2014. máj. 2.

Gyökössy Endre (1913-1997): Kossuth katonája



Három harangszóval búsa csendítenek.
Nem kérdi senki a faluban, hogy kinek?
Öreg, ifjú, gyermek szeme könnybe lábad…
Sűrűn látogatnak egy alacsony házat!
Jól tudja mindenki, hogy a halott hol van.
Hogy kinek húzzák ott búsan a toronyban?!

Minden könny azt sírja: Meghalt Balogh Ádám.
… Ki is terítették nyűtt halottas ágyán!
Fekvő beteg ő volt egy esztendő óta –
Egy esztendő óta nincs is Kossuth-nóta:
Honvédruháját is felöltötték rája
Hiszen az volt ő is: Kossuth katonája!

Halottas ágyánál múlt időkbe szállnak –
Bús idejébe a falevélhullásnak:
… Falevélhulláskor, virághervadáskor
A falu népének kijut a vígságból:
Sok lányt vezet akkor boldog esketőre
Katonaszabadult régi szeretője.

A násznagyi tisztet jól ki végezné el?
Ádámhoz fordulnak hosszú könyörgéssel,
Mert néki öröklött jó magyar szokása,
Vonakodik elébb, korát magyarázza:
Van tán arra más is, odavalóbb ember.
Már én öreg vagyok… no de még az egyszer!

El is megy kardosan, csákóban, mentében.
Lobogó tűz lángol csillogó szemében.
Ha beszél: Kossuthot emeli az égig!
Ha hallgat: bús lelke Kossuthra emlékszik!
Csak egy nótája van… hej ha még izenne?!
… Beállna most is a honvéd regimentbe!

Köszöntőt mondani násznagy uram gondja.
A vén Balogh azt is csak Kossuthra mondja!
Az ifjú párt éltesse a tanító, a pap…
Az ő szíve, ajka egy percre se szabad.
Mert Kossuth szívének minden dobbanás,
Mert Kossuth, ajkának minden sóhajtása!

Lagziban marad sokszor éjféltájig.
Az öregebbekkel borozgat, tanyázik.
Csak Kossuthról beszél… ügyet se vet rájok
Ahogy mulatoznak a legények, lányok:
Nevet a hegedű, a cimbalom kacag,
Ropogós tánc után nótára gyújtanak.

Egyszer csak felkel az öreg honvéd. – Ádám,
Megmozdul a kontrás a kemence hátán,
A legények, lányok koszorúba állnak,
Ő meg szemével int az öt szál cigánynak
S belépnek a körbe, búsan muzsikálják
Az Ádám nótáját: A Kossuth nótáját!

Öreg ifjú danol, a cigány csak húzza…
Ha egyszer elvégzik, elöl kezdik újra!
Ádám csak hallgatja, röpíti a lelkét –
Száz csatát végigjár, mielőtt betelnék:
Isaszeg, Vizakna, Nagysalló, Világos…
Kicsordul a könnye… valakit megátkoz.

Az a keserű könny a nótának vége.
Leül Balogh Ádám násznagyi helyére.
De az a fájó könny ott ragyog szemében…
Majd mosolyog ajka keserű gúnyképpen.
Sokáig nem bírja, hazafelé ballag.
Még egy Kossuth-nótát! aztán vigadhatnak!

Három harangszóval búsan csendítenek.
Nem kérdi senki a faluban, hogy kinek?
Öreg, ifjú ajkán bús halottas ének…
A temetőkertbe koporsót kísérnek.
Ott a falu népe, minden ember gyászol.
Könnyek közt búcsúznak az öreg Ádámtól!

A deszkakoporsót leteszik a sírba.
Nincs csak egy ember is, ki nem fakadna sírva,
Kántor elénekli, pap elprédikálja.
A nép búsan rákezd a Kossuth-nótára!
… Nem kérdi senki, hogy ki mondta, ki kezdte?
Tán az öreg honvéd köztük járó lelke!

 *

Ezt a költeményt Debrecenben írtam első éves jogászkoromban, 1901 elején. 1901 március hó 15-én már öcsém, Gyökössy József VII. éves diák szavalta a szarvasi főgimnázium március 15-i ünnepén, nagy sikerrel. 1901 tavaszán az „Új Idők”-ben jelent meg. Hamarosan közölte a verset a Vajda Gyula szerkesztette „Ünnepi versek” c. anthológia is. E versem óta tart számon mint költőt a magyar irodalmi élet.
A költemény 1902-ben az Akadémia Farkas-Raskó-pályázatán, mint legjobb költemény, dicsérő elismerést kapott. Ekkor írta az „Egyetértés” c. napilapban „Csípő Vas” álnéven valaki az alábbi érdekes cikket a versről:

„Kossuth katonája. – Levél a szerkesztőhöz. – Az Egyetértés-ben olvastam az alábbi dolgot s – érzem – föl kell szólalnom, hogy el ne csússzék nyomtalanul a sárga-fekete színű merénylet, melyet a Széchenyi által alapított akadémia követett el a nemzeti függetlenség eszméje ellen. Mert a dolgot érdemes kissé közelebbről megvilágítani, hogy a sötétben dolgozó denevérek és a tudomány köpenye alatt tenyésző kryptogamok szárazon el ne vigyék.

A Farkas-Raskó díjról volt szó néhány  nap előtt. Az Akadémia évenként kitűz egy százforintos csekély díjat hazafias költeményre. Legelső nyertese e díjnak Varga Gyula volt, kinek tulajdon apósa ítélte oda, mint előadó pályabíró a díjat, kétszer is felolvasván az Akadémia előtt a kitüntetett verset, hogy e rettenthetetlen após képes még egy tucatszor felolvasni e verset, inkább beleegyeztek a száz forint odaadásába, még mindig olcsón menekülvén meg az újabb felolvasásoktól.

A legutóbbi ítéletkor a 100 forintnyi óriási összeget nem adták ki, mert találtak ugyan kiváló hazafias költeményt a pályázók között, azonban ez – Kossuth Lajosról szólótt s ezt az Akadémia csak nem jutalmazhatja.

A bírálat nagyjából ezt mondja:

„Legérdemesebb mű a „Kossuth-katonája” című.

Ez a költemény genre-kép az öreg honvédról, kinek lelkében csak Kossuth képe élt; ez kísérte még a lakomák zajába is, az ő nótája zengett ajkán, az ő nótáját húzták el a sírján is.

De a genre-rajzot eltorzítja az a vonás, hogy az öreg még mint násznagy is csak Kossuthról beszél, a lakomán csak az ő nótáját húzatja; ő még az új párt sem tudja felköszönteni, mert Kossuth szívének minden dobbanása él benne. E túlhajtás elrontja a költemény igaz, természetes hangját.

Az egész világbirodalom lehet bizonyságunk, mily kevés költőnek sikerül egy igazi nagyszabású alakot úgy megteremteni, hogy az mindenki szívében visszhangot adjon. Heine „Két gránátos”-a világhírűvé lett a francia katonának a nagy császár iránti imádatáért, mely még a sírból is kilépteti a holt gránátost, hogy a császárt, a császárt megvédje! A „Morituri2 három kis darabjának „Friciké”-je mért lett európai hírűvé? Mert az agg anya az ő rajongó szeretetében fiát ott látja „a császár, a császár!” mellett. Zedlitz „Éjjeli hadiszemlé”-je szintén azért lett európai hírűvé, mert benne a katona felolvad az uralkodója iránti szeretetben.

A magyar költő nem oly szerencsés negyedfélszáz év óta, hogy ilyen típust teremthessen. Rajongása azonban méltóbb alakok felé fordul, ha eszményíteni akar: Rákóczit és Kossuthot keresi  föl, kik a megtestesült haza- és szabadságszeretet eszményképei valának. Tulajdonképpen Kossuth Lajos még életében azonossá vált a magyar függetlenségi eszmével s így a nagy aggastyán megérte életében azt, hogy a testi élettől elvonatkozva, őt egy eszmének nézte minden tisztességes, igaz hazafi.

S íme, akad egy költő, ki ezt megérti s nem egyenesen magában Kossuthban, őt aposztrofálva dicsőíti a magyar szabadság eszméjét, hanem egy érdekes alakban: a vén honvéd alakjában, ki felolvad Kossuth imádásában. Előtte csak a nagy kormányzó él, minden gondolata csak e körül forog és csodálatosan szép, magasztos vonásul állítja oda a költő elénk ez alakot úgy, hogy midőn egy ifjú párt kellene felköszöntenie és a jövőbe szólania, az agg harcos lelke akkor is a múltban száll és mást nem lát, csak az ő lelkének bálványát, Kossuthot. Ami a költészetben a legmagasztosabb, a divináció, melyre csak az igazi nagyszabású költői tehetség emelkedik föl, ez lesz a „Kossuth katonája” szerzőjének bűnévé, mert e divináció, e legfelségesebb költői adomány Kossuth dicsőítésére szolgál.

Akárki legyen is az ismeretlen szerző, ha a Széchenyi háta mögött ólálkodó testülettől akar elismerést és esetleg díjazást, fogadja meg a tanácsunkat. Írja át versét egy „lojális” alakra, adja be jövő évre s ugyanazok, kik megrótták, amiért Kossuthot magasztalta, megduplázva adják ki neki a jutalmat. Csak Kossuthnak hagyjon békét. Csípő Vas.”

Ma sem tudom, ki ez a „Csípő Vas”? Igaza lehet abban, amit ír. Mert a következő évben Kun Bélának, a vásárhelyi költőnek Deák Ferencről írt ódája nyerte meg a Farkas-Raskó-díjat:

A „Kossuth katoná”-ját az egész országban szavalták és szavalják, sokszor cigánymuzsika kísérettel vagy énekkari énekkel. Sokan mutatkoztak be nekem így: „A Kossuth katonája szavalója vagyok.” Így mutatkozott be kb. 20 éve a Dunán inneni ev. egyházkerület mai püspöke, Kuthy Dezső is, mikor egy kocsira ültettek bennünket a szarvasi állomáson a fogadóbizottság tagjai, ahová mint szarvasi öregdiákok érkeztünk a diákmajálisra. A vers kötetemben jelent meg, mégpedig a „Bokrétá”-ban (Debrecen, 1902) és a „Hiszek” című könyvemben (Budapest, 1932).

Legyen ez a húszéves koromban írt költeményem az 1848-as Nagy Év centenáris ünnepén a Debreceni Képes Kalendáriom egyik ünnepi verse. Egy betűt sem tudnék rajta változtatni ma sem. Ez voltam. Ez vagyok. Miért, miért nem, az ihlet szorítására sok olyan verset kellett és kell írnom, amelyek a hatalmon lévőknek – úgy látszik – nem kellettek és nem kellenek.


Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése