Jakab Ödön: Édes anyámnak

 Hojdák Gergely: Levelet olvasó nő

Kép forrása: www.asziv.hu

 

Édes anyám, te százszor áldott,
Végre megjött a várt irásod:
Kezembe' tartom leveled!
Istenem, e pár kusza sorban
Mennyi aggódás, mennyi csók van,
Mennyi jóság és szeretet!

Irod, hogy örvendsz "nagy hiremnek",
S hogy olykor szinte megszégyenled,
Olyan büszkévé tesz nevem.
Pedig szived ez egyben téved:
Nem én vagyok a büszkeséged,
Hanem te vagy ám az nekem!

Igaz, hogy írtam jó sokat már,
S egy-két különbet tán sokaknál,
Akik körültem zengenek;
De ha dalomért jár dicséret:
Csak téged illet az, csak téged
És legkevésbbé engemet.

Minden kicsinyke dal, amelyben
Hazát, szerelmet énekeltem,
Vagy örömöt és bánatot:
Mig e világra nem jövék el,
Dallamával és melegével
A szíved alatt szunnyadott.

Versimnek minden egy szakassza
A te kebledből van szakadva,
A te sajátod mindenik;
Te vagy az édeshangu szerző,
Én csak a hangszer vagyok, melyről
A dalt mások megismerik.

Dalaimból, ha többet árad
A csüggedés és méla bánat,
Mint az öröm s a jó remény:
Csak abban áll az oka ennek,
Mert a te megviselt szivednek
Öröklött búját zengem én.

S aki nem tudja ezt felőlem,
Fejét csóválja kétkedően,
S mosolyg az oktalan borún,
Mintha bámulva nézne rája,
Hogy a hegedű piros fája
Miért szól olyan szomorún?

Te vagy, te vagy, nem én a dalnok,
Az ének, melynek szavát hallod,
Ott a te szívedben fogant;
Viszhang csupán, mely rejtett völgyön
Születő szót nyilt hegytetőkön
Megsokszoroz nagy hangosan.

Ne is szeressen senki engem,
Aki kedvet lel énekemben
S tüzén a szíve felhevül;
Nagy hálátlanság volna: értem
Lobogni bármely szívnek és nem
Téged szeretni egyedül!

Ha majd dalomat itt lezengém
S künn a temető méla csendjén
Fekszem a hűvös nyoszolyát:
Még akkor is a kegyeletnek
Nem én, hanem te érdemled meg
Sirodra emlékoszlopát.