Nehezemre esik írni az egészről. Talán nem is volt nagy eset, de kínzó szégyenét nem is érzem. A dolog úgy áll, hogy az ember végigél egy darab életet, érik megpróbáltatások is, a nehezebbjének hasznát veheti, ha jó sáfárja önmagának; a végén valamiféle határozott formát ölt rajta magán is az egész, ruhája lesz mindez, kinek bő, kinek szűk, kinek olyan csalános, hogy egyszer csak lehajítja magáról, akár a bőrével együtt, ha nagyon érzékeny vagy nagyon viszketős; akárhogyan van, a ránk szabott életviselet kívül-belül kötelez. De - -
Hangot nem szólnék az egésztől, ah életemnek az az ideje, amíg elérkeztem az utamhoz vezető szakaszáig, olyan köpönyeget nem szőtt volna rám, amelyben benne maradt minden tű, amivel valaha hozzányúltak. Az uram tiszta orvosszeme kellett hozzá, értő, biztos és jó keze, hogy véres embergereznává ne váljék rajtam e fájdalmas köntös, bántva, bontva, lazítva, gennyező sebek hegetlen hólyagzásét, amely magával ne tépje. Szép, komoly köpeny lett így, nehéz gyógyulás forradásait óvó, amibe beleburkolózva, hittem: - újraegyenesedve - fölmagasodom. Azt hittem, ... azt hittem... - Azt hiszem, valami rendet kell tartanom az írásban mégis.
Egy különösen poros kisvárosban éltünk akkoriban és már vártam első gyermekünket. Akkor kezdtem észrevenni, ma már pontosan tudom, hogy a gyermeket váró asszonyoknak külön társadalmuk van. Ha külső felismerhetőségüket a természet egyszer megunná s kitalálná a módját, hogy megbízatását másképp, észrevétlenül foganatosíthassák, akkor is lenne rajtuk valami, amiről megismernék egymást. Megy az utcán két asszony s amint elmennek egymás mellett, egy gyors pillantás éri mindegyiket a másik részről, de ez a pillantás a rokonszenvé s a közös bajban mosolygó sajnálkozásé és egyszerre hihetetlenül sokat tud kérdezni s elfogja a feleletet hiány nélkül. "Óh... mikor...? Még két hónap? Én már alig győzöm, rém sokáig tart... Fél?... Nem is tudom... el sem tudom képzelni, milyen lesz... Mondja, mit gondol, nekünk kell majd csinálni az egészet, vagy magától történik minden? Nem történhetik meg, hogy az ember az utolsó pillanatban elhibáz valami? s bajt csinál... a kicsinek! Azt hiszem, kisfiam lesz... Óh, magának is? Nagyon örül neki? Minden jót... szívből..."
A gyermeket váró asszony, ha valahol a közelében felfedez egy másikat, lecsap rá, mint a sólyom és többé el nem bocsátja magától. Élesen figyeli, mindenről értesülni akar: vele együtt vár. Ha nem ismeri, eljár a ház elé, ahol lakik, vagy a kert elé, ahol üldögélni látja, megtörténik, hogy észrevétlen összemosolyog vele; úgy intézi a dolgot, hogy akkor járjon bevásárolni, amikor a másik, tartózkodás nélkül kikérdez boltost, akárkit, aki amazt ismeri s nyert ügye van, ha úgy akadnak össze valahol, hogy megkívánnak valamit s enni látják egymást. A barátság felbonthatatlan s életre-halálra megy (mint az út, amelyen járnak) s csak akkor kezd veszíteni hevességéből, amikor már megszűnik saját szerepük fontossága.
Egy irgalmatlanul poros piactér egyik oldalán vonult végig az a hasonlóképpen porlepte fasor, ahol akkor laktunk, amikor vártam első gyermekünket. A piactér másik oldalán, örökké csengető, csúszkáló csikorgó kis villamos megállójánál volt a trafik, ahol a fiatal trafikosnénak nemrég meghalt a kisfia, de már várta a másikat.
Előttem a piactér, tengernyi szürke porával, gyümölcsszagú bódéival, kenyeres sátraival, a hentesekkel oldalt s a bazárosok földre teregetett holmijaival a rozoga fatetők alatt. A portengerben emberszigetek. Gyümölcsök mézes szaga fölött rothadás. A bódék között, közepén a piacnak, kényszerű térségen szobor állott. Nemzeti hős volt, a legméltóságosabbá kövült, leglehangolóbb fajtából. Március tizenötödikén mindig odébb söpörték körüle kicsit a piacot, aztán megjelent a város hazafias küldöttsége. Valamelyik felfűlt ifjú az iparoskörből, vörösre és kékre dagadt erű nyakkal eltajtékozta a kötelező strófákat; a szobor lábánál koszorút hagytak (a legközelebbi hetivásár sváb szekeresei már számítottak rá, egész esztendőre ellátták magukat babérlevéllel, amit pedig ők meghagytak, elhordta lassan saját konyhacéljaira a piacnak és környékének lakóssága) s a szobor karrierje egy évre megint szünetelt. Halhatatlanságának a földön nyújtózó keskeny, alig hasznavehető árnyékában toprongyos piaci csavargók aludtak, izzó nyári napokon verejtéktől, portól, hulladék gyümölcstől és szivárványszínű legyek rajától lepetten. Emlékszem a csinos csodára, amikor valamelyik művészi fejtörésekre és ráérő városi tanácsnok elmúlhatatlan érdekéből a szobor pedáns kis fekete vaskerítést kapott, amely mögött ősszel halomra gyűlt a megrekedt, rothadó falevél s amely már a következő évben kikötőhelye lett a vásárra hozott malacoknak, itt visítoztak s túrtak ideges balsejtelemmel, míg sorsukat mások megpecsételték. Volt egy időszak, amikor a szobor mögött fiatal szederfa sarjadt föl valahonnan s a kőalakot három vagy négy nyáron át groteszk rácsozatokkal rajzolta teli a rajta végigguruló kis puha fekete gyümölcsök leve, fejétől egészen monumentális cipőjéig, amelyben a kővé vált hős szobortól megkívánható szilárdsággal állta mozdulatlanul a számára kijelölt köztisztelet riasztó dicsőségét.
A háború sok undok dolog egyik legundokabbjául a lakásínséget is itthagyta s az uram rendelője - fülkeszerű kis előszobával - egy tágas, egyébként kifogástalan kerti szoba volt, amelyhez azonban nyaktörő kőlépcső hat meredekre koptatott fokán kellett feltornázni. A lépcsőfokok éppen még egyszer voltak magasabbak a szokottnál. Akárki elképzelheti azt a kényes, vagy öreg, vagy őszintén szenvedő belbeteget például, aki ezen a hat duplamagas lépcsőfokon épkézláb - és szívesen - felmászik. Előrelátható volt, hogy a kétségbeejtően kicsiny előszobában még az a négy szék, amit beszorítottunk, sem lesz elfoglalva soha s ez így is volt, míg Béla - az uram - észbe nem kapott. Fogászati képesítése megvolt, most sürgősen beállította magát fogorvosi praxisra is. Óh, nem ment olyan nagyon egyszerűen. Be kellett rendezkednünk rá. Erre is. Egy orvosi műszergyár jóvoltából úgy tele lettünk egyszerre adóssággal, hogy beleütöttük a könyökünket a nap minden órájában kétszer. De amennyi kedvünk és energiánk nekünk volt akkoriban, nem fogott rajtunk semmi. Mindennel meg voltunk elégedve, még a vágyainkkal is.
A konyha pontosan a rendelő után következett, de ennek akkor még örültünk is, a vízvezeték miatt. A konyhából nyílt a lakószobánk, két kis régimódi ablakával a piactéri fasorra; több helyiség aztán a lakásban nem is volt. Sezlonunk is volt, de ágyunk csak egy. Átöleltük egymást, úgy aludtunk benne.
Eleinte igazán nem kellett félnünk, hogy felzavarnak bennünket. Később már megtörtént hébe-hóba, hogy ránk zörgették az ablakot és Bélát sürgősen elhívták valahová. Egy este a trafikból jöttek érte. Akkor halt meg ott a hároméves kisfiú. Nem Béla kezelte, csak tudtuk, hogy beteg. Engem nem akart szomorítani vele, nem is mondta meg, hogy meghalt, csak néhány nappal később tudtam meg. Vasárnap délután a trafikba mentem s megrendülten néztem a csukott ajtón a cédulát: Haláleset miatt zárva.
A trafikos ércfényező, műesztergályos, ilyesvalami volt a háború előtt. Mint trafikos hadirokkant volt, féllábú; ballábának a tőnél megmaradt csonkja nem volt egy arasznyi. Szőke, fiatal férfi volt; de elég jóvonású, csak kissé duzzadt arcát még csinosnak sem tudtam találni túl fehér, mindig fényes bőre miatt. A felesége sem volt szép. Alacsony és kissé lompos, egészen fiatal, barna asszony volt, puha, elnagyolt arcában nagy, fénytelen barna szemmel. Amikor megkapták a trafikot, a bolt hátsó felében berendezkedtek. Az egész bolt nem volt öt négyzetméter és nem volt más kijárata, csak az utca felé.
Mint üzletemberek, szolgálatkészek voltak s jókedvűek, de csak ritkán mentem át hozzájuk, talán éppen barátságosságuk miatt; másrészt, a piacnak azon az oldalán egész sor használtruha-üzlet volt s a portenger szélére kozmetizált eleganciának ettől a kietlenségétől irtóztam, messzire elkerültem mindig. A mi oldalunkon , a fasor végén is volt egy trafik, ebben egy mérges, hamisfogú, hamishajú öreg néni üldögélt. Az öreg néni vasárnap délutánonként bezárt, ilyenkor mentem át néha a másik trafikba. Egy ilyen délután láttam meg a boltban az akkor már nagybeteg gyermeket. A sportpályán éppen lezajlott valami meccs, a visszatérő férfilakosság elözönlötte a sikító kis villamosokat, fulladásig lepte el a trafikot. A férfi, az asszony siketülten kapkodva a szűk pult mögött. Az asszony mellett, a sarokban a fal mellé szorítva gyerekkocsi, benne szép tiszta párna, a párnán mozdulatlan, felzavarhatatlanul alvó gyermek. Arca viaszfehér, lehunyt szemhéja kék, hasa táján a takaró alatt egy irtóztatóra puffadt, óriási labda - pedig az nem labda volt, az ő volt szegény. Az anyja keresztülkiabált rajta a lármában, nyúlkált a pultokra, meg-megtaszította a kocsit véletlenül; a gyermek aludt. Mélyebben, mint aki mélyen alszik. Mintha nem is ott lett volna. Mintha nem is lett volna sehol. Nem tartozott már ez az alvó gyermek senkihez és semmihez a földön. Nem tudtam, hogy beteg, de borzadtam ránézni. Félelmetes messzeség hidege viaszlott halottfehér arcán s rémülten és iszonyodva éreztem, hogy álma nem álom, hogy már a másik határ felé sodródik vele.
Béla mondta el később, hogy a boldogtalan beteg gyermek miatt a féllábú ember kíméletlen pereskedések, intrikák és irgalmatlan városházi lepénzelések árán szerzi valahol az üzlettől nem messze egy kitatarozható, lakható mosókonyhát, amely azonban orgonabokros kertecske mélyén állott. Három napja laktak ott, amikor a gyermek meghalt. Az utolsó három hétben már csak aludt, de az utolsó két napon legalább napsütötte lombok között.
A gyermek halála után hosszú ideig feléje se mertem menni a trafiknak. Még az ajtajáról is elkaptam a szememet, messzire átkerültem a másik oldalra, ha előtte vitt el az utam. Egyszer aztán megláttam messziről a halott kisfiú édesanyját. Nem a trafikban, a piacon. Ott állt a fiatal barnahajú nő az egyik bódé előtt, mohón válogatott a sárgadinnyék között és semmivel sem volt karcsúbb, mint én.
Ő sárgadinnyét evett meg mindennap hármat, én szőlőt, másfél kilót. Az ő lába megdagadt bokában, az enyém nem. Azonkívül voltak különféle panaszai, amelyekre nekem nem volt okom. Ő kislányt várt, én fiút, óh, mindenáron. Ő meglehetősen félt, mert már tudta, mi vár rá. Én büszke voltam és ragyogtam, mint a nap; nem bántam volna, ha a gyermekem megszülése után is ilyen külsővel maradok.
Abban az időben, bár az utcán - ahogy mondani szokták -, minden második ember köszönt nekem, mégis, alig volt ismerősünk. (A szegénység akkor még messze tartott a mai strandmeztelenségtől.) Bélának megvolt a maga szűkebb társasága, ahol a saját érdekében meg kellet jelennie időnkint, de a nálánál okosabban nősült orvosok s más, hozzánk mérten túl jól szituált ismeretségek közelsége elől óvatosan kitértünk. Nekem nem is nagyon hiányoztak az emberek. Betűk erejétől feltáplált természet voltam, sokszor veszedelmesen elég magamnak, ha volt valaki, aki nem hagyott egyedül.
Engem magamat is váratlanul ért, hogy most egyszerre heves és szoros barátságot alapítottam a magam külön használatára. Amikor délután megjelent nálunk az első páciens, olyankor mentem ki a piacra, megvenni a szőlőmet s a szőlőmmel fél délutánra is betelepedtem a trafikba. Béla eleinte furcsállta a dolgot, mondta is, nem találta hozzám valónak, de nem bántott vele.
Egyszerű és természetesen felszínes, de határozott és kifejező barátság volt ez, amely köztem és a trafikbeliek között kialakult s hogy kulturálatlanságuk ellenére nem vált lehangolóvá, ez azért volt, mert nem kerestem náluk semmi olyasmit, amit nem adhattak. Eleinte a saját méreteimet vittem magammal s persze, hogy falba ütköztem minduntalan, vagy nem várt talajba s ez különös meglepetéseket is hozott számomra, közelebbről még nem ismertem ilyen fajtájú embereket. Életük nemcsak az egyszerű, de - a szó leglefokozottabb értelmében - közönséges emberek élete volt s mint az ilyeneké, bizonyos nézőpontból riasztóan sekélyes - de sekélyes volt-e az övék valóban? Volt valami drámai az összetartozóságuk mögött, ami nyugtalanított s behunyt szemmel elfordulni késztetett egyszerre. A férfit, hatalmas verébugrásaival - a pult mögött a kezeire támaszkodva, mankó nélkül ugrált -, sokszor néztem kifejezetten testi idegenkedéssel. Határozott bizonyossággal tudom, emlékszem, emögött még csak lappangó árnyéka sem volt annak, hogy akit látok, nem ép ember. De volt valami levetkőzöttség nyíltan bevallott csonkaságában, amit nem igyekezett rejteni. Valami férfiatlan szemérmetlenséget éreztem ebből, megriasztott, ha gondolkozni kezdtem róla, sértett, hogy érzékenyebb pontom nekem az ő hiányossága, mint neki magának. Úgy látszott, hogy ő nem is fogja föl tragikusan. Az asszonyt sohasem hallottam beszélni erről, még elejtett szava sem volt, amiből következtethettem volna rá, hogy a férfi testi sérültségének az asszony életében talán súlya van. Arról sem tudtam semmit, hogy már így ismerték-e meg egymást. Mint a kevéssé szenzitív emberek általában, úgy éltek egymás mellett, mintha a világ kezdete óta együtt éltek volna. Még amikor perlekedtek is, aránylag nyugodtan viselték el egymást; - mintha egymásnak hétköznapjai lettek volna. Pedig az asszony semmi esetre sem volt ment bizonyos adag használatlan maradt érzékiségtől; voltak napjai, amikor úgy hatott, mint egy napsütötte gyümölcs, amely hever valahol, fülledten és illatosan, átmelegítve a magjáig s legbelül puhulva már, megromlik, ha sokáig így marad. Egy hallatlanul csinos, hallatlanul jólöltözött, igen mozgékony fiatal férfi sokszor átjött hozzájuk, biblikus atyjának üzletéből a ruhássorról s az asszony különösen puha, lusta nevetéssel hallgatta, mikkel traktálja a kecsesen bőbeszédű férfi, szeretett is disputálni vele kissé vontatott, fészekmeleg, nem mindig szükséges szavaival. Próbáltam elképzelni ezt a puhán mosolygó fiatal teremtést döntő elhatározásában, amellyel életét a féllábú férfiéhoz kötötte s újra meg újra visszatértem a gondolathoz, hogy az asszony lánykorában teherbe esett valakitől s a trafikos vette el feleségül, így ment hozzá.
Különös volt, ahogy makacs fantáziálásaim körülsuhogták ezeket az embereket, ezt az asszonyt, aki ugyanazt a missziót teljesítve várakozott, mint én - pedig tisztult és magasan járó voltam e hónapokban, mindenképpen a legjobb egészéletutamon. De tudtam, csalhatatlan bizonyossággal, hogy ezeknek az embereknek majdnem érdesen józan csendje mögött valami lezajlott már, - fergeteg, gyors és kemény szélvihar talán, ami kiseperte az életüket, magával vitt minden homokot s ami megmaradt, rideg és csupasz talaj, még csak most lepi majd be valami. Ezt a különös meggyőződésemet később sem igazolta semmi, de így van bennem még ma is. Annál furcsább, hogy később mindez eszembe se jutott.
De a barátkozásunk egyszerű, természetes, majdnem magától értetődésében nem volt semmi hiba. Csak akkor hökkentem meg, amikor egy közvetlenre hangolt délután a fiatal asszony egyszerre csak megkért, szólítsam Mariskának. Pórul járt meglepődésem mögött Bélára gondoltam, a trafikba járó vásárlók leplezetlen megrökönyödésére; de beláttam, hogy ha becsületes akarok maradni, nekem is vállalnom kell barátságukból legalább annyit, amennyit ők vállaltak az enyémből s azt feleltem, hogy ő akkor szólítson engem Jolánnak. Ettől kezdve az asszony Jolánkának szólított s én tűrtem, hogy a trafikban vásárlók egymásra nézzenek, látva engem frissen mosott szőlőimet szemezve a pult sarkánál és: "Egy pohár vizet, Jolánka, igen?" - "Köszönöm, Mariska, később majd kérek."
Leghősiesebben azonban a férfivel szemben viselkedtem. "Turcsányi úr", - mondtam a fehérbőrű, angolbajuszos szőke trafikosnak s közben nem mindig tudtam, hová nézzek, mert Turcsányi út a rekkenő augusztusvégi melegben egyszer csak elkezdett trikókat viselni, kivágott nyakú, kedvesen rövidujjú csinos trikókat, olyanokat, mint a kisfiúk. Volt neki sötétkék, fehér szegéllyel, de volt fehér is, sötétkék szegéllyel, ebben ijesztett meg mindig legjobban, ez szorosan ráhengeredett keskeny törzsére és levetkőztette az egész embert, jobban és rosszabbul, mintha egészen levetkőzött volna. Időnkint annyira kínoztak a trikói, nadrágtartója, amelyet fesztelenül felül viselt, hogy elmenekültem, testi inzultus szörnyű undorának rosszullétével küzdve.
De ha másnap nem, harmadnap ott voltam megint.
A továbbiak úgy történtek, hogy a döntő eseményt illetően Mariska előbb került sorra, mint én. A trafikos három napig úgy nevetett, mint a régi anzikszkártyákon a telihold, hogy ismét fia van.
Engem rettentően megrázott az asszony nehéz óráinak bekövetkeztéről szóló első hír, magamat éreztem soron s később nem lehetett bírni velem, türelmetlenségemmel, hogy láthassam végre az asszonyt s az újszülött gyermeket. Béla alig tudott visszatartani, magyarázta, hogy legalább egy hétig nem enged oda, barbárságnak tartja asszonyt ilyenkor látogatással zavarni, még ha annak jól esik is; ő minden gyermekágyas beteg mellől mindig kiszórt volna minden látogatót. De nem bírtam ki a tilalmas hetet, egy napon megjelentem az orgonabokros kert mélyén lapuló kis mosókonyhában.
A halványkékre festett, alig háromlépésnyi szobácskában virág volt az ablakban, az ágy főúrian fehér s a fehér ágyban a barnahajú asszony nyugodt, bágyadt, álmodozó. Amikor meglátott, mosolygott, odanyúlt maga mellé, - belül a fal mellett szuszogott a beragadt szemű csöpp gyerek - s a bokros, szerteszét álló nagy fehér csipkékbe keményített meleg csomagot odatette a karjaimba. Nem szólt semmi, én sem, mosolygott; én is, de ijedt voltam, könnyes, felzaklatott, Éreztem, hogy teljes lehetetlenség tovább várnom s nem is leszek képes tovább várni, itt akartam már tartani én is, fekve patyolatfehér párnák között, kétfelől befont barna hajjal, álmodozva, a rám mosolygó látogatónak átnyújtva hallgató, hajnalos anyamosollyal hófehér slingelt csipkék között gyermekemet. E látogatás után nem volt többé türelmem ahhoz az átszellemült várakozáshoz, amely majdnem glóriásan sugárzóvá tett az addigi hosszú hónapok alatt; beteges türelmetlenség fogott el, vágy, hogy megrövidíthessem magamnak a még hátralévő időt s míg meg nem érkezett szép barnafejű kis fiam, nem múlt el nap, hogy el ne mentem volna a másikhoz, akit a magamé testvérének éreztem s mohón szerettem addig is, míg a magamét is a mellemre szoríthattam.
Természetesen tudtam, hogy Mariska vissza fogja adni "megtisztelő" látogatásaimat, de arra nem számítottam, Béla még kevésbé, hogy rokonszenvük túláradásában megjelennek hiány nélkül mindnyájan: az asszony gyerekkocsistul, a férfi a mankóival. Vasárnap alkonyatkor jöttek, boltzárás után s úgy vonultak fel történelmi lépcsőinken, hogy a férfi mankóinak életvidám csattogását behallottam az ágyamig. Az asszony hozzám érkezett, ez rendben volt, de a férfit mégis csak Bélának kellett fogadnia; szegény Bélám, ijedten sajnáltam a nem neki való helyzet miatt, amelybe sodortam. Egy pillanatra felmerült bennem a félelem, hogy majd szemrehányásokat kell hallgatnom, - de még mindig nem ismertem eléggé az uramat. Becsülettel megoldotta a kérdést: vendégszeretettel fogadta a vendégül érkezőket.
Ettől kezdve többször is megtörtént, hogy vasárnap este a trafikbeliek látogatóba jöttek hozzánk. Béla, - ha én nem voltam fáradt ahhoz, hogy magamra maradjak velük -, elmenekült, de ezt mindig úgy csinálta, hogy még én is csak utólag tudtam meg tőle, hol volt és miért ment el.
Egy vasárnap délután, májusi öröm kiöltözködött ragyogásában, négyüléses taxiban jelent meg ablakunk alatt a féllábú ember. A csinos és most feltűnően elegáns ifjú ruhász volt vele, - ezt küldte be megtisztelő küldetéssel Béláért. Valami nagy meccsre mentek s a trafikos gáláns és boldog gavallériával ajánlott fel a doktor úrnak, sok szíves vendéglátásáért, egy helyet az autóban s egy páholyt a meccsre. Az elegáns ifjú hallatlanul kellemes és mozgékony udvariassággal ismételte immár harmadszor a kocsiban várakozó mecénás megható ajánlatát, mi tanácstalanul és meglehetősen ijedten néztük egymást, csak szemünkkel cserélhettük gondolatainkat s végre is Béla, akinek ez a délutánja tényleg szabad volt, belenyugodott - nem könnyen, de jószívvel - a trafikossal művelt ismeretségének e végső színvallásába. Az ablakból néztem őket, hangos jókedvvel helyezkedte el s nagyot nevettek, amikor Béla kijelentette: elfogadja Turcsányi úrtól a költséges délutánt, amit különben semmiféle vendéglátással nem érdemelt ki, de legyógyítja.
Egyébként ezt a napot követően - minden különösebb ok nélkül - megritkultak találkozásaink. Gyermekeink belegömbölyödtek kis kocsijukba, mindegyikünk arra sétált a magáéval, amerre gondolta, hogy a legkevesebb port fogja nyelni. Aztán megjött megint a gyümölcs-szezon, megint gyakrabban jártam a piacra, többször néztem be a trafikba s egy napon olyan meglepetésben volt részem, aminél készületlenebbül kevés dolog talált életemben.
A férfit az üzletben egyedül találtam s az elején nem is kérdeztem, hol a felesége, míg eszembe nem jutott. A férfi arca csúnyán borostás volt, fehérebb, mint bármikor s a szeme olyan, mint a fáradtságtól kidűlő éjszakás cigányoké, akiket a mások mulatságának füstje esz meg elevenen. Nem tudtam mire vélni, hogy különös módon hallgat, ímmel-ámmal hol ezt, hol azt felel, míg egyszerre csak belézavarodott, rám bámult, gúnyos, éles infantilis nevetéssel hangosan fölhahotázott és elémdobott a pultra egy darab papírost.
Összemázolt, tépett irkapapíros volt, elmosódott ceruzasorok, azt se tudtam, hol kezdjek hozzá, azt se tudtam, mit olvasok. Hajmeresztően egyszerű mondatok jelentéstétele arról, hogy az Ármin és ő, Mariska, elmentek, de mivel az Árminék kasszáját az Ármin apja csukva tartja mindig, így csak ő visz magával pénzt a trafikból, de ez valószínűleg hamar el fog fogyni, de az is lehet, hogy majd meg fogják küldeni, mert az Árminnak van egy rokona, aki állást fog adni az Árminnak, jobbat, mint a ruhásüzlet, ahol az apja mindig csukta a kasszát, tehát ha majd megérkeztek és a rokonnal is minden rendben lesz. ő rögtön fog írni megint, a télikabátját meg a többi holmiját úgyis utána kell majd küldeni, ha már biztos címre lehet, de az Ármin apjáéktól mindent meg lehet tudni mindig pontosan, hiszen csak a szomszédba kell átmenni, addig is csókol szeretettel Mariska. És a drága Bandikát is ezerszer csókolom és nemsokára érte jövök.
- Miért - hát hol a kisfiú! - riadtam föl csaknem állati rémülettel, - elment? Nélküle? Itt tudta hagyni?
- Hol! - hahotázott halottsápadt dühben a trafikos, - hol! Szerelmeskedni nem vihette magával, itt hagyta! Most otthon van, majd kell néznem neki valakit, aki magához vegye!
Nem tudtam felfogni, hogy értem, ami történt. Az eseményt úgy lökték a szemem elé, mint egy gerendát, nem láttam tőle semmit. Hebegtem, azt se tudtam, én vagyok-e ott, én hallom-e mindazt, ami a férfiból egyszerre feltört, hangos, rekedtes abajgással, fülemre kellett volna szorítanom kezemet és elrohanni, de a férfi szavai bénítóak voltak, mint a kígyóméreg. Döbbenve hallgattam szidalmait, az eltulajdonult asszonynak egyszerre kiteregetett minden hibáját, préda volt, lusta volt, nem is volt tiszta, nem is volt szép, hazug volt, hanyag volt, lopkodó, pazarló, félesztendő óta nem volt pénz, ami itt elég lett volna! - Arról, hogy elment, hogy mit tett azzal, hogy elment - egy szó sem. Bosszúálló, durva és tehetetlen öklök fenyegetése visszafelé: fizetni neki - nem azért, hogy nincs többé, - azért - hogy volt! Azt nézd meg, ami itt lesz ezután! A Krisztus köntöse nem lett volna elég itt eddig! Holnap bekecset veszek magamnak, bőrkabátot! A polcok fognak leszakadni, annyi lesz az áru itt! Holnap takarítóasszonyt hívok! A szája fog nyitva maradni annak, aki beteszi a lábát ide, lombfűrészmunka lesz itt nemsokára minden! A gyereket kiadom! A lakást felmondom! Új díványt csináltatok magamnak! Úr leszek!
- A lakást...! - fojtotta el majdnem könny a szavamat, - a kis kék szobát...amit a másik Bandikának verekedett ki! Soha többé nem lesz lakásuk!
- Felmondom! Bekecset veszek magamnak! bőrkabátot! Áruval lesz tele ez az üzlet a tetejéig! Úr leszek!
Képtelen voltam elviselni ebben a formájában a tragédiát. Természetes hiányérzetem nem tudta kiélni így, szabadon maradt bennem, gyilkos szikkadtsággal szabadon, mint egy szabad ideg. Undortól és kíntól megviselve, rettenetesen kietlen állapotban értem haza, alig bírva már várni, hogy szabadulhassak. Egyet halálos pontossággal tudtam: ha egy parányi becsület van bennem, magamhoz kell vennem a gyermeket, akit együtt vártam az enyémmel, aki együtt érkezett az enyémmel, akit testvérnek éreztem a magaméval.
Még homályosan is csak kevéssé tudom megmagyarázni, lelkiismeretemnek ebben az azonnal megjelenő felkészültségében túl, gyáván, mindörökre miért maradtam alul. Ahogy ma látom: azt hiszem, attól féltem, hogy túlságosan hősiesnek látszhatom, ... hogy mosolyt találok kelteni. A trafikot ezekben a napokban messzire elkerültem. Tudtam, hogy a trafikos vár, hogy a gyermektől, mindentől függetlenül szüksége van rám, ezerszeresebben van szüksége arra, hogy most odamenjek hozzá, mint amennyire valaha is szükségem volt erre énnekem. De eszem ágában sem volt bemenni hozzá. Esténkint, a fiam meleg kis testét ölelgetve, minden nap hét halált halt bennem a magamba vetett hitem. Nem emlékszem rá, életem későbbi folyamán voltam-e csak egyszer is ennél tökéletesebb következetességgel, csúfosabban tiszta értelemmel okos. Aztán hallottam, hogy a gyermeket az apja elhelyezte egy igen tisztességes, egyszerű, idősebb asszonynál, akit én is ismertem s hogy a gyermek a környezetváltozástól-e, az anyagi gondoskodás hiányától-e, egész arcát elborító veszedelmes ekcémát kapott. Béla akkor mindjárt el is ment, megnézte. A baj nem volt fertőző, de a gyermekünk mellett tudni nem kívántam volna. Ha eddig meg nem vert, ezentúl már ne verjen meg érte az Isten: azon az éjszakán aludtam először nyugodtan, amikor ezt meghallottam.
Másnap bemerészkedtem a trafikba. A trafikos gyűrött irkalapot tett elém, majdnem olvashatatlanná kuszálódott ceruzasorokkal rajta.
- Honnan kapta ezt? - kérdeztem nagyon elfogódottan s a férfi különös, gúnyos hangsúllyal felelte: Bécsből. - Bécsből, - bámultam rá, ez valamiképp nagyon messzinek tűnt fel, majdnem olyan érthetetlennek, mint a kivándorlók halálmegvetése. - Hiszen Mariska egy szót sem ért, csak magyarul?
- Az csak ő, - mondta gúnyosan vállat vonva.
Fantasztikusabb, megdöbbentőbb levelet elképzelni sem tudtam volna. Az asszony egy férges szállodai szobában ül egyedül. Egy fillérje sincs már, egy szót nem tud váltani teremtett emberrel, a szobából nem mer kimozdulni, fél, hogy nem talál vissza, poggyászából csak a legszükségesebbet hagyta hátra az ifjú, akiről még azt se tudja, megtalálta-e legalább a rokont, akit kerestek; ha legalább a rokontól tudná, hogy itt, Bécsben lakik-e, talán tudna magán segíteni, de fogalma sincs róla, hogy kezdjen hozzá. "Szeretnék hazamenni, otthon mégis egészen más, - ha lennél szíves és küldenél pénzt, hogy haza tudjak utazni, azt hiszem, a szobát ki is kellene fizetni és ha küldenél addig valami csomagot, napok óta nincs ennivalóm és mindig arra gondolok, hogy a Bandikát így úgyse hozhatnám ide és nagyon szépen kérlek, küldj minél előbb az utazásra költséget, mert nagyon vágyom már a Bandika után és addig is csókol szeretettel Mariska. És a Bandika jól van-e".
- Úristen - mondtam elakadó lélegzettel és a trafikosra bámultam. Nyakkendő volt rajta, rendes és jó nyakkendő, meg volt borotválkozva és láttam, lombfűrész-munkát hagyott ott, hogy beléptem. Gúnyos mosollyal nézett vissza rám, én a gyomromat éreztem megfordulni. Most először tűnt fel, hogy régen nem láttam már trikóban ezt az embert. - Úristen - mondtam még egyszer, de valami nagyon megfélemlített. - Mit fog most csinálni? - kérdeztem halkan s a trafikos olyan kerek, duzzadt, fehér hangon, mint amilyen az arca volt, fölnevetett.
- Hogy mit fogok csinálni? - kérdezte, - holnap megveszem magamnak a bőrkabátot. Különben az Ármin apjával már beszéltem. Azt mondta, hogy az Ármin egy nagy csirkefogó, ő ezt az egészet mind elhiszi, azért tartotta ő is mindig csukva a kasszát, mert tudta, ha ő a kasszát nyitva hagyja, akkor az Ármin már nincs is ebben a városban, kire hagyja ő az üzletet. Az mindig Mexikóba akart menni, meg olyan helyekre, ahová a zsidókat be se engedik.
Elhallgatott, mint aki befejezte a mondanivalóját. Énkörülöttem minden inogni kezdett, az értelmemben is, amit szilárdnak hittem.
- Na és... azt az asszonyt otthagyja? ...
A trafikos vállat vont.
- Az Ármin apja azt mondta, hogy ő odaadja nekem az útiköltség felét. Hogy ő vallásos ember, de ennél többet nem tehet. Hát, ha a felét ő már odaadja, énfelőlem ne vesszen ott senki, ahol nem kíván lenni. Énfelőlem ugyan hazajöhet, aztán kezdjen, amit tud.
Különös módon csend lett egy percre. Nem is tudom: egy percre, sokra, egy pillanatra-e. De ebben a csendben egyszerre döbbenetes csoda erejével visszaláttam a saját életembe. Rámeredtem a gúnyosan mosolygó, duzzadtarcú emberre és egyszerre megértettem, miért kell nekem most itt lennem, éppen itt, éppen ezzel az emberrel szemben. A pupillája mélyéről az életem nézett vissza rám, amely az én számomra is hordozott valamikor rontó ítéletet s ezt az ítéletet annak a keze vette le rólam, aki nagyon jó tudott lenni hozzám: az uramé. Az Isten számára való térképén annak a tájéknak, amelyen én nem igazodhattam le, mert a sorsom volt, e pillanatban valaki egy zászlócskát tűzött arra a pontra, ahol a trafikosné élete haloványan belekígyózott az enyémbe. Kis jelzőzászló volt, fehér, mint a tapasztalatok és mint a csodák, amelyek Isten magyarázatai csakúgy, mint azok a csodák, amelyek nálunk a hétköznapok története. E pillanatban megtaláltam a magyarázatot mindenre, amin valaha is keresztülmentem; mindent tudtam magamról s az egész világról. Tudtam, hogy miért szenvedtem én, hogy miért szenved minden ember, miért szenved az egész világ. Megértettem, hogy minden ember szenvedésének egy következő ember szenvedésében van a magyarázata, mert szenvedőhöz csak az lehet jó, aki maga is tud szenvedni. Ez volt a Megváltás titka is.
- Azt akarja mondani, hogy aki elveszett, az elveszhet itthon is? Ha tudná, mennyire nem így van ez, - mondtam halkan, csaknem fulladtan a trafikosnak s ennek az arcáról váratlanul lehervadt a gúny. Nem felelt, különös hallgatással nézett engem; még nem értett, de fehér arcán eluralkodott valami meghatározhatatlan változás. Én csendes voltam, de felfűtött belülről, mint egy hitvalló; erre a misszióra én személy szerint küldettem el; ezt a meggyőződésemet el nem vehette volna tőlem ekkor semmi, senki, - mint valami glória, úgy világítottam rá a hallgató emberre: - Ez az asszony vissza akar jönni onnan, ahová került. Nem csak Bécsből. Magát hívja segítségül és ha maga ezt a segítséget megtagadja tőle, nem adhat róla számot se Istennek, se gyermeknek, se önmagának. Kinek mer megfelelni érte, ha ez asz asszony elvész? Magának nincs joga veszni hagyni, mert magába kapaszkodik.
Egy hangot sem szólt. És később sem felelt, - ezekre a szavakra egy szóval sem felelt. Ebből sejtettem meg, hogy amit mondtam, nem hullott el üresen - és ezekben a napokban a trafikos nem szabadult tőlem. Magasan, minden földi érdekeltségnek fölötte, valahol az Isten lábaujjai között feszítettem ki a hálót, amelyben neki meg kellett akadnia. Olyan hit töltött meg ezekben a napokban, az istenhit döbbenetes módon olyan gyökeret eresztett bennem, amely valósággal szétfeszítette cserepét s hajtott, gyökerezett itt, ott, amott, mindenűt, megnőtt akkorára, hogy lassan eltakarta előlem az Istent s árnyékában bálvány nőtt,... bálvány a saját szenvedéseimből, ami mellett már nem tudtam észrevenni, mikor lettem nagyobb, mint a feladatom.
A gyermeket sokszor meglátogattam annál az asszonynál, aki gondját viselte. Ez újságolta nekem először, hogy a trafikosné visszaérkezett Bécsből, sőt a gyermekénél is itt volt már, ajnározta, dédelgette, könnyeiben fürösztötte, majdhogy meg nem fojtotta, elvitte sétálni, együtt volt vele késő estig, míg csak el nem érkezett az idő, hogy az apját kezdték várni. (A trafikos minden este átment a kisfiúhoz, megnézte, vitt neki valamit. Egy hangot nem szólt arra, hogy az anyja odajár a gyermekhez.) Az asszonynak volt egy testvére valahol, valamelyik nem éppen messzi faluban, annál húzódott meg, a gyermekhez aztán többször eljött még, de a férfivel nem találkozott egyszer sem, úgy látszott, nem is keresi az alkalmat rá. Nagyon rosszul ment a sorsa, de nem igen panaszkodott.
Egy hónapja mehetett ez így, amikor egy napon találkoztam vele.
Meleg délután a Fő-utcán mentem s egy fiatal fácskákkal végigültetett mellékutca sarkán szó szerint összeütköztünk, a trafikosné és én. Meghátráltam, legalább egy percig szólni sem tudtam. Ő a gyermeket tartotta karján; egyszerre elöntötte mosoly és könny, ahogy engem meglátott. Pillanat nem telt bele, észrevette az érthetetlen módon elutasító hallgatást nálam - s én hagytan. - Jolánka... - kezdte, aztán csend lett. A gyermek nagyon nehéz lehetett a karján, de tartotta, ölelte akkora akarattal, amekkorával a Szaharában keres vizet a szomjan haló, - ez már nem akarat volt: életösztön. - Óh... Mariska, - Mariska - sóhajtottam nagyon mélyről, nagyon őszinte és irgalmatlanul kemény komolysággal, - mit csinált... mit csinált, miért tette ezt! - Hangja se volt, rám nézett könnybeborult szemmel, aztán elfordította fejét. Milyen üldözött volt, Úristen, milyen boldog és milyen megviselt! A gyermekkel a karján, nehezen megszerzett s gyorsan múló órák drága gyönyörűségében milyen alázatos volt, milyen tiszta és elégedett! A könnyei folytak, sokáig várt, hogy csillapodni tudjon, aztán látta, hogy hiába, halkan kitört:
- Senki sem érti ... Miért nem csodálkoztak azon, hogy olyan ember a férjem, akivel sohasem járhatok karonfogva? Mankót viselt, mint a koldusok, pedig csak arról volt szó, hogy felcsatoljon egy műlábat... kényelmes volt hozzá...
Könnyes arcát a gyermek arcához szorította végtelen egyesülésben s e mozdulatra - egészen halkan, - de brutális hirtelenséggel kitört belőlem a fojtott kérdés, amiről soha nem hittem volna, hogy él bennem:
- Mondja, az Istenért, ez a kis Bandikája - kitől való?
A pillantását nem felejtem el, míg élek. Megismertem, pedig soha, soha nem rúgtam még bele szűkölő, közeledő kutyába. Valami végtelen szégyen törülte nyugodttá arcát egy pillanat alatt, még meg is állt rajtam a szeme, mintha csendesen azt mondta volna: "Hiszen jogod van hozzá" - aztán alig hallhatóan felelt, bágyadt kis fejmozdulattal a trafik felé: - Tőle...
E percben már tudtam, hogy ha tovább maradok, azt is megkérdem tőle, kié volt halott kisfia. Menekültem. Valami bárgyúságot mondtam arról, hogy megakasztjuk az utca sarkán a forgalmat (gyorsan szétnéztem, nem láttak-e meg vele sokan) s megnyugtattam, hogy egészen biztosra veszem, egy-két héten belül régi életébe kerül vissza s lesz minden úgy, mintha misem történt volna közben. Azt hiszem, nem sok kellett volna hozzá, hogy pártfogásomat ígérjem neki. Könnyes mosolyában hála volt és sok lemondás.
Máig sem tudom, keresztüllátott-e rajtam.
Napokig feléje se mertem menni a trafiknak. Amikor végre mégis rávettem magam, hogy odamenjek, a trafikos nagyon csendesen és nagyon nyugodtan bejelentette nekem, hogy megérlelődött benne az elhatározás: tényleg jobb, ha Mariska visszajön a gyermekhez. De nem nézett rám. Talán úgy érezte, becsapott, amikor ezt a - már kész eredményt nekem adta - a buzgolkodásomért. Én mélyen fellélegeztem. Jól emlékszem: nem volt rá okom. Nem éreztem semmit.
Meglehet, az események ilyetén lefolyását illetően az én egész részvételem csak illuzórikus volt, - ma már néha hajlandó vagyok ezt hinni. De ekkor, éppen az egésznek a végén, egy mozzanat egyszerre és váratlanul az előtérbe állított, cserébe az egészért. A trafikos arra kért, hogy Mariska az első délutánt, míg ő a boltot be nem zárja, - hogy ne legyen annyira kiélezve a dolog a vevők előtt, - nálam tölthesse. A világon senkit nem kérhet meg erre rajtam kívül.
Az egész helyzet határtalanul egyszerű volt és érthető. És én rögtön, mindjárt az elején tudtam, amit az tud, akitől pénzt kérnek kölcsön: hogy nem adok. Miért nem...? Én nem tudom. Miért nem ad mindig, akitől kérnek? Attól féltem, hogy a visszatért asszonyt valaki meglátja nálam. Hogy Bélának kényes lesz a dolog, hogy szemrehányást tesz érte.
Azt mondtam, hogy délután nem vagyok otthon, hogy Béla sincs otthon és csak késő este jövünk meg, halaszthatatlan dolgunk van és végtelenül sajnálatos, hogy éppen mára került így, de...
És most meg kell mondanom, be kell vallanom, hogy nagyon meglepődött. Meg kell mondanom, be kell vallanom azt is, hogy azonnal tudtam: természetesen nem hiszi el egy szavamat sem. Nem volt miért elhinnie. Eddig minden délután be tudtam menni hozzá; tudta, hogy nem szokott halaszthatatlan dolgom lenni és azt is tudta, hogy sohasem maradunk el késő estig sehol, sőt nem is járunk sehová. Még mentegetőztem egy darabig, hogy valósággal rajtam esett sérelem ez, hogy ami oly hosszú időn át benső ügyem volt, arra nem tehetem föl most én a koronát, dehát... satöbbi, egy sereg egészen bonyolult mondatot hadartam, amit nem kellett értenie senkinek. Olyan kimondhatatlanul csodálkozott, hogy eleinte nem is tudott mit felelni. Később mégis megszólalt, de csak ennyit mondott, inkább csak úgy magának, szelíden: milyen kár. De arra megesküszöm ma is, hogy harag, vagy csalódottság nem volt benne irántam egy vércseppnyi sem.
Este - agyonkínzott bensővel -, de csak sötétben már, az ágyban, megkérdeztem Bélát, idejöhetett volna-e az asszony. Hogy őmiatta nem mertem idehozni.
Riadtan figyeltem a kemény, megütött csendet.
Napokkal később azért visszahajtott a szégyen a trafikba. Az asszony még nem volt elől, a pultnál, csak a férfi, trikóban, - tűrhetetlen meleg volt aznap. Az asszony ebédet főzött hátul a kis vékonylábú sparhelten, a gyerekkocsi be volt szorítva a pultnál a sarokba, az ülve játszadozó gyermek nagyokat gőgicsélt benne. Egy kis Bandi, két kis Bandi. Most majd megpróbálnak megint kiverekedni maguknak egy kis mosókonyhát, talán még több szerencséjük is lesz, mint akkor volt és rendes lakást kapnak.
Ezentúl már csak egészen ritkán láttam őket, a férfit láttam egyszer késő ősszel menni valahová a mankóival, bőrkabátban volt. Körülbelül félév múlva mi elköltöztünk onnan, feljöttünk Pestre. Amikor búcsúzni mentem hozzájuk, mind a ketten könnyeztek.
(Forrás: Nyugat 1938. 2.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése