Jókai Mór (1825-1904): Szegény gazdagok

A romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai kultúra áramlatából.  Műveit számos nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi kiadást értek meg. „Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók” – írta róla Sőtér István, s ezzel nem becsülte túl a jelentőségét.

A szabadságharc bukása után sorra jelentek meg a nemzetet, közönséget vigasztaló, bátorító regényei és elbeszélései, ezek révén nyerte meg olvasóit, akik később is lelkes hívei maradtak. Közismert március tizenötödikei szereplése, a reformkor és a szabadságharc ábrázolása, s hosszú ideig megőrzött ellenzékisége is növelte népszerűségét. Már életében elismerés és szeretet övezte, ötvenéves írói jubileuma valóságos nemzeti ünnep, műveinek százkötetes díszkiadása, amely még a párizsi világkiállítás látványosságai között is szerepel, nemcsak az írónak, hanem az olvasóközönségnek is szóló nemzeti ajándék.

Élete, akár egy Jókai-regény, ellentétek folyamata. A komáromi szülői házban óvó-vigyázó szeretetben nevelték, s anyja szigorú gondoskodása felnőttkoráig elkísérte – ám amint szembeszegült az akaratával, s színésznővel kötött házasságot, anyai átokkal kellett szembenéznie. Lelkes, romantikusan szép ifjúkori barátságai hamar ellobbantak, még a legjobb barát, Petőfi is megtagadta. Politikai pályafutása változatosnak bizonyult: diadal és vereség hullámai kergették egymást, s még a közönség szeretetének is voltak hullámvölgyei: késő öregségében kötött második házassága után a közvélemény, amely addig írófejedelemként tisztelte, elfordult tőle.

Ars poeticájáról és írói módszereiről közvetve vagy közvetlenül több helyütt vall.

„Amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig” – írja az 1872-ben megjelent És mégis mozog a föld című regényében. A „képzelem” avagy művészi fantázia terén Jókainak valóban alig akad vetélytársa. Megjárja az a régmúltat és a távoli jövőt, a levegőeget és a föld mélyét, a világ legtávolabbi szegleteit, a lélek magaslatait és mélységeit. Ám csupán ebből, a romantikus képzeletből még Jókai sem építkezhetett. A valóságban is gyűjtötte a felhasználható építőköveket. Tervszerű anyaggyűjtő utakon járta be Itáliát, Erdélyt, a Felvidéket. Szakemberek segítségével tájékozódott, számba vette a tájakhoz fűződő mondákat, legendákat. Országszerte gyűjtötte és lapja, Az Üstökös segítségével másokkal is gyűjtötte, majd felhasználta az anekdotákat.

Ezekből a fő forrásokból táplálkozott először 1860-ban megjelent regénye, a Szegény gazdagok is. Megírásához a közvetlen indítékot az 1858 októberében lett második erdélyi útja szolgáltatta, amelynek élményeit írásos és rajzos formában adta közre a Vasárnapi Újság. A kéthetes, többnyire lóháton és gyalogszerrel megtett út során nemcsak a lenyűgöző erdélyi tájjal ismerkedett Jókai, hanem valamelyest bepillanthatott a havasi embere, az Erdélyi-érchegységben lakó románok életébe, kultúrájába is, s meghallgatta a legendás Fatia Negrával kapcsolatos hátborzongató történeteket. A Szegény gazdagok a friss élmény ízeit őrzi. A kalandregény főhőse, Fatia Negra valóban élt, s azonos volt Nopcsa László báróval, Hunyad megye főispánjával, aki pénzhamisító és aranycsempész bandát tartott főúri kastélya, Hátszeg környékén.  Az úri haramia nem a gazdagoktól rabló, szegényeket istápoló betyárok fajtájába tartozott, tetteinek egyetlen mozgatója a pénzéhség, a haszonvágy volt. Ezt vette körül Jókai a titok levegőjével. „Akiket a pénzvágy megrontott, boldogtalanok lesznek” – a romantikának ezt a kedvelt erkölcsi tanulságát bizonyítja a regény, amelyet Arany János különös figyelmére méltatott: „Annyi benne az erő, kellem és varázs, amennyit csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk” – írta róla.

Jókai mindig a legidőszerűbb feladatokat vállalta magára. Az elnyomatás korában a nemzet vigasztalója volt, a kiegyezés után mint ellenzéki képviselő a sérelmek orvoslásáért küzdött. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékait az önálló hadsereg a független gazdasági élet megteremtésében és a hazai kultúra fellendítésében látta. Ezeket a célokat szolgálják e korszaknak – alkotói fénykorának – kiemelkedő nagyregényei. a nemzeti hadsereg kérdése A kőszívű ember fiaiban, a külföldi és magyar gazdasági érdekek összeütközése a Fekete gyémántokban kap főszerepet, az És mégis mozog a föld pedig közös táborba szólítja a nemzeti kultúra katonáit, hogy szembeszálljanak a két fő ellenséggel, a hazai közönnyel és a germanizálás veszélyével. A regények középpontjába Jókai a nemzeti függetlenségért folyó küzdelmet állítja, melyet eszményi hősök (a Baradlay fiúk, Jenőy Kálmán, Berend Iván) vezetésével vívnak meg a reakció ellen, s az erkölcsi győzelem az övék.

Az És mégis mozog a föld a reformkorban játszódik, ezt a kort ismeri és kedveli legjobban az író, a történelmi regény példázata azonban a jelennek szól, s bizonyos mértékig Jókai illúzióit is tükrözi. Ő a kiegyezés után a nemzeti kultúra felvirágzásáról álmodik (álmodását vízióvá szélesíti a mű zárófejezetében), s ennek serkentésül idézi fel a reformkori elődök önfeláldozó küzdelmeit. Jenőy Kálmán alakját több reformkori költő vonásaiból és saját élete epizódjaiból formálja meg: a kollégiumból kicsapott Csokonai, a nemzeti drámát megteremtő s remekművével kudarcot valló Katona, a sikeres vígjátékíró Kisfaludy kölcsönzi egy-egy vonását a hősnek. Önéletrajzi fogantatásra ismerhetünk a fiát kitagadó, elátkozó, kemény természetű édesanya alakjában vagy Jenőy Kálmánnak a festészet és költészet, a két rokonmúzsa közti vívódásában.

A főhős sorsának vonalvezetésében akadnak következetlenségek, az anekdota néhol elnyomja a regény fő vonalát, mégis Jókai legjobb darabjai közé emeli a művet a korhangulat pontos és finom rajza, az irodalmi-kulturális küzdelmek hősi pátoszú, átélt ábrázolása és néhány költői szépségű jelenet.

Mikszáth Kálmán, Jókai legihletettebb életrajzírója így vélekedik. „Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.” A szemérmes, rejtőzködő természetű epikus is módját találja azonban, hogy az „elevenjét” is látni engedje legszemélyesebb s talán ezért is legjobb regényében, az 1872-ben megjelent Az arany emberben. A műnek számos önvallomásos eleme van: családi életének boldogtalansága, titkolt kései szerelme gyámleánya, Lukanics Ottília iránt, a felelősség és az érzelem konfliktusa s a vigasztaló örömforrások: a balatoni táj, a kert, a csillagok.

A korábbi regények naiv optimizmusát csendes rezignáció váltja fel, az illúziók szertefoszlottak, s a kiábrándulásból emberközeli, szemlélődő megbékélés fakad. Minden vagyon lopás. A főhős, Timár Mihály Jókai szigorú erkölcsi kódexe szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el, amikor lopással, csalással szerez vagyont s társadalmi megbecsültséget, vétkéért bűnhődnie kell: a szerelmet nem nyerheti el és nem is vásárolhatja meg. A boldogság pedig a Senki szigetén, egy civilizációtól meg nem rontott, pénzt és tulajdont nem ismerő más világban – újabb illúzió, az emberiség ősi elvágyódásának soha be nem teljesülő ábrándképe.

**

SZEGÉNY GAZDAGOK

Lapussa Demeter kiállhatatlan vénember. Egész napi mulatsága abból áll, hogy tűrhetetlen rigolyáial bosszantja a családját és egész környezetét. A család pedig nem tehet mást, némán tűr, és várja, mikor talál meghalni az öreg. Már nyolc esztendő óta nem tágítanak a betegágy mellől, nehogy az öregúr valamelyiküket ki találja felejteni a végrendeletéből. A Lapussák ugyanis gazdagok. Nem igazi urak, csak gazdagok. S a gazdagságból részesedni kíván Demeter úr fia, a fösvény és kapzsi János, ennek húga, Lángainé, a harmincas éveiben járó, rátarti özvegyasszony, s örökség illetné az elhalt harmadik testvér gyermekeit is: a nagyapjuk házánál élő Henriette kisasszonyt meg az öccsét, Kálmánt. Nekik ugyan még nincsen szavuk a h áznál, Henriette tizenhat éves, sápatag, érzékeny, angyali teremtés, sem véleménye, sem akarata, Kálmán pedig még iskolás, kissé könnyelmű, de jószívű fiú.

Némi változatosságot hoz a család civódásokkal és torzsalkodásokkal terhes, mégis egyhangú életébe báró Hátszegi Lénárd látogatása. János úr mutatta be a bárót azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy férjhez adja hozzá árva unokahúgát, a kevés szavú, szinte még gyermek Henriette-et. A gondolatot mindenki lelkesen támogatja. Nem csoda, báró Hátszegi igen kedves ember, kellemes társalgó, mindig vidám, eleven, és ami a legfontosabb: roppant birtokai vannak, s számláit – bármily magasak – mindig jó körmöci aranyakban egyenlíti ki. Amit pedig róla rebesgetnek, azt okosabb nem meghallani. Henriette-et nem kérdezi senki. Neki még sem esze, sem akarata, hogy olyan fontos ügyekbe, mint a saját férjhezmenetele, beleszólása legyen. Csak az eljegyzési előkészületekből veszi észre, hogy tulajdonképpen már menyasszony.

Oláh Gábor (1881-1942): Egyet lép az ősi város

Sárba ragadt roppant csizmád

Egyet toppant, ősi város,

Patkód csattan a csatakban,

S lehull rólad, ami szennyes, ami sáros.

Egyet léptél, öreg város!

Porban fürdő lelked egyszer

Megsuhog, és nagy csodára

Föllebbenve a földszintről

levegőbe emel kedved szegett szárnya.

Emelkedel, nagy csodára.

Szaharádon virágzó kis

Oázisok ligeteznek;

Keringelő pillangók is

udvarolnak rügyező csöpp leveleknek.

Piros rózsák ringadoznak, rengedeznek.

Földbe rokkant gubás kunyhók

Úgy elmúlnak, mint az álom.

Három tornyos palotáknak

Égre szökő dandárjait megcsodálom.

Olyan ez, mint a szép álom.

A nagy erdő hajnalonta

Belopózik s az utcákon szerte szórja

Akácfái virágának illatát – és

Minden ablak csupa rózsa,

A nagy Erdő virágokkal tele szórja.

Itt születtem, itt ringatták

A bölcsőmet; itt daloltam

Első nótám. Utolsót is

Itten dobban, tudom, szívem. De még holtan,

Holtan is oly büszkén vallom,

Hogy, Debrecen, fiad voltam.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.

Gyökössy Endre (1913-1997): Kossuth katonája

Három harangszóval búsa csendítenek.

Nem kérdi senki a faluban, hogy kinek?

Öreg, ifjú, gyermek szeme könnybe lábad…

Sűrűn látogatnak egy alacsony házat!

Jól tudja mindenki, hogy a halott hol van.

Hogy kinek húzzák ott búsan a toronyban?!

Minden könny azt sírja: Meghalt Balogh Ádám.

… Ki is terítették nyűtt halottas ágyán!

Fekvő beteg ő volt egy esztendő óta –

Egy esztendő óta nincs is Kossuth-nóta:

Honvédruháját is felöltötték rája

Hiszen az volt ő is: Kossuth katonája!

Halottas ágyánál múlt időkbe szállnak –

Bús idejébe a falevélhullásnak:

… Falevélhulláskor, virághervadáskor

A falu népének kijut a vígságból:

Sok lányt vezet akkor boldog esketőre

Katonaszabadult régi szeretője.

A násznagyi tisztet jól ki végezné el?

Ádámhoz fordulnak hosszú könyörgéssel,

Mert néki öröklött jó magyar szokása,

Vonakodik elébb, korát magyarázza:

Van tán arra más is, odavalóbb ember.

Már én öreg vagyok… no de még az egyszer!

El is megy kardosan, csákóban, mentében.

Lobogó tűz lángol csillogó szemében.

Ha beszél: Kossuthot emeli az égig!

Ha hallgat: bús lelke Kossuthra emlékszik!

Csak egy nótája van… hej ha még izenne?!

… Beállna most is a honvéd regimentbe!

Köszöntőt mondani násznagy uram gondja.

A vén Balogh azt is csak Kossuthra mondja!

Az ifjú párt éltesse a tanító, a pap…

Az ő szíve, ajka egy percre se szabad.

Mert Kossuth szívének minden dobbanás,

Mert Kossuth, ajkának minden sóhajtása!

Lagziban marad sokszor éjféltájig.

Az öregebbekkel borozgat, tanyázik.

Csak Kossuthról beszél… ügyet se vet rájok

Ahogy mulatoznak a legények, lányok:

Nevet a hegedű, a cimbalom kacag,

Ropogós tánc után nótára gyújtanak.

Egyszer csak felkel az öreg honvéd. – Ádám,

Megmozdul a kontrás a kemence hátán,

A legények, lányok koszorúba állnak,

Ő meg szemével int az öt szál cigánynak

S belépnek a körbe, búsan muzsikálják

Az Ádám nótáját: A Kossuth nótáját!

Öreg ifjú danol, a cigány csak húzza…

Ha egyszer elvégzik, elöl kezdik újra!

Ádám csak hallgatja, röpíti a lelkét –

Száz csatát végigjár, mielőtt betelnék:

Isaszeg, Vizakna, Nagysalló, Világos…

Kicsordul a könnye… valakit megátkoz.

Az a keserű könny a nótának vége.

Leül Balogh Ádám násznagyi helyére.

De az a fájó könny ott ragyog szemében…

Majd mosolyog ajka keserű gúnyképpen.

Sokáig nem bírja, hazafelé ballag.

Még egy Kossuth-nótát! aztán vigadhatnak!

Három harangszóval búsan csendítenek.

Nem kérdi senki a faluban, hogy kinek?

Öreg, ifjú ajkán bús halottas ének…

A temetőkertbe koporsót kísérnek.

Ott a falu népe, minden ember gyászol.

Könnyek közt búcsúznak az öreg Ádámtól!

A deszkakoporsót leteszik a sírba.

Nincs csak egy ember is, ki nem fakadna sírva,

Kántor elénekli, pap elprédikálja.

A nép búsan rákezd a Kossuth-nótára!

… Nem kérdi senki, hogy ki mondta, ki kezdte?

Tán az öreg honvéd köztük járó lelke!

 *

Ezt a költeményt Debrecenben írtam első éves jogászkoromban, 1901 elején. 1901 március hó 15-én már öcsém, Gyökössy József VII. éves diák szavalta a szarvasi főgimnázium március 15-i ünnepén, nagy sikerrel. 1901 tavaszán az „Új Idők”-ben jelent meg. Hamarosan közölte a verset a Vajda Gyula szerkesztette „Ünnepi versek” c. anthológia is. E versem óta tart számon mint költőt a magyar irodalmi élet.

A költemény 1902-ben az Akadémia Farkas-Raskó-pályázatán, mint legjobb költemény, dicsérő elismerést kapott. Ekkor írta az „Egyetértés” c. napilapban „Csípő Vas” álnéven valaki az alábbi érdekes cikket a versről:

„Kossuth katonája. – Levél a szerkesztőhöz. – Az Egyetértés-ben olvastam az alábbi dolgot s – érzem – föl kell szólalnom, hogy el ne csússzék nyomtalanul a sárga-fekete színű merénylet, melyet a Széchenyi által alapított akadémia követett el a nemzeti függetlenség eszméje ellen. Mert a dolgot érdemes kissé közelebbről megvilágítani, hogy a sötétben dolgozó denevérek és a tudomány köpenye alatt tenyésző kryptogamok szárazon el ne vigyék.

A Farkas-Raskó díjról volt szó néhány  nap előtt. Az Akadémia évenként kitűz egy százforintos csekély díjat hazafias költeményre. Legelső nyertese e díjnak Varga Gyula volt, kinek tulajdon apósa ítélte oda, mint előadó pályabíró a díjat, kétszer is felolvasván az Akadémia előtt a kitüntetett verset, hogy e rettenthetetlen após képes még egy tucatszor felolvasni e verset, inkább beleegyeztek a száz forint odaadásába, még mindig olcsón menekülvén meg az újabb felolvasásoktól.

A legutóbbi ítéletkor a 100 forintnyi óriási összeget nem adták ki, mert találtak ugyan kiváló hazafias költeményt a pályázók között, azonban ez – Kossuth Lajosról szólótt s ezt az Akadémia csak nem jutalmazhatja.

A bírálat nagyjából ezt mondja:

„Legérdemesebb mű a „Kossuth-katonája” című.

Ez a költemény genre-kép az öreg honvédról, kinek lelkében csak Kossuth képe élt; ez kísérte még a lakomák zajába is, az ő nótája zengett ajkán, az ő nótáját húzták el a sírján is.

De a genre-rajzot eltorzítja az a vonás, hogy az öreg még mint násznagy is csak Kossuthról beszél, a lakomán csak az ő nótáját húzatja; ő még az új párt sem tudja felköszönteni, mert Kossuth szívének minden dobbanása él benne. E túlhajtás elrontja a költemény igaz, természetes hangját.

Az egész világbirodalom lehet bizonyságunk, mily kevés költőnek sikerül egy igazi nagyszabású alakot úgy megteremteni, hogy az mindenki szívében visszhangot adjon. Heine „Két gránátos”-a világhírűvé lett a francia katonának a nagy császár iránti imádatáért, mely még a sírból is kilépteti a holt gránátost, hogy a császárt, a császárt megvédje! A „Morituri2 három kis darabjának „Friciké”-je mért lett európai hírűvé? Mert az agg anya az ő rajongó szeretetében fiát ott látja „a császár, a császár!” mellett. Zedlitz „Éjjeli hadiszemlé”-je szintén azért lett európai hírűvé, mert benne a katona felolvad az uralkodója iránti szeretetben.

A magyar költő nem oly szerencsés negyedfélszáz év óta, hogy ilyen típust teremthessen. Rajongása azonban méltóbb alakok felé fordul, ha eszményíteni akar: Rákóczit és Kossuthot keresi  föl, kik a megtestesült haza- és szabadságszeretet eszményképei valának. Tulajdonképpen Kossuth Lajos még életében azonossá vált a magyar függetlenségi eszmével s így a nagy aggastyán megérte életében azt, hogy a testi élettől elvonatkozva, őt egy eszmének nézte minden tisztességes, igaz hazafi.

S íme, akad egy költő, ki ezt megérti s nem egyenesen magában Kossuthban, őt aposztrofálva dicsőíti a magyar szabadság eszméjét, hanem egy érdekes alakban: a vén honvéd alakjában, ki felolvad Kossuth imádásában. Előtte csak a nagy kormányzó él, minden gondolata csak e körül forog és csodálatosan szép, magasztos vonásul állítja oda a költő elénk ez alakot úgy, hogy midőn egy ifjú párt kellene felköszöntenie és a jövőbe szólania, az agg harcos lelke akkor is a múltban száll és mást nem lát, csak az ő lelkének bálványát, Kossuthot. Ami a költészetben a legmagasztosabb, a divináció, melyre csak az igazi nagyszabású költői tehetség emelkedik föl, ez lesz a „Kossuth katonája” szerzőjének bűnévé, mert e divináció, e legfelségesebb költői adomány Kossuth dicsőítésére szolgál.

Akárki legyen is az ismeretlen szerző, ha a Széchenyi háta mögött ólálkodó testülettől akar elismerést és esetleg díjazást, fogadja meg a tanácsunkat. Írja át versét egy „lojális” alakra, adja be jövő évre s ugyanazok, kik megrótták, amiért Kossuthot magasztalta, megduplázva adják ki neki a jutalmat. Csak Kossuthnak hagyjon békét. Csípő Vas.”

Ma sem tudom, ki ez a „Csípő Vas”? Igaza lehet abban, amit ír. Mert a következő évben Kun Bélának, a vásárhelyi költőnek Deák Ferencről írt ódája nyerte meg a Farkas-Raskó-díjat:

A „Kossuth katoná”-ját az egész országban szavalták és szavalják, sokszor cigánymuzsika kísérettel vagy énekkari énekkel. Sokan mutatkoztak be nekem így: „A Kossuth katonája szavalója vagyok.” Így mutatkozott be kb. 20 éve a Dunán inneni ev. egyházkerület mai püspöke, Kuthy Dezső is, mikor egy kocsira ültettek bennünket a szarvasi állomáson a fogadóbizottság tagjai, ahová mint szarvasi öregdiákok érkeztünk a diákmajálisra. A vers kötetemben jelent meg, mégpedig a „Bokrétá”-ban (Debrecen, 1902) és a „Hiszek” című könyvemben (Budapest, 1932).

Legyen ez a húszéves koromban írt költeményem az 1848-as Nagy Év centenáris ünnepén a Debreceni Képes Kalendáriom egyik ünnepi verse. Egy betűt sem tudnék rajta változtatni ma sem. Ez voltam. Ez vagyok. Miért, miért nem, az ihlet szorítására sok olyan verset kellett és kell írnom, amelyek a hatalmon lévőknek – úgy látszik – nem kellettek és nem kellenek.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.

CID-ÉNEK

A Cid-ének (szid) (Poema de mio Cid vagy Cantar de mio Cid) Kasztília nemzeti eposza s a középkori Európa költészetének egyik kiemelkedő alkotása. Az első összefüggő spanyol nyelvű irodalmi szöveg, amely csaknem teljes egészében egyetlen kézirat formájában maradt fenn.

A költemény a történelmi valóság és a költői képzelet ötvözete, amely Rodrigo Díaz de Vivar – más néven Cid el Campeador, vagyis „A hős Cid” – életének mintegy két évtizedét öleli fel. Cid, a történelmi személy 1040 és 1099 között élhetett, köznemes volt, akit ez a hősköltemény tett nemzeti hőssé. Ferdinánd király szolgálatában kitűnt a mórok elleni harcok során. Nagy tekintélyre tett szert nemcsak a keresztények, de a mórok között is, akik Cidnek, azaz úrnak nevezték el.

Életének fontosabb eseményeit megőrizték a latin, spanyol és arab krónikák. Az idő távlatában természetesen igen nehéz különbséget tenni a költői képzelet szülte, illetve a valós elemek között, hiszen ezekben az írásos dokumentumokban maradtak fenn az utókor számára a Cidről kialakult legendák, hősköltemények is. A keresztény krónikások a hős alakját a legkedvezőbb fényben tüntették föl, míg az arab dokumentumokból inkább hiányzik a legenda jelleg, s jobban kirajzolódik előttünk a valóságos történelmi figura.

A legismertebb arab krónika, az Historia de Valencia szerzője, Ben Alcama maga is a városban élt, amikor a hős Cid elfoglalta Valenciát. Feljegyzéseit 1110 körül készítette.

Az első keresztény dokumentum, amely említést tesz a hős Cidről, a Carmen Campidoctoris 1090 táján latinul íródott. Ebből szerezhetünk tudomást Cid első háborús hőstetteiről.

Az Historia Roderici (1144-1147) többek között közli Cid családfáját, s őriz néhány apró részletet élete történetéről.

Az 1160 körül született, szintén latin nyelvű Crónica Najerense lapjain gyakran fölbukkan Cid alakja. Hőstettei azonban erősen kiszínezett, legendás formát öltöttek.

A spanyol nyelvű krónikák sorából kiemelkedik a XIII-XIV. században keletkezett Crónica de Veinte Reyes, valamint a Primera Crónica General (1289), amelyekben bőségesen találunk utalásokat a hős Cid életére. A legutolsó kutatások azonban megállapították, hogy mindkét dokumentum – csakúgy, mint a későbbiek – az Historia Roderici és Ben Alcama krónikáján alapszik, vagyis nem tartalmaz sok új adatot Cid hiteles történetéről.

Az eposz a hős száműzetésével kezdődik. A főurak megrágalmazták, hogy hűtlenül kezelte a móroktól beszedett adót. Ettől kezdve a cselekmény mozgatórugója: a becsület visszaszerzése. Hőstetteivel végül visszanyeri uralkodója kegyét, s elégtételt kap a családja becsületén esett foltért.

A 3730 sorból álló eposz az énekmondók szabálytalan verselését követi, s a középkori spanyol költészetben elterjedt asszonáncban íródott. A leggyakoribbak a tizennégy szótagos sorok.

A realista ábrázolási mód, történelmi korhűség, a személyek és a helyszínek részletes és pontos leírása alapján akár rímbe szedett krónikának is nevezhetnénk. Stílusából teljességgel hiányzik a hősi eposzokra jellemző fennköltség. Az egyszerű, tárgyilagos elbeszélő modor megkülönbözteti a Cid-et a műfajteremtő nagy francia eposztól, a Roland-ének-től  (Chanson de Roland), amelynek szerzője egy legendát dolgozott fel, s a költeményben nagy szerepe van a mesés, csodás elemeknek. A Cid-ének hőse hiteles figura, akinek cselekedeteit a korára s általa képviselt társadalmi rétegre oly jellemző morális tartás, életfilozófia vezérli: a becsület megvédése mindenekfölött áll.

Rodrigo Díaz igazi eszménykép: bátor harcos, agyafúrt stratéga, jószívű, kegyes nemesúr, gyengéd férj és gondos apa. De megismerhetjük emberi arcának kevésbé tetszetős vonásait is: olykor túlságosan is elbizakodott, gőgös.

Vele szemben áll a két infánsnak, Carrión grófjainak a figurája. Minden erényük kiváltságos rangjukban rejlik. Mindenben Cid ellentettjei ők: éretlenek, gyávák, állhatatlanok, az egyetlen értéket számukra a pénz, a gazdagság jelenti.

Az utókor számára homály fedi az eposz keletkezésének pontos történetét. Nem kizárt, hogy még Cid életében születhettek hőstetteit megörökítő énekek. Meglehet, hogy volt egy latin nyelvű hősköltemény, amely a mórok felett aratott legendás győzelmének állított emléket. Az újabb irodalomtörténeti kutatások szerint az első Cid-ének a hős halála után mintegy húsz évvel íródott Kasztíliában, ezt követte 1140 táján egy második változat, majd egy végső forma 10ö7-ből, amelynek eredetije elveszett, s amely Per Abbat 1307-ben keletkezett másolatában maradt fenn ránk. Költője ismeretlen, akiről csak feltételezik, hogy Burgosban, Ó-Kasztília központjában élt.

Az ősi Cid-ének-et követte az 1300 táján egy másik ismeretlen költő tollából született hősköltemény, a Mocedades de Rodrigo (Rodrigo ifjúkora), amely Cid fiatal éveit énekli meg.

A XIV. század végén az  epikus költészet hanyatlásnak indult, témái azonban tovább élnek a XV. század románcaiban. Az eredeti Cid-ének helyett elsősorban a hős fiatalkorát idéző eposz öltött románc formát. A Cid-témát a XVII. században Tuillén de Castro színdarabban is megírta (1612-1615), s ez a drámai feldolgozás ihlette később Corneille-t a Le Cid megírására (1636). A Cid-motívumra Victor Hugo és José María Heredia is írt egy-egy verset, Guillén de  Castro drámáját pedig J. G. Herder fordításában (1802) ismerhette meg a közönség a német nyelvű színpadokon. A legutolsó feldolgozás 1961-ben filmvászonra készült. Anthony Mann amerikai filmjében Charlton Heston játszotta Cid szerepét, Sophia Loren pedig Jimena figuráját elevenítette meg. A szuperprodukció zenéjét a magyar származású Rózsa Miklós szerezte.

Magyarul csak néhány részlet jelent meg a Cid-ének-ből Gáspár Endre, Nemes Nagy Ágnes, Kőrösi András és Tótfalusi István fordításában.

CID-ÉNEK

I. ÉNEK A SZÁMŰZETÉSRŐL

VI. Alfonz, Kasztília királya elküldte Rodrigo Díaz de Vivart, hogy szedje be az adót Sevilla királyától, Motámidtól. A vidéken azonban háború dúlt, mert Motámid ellensége, Modáfar, Granada mór uralkodója pár tucat kereszténnyel az oldalán betört Sevillába. Az uralkodójához hű Don Rodrigo nem tehetett mást, mint hogy maga is fegyvert fogott, s alattvalói – mórok és keresztények – kíséretében a sevillai mór király megsegítésére sietett, hiszen csak így teljesíthette királya parancsát. Az összecsapásból Don Rodrigo – vagy ahogy alattvalói nevezték: a hős Cid – került ki győztesen, Modáfar és emberei csúfos vereséget szenvedtek. Cid a hadizsákmánnyal Sevillába sietett, ahol Motámidnak átadta a részét az ellenségtől elkobzott javakból.

John Milton (1608-1674): Elveszett paradicsom

John Milton 1608. december 9-én született Londonban. Anglikán vallású apja mint jegyző és magánbankár szerzett vagyont. Milton gyermekkorától kezdve írónak készült, apjától örökölte a zene és az irodalom szeretetét. Tanulmányait Londonban és Cambridge-ben végezte. Az egyetem befejezése után további hat éve szán arra, hogy az ókori irodalom tanulmányozásával felkészüljön a költői pályára. Ovidius mellett Dante és Petrarca hatása érezhető leginkább a költészetén. Teljesen elfordul a hétköznapi dolgoktól, és vallási-politikai eszményekért él. Korai költészetét egy kitűnő elégiával zárja, melynek címe: Lycidas (aki az antik bukolikus költészet pásztora volt). Egyes kritikusok szerint ez a műve a legnagyobb lírai vers az angol nyelvű irodalomban.

1638-39-ben hosszabb időt tölt Olaszországban: olasz humanistákkal és költőkkel köt barátságot, s még a beteg, vak Galileit is meglátogatja. 1639 augusztusában visszatér Angliába, hogy tanúja lehessen a skót felkelésnek, az angol polgári forradalom nyitányának. Búcsút mond a költészetnek, s két évtizeden át a forradalmat szolgálja. Ekkor írt pamfletjeiben a vallási, polgári és politikai szabadság hármasságát hangsúlyozza, ezek megvalósulásában látja a társadalom boldogulásának lehetőségét. Támadja az anglikán egyház püspökeit mint a hűbéri államrend kiszolgálóit. Ezért foglalkozik a reformáció történetével, hazáját mint a megújulás színhelyét dicsőíti, önmagát az új korszak megéneklőjének tekinti.

1644-ben megírja Aeropagitica című művét, amelyben a szólás- és sajtószabadságot védelmezi, s így sok gondolatával előfutára lesz a francia forradalomnak is. A forradalom katonai és politikai megerősödésének hatására (1645-48) elkezdi egy új angol történelem megírását, de az események másfelé terelik érdeklődését. 1649-ben, miután kivégzik I. Károly királyt, egy politikai értekezésben igyekszik bebizonyítani a zsarnok uralkodó kivégzésének jogosságát. Titkárként az államtanácsban tevékenykedik, s ekkor megjelent írásaiban a forradalom ügyét védelmezi. Politikai tevékenységét 43 éves korában kell abbahagynia, amikor teljesen megvakul. Folytatja az angol történelem megírását, s az 50-es évek végén kezd foglalkozni az Elveszett Paradicsom c. művével is. Még van annyi ereje, hogy egy röpiratában (1659) védelmezze a végét jelentik. Oliver Cromwell meghal, s 1660-ban a parlament visszahívja a kivégzett uralkodó fiát, II. Károlyt.

Utolsó nagy prózai művében Milton még egyszer szót emel a királyság visszaállítása ellen, de már tudja, hogy a forradalom ügye elveszett. A megtorlás előtt Milton is menekülni kényszerül, két vitairatát hóhér égeti el, le is tartóztatják, és csak amnesztia révén szabadulhat meg a további üldöztetéstől. A magányos, vak költő ekkor érheti el költészetének csúcspontjait. Az Elveszett Paradicsom először 1667-ben jelent meg. Ezt követte 1671-ben egy kötetben megjelent két műve, a Visszanyert Paradicsom és a Samson Agonistes c. dráma. Milton a nagy pestisjárvány elől családjával vidékre menekül, s 66 évesen köszvényrohamban halt meg.

Milton a XVII. századi angol irodalom legnagyobb költője, az egyetemes protestantizmus nagy lírai képviselője, a maga módján barokk és klasszikus. Hatással volt a holland és német barokkra, Klopstockra és Byronra is. Antik hangulatú soraiból barokk vallásosság és barokk heroizmus csendül ki.

Milton sohasem járt templomba, mert nem találta meg azt a szektát, amelynek papja lehetett volna. A hétköznapokból a költészetbe menekül, aztán vallási-politikai eszményekért él. Végül ezekből gyúrja össze legjelentősebb költői alkotásait köztük az Elveszett Paradicsom-ot (Paradise Lost). Igaz, fiatalkorában Artus királyról akart eposzt írni, de az angol történelem eseményei és saját életének tragédiái a bibliai témához vezették el. Az Elveszett Paradicsom 10.626 sorból áll, mértéke a rím nélküli angol hősi vers. Homérosztól és Dantétől eltérően Milton az ember bűnbeesésének bemutatásával saját korának történéseit, önmaga életvergődését igyekszik bemutatni. Milton, századának embere angol figurákkal működteti a bibliai cselekményt, minden úgy történik, mintha Angliában lennénk: Éva vegetáriánus ebédet készít, Rafael jóízűen falatozik, Rafael és Ádám tudományos párbeszédet folytat, s a miltoni mennyországot nem a szeretet, hanem az engedelmesség tartja össze. A mű főszereplője a Sátán, aki évszázadokra helyet biztosított magának a költők képzeletében. A vallásos Milton a Sátán alakjában fejezte ki önmagát: a Sátán a rendíthetetlen protestáns, a puritán lázadó, a másvilági Cromwell, akinek legfőbb kincse önmaga, amelyet nem veszíthet el. Mint ahogy Milton is igyekezett diadalra vinni saját individualizmusát.

Milton klasszikus stílusú, antik hangulatú sorainak, teológiai fejtegetéseinek magyarul történő visszaadása nem egy fordítónknak gondot okozott. Már a múlt század második felében lefordította Jánosi Gusztáv. Majd Szabó Lőrinc és Kálnoky László magyarította Milton eposzát. Jánosy István fordítása 1969-ben jelent meg, az idézeteket tőle vettük. Ő írja az Elveszett Paradicsom-ról, hogy máig „Milton paradicsomi világa egyenesen a Nagy Nosztalgia fókuszába került. Milton föléledt tetszhalálából. Ma ő a jövő költője!”  E megállapítás kissé talán túlzott, de azért hozzátehetjük: a miltoni „bűnbeesés” története, a diadalmas individualizmus angol megfogalmazása talán több figyelmet kívánna korunk emberétől, noha Milton nem törekedett olvasmányosságra, hideg racionalitása figyelmet kér, követel attól, aki út meg akarja hallgatni. Utolsó két művében (Visszanyert Paradicsom, Samson Agonistes) Milton már nem éri el első eposzának magaslatait, de ezekben is a már ismert miltoni tematika jelenik meg: saját sorsa, az angol politikai élet, a legyőzött lázadó törhetetlen daca.

ELVESZETT PARADICSOM

I. KÖNYV

Néhány légnyi angyallal Sátán fellázad Isten ellen, akivel „egyenlő” akart lenni. De a Mindenható „leszórta őt fejest a légi égből”. Sátánt azonban nem töri meg a kudarc:

Nincs veszve minden! Él a győzhetetlen

szándék, bosszú-hév, örök gyűlölet

és mersz: sosem hódolni, meghajolni –

törhetetlen erény mi másbul áll?

Bukott angyalaival Sátán a Kháoszba kerül. Itt gyűjti össze ismét seregeit. Sátán vigasztalja őket, hogy még visszanyerhetik az eget. Szól nekik egy „ősi Jóslatról”, amely szerint egy új világ keletkezik majd egy új teremtménnyel. Összehívja a Nagytanácsot, hogy megvitassák, vajon igaz-e ez a Jövendölés. „A Mélységből hirtelen előtámad a Pandemonium”, Sátán palotája. A Pokol fejedelmei ott tartják gyűlésüket.

Hevesi András (1902-1940): Párizsi eső

Hevesi Sándor nevelt fia, Budapesten született 1902-ben. Ösztöndíjasként Párizsban irodalmi tanulmányokat folytatott. Az egyetem elvégzése után több polgári lapnál újságíróként dolgozott, majd a konzervatív Budapesti Hírlap irodalmi vezetője lett. A Nyugat egyik legnevesebb kritikusa, kiváló műfordító. 1938-ban szinte elsőként esett áldozatul a faji megkülönböztetésnek: lapjánál, a 8 Órai Újságnál felmondtak neki. Így aztán 1939-ben elhagyta Magyarországot, Franciaországba emigrált, s 1939 őszén önkéntesnek jelentkezett, hogy harcoljon Hitler ellen. 1940 júliusában megsebesült, s a kórházban belehalt fej- és haslövésébe.

Hevesi Andrást jobbára egykönyvű írónak tartották, s kortársai csupán a Párizsi eső című regényének jósoltak maradandóságot. A szabálytalan figurájáról, különös szeszélyeiről keringő történeteket többen ismerték, mint műveit. Csaknem húsz esztendőn át a magyar irodalom méltatlanul elfelejtett írója volt. A hatvanas évek elején Illés Endre támasztotta föl „a harmincas évek magyar dühöngő fiatalját”, s adta ki újra műveit.

Hevesi András irodalmi alkotásai polgári környezetben és érzésvilágában gyökereznek. A csapongó intellektuális érzelmesség, ábrándozás elsősorban Párizsi eső című regényét hatja át. Első fejezete 1934-ben jelent meg a Nyugatban, a teljes mű 1936-ban készült el. Központi problémája az író egész életét végigkísérő kényszerképzete: a szörnyetegség, valamint az ember menekülése, amelynek során mind környezete, mind önmaga számára leveszti valós arculatát. Hőse maga az író és egy litván szörnyeteg, emigráns és rendőrségi besúgó, Turauskas. Hevesi szörnyetegei rettenetesen magányosak, saját személyiségük rabjai, képtelenek beilleszkedni a környező világa. A regény központi figurája, Georges rémülten fedezi fel a saját magában rejtőző szörnyeteget, amelynek Turauskas alakja tükörképként vetődik eléje, mintegy megkettőzve a főhős figuráját. Georges kétségbeesetten próbál fogódzókat keresni, menekülni veszte elől. Drámai vallomás ez a magányos ember pattanásig feszült, kavargó lelkiállapotáról. A szenvedélyes hév, amellyel ez a regény íródott, ugyanakkor csapda is, amelyből az író nem szabadulhatott. Így aztán a feszítő indulatok, az égető szenvedély annyira magával sodorják, hogy a regény felépítése csonka, a fölvetetet problémák megoldatlanok maradnak, a „történet” egy banális szerelmi epizódba torkollik.

Hasonló témát dolgoz fel az Idegen emberek című regény is. Hőse céltalanul ődöng a háború utáni Párizs sajátságos forgatagában.

Az 1938-ban született Irén című regénye az író kiábrándultságáról tanúskodik. Egy szerelem történetét írja meg benne, amelyet ő maga élt át. A kettős portréból a nő ábrázolása az árnyaltabb. Alakját megismerjük a boldog szerelem hevében, majd a keserű csalódás torzító tükrében is. A történet hátterében az író fölvillantja az erősödő fasizmus kérdését is.

Az író korai halála nem tette lehetővé, hogy kiforrott életművet hagyjon hátra. hevesi András szemléletében, élményvilágában polgári író volt, írásai a modern polgári irodalom kibontakozásának kezdetét jelezték.

PÁRIZSI ESŐ

Párizs, 1924: egy magyar fiú ösztöndíjasként érkezett a Szajna-parti városba. Egy nyomasztó, ablaktalan szállodai szobában húzza meg magát, s reggeltől estig lohol, hogy „beszedje a várost, mint az orvosságot”. De mérhetetlen magányát igen nehezen viseli. Megszállottként olvas a könyvtárban, mert mi mást is tehetne? Ám a fejében egyre csak a gondolat motoszkál: meg kell szabadulnia huszonnégy órától! Hiába jár el az egyetemi előadásokra, az élőbeszédet nem tudja követni.

Örkény István (1912-1979): Tóték

Budapesten született, a piarista gimnáziumban érettségizett, majd vegyészmérnöki karra iratkozott be. 1934-ben gyógyszerészdiplomát szerez. Ekkoriban kezd írni. Iskoláira, tanáraira emlékezve nyilatkozza: „Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye.” Ez a „jelenségek lecsupaszításának vágya” válik írói módszerének alapjává.

Londonba, Párizsba utazik, majd itthon befejezi a vegyészmérnöki kart is.

1942-ben behívják munkaszolgálatra, 1943-ban szovjet hadifogságba kerül. A táborban írja a Lágerek népe című szociográfiáját és az Emlékezők-et, mely tíz hadifogoly dokumentumértékű emlékezéseit tartalmazza, s Voronyezs című színműve is itt születik. Ez utóbbi a magyar szakaszvezető és egy szovjet tanítónő szerelmének ábrázolása miatt 1948-ban már nem kerülhet színpadra.

1948-ban kiadja Budai böjt, 1949-ben Idegen föld, 1954-ben Hóviharban című novelláskötetét, és közben drámákat is közöl.

1956-os írói kiállítása miatt néhány évig egyáltalán nem publikálhat, a fordítói tevékenységtől is eltiltják.

Gyógyszergyárban helyezkedik el. Az írást folytatja, később meg is jelennek ekkoriban készült művei.

Groteszk látásmód és líraiság jellemzi az 1963-ban írott Macskajáték című kisregényt, melynek eredeti változata filmforgatókönyv lett volna. A főszereplő, Orbánné 62 éves, jellegzetesen pesti asszony. Egyszerre kicsinyes, kisstílű és ugyanakkor nagy formátumú, megtörhetetlen vitalitású. Örkény szerint: „A Macskajáték meséje a legbanálisabb történet a világon: szerelmi háromszög, amelynek azonban minden tagja idős. Ha az ember a szerelmet, ezt az ifjonti érzelmet a halál küszöbére helyezi, minden elhangzó szó megtelik másik jelentéssel. Az emberi lélekhez egyre nehezebb közelférkőzni, nos, a humor kulcsot ad hozzá.”

Az árnyalt, tömör, finom gesztusokra épülő ábrázolásmód Örkényt az emberi kapcsolatok kiemelkedő mesterének mutatja, akár a két testvér, akár a szerelem, akár a barátság vagy például a szülő-gyermek kapcsolat ábrázolásáról van szó.

A rácsodálkoztatás új módszerével, a társadalmi visszásságok, furcsaságok megelevenítésével, puritán, groteszk elemzéseivel az „egyperces” novellákban külön műfajt teremt. Mint mondja, ezek „matematikai egyenletek, az egyik oldalon a közlés minimuma az író részéről, a másikon a képzelet maximuma az olvasó részéről.” 1966-ban a Jeruzsálem hercegnője című novelláskötetben néhány egyperces novellája is megjelenik; ezek önálló kötetben két év múlva, 1968-ban kerülnek az olvasókhoz.

A Tóték című kisregény (1964) parabola, s a kor nagy erkölcsi problémáira keres választ: arra,  hogy az igaznak vélt ügyért milyen határig lehet kompromisszumokat kötni, mikor kezdi az ember végzetesen feladni önmagát, hol van ennek határa, s marad-e a személyiségnek olyan áthatolhatatlan zuga, amely megőrzi a lázadás képességét. A kicsinyes, köznapi, nevetségesen abszurd helyzetekből áll össze az a pokol, amelyben az emberi szolgalelkűség felerősíti, elviselhetetlenné teszi a személyiség zsarnoki vonásait. Örkény nyilatkozata szerint az őrnagy és Tót egyazon személy. A teljes tűrés után a pillanatnyi visszaszerzett szabadság elég erő az újabb diktatúra elleni lázadáshoz.

A regény világának abszurd voltát erősíti fel a szerkezet is: már a mű elején kiderül az olvasó számára, hogy a fiú, akiért a szereplők áldozatukat hozzák, meghalt, így minden fáradozásuk, megalázkodásuk fölösleges és hiábavaló.

A Tót család három különböző magatartásmódot képvisel: az anya – fia érdekében – ösztönösen engedelmeskedik, Ágika, a kislány stréber, túllihegően szolgalelkű, Tót pedig összetettebb személyiségből következően alárendeli ugyan magát a közös ügynek, időnként azonban lázadni próbál az őrület ellen.

A kisregényből az író színdarabot is írt. Kazimir Károly színpadra állításában kora nagy feltűnést keltő drámája lett. 1969-ben Fábry Zoltán rendezésében, Latinovits Zoltán főszereplésével Isten hozta, őrnagy úr! címen a kisregényből film is készült.

Ugyanebben az évben mutatják be a Pisti a vérzivatarban című drámát. Újszerű módszerrel, összefüggő cselekmény nélkül dolgozza fel az utóbbi harminc év magyar történelmét; a drámai egységet a kronológiai sorrend teremti meg. A főhős nem egy, hanem négy személy, aki a magyarság ellentmondásos, nemegyszer homlokegyenest ellenkező választásait, sorsvállalásait személyesíti meg. A groteszk befejezés Örkény máskor is hangoztatott hitét sugallja: az emberek vitalitása, dinamizmusa mindig hagy annyi erőtartalékot, hogy az apokalipszisek után újrakezdjék az életüket.

Társadalmi parabolák a Vérrokonok (1975), és a Kulcskeresők (1977) című drámák is. 1979-ben, halálos ágyán fejezi be az akkoriban igen bátor politikai kiállásnak számító Forgatókönyv című darabját, mely a korábbi történelmi képletek összegzése egy konstruált perben.

Utolsó kisregénye, a Rózsakiállítás (1977) témája a halál, az író sajátos, realizmust és abszurditást elegytő stílusában.

Műveit számos nyelvre lefordították, franciára Vercors ültette át a Macskajáték-ot. 1970-ben Franciaországban a Tóték elnyerte a Fekete Humor Nagydíjat. Színdarabjait világszerte játsszák. Életműsorozatát, melynek csak első kötete jelent meg az életében,  felesége, Radnóti Zsuzsa dramaturg rendezte sajtó alá.

TÓTÉK

A második világháború idején Tót Lajos, a mátraszentannai tűzoltóparancsnok lapot kap katona fiától: arról értesíti, hogy parancsnoka, akinek idegeit a „partizánok nagyfokú zaklatása” megrongálta, szabadságát meghívására a kis mátrai falu csendjében töltené. „A szabadságos vonat Kurszkból indul, és ő máris megígérte, hogy a zászlóalj gépkocsiján elkísérhetem. Istenem, megfürödhetek!” – fejezi be lapját Gyula.

Szentkuthy Miklós (1908-1988): Prae

Fotó: Csigó László

Forrás: wikipedia.org

Legelső írását még eredeti családi nevén – Pfisterer Miklós – jegyzi. Apai ágon német nevű és műveltségű, de a családi legendárium szerint a magyar történelemben kisebb-nagyobb szerepet játszó patríciusok, orvosok, színészek leszármazottja, apja egyházi javakkal foglalkozó miniszteriális főtisztviselő, kiterjedt dzsentri rokonsággal; édesanyja többgyermekes munkás-művezető családból származik. „A 20. század Magyarországának egész társadalmi keresztmetszetét” látja maga előtt az író is utolsó nagy interjúkötetében, életére és korára visszapillantva (Frivolitások és hitvallások, 1988). Budai úrifiúk társaságában nevelkedik. „A művészetet, az irodalmat apám szinte gyűlölte: az volt a destrukció, a pusztulás, az volt az állam és az egyház vége.” A család kedvence persze csak azért is ehhez a dekadens bomlasztáshoz húzott, habár soha nem volt közvetlenül politikai értelemben rebellis. Istenhívő embernek tartotta magát, habár nem tételes hit istenfélő szolgájának; olvasmányai révén eretnekségekre hajlamos, megszállott filosz és européer.

Az elemit 1914-ben kezdte; a háború végén gimnazista Budán. Korán ébred csillapíthatatlan éhsége az európai kultúrára, a könyvekre, lankadatlan vonzalma a szépirodalom és a szépnem iránt. „Én, mivel örökké gyermek maradtam, (…) ha valamit megkívánok, ugyanolyan erővel szeretném birtokolni.” Önfeledten tud játszani, lételeme az élethabzsoló divertissement, istenes és szoknyabolond, metafizikai allűrökkel. Elindul a történelem, a vallás, az irodalom labirintusában. Vérében a színészkedés, az irónia, a parodizálás, az „akcidencializmus”: a véletlen, kósza ötletek kedvtelése. Még gimnazistaként bejut a Napkelet szerkesztőségébe, ahol legelső írásait publikálják; itt köt barátságot nemzedéke már tekintélyes alakjaival: Németh Lászlóval, Halász Gáborral, Szerb Antallal, Hamvas Bélával. 1926 és 1931 között bölcsészhallgató; angol-francia-magyar szakos tanárnak készül.

Elhatározó jelentőségű élményanyagot halmozott fel magában 1928-ban egy nagy nyugat-európai körút során. ezen az úton született meg első publikált nagyregényének, a Prae-nek gondolata. 1931-ben, az egyetem és a doktorálás után megnősül; ifjú feleségével együtt egy évre szóló ösztöndíjjal újabb tanulmányutat tesz, ezúttal Angliába. Közben végső alakot ölt a Prae a harmincas évek elejének magyar földön egyedülálló, kihívóan sokértelmű, különös-különc esszéregény-monstruma, melyet első felfedezője és méltatója, Németh László botránykőnek és meteorkőnek tartott, európai horizontú kísérletnek: bemutatni „az ember teljes színpadát”. Nyelvének modorosságig különc stiláris burjánzása, minden tradícióval szakító „komponálatlansága” még Babits Mihály vagy Szerb Antal számára is hadüzenetnek tűnt az olvashatóság, a befogadhatóság esztétikai követelménye ellen. Még a barátokat is zavarba hozta a példa nélküli regény-szörnyszülött. Hamvas Béla ugyan egy új mitológia személytelen remekének aposztrofálta, Halász Gábor viszont „kísérleties támadásnak a magyar realista regény ellen.”. A jobboldali sajtó felháborodva és undorral utasította vissza a „szellemi ola potridát”, a szellem rothadó eledelét. Maga a szerző nem zavartatta magát e fogadtatástól. Későbbi Joyce-esszéje közvetett önigazolás és védőbeszéd: „Joyce realista: mert túl érzékeny, elszigetelt lélek, aki borzalmasan szenved a világ közönségességétől és piszkától. Csak az tudja ilyen bomlott furorral felkavarni minden mocsár bűzét, aki kétségbeesett a világ émelyítő csúfságán.”

A Prae 1934-ben jelent meg az író magánkiadásában. Az angliai tanulmányútról hazatért tanárjelölt mindenesetre nem vonult vissza a vegytiszta irodalom elefántcsonttornyába, hanem tanári munkát vállalt budapesti középiskolákban, kerek 25 éven át, egészen 1957-es nyugdíjaztatásáig. Eközben tovább építi a Prae-ben felvázolt írói életműve szókatedrálisát. 1934-ben elkezdett és 1935-ben – ismét saját költségén, kis példányszámban – megjelentetett műve, Az egyetlen metafora felé terjedelmileg jóval kisebb, szintézisigényét tekintve semmivel sem kevésbé szerényebb kísérlet: naplószerűen, fragmentumokban, miniesszékben, közbeékelt kisnovellálkban megalapozni egy Catalogus Rerumot, végső összegzést művészetről, életről, halálról, a kor egyes tüneteiről. E leltár intonációja: hitvallás az alkotói „mánia”, a művészi „világmegismerés” és „világmegőrzés” mellett. A kötet záró gondolata viszont mintha a dehumanizációs külső mögötti belső, új tartalmú humánumot járná körül: „Napok óta gyereksírást hallok magam körül… ez most a sírás, az őrjöngő állati jajongás szezonja… Egyetlen metafora felé? Vajon nem éppen a fordítottja lesz-e a sorsom: millió metafora felől egyetlen ember felé?”

Az 1936-ban (megint magánkiadásban) megjelent új kötete, a Fejezet a szerelemről csak  nyomatékosítja ezt a kérdést. Benne az újrafeltámadt vágy a cselekményes regény iránt, az éveken át érlelt és formált mű, a Szent Orpheus breviáriuma (1939-1942, 1973-74) felé. A nagy társadalmi-emberi megrázkódtatások próbáltató idején, 1942 és 1957 között nem publikált regényt; novellát és esszét is csak 1945 és 1948 között, rádió- és szabadegyetemi előadások, rádió-hangjátékok mellett: 1945-46-ban elkezdett, sok tekintetben kulcsműnek induló regénye, a Cicero vándorévei befejezetlen maradt. 1948 őszén az életbeli Cicero, „a kultúra Hamletje” hazatér ugyan angliai útjáról, de hallgatásra ítéltetik, s „dolgozók középiskolájában” vészeli át a legnehezebb éveket. 1956-tól alkalmi megbízatások nyitják meg visszaútját az irodalomba. Remek Mozart-regénye, a Divertimento (1957) kezdi életrajzi és történelmi regényeinek sorát (Burgundi krónika, 1959; Doktor Haydn (1959), Hitvita és nászinduló, 1960; Arc és álarc, 1963; A megszabadított Jeruzsálem, 1965; Saturnus fia, 1966; Händel, 1967). A fő műnek szánt Szent Orpheus breviáriuma új köteteivel a régen elkezdett „nagy opust” folytatja (I-II., 1973; III., 1974; IV., 1984). Új kiadásban jelentek meg korai művei is: Prae (1980), Az egyetlen metafora felé (1985), esszéinek gyűjteményei: Meghatározások és szerepek (1969), Múzsák testamentuma (1985). Értékes műfordítói tevékenységében is kiemelkedő Joyce Ulysses-ének (1974) és Swift Gulliverjének (1982) magyarra átültette. Az utóbbi években különböző folyóiratok (Új Írás, Holmi, Mozgó Világ) kezdik közreadni kéziratos hagyatékát. Nagyszabású naplójának köteteit a Széchényi Könyvtár őrzi, évekre zárolt anyagként.

Újrafelfedezése és újraértékelése küszöbén halt meg Szentkuthy Miklós, 1988-ban.

PRAE

Leville-Touqué, az Antipsyché című folyóirat szerkesztője és vezető esszéírója legújabb cikkében nagy horderejű problémát feszeget: hogyan hozható közös nevezőre a női divat valamely terméke (mondjuk, egy kalapmodell) a filozófiával (mondjuk a fenomenológiai lényegnézéssel). Igényes címet adott a tanulmánynak: A kezdet sémája, avagy az új kompozíció. Vallomásos elbeszélésnek indul a gondolatmenet. Párizsi kirakatokat nézegetett az író egy lány társaságában, akibe szerelmes volt már hónapok óta. Geometrikus, konstruktivista volt akkoriban a női divat, mintha csak az új építészetet vagy bútortervezést akarta volna leképezni a maga módján. Egy kalaposüzlet elé értek. A kirakatban egyetlen, kalapra alig-alig emlékeztető, inkább félig logikai, félig rádiótechnikai szerkezetre hasonlító divatkreáció, félgömb alakú, csillogó és vékony nikkelcsövekből, valamint zöldes színű hártyából konstruált kézművesremek. A szabály, a rend és a rendszer puritán metaforájának tűnt, de a tavasszal összefüggő homályos érzések szimbólumának is.