A Nagy Nemzedék, ami döntő irányt adott első irodalmi eszméléseimnek, lassan teljes kiadásokban foglal helyet könyvespolcomon. A legelső volt Ady, aztán Tóth Árpád, aztán Kosztolányi s most végül Babits is vaskos kötettel, egy egész élet verseivel tesz tanúságot a századelő nagy művészi forradalmáról.
Olykor nyugtalanul nézek a szép, keménykötésű, könyvekre. Vajon a díszkiadások sorsa várja őket? Talán szívesebben forgattam a szinte mindennapi használatra szánt, kartonba-kötött, gyakran silány papírosú könyveket, mert az újat, a nyugtalanító izgalmat jelentették.
A díszkötést pedig csak akkor vesszük kezünkbe, ha hivatkozási anyagra van szükségünk. Ma is emlékszem arra a megrendítő izgalomra, amit a Nyugtalanság völgye okozott nekem. Ez volt az első teljes Babits-kötet, ami kezembe került, az első könyvek közt talán, amelyek a hatalomváltozás határzárán Erdélybe jutottak. Csoda-e hát, ha ez az izgalmas, rejtelmes, számomra első Babits-verseskönyv elhatározóan befolyásolta egész Babits-szemléletemet és hogyha később egyéb műveit is olvastam, az új benyomásokat mindig átszínezte a Nyugtalanság völgye verseiből kapott első emlék.
Ezért volt az, hogy számomra a Babits hűvösségét, klasszicitását emlegető megjegyzések rendszerint más értelmet nyertek. Az én Babits-képemet ez a négy sor jellemezte:
Pap vagyok, Barátaim, mert szenvedtem és most pap vagyok
és mondom, Barátaim, mi mások vagyunk, halljatok,
mert velük élni nem tudunk, se pedig egymagunk,
csak a szenvedőkkel élhetünk, azokkal halhatunk!
(A jóság dala)
Ez a szemlélet talán nem volt teljes, de semmiesetre sem volt hamis. Néha valakit csak felnőttkorában ismerünk meg, de egy-két lényegesebb jellemvonásának felfedezése helyettesíti, sőt pótolja a fejlődés fokozatos menetének ismeretét. Elmulaszthattam tehát azt a tanulságos örömet, ami az egymásután megjelenő verseskönyvek különbségeit és újdonságait emelkedő lépcsőzetté köti össze, helyette azonban egységesebb, tisztább képet kaptam arról a költőről, aki igen közel állott hozzám.
Később két ízben pótoltam a hiányt. Először nyolc évvel ezelőtt, másodszor most, az "összes versek" megjelenése alkalmából. A kép kiegészült, de nem változott. Vagy ha változott is, ez a változás bizonyos tagozódás módjára jelentkezett, ami egy triptichonra emlékeztet s félő, hogy önkényes. A vonalak, amelyek a képet három részre osztják, voltaképp csak külső kellékek, nem tartoznak a képhez, de a szemlélőnek szüksége van rájuk, hogy a bőven áradó benyomásokat rendszerezze. De a tagozódás azért is gyanút keltő, mert önkéntelenül is összeesik az élet hármas osztódásával, ami az ifjúság, a férfikor és az öregség. Vagy esetleg éppen ezért igaz.
E könnyű beosztással szíves-örömest megoldanám a babitsi titkot. A mű mögött azonban egész ember rejlik és hiába fejlődés, hiába változás, az Én mégis mindig ugyanaz marad. Az évgyűrűk csak vastagítják a fát, de nem teszik mássá. Így hát a legelső versben is fel kellene fedezni minden későbbi vers lehetőségét és a legutolsóból is vissza kellene mutatni azokra a régi, elmosódó nyomokra, ahonnét kifejlődött. Egy példával szolgálok: valamelyik bírálója elismerően említi, hogy Babits az utána következők eredményeit is művébe olvasztotta s érvként Illyés durvább ütemhasználatának és asszonáncainak mását vélte Babits újabb verseiben felfedezni. Ezt a rímbeli szabadságot azonban Babits régi verseiben is megtalálhatjuk.
Ágynak az fázón búj alá,
nem melegíti búja láng...
(Strófák a wartburgi dalnokversenyből.)
vagy
A te zenéd van ébren egyedül
mint láthatatlan éles hegedű...
(Az őszi tücsökhöz)
vagy:
Hol Dórion állt, ős pylosi vár,
odajöttél Oichaliából,
múzsák mezején, mézes mezején
lábad a dús fűbe lábolt.
(Thamyris)
Az általános képben ezek akkoriban csak mint kivételek szerepeltek, de pompásan példázzák a később megvalósult lehetőség természetes, fejlődésszerű voltát s ezzel a babitsi mű egységét. A hármas tagozódás mögött tehát folyton a mű és az ember oszthatatlanságára kell figyelnünk és ez nehezíti meg a feladatot.
Az ifjú Babits Így szól Irishez:
Idézz fel nékem ezer égi képet
és földi képet, trilliót, ha van,
sok földet, vizet, új és régi népet,
idézz fel, szóval, teljes enmagam.
(Himnusz Irishez)
Csakugyan, a fiatal költő szomjas szeme mintha nem önmagára, hanem a világra fordulna. A lírikus epilógja csak egy kényszerű kitörés. A többi versekben az én óvatos szemérmességgel húzódik meg a dolgok ezer színe és alakja mögött. Nem hűvös és nem tartózkodó ez a szemérmesség, inkább nyugtalan és lobogó ("Minden a földön, minden a föld fölött - folyton-folyású, mint hegyi záporár, - hullámtörés, lavina, láva - a tűz, örökös lobogó..."), de mégis csak kintről felénk tartó benyomásokkal törődik. A gyermek, aki habzsolva és nyugtalan mohósággal dolgozza fel az új megismeréseket, még önmagáról is harmadik személyben beszél. A fiatal Babits is így fogalmazza meg lírai megrendüléseit - harmadik személyek álruhájába bujtatva (az ilyen verseket a félmúltban "helyzetdaloknak" nevezték). Mintha csak a társadalomtudós elméletét akarná igazolni, ami szerint az egyén lelke a külvilág benyomásainak sugártöréseiből keletkezik. Hogy tudatosan valósította-e meg Babits ezt a költői magatartást, vagy pedig ösztönei vonták e kifejezési lehetőség felé, ma már nehéz eldönteni. Később mindenesetre világosan állott Babits előtt saját költői magatartásának képe:
Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem, s búsan hátrálnak az évek.
(Síremlék)
Annak idején talán nem is sokat tévedtek azok, akik az ifjú Babitsban csupán ezt a tartózkodó vonást vették észre. A századelő énistenítésében - ahol az egyén fontosságát és nem az élmény egyéniségét hangsúlyozták - Babits tartózkodása feltűnőbb lehetett, mint ma, noha e verseknek boszorkányos ügyességét talán most is félnénk utánozni.
A férfikor még messze van, a Laodameia és a Vihar is még mindig harmadik személyben beszélnek a bujkáló költőről, de az érzés nyugtalanító jegyei már mutatkoznak. A csapongó és mindent meghódítani kész izgékonyság lehiggadásának első jele talán az Esti kérdés című vers, aminek utolsó sorai kísértetiesen előrevetítik a csaknem egy évtized múlva kialakuló férfi-Babitsot. A nagy élményt egyelőre még csak a fegyvergyárak és világlapok készítik elő. A lezáruló korszak fülledt, nyárszerű éveiben azonban a babitsi líra fanyar frissességét is átmelegíti a héj mögött érő és duzzadó hús. A mostani verseket közvetlen rokonság fűzi a régiekhez, de a szemlélet megváltozott. Eddig a külső világ tükreiből vetődtek sugarak a költő alakjára, mostantól kedve a belőle kisugárzó fény világítja meg a tárgyakat. A bánat és nyugtalanság eddig csak költői téma volt számára, most már a fájdalom készteti megszólalásra:
Gondoltad volna egyszer, erődben és szabadban,
robogva tüskön által, mint kit a nap vakít,
hogy lesz hogy fáj a szúrás, hogy este félsz magadban
és milyen jól esik majd szeretni valakit?
(Ecetdal)
A költő felfedezi azt, hogy nem kell tovább bujkálnia, közvetlenül is beszélhet önmagáról, És ez a magatartás különös könnyedséggel simul át a háború-előidézte új világképbe. A háborús években születik meg a férfi-Babits.
Az élmény ereje oly hatalmas, hogy szinte egyszerre változtatja meg Babits eddigi világát. Mostantól kezdve hiába keressük műveiben a csak-vers vonásait. Az élet teljesen és visszavonhatatlanul személyes ügy lett számára, de ugyanúgy személyes ügy lett a mások élete is. A szó most már nemcsak éppen annyit mond, mint emennyi a vers síkjában elfér. A sorokban és mondatokban nehéz és véres emlékek rejtőznek. A kimondott szavad ki nem mondott borzalmak árnyait idézik s Babits egész költészete megtelik a nyugtalanító valóság áramaival. A horatiusi ódát idéző különbség érzése most már legfeljebb csak panaszként tör fel:
S e zord napokban, mikor olyan olcsó
a lélek s törik, ki hajolni nem tud
s mint sok halottnak már külön koporsó,
sok élőnek már külön élet sem jut,
. . . . . . . .
mi lesz az én lelkemmel?.......
(Magamról)
de ez sem a régi költői panaszkodás, hanem a megrendült ember keserű kiábrándult felkiáltása.
Babits költői fejlődésében azt hiszem ez az élmény volt a döntő. Innét nem volt visszatérés és az elsőrangú költőből itt lett igazán nagy költő. Eddigi versei alapján klasszikus költőnek nevezték, de ha a későbbi korok a nemzet klasszikusai közé fogják számítani, majd az ettől kezdve írt versei alapján teszik. A következő években lesz megint idő, amikor Babits újra visszatér önmagához, menekül a rázúduló világ elől, de ebben a menekülésben már testén viszi a kapott sebet és idegeiben az üldözők lármáját. A nyugtalanság völgyéből nincs többé szabadulás. Hiába menekül a "kettes csöndbe", az új versekben már csak nagyon ritkán és halványan rémlik fel az egykori Babits. Sőt valami egészen új, a magányos Babitsnál szokatlan hang is vegyül az eddigi zengésbe. Gyakran hallani róla az elefántcsonttorony vádját, de ennek mintha ellentmondanának egyes versei. Mint például ez a pár sor:
s gyerekek szaladnak az utcán,
mint kis patkányok, egyre többen,
egyre többen és rongyosabban.
. . . . . . . . . . . . . .
Még a kenyér nincsen elosztva
s a testvérek osztályra várván
éhen gebednek . . . .
(Utca, délelőtt)
De a költő meg megállapítja azt, amit itt leír. Az emberekkel együtt gondolkozik, de nem érez velük. Hiányzik belőle az a képesség, hogy gáttalanul és végletesen feloldódjék a közös szomorúságban, vagy közös mámorban. A férfi-lírát kialakító nagy élmény mintha túlhajtotta volna önmagán. Oly messzire kikényszerítette szemérmesen takargatott énjéből, hogy ezután már csak visszahatás következhetett. Végeredményben tehát a háború nagy élménye nem egyesítette a költőt a külső világgal, az emberekkel, hanem inkább elválasztotta tőlük. És ezzel a szenvedést még élénkebbé tette. Az új élmény tehát ismét csak Babits eredeti költői magatartásának gazdagodásában - nem pedig törésében vagy megváltozásában - nyilvánult meg.
Babitsot eredeti költői hajlamai a magányra kárhoztatják. Ady fel tudott olvadni a közös élmény, vagy a társadalom közegében. A kétféle magatartás bizonyítékául érdemes összehasonlítani Ady Kezdenek nyakukba venni című versét a Vén kötéltáncos kétségbeejtő látomásával. A magányra és magányosságra született lélek alkatilag képtelen belehelyezkedni a közös indulatok és szándékok áramába s különállásából nem öröm, hanem nyugtalanság és a menekülés vágya származik.
A Versenyt az esztendőkkel c. kötet már ennek a legyőzhetetlen végleges magánynak tanúsága. Az érett, mindenkivel, önmagával is leszámolt öregség hangját idézik ezek a versek. Még nincs igaza Mint a kutya silány házában öntudatos nemtörődömséggel topogó és megbotló sorainak, mert a költemények egyöntetű hangszerelésében teljes és tökéletes zene zeng. Az öregség itt még nem jelent fáradtságot. Csupán a mondanivaló telik meg egy keserű díszítés szinte teljesen elvész, még az is, ami a nagy élmény után megmaradt. Ezért talán a versek hangja is egyformább. Nem is lehet másként, hiszen a férfikor önmagát és másokat marcangoló keserűsége állandó és így elviselhetőbb fájdalommá nemesült.
S mordan nézem, hogy köröttem a vak élet hal,
mint egy holt próféta kit már senki úgyse hall.
. . . . . . . . . . . . . . .
Hozza postámat a posta: mennyi rossz madár!
Be jó hogy csőrük csapása egy cseppet se fáj!
(Holt próféta a hegyen)
Az öregedő Babits lírája most visszamutat a fiatal költő lényére. A vers már ismét csak egyedül a költőt festi, de milyen másképpen, mennyire teljesebben, mint az első évek idején. Az egykor kihívó dac mostanra szívós és befele fordult makacssággá változott át s az a szemérem, ami egykor csillogó ruhákba takarta a lélek meztelenségét, most legfeljebb csak arcának megkeményítésére és elfordítására készteti a költőt. A költő most is önnönmaga, de egyben mégis más - mint egy szám, amit saját magával szoroztunk meg.
Úgy látszik, mintha a kör lezárulna itt és egy költői vagy emberi élet nyugalmasan szép betetőződésében vennénk részt. A nagy leszámolás a költő javára dőlt el. Bizonyára többet adott a világnak, mint amennyit tőle kapott s most már lassú tűzként emésztő, de egyben melengető fájdalmával kiejtheti magát a világból. A legnagyobb élmény azonban még mindig hátra van. A halálhoz, saját testünk halálához való személyes közünk élményét még csak most éli át teljes valóságában a költő. Az Újabb versek, a kötet utolsó versei, ennek a szinte kimondhatatlan élmények jegyeit jelenítik meg. Ez a halál-érzés lényegesen különbözik a fiatal költő vagy az érett férfi halál-tudatától. Az utóbbi inkább az értelem dolga: belátom, hogy az elmúlás kikerülhetetlen, megértem, hogy nincs menekvés. És ez végtelen szomorúsággal tölt el. Most azonban idegeim érzik a felém közelítő Ismeretlen tigris-lépteit és a mondhatatlan borzalom testet-lelket megbénít. A szenvedés, a fizikai szenvedés csak előfutárja ennek a halál-élménynek. Így azok a versek is, amelyek erről a szenvedésről szólnak, bele vannak ágyazva a mindent-átölelő nagy megrettenés anyagába. A múltba való visszatekintés, vagy a gyógyulás öröme szintén ezzel az érzéssel párosul:
Minden éget már, hogy lássam is, hogy nézzem...
Tapintom tagjaim...
És nem vagyok halott, én mindent túléltem
S vár a fény odakinn.
(Karácsonyi lábadozás)
Az életnek is különös, heves ízei vannak a fenyegető halál közelében. Fel-felcsillannak néha a versek, mint a fiatal Babits idejében. De végül is minden visszahal a rettenetes és ki nem irtható tudatba:
Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Búcsúízzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
(Ősz és tavasz közt)
Persze vannak szelídebb napjai is a zordon öregségnek. Régi telek emlékei és régi gyümölcsök ízei látogatják meg a költőt, aki sajgó boldogsággal gondol a múltra. Ki-kimegy a kertbe, néha irigyli, néha szereti a természet fecsegő tavaszi zöldjét és az elmúlás előtti csend enyhe borzongásában mintha az öregedő Aranyt látnók magunk előtt. A hasonlóságot talán nem is a versek idézik. Arany öreges gunyorosságát Babits kiábrándultabb keserűsége helyettesíti és ha Arany utolsó éveinek biztonságot adott a rendítetlen vallásos hit, akkor Babits ezt a biztonságot az "elbocsátott vad" ösztönös bizalmában találja meg. De az emberi magatartás hasonlósága önkéntelenül is felidézi annak a nagy magyar költőnek emlékét, akihez a még ifjú Babits verssel fordult egykor, hogy most öregkorára egy életmű befejezésének méltóságával ismét emlékeztessen rá.
Ebben a hasonlóságban a versek ismertetője saját óhajának is kifejezést kíván adni. Az irodalomtörténet szerint ugyanis tizenegy évvel összes költeményeinek megjelenése után tette közzé Arany legszebb balladáit és ezután egy évvel a Toldi szerelmét. A dolgok pedig néha ismétlődni szoktak.
(Forrás: Nyugat 1938. 2.sz.)
