembe' tartom leveled!
Istenem, e pár kusza sorban
Mennyi aggódás, mennyi csók van,
Mennyi jóság és szeretet!

Irod, hogy örvendsz "nagy hiremnek",
S hogy olykor szinte megszégyenled,
Olyan büszkévé tesz nevem.
Pedig szived ez egyben téved:
Nem én vagyok a büszkeséged,
Hanem te vagy ám az nekem!

Igaz, hogy írtam jó sokat már,
S egy-két különbet tán sokaknál,
Akik körültem zengenek;
De ha dalomért jár dicséret:
Csak téged illet az, csak téged
És legkevésbbé engemet.

Minden kicsinyke dal, amelyben
Hazát, szerelmet énekeltem,
Vagy örömöt és bánatot:
Mig e világra nem jövék el,
Dallamával és melegével
A szíved alatt szunnyadott.

Versimnek minden egy szakassza
A te kebledből van szakadva,
A te sajátod mindenik;
Te vagy az édeshangu szerző,
Én csak a hangszer vagyok, melyről
A dalt mások megismerik.

Dalaimból, ha többet árad
A csüggedés és méla bánat,
Mint az öröm s a jó remény:
Csak abban áll az oka ennek,
Mert a te megviselt szivednek
Öröklött búját zengem én.

S aki nem tudja ezt felőlem,
Fejét csóválja kétkedően,
S mosolyg az oktalan borún,
Mintha bámulva nézne rája,
Hogy a hegedű piros fája
Miért szól olyan szomorún?

Te vagy, te vagy, nem én a dalnok,
Az ének, melynek szavát hallod,
Ott a te szívedben fogant;
Viszhang csupán, mely rejtett völgyön
Születő szót nyilt hegytetőkön
Megsokszoroz nagy hangosan.

Ne is szeressen senki engem,
Aki kedvet lel énekemben
S tüzén a szíve felhevül;
Nagy hálátlanság volna: értem
Lobogni bármely szívnek és nem
Téged szeretni egyedül!

Ha majd dalomat itt lezengém
S künn a temető méla csendjén
Fekszem a hűvös nyoszolyát:
Még akkor is a kegyeletnek
Nem én, hanem te érdemled meg
Sirodra emlékoszlopát.