Ömlik a víz, a gőzölgő esővíz
már napok óta múlhatatlanul -
a házőrző eb nézi, amit őriz
úgy pusztul, mintha pusztítaná ő is
bús vackán, ahol dühödten lapul.
Dühödten? inkább tehetetlen nézek
ablakon át a lucskos őszbe ki -
a félhomályban úgy szorong a lélek
rémülten, mintha benne születnének
December lidércfényes kölykei.
És akkor is, ha kigyúlnak a sárga
lángok az őszi rothadás felett -
még rémültebben nézek ki a sárba,
hol nincs vigasz s a hű lángok hiába
vívódnak, mint a lelkiismeret!
Hát meg kell halni mégis... uram isten!
mi lett belőlem? gyermek, aki sír?
ó, hol a lélek, mikor még amit nem
értettem, annál erősebben hittem
s úgy nyílt a szívem, mint a gólyahír!?
Ömlik a víz ... az ablaknál esetlen
didergek, mint a kocsonyás falak -
lehull a toll, már sírni sincsen kedvem:
a házőrző eb vinnyog s tehetetlen
dühében önnön magába harap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése