CID-ÉNEK

A Cid-ének (szid) (Poema de mio Cid vagy Cantar de mio Cid) Kasztília nemzeti eposza s a középkori Európa költészetének egyik kiemelkedő alkotása. Az első összefüggő spanyol nyelvű irodalmi szöveg, amely csaknem teljes egészében egyetlen kézirat formájában maradt fenn.

A költemény a történelmi valóság és a költői képzelet ötvözete, amely Rodrigo Díaz de Vivar – más néven Cid el Campeador, vagyis „A hős Cid” – életének mintegy két évtizedét öleli fel. Cid, a történelmi személy 1040 és 1099 között élhetett, köznemes volt, akit ez a hősköltemény tett nemzeti hőssé. Ferdinánd király szolgálatában kitűnt a mórok elleni harcok során. Nagy tekintélyre tett szert nemcsak a keresztények, de a mórok között is, akik Cidnek, azaz úrnak nevezték el.

Életének fontosabb eseményeit megőrizték a latin, spanyol és arab krónikák. Az idő távlatában természetesen igen nehéz különbséget tenni a költői képzelet szülte, illetve a valós elemek között, hiszen ezekben az írásos dokumentumokban maradtak fenn az utókor számára a Cidről kialakult legendák, hősköltemények is. A keresztény krónikások a hős alakját a legkedvezőbb fényben tüntették föl, míg az arab dokumentumokból inkább hiányzik a legenda jelleg, s jobban kirajzolódik előttünk a valóságos történelmi figura.

A legismertebb arab krónika, az Historia de Valencia szerzője, Ben Alcama maga is a városban élt, amikor a hős Cid elfoglalta Valenciát. Feljegyzéseit 1110 körül készítette.

Az első keresztény dokumentum, amely említést tesz a hős Cidről, a Carmen Campidoctoris 1090 táján latinul íródott. Ebből szerezhetünk tudomást Cid első háborús hőstetteiről.

Az Historia Roderici (1144-1147) többek között közli Cid családfáját, s őriz néhány apró részletet élete történetéről.

Az 1160 körül született, szintén latin nyelvű Crónica Najerense lapjain gyakran fölbukkan Cid alakja. Hőstettei azonban erősen kiszínezett, legendás formát öltöttek.

A spanyol nyelvű krónikák sorából kiemelkedik a XIII-XIV. században keletkezett Crónica de Veinte Reyes, valamint a Primera Crónica General (1289), amelyekben bőségesen találunk utalásokat a hős Cid életére. A legutolsó kutatások azonban megállapították, hogy mindkét dokumentum – csakúgy, mint a későbbiek – az Historia Roderici és Ben Alcama krónikáján alapszik, vagyis nem tartalmaz sok új adatot Cid hiteles történetéről.

Az eposz a hős száműzetésével kezdődik. A főurak megrágalmazták, hogy hűtlenül kezelte a móroktól beszedett adót. Ettől kezdve a cselekmény mozgatórugója: a becsület visszaszerzése. Hőstetteivel végül visszanyeri uralkodója kegyét, s elégtételt kap a családja becsületén esett foltért.

A 3730 sorból álló eposz az énekmondók szabálytalan verselését követi, s a középkori spanyol költészetben elterjedt asszonáncban íródott. A leggyakoribbak a tizennégy szótagos sorok.

A realista ábrázolási mód, történelmi korhűség, a személyek és a helyszínek részletes és pontos leírása alapján akár rímbe szedett krónikának is nevezhetnénk. Stílusából teljességgel hiányzik a hősi eposzokra jellemző fennköltség. Az egyszerű, tárgyilagos elbeszélő modor megkülönbözteti a Cid-et a műfajteremtő nagy francia eposztól, a Roland-ének-től  (Chanson de Roland), amelynek szerzője egy legendát dolgozott fel, s a költeményben nagy szerepe van a mesés, csodás elemeknek. A Cid-ének hőse hiteles figura, akinek cselekedeteit a korára s általa képviselt társadalmi rétegre oly jellemző morális tartás, életfilozófia vezérli: a becsület megvédése mindenekfölött áll.

Rodrigo Díaz igazi eszménykép: bátor harcos, agyafúrt stratéga, jószívű, kegyes nemesúr, gyengéd férj és gondos apa. De megismerhetjük emberi arcának kevésbé tetszetős vonásait is: olykor túlságosan is elbizakodott, gőgös.

Vele szemben áll a két infánsnak, Carrión grófjainak a figurája. Minden erényük kiváltságos rangjukban rejlik. Mindenben Cid ellentettjei ők: éretlenek, gyávák, állhatatlanok, az egyetlen értéket számukra a pénz, a gazdagság jelenti.

Az utókor számára homály fedi az eposz keletkezésének pontos történetét. Nem kizárt, hogy még Cid életében születhettek hőstetteit megörökítő énekek. Meglehet, hogy volt egy latin nyelvű hősköltemény, amely a mórok felett aratott legendás győzelmének állított emléket. Az újabb irodalomtörténeti kutatások szerint az első Cid-ének a hős halála után mintegy húsz évvel íródott Kasztíliában, ezt követte 1140 táján egy második változat, majd egy végső forma 10ö7-ből, amelynek eredetije elveszett, s amely Per Abbat 1307-ben keletkezett másolatában maradt fenn ránk. Költője ismeretlen, akiről csak feltételezik, hogy Burgosban, Ó-Kasztília központjában élt.

Az ősi Cid-ének-et követte az 1300 táján egy másik ismeretlen költő tollából született hősköltemény, a Mocedades de Rodrigo (Rodrigo ifjúkora), amely Cid fiatal éveit énekli meg.

A XIV. század végén az  epikus költészet hanyatlásnak indult, témái azonban tovább élnek a XV. század románcaiban. Az eredeti Cid-ének helyett elsősorban a hős fiatalkorát idéző eposz öltött románc formát. A Cid-témát a XVII. században Tuillén de Castro színdarabban is megírta (1612-1615), s ez a drámai feldolgozás ihlette később Corneille-t a Le Cid megírására (1636). A Cid-motívumra Victor Hugo és José María Heredia is írt egy-egy verset, Guillén de  Castro drámáját pedig J. G. Herder fordításában (1802) ismerhette meg a közönség a német nyelvű színpadokon. A legutolsó feldolgozás 1961-ben filmvászonra készült. Anthony Mann amerikai filmjében Charlton Heston játszotta Cid szerepét, Sophia Loren pedig Jimena figuráját elevenítette meg. A szuperprodukció zenéjét a magyar származású Rózsa Miklós szerezte.

Magyarul csak néhány részlet jelent meg a Cid-ének-ből Gáspár Endre, Nemes Nagy Ágnes, Kőrösi András és Tótfalusi István fordításában.

CID-ÉNEK

I. ÉNEK A SZÁMŰZETÉSRŐL

VI. Alfonz, Kasztília királya elküldte Rodrigo Díaz de Vivart, hogy szedje be az adót Sevilla királyától, Motámidtól. A vidéken azonban háború dúlt, mert Motámid ellensége, Modáfar, Granada mór uralkodója pár tucat kereszténnyel az oldalán betört Sevillába. Az uralkodójához hű Don Rodrigo nem tehetett mást, mint hogy maga is fegyvert fogott, s alattvalói – mórok és keresztények – kíséretében a sevillai mór király megsegítésére sietett, hiszen csak így teljesíthette királya parancsát. Az összecsapásból Don Rodrigo – vagy ahogy alattvalói nevezték: a hős Cid – került ki győztesen, Modáfar és emberei csúfos vereséget szenvedtek. Cid a hadizsákmánnyal Sevillába sietett, ahol Motámidnak átadta a részét az ellenségtől elkobzott javakból.

Sevilla uralkodója nem maradt hálátlan a hős Cidnek, aki végül a behajtott adóval hazaindult Kasztíliába, Alfonz király nagy tetszésére. Ám egyre szaporodott Cid ellenségeinek tábora, akik féltékenyen figyelték a hűséges alattvaló hőstetteit, s csak az alkalomra vártak, amikor felszíthatják ellene a király haragját.

Rodrigo alighogy hazaérkezett, Alfonz király hadba indult a betolakodó mórok ellen Andalúziába. Cid nem követhette urát, mert megbetegedett. S amíg Alfonz idegen földön csatározott, az ellenség betört Kasztília földjére is, ha nincs Rodrigo, óriási veszteséget okoz a keresztény uralkodónak. Don Rodrigo azonban Toledónál fényes győzelmet aratott a mórok fölött, s ezzel végleg kihívta ellenségei haragját. Azok elhitették Alfonzzal, hogy Rodrigo lázította föl a mórokat, így akarta mindnyájuk vesztét okozni. A király maga is megirigyelte Cid fényes győzelmeit, no meg a hiúságát régtől fogva bántotta valami. amikor meggyilkolt öccse után León trónjára lépett, Kasztília képviseletében Rodrigo megeskette a királyt, hogy nem volt köze a merénylethez. Így aztán Alfonz nem habozott, levelet küldött Rodrigo Díaz de Vivarnak, a hős Cidnek, amelyben száműzi őt Kasztília földjéről.

Don Rodrigo alávetette magát ura parancsának, összehívta alattvalóit, és tudatta velük a király ítéletét. Barátai mind készek voltak vállalni vele a földönfutó keserves életét. Felkerekedtek hát, s fájdalmas búcsú után Burgosba indultak.

A városba érve újabb megaláztatás várt Cidre és kíséretére: a király szigorú parancsot adott, miszerint senki sem fogadhatta őket házába, de még az ellátásukhoz szükséges élelmet sem adhattak el nekik. Továbbmenni sem tudtak, hiszen nem volt egy árva fityingjük sem, hogy vághattak volna így neki a világnak? Pénzt kellett hát szerezniük. S ehhez szükség volt Don Rodrigo összes furfangjára. Lakott a városban két zsidó kereskedő, gazdag ember hírében álltak. A hős Cid homokkal teli ládákat hagyott náluk zálogban – némi pénz fejében. A nagy üzletet szimatoló kereskedők boldogan fizettek valamicskét a vélt kincsekért.

Cid ezután a San Pedro de Cardena kolostorba kísérte feleségét, Kimenát és két leányát, Elvirát és Solt. Ott biztonságban tudhatta őket. Mert nem nőknek való volt a kalandos sors, amivel a hős Cidnek meg kellett birkóznia.

Útközben csodás álom lepte meg Don Rodrigót: Gábriel arkangyal megjósolta neki, hogy vándo9rlását siker koronázza, és a sorsa bizony jóra fordul. Cid isteni üzenetnek vélte a különös látomást, s eztán a győzelem ígérete sarkallta tetteit.

Elfoglalta Castejónt, s a hadizsákmányt nemes lelkű úrhoz méltóan szétosztotta csapata között. Fejében nagy terveket szőtt: addig folytat háborút a mórok ellen, amíg hadi vállalkozásaival ki nem érdemli Alfonz király bocsánatát, s vissza nem szerzi az ő és a családja becsületét.

Gyorsan gyarapodó csapata élén Aragónia felé vette az útját. Azon a földön a valenciai mór király uralkodott. Don Rodrigo bevette Alcocer várát Győzelmének hallatán a valenciai uralkodó két mór herceget küldött, hogy állítsák meg az előrenyomuló Cid seregét. Az ellenséges csapatok véres ütközetben mérték össze erejüket. Don Rodrigo azonban megsemmisítő vereséget mért a mórokra, s adófizetőjévé tette a Turueltől Zaragozáig terjedő vidéket.

A sikeres hadvezér ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy egy gazdag ajándékkal engesztelni próbálja VI. Alfonzot. Harminc válogatott, felszerszámozott lovat küldött a királynak.

II. ÉNEK CID LEÁNYAINAK MENYEGZŐJÉRŐL

Végül a hős Rodrigo legnagyobb hódítására indult: nem mást, mint magát Valenciát készült elfoglalni. A bekerített város lakóit már-már éhínség fenyegette, amikor segélykérő küldöttséget menesztettek Marokkó uralkodójához. A mór király azonban maga is hadban állt, így hát nem segíthetett. Cid pedig eközben hírnököket küldött szerte, s felhívást intézett Navarra, Aragónia és Kasztília lakóihoz, miszerint mindenki, aki gazdagságra vágyik, csatlakozzon a seregeihez, és vegyen részt Valencia ostromában. Tódultak is a pénzre éhes, buzgó lelkű keresztények, a feudális élet béklyóitól szabadulni vágyó parasztok, s az ostromgyűrű bezárult a város körül. Valencia kilenc hónapon át ellenállt, ám hiába várta a külső segítséget, így aztán a tizedik hónap elteltével megadta magát.

Cid óriási győzelmet s  hatalmas gazdagságot tudhatott immár a magáénak. Nem félt és tisztelt úgy az egész félszigeten senkit mór és keresztény, mint a hős Cidet.

Amikor Sevilla kalifája hírül vette Valencia elestét, tüstént harmincezer harcost menesztett a város visszafoglalására. A véres ütközetben Cid seregei állták a sarat, végül maga a sevillai uralkodó is megsebesült, katonái meg fejvesztve menekültek.

Don Rodrigo háborgó szívét azonban a hallatlan siker és hírnév sem nyugtatta meg. Száz pompás paripát küldött Alfonz királynak, s azzal a kéréssel fordult urához, hogy bocsássa el Kasztíliából feleségét, Jimenát és leányait, hadd jöjjenek hozzá Valenciába.

Alfonz haragja megenyhült hűséges alattvalója iránt, megengedte hát, hogy Don Rodrigo családját Valenciába kísérjék, s mi több, kegyelmet hirdetett mindazok számára, akik Cid kíséretében elhagyták Kasztíliát.

Ekkor Carrión grófjai számítón azt fontolgatták magukban, hogy ha frigyre lépnek a dúsgazdag és híres Cid leányaival, az bizony fényes megélhetést biztosítana számukra. A csábító jövő fényében hamar kész is volt a titkos terv.

Jimena asszony és leányai eközben megérkeztek Valenciába. Milyen boldog viszontlátás! Nem kellett többé szégyenkezve, megalázottan lesütni a szemüket, a hős Cid neve visszanyerte régi rangját. S a mór csipkepalota, az Alcázar teraszáról meghatottan szemlélték a lábuk előtt elterülő várost, és nem győztek hálát adni Istennek az őket ért nagy dicsőségért.

Eltelt a tél, s a tavasz beköszöntével újabb ostrom fenyegette a várost Juszuf, Marokkó királya seregei élén Valencia visszafoglalására készült. Ám Isten és a sors Cid oldalán álltak, Cid véres ütközetben megfutamította az ellenséget. S a győzelem hírével meg kétszáz paripával újabb követet küldött Alfonz királyhoz.

Carrión álnok grófjai elérkezettnek látták az időt, hogy kérésükkel a király elé merészkedjenek: házasítsa össze őket Rodrigo Díaz de Vivar leányaival! Alfonz semmi  kivetnivalót sem talált az ifjak óhajában, így hát üzenetet küldött Don Rodrigónak, amelyben kérte, hogy királyi kíséretében fogadja a két ifjút.

Felvirradt az áhított nap, amikor a hűséges vazallus, a hős Cid újra szemtől szemben állhat királyával. A sorsdöntő találkozásra a Tajo partján került sor. S a király, aki a szívében már megbocsátott Don Rodrigónak, most meghatódottan emelte föl a lába elé omló hőst, s kimondta végre a legszebb szót, mit Cid füle valaha is hallott: „Visszajöhetsz a földedre!”

A király aztán előadta jövetele célját: Carrión grófjai számára feleségül kéri Cid két szép leányát, Elvira és Sol kisasszonyt. A hajadonok noha még zsenge korban voltak, a hős Cid boldogan egyezett bele a házasságba, hiszen nem volt oka kételkedni Alfonz jó szándékában.

Visszatért hát Valenciába, oldalán a két ifjúval, s nyomban nekiláttak a fényes menyegző előkészítésének. Tizenöt napon át tartott a pompás esküvő, a két álnok gróf tehát elérte a célját, boldogan fürödtek az áhított gazdaságban.

III. ÉNEK A CORPESBEN MEGESETT SZÉGYENRŐL

Egy napon, amint Cid békésen aludt, egy oroszlán kiszabadult ketrecéből. A hős szolgái védelmezőn uruk köré álltak, ám a kélt híres gróf azt sem tudta, hová bújjon ijedtében. Fernando González egy pad alatt, Diego González pedig egy szőlőprés mögött keresett menedéket. A nagy riadalomban talpra ugrott a hős Cid, az oroszlánhoz lépett, s a megjuhászodott fenevadat visszakísérte a ketrecbe. Nagy sokára előbújt a két halálra rémült lovag is, s megszégyenülten kullogtak el a csúfolódó szolgák elől.

Búcar, a marokkói király nem adta fel a reményt, hogy uralmát Valenciára is kiterjessze, hatalmas erőkkel ismét a város ellen kelt. Kellett-e ennél kiválóbb alkalom, hogy a kélt gróf végre tanúbizonyságát adja bátorságának? Ám az álnok lovagok újra csak gyávaságukat igazolták. Egy hűséges szolga, Pedro Bermúdez mentette meg a becsületüket: a megfutamodó Fernando helyett ő állt ki a mór Aladraf ellen, s az ellenség zsákmányul ejtett lovát átadta a remegő grófnak.

A h ős Cid végső csapást mért a rettenthetetlen Búcar seregére, a mór király Don Rodrigo kardja által lelte halálát.

Hazatérve Valenciába, a két „bátor” gróf nem átallott dicsekedni a harcban szerzett kincsekkel és hős haditetteikkel. Jimena asszony és a feleségek már-már el is hitték szavukat, de a szemtanú katonák csúfolódása leleplezte a szájhősöket. Fernando és Diego ekkor elhatározta, hogy odahagyják Valenciát, és visszatérnek Carriónba. Minek hallgatnák tovább az emberek gúnyolódását? Pénzük, gazdagságuk már volt elég, Cid udvarához pedig az érdeken kívül úgysem fűzte más. Előálltak hát nagy alázatosan a kérésükkel, hogy Don Rodrigo engedje velük a leányait, hiszen mellettük ugyanolyan biztonságban és becsben élnek majd, akár az apjuk házában. Cid miért is kételkedett volna a szép szavakban? Beleegyezett az utazásba. Elküldte velük azonban egyik bizalmas emberét, Félix Munozt, hogy a mór Abengalbóntól segítséget kérjen, s biztosítsa számukra az utat. Abengalbón nagyrabecsülése jeléül gazdag ajándékkal kedveskedett Cid leányainak és férjüknek. Amikor a két gróf megpillantotta a kincseket, gonosz tervet eszeltek ki. Megölik a mórt, megszerzik a kincseket, vagyonát, aztán feleségüket hátrahagyva, hazasietnek Carriónba. Abelgalbón egyik embere azonban kihallgatta a szövetkező grófokat, azon nyomban urához sietett, és leleplezte a gonosztevőket. A mór nem késlekedett, elzavarta az ármánykodó ifjakat.

Fölkerekedtek hát Carrión felé, és kisvártatva megérkeztek a corpesi sűrű tölgyesbe. Elérkezett a bosszú pillanata: Fernando és Diego selyemingre vetkőztette Elvirát és Solt, megkorbácsolták a két halálra vált asszonyt, elvették mindenüket, aztán vérbe fagyva a sorsukra hagyták őket, és sietve ellovagoltak. Cid embere, akit a grófok gondosan előreküldtek, nem bízott a kélt álnok lovagban, s elbújt a sötét erdőben. Nem is kellett sokáig várnia, megpillantotta – feleségek nélkül – Fernandót és Diegót. Rögtön rosszat sejtett, egy percig sem habozott, azonnal visszaindult Elvira és Sol keresésére. Majd kővé vált, amikor rábukkant a két eszméletlen asszonyra. Nagy üggyel-bajjal fölsegítette őket a lovára, és a közeli városba siettek. Szélsebesen terjedt a hír a kélt gróf gaztettéről, hamar eljutott Cid fülébe, de még Alfonz király is tudomást szerzett róla. Don Rodrigo azonnal a lányaiért küldetett, s megfogadta, hogy példás bosszút áll a családját ért szörnyű szégyen miatt.

Késlekedés nélkül a király elé terjesztette a vádját, s kérte a bűnösök megbüntetését. Alfonz Toledóban összehívta az országgyűlést, hogy megvitassák az ügyet. Megidézte az érintetteket, az udvarba várta Cidet és a grófokat is.

Százan és százan érkeztek az udvarba a királyság valamennyi tartományból, s a tanács előtt kénytelen-kelletlen megjelent a két gazfickó is. Don Rodrigo ismertette az ellenük szóló vádat, majd követelte, adják vissza neki a két kardot, amelyet bizalma és tisztelete jeléül a vejeinek ajándékozott. Azok szíves örömest teljesítették apósuk kérését, mert titkon azt remélték, ezzel le is zárul az ügy.

Csakhogy melléfogtak az okoskodók, mert Cid ezután azt követelte, hogy szolgáltassák vissza az összes javakat, kincseket, amelyekhez ő juttatta a grófokat. Az udvari tanács jogosnak ítélte Don Rodrigo kérését, s kötelezték a kélt bűnöst tartozásuk megfizetésére. Mivel a pénznek már a nyakára hágtak, nem maradt más hátra, mint megváltak összes ingóságuktól, mindenüktől, ami csak velük volt.

Cid azonban nem érte be ennyivel sem, utoljára azt követelte, hogy a kélt „bátor” harcos vívjon meg vele, bizonyítsák be az udvar előtt, hogy a vád, miszerint gyáva kutyák, hamis. Szűkölt a két gróf, csak ezt a próbát ne kelljen kiállniuk, de a bírák helyt adtak Cid óhajának, így aztán hiába fogadkoztak, hogy feleségüket ők oly annyira tisztelték, hogy asszonyukká sem tették őket, ha tetszett, ha nem, el kellett fogadniuk a párbajra a kihívást.

Eközben két hírnök érkezett az udvarba, s az egyikük Navarra, a másikuk pedig Aragónia grófja számára megkérte a hős Cid leányainak a kezét. Így tehát kiköszörülődött a csorba, amely Elvira és Sol becsületén esett.

A király kijelölte a párbaj napját. Hárman is jelentkeztek Cid kíséretéből, hogy megvívjanak a gazfickókkal. A megadott időre felvonultak a szemben álló felek, hogy összemérjék erejüket. Carrión grófjait elkísérte néhány rokonuk, akik rút cselt agyaltak ki: titokban majd belopóznak Don Rodrigo emberei sátrába, és megölik őket. A király azonban árgus szemekkel vigyázott, hogy minden az előírások szerint történjék.

Elsőnek Pedro Bermúdez hívta ki Don Fernandót. Néhány roham után Fernandón súlyos sebeket ejtett az ellenfél lándzsája, leesett a lóról, s amikor Don Pedro előrántotta a kardját, hogy lesújtson vele, rémülten megadta magát.

Nem kevésbé dicstelen volt Don Diego párharca Martín Antolínez ellen. A végén már is csak az életéért könyörgött.

A harmadik kihívásra a grófok kíséretéből a bátor harcos h írében álló Asur González állt elő. Ám Muno Gustioz jobb viadornak bizonyult nála, nemhiába tanulta a kardforgatást a hős Cidtől.

Beteljesült hát Don Rodrigo Díaz de Vivar leghőbb vágya: visszanyerte a saját és a leányai becsületét. Most már jöhetett a második menyegző, amelyet Valenciában ültek meg. Évek múltán ő maga is tisztességben hunyhatta le a szemét.

Forrás:  44 Híres eposz – Verses regény – Elbeszélő költemény 203-212. old., Móra Könyvkiadó 1995.