"Úgy érezte - talán mert útról jött, - mintha a hajót még mindig enyhén ringatná a tenger, mintha a vonat még mindig ide-oda rázná, országokon robogva keresztül. Úgy érezte, mintha minden tovahaladna mellette, mialatt kinyújtózva fekszik az ágyon. De ez már nem táj - gondolta -, ez az emberi élet, a változó élet."
Ez a pár sor üti meg legjobban Virginia Woolf legújabb, The Years c. könyvének hangulatát. A könyv magva ez. Az író problémája.
Virginia Woolf minden eddigi könyvének problémája az idő. Kényszerképzet, lidércnyomás, művészi megszállottság módjára hajszolja út témáról-témára, könyvről-könyvre a kérdés: mi az idő? Megfogni nem tudjuk, megállítani sem, utolérni sem, legyőzni sem, megérteni sem. Mi hát ez a titokzatos valami? A legnagyobb hatalom életünkben. Tragédia és áldás. Pusztulás és megújhodás. Siettetnénk, marasztalnánk, ha lehetne. Mit kímél meg, mit pusztít el? Mi az, ami értékálló marad? Hogyan birkózik az idővel az ember, hogy áll meg arasznyi életével a végtelenség viharában?
Ezekre a kérdésekre keresi Virginia Woolf az ő szenvedélyesen bizarr, majd egyre csendesedő, tisztuló és lehiggadó módján a választ.
Legújabb regénye a leghiggadtabb mind közül. Talán az író is megbékült problémájával és ellenségével, az idővel.
Virginia Woolf regényeiben sohasem a mese a fontos. Történetei sokszor bizarrok és nehezen érthetők.
Így az Orlando-ban a hős élete az angol középkortól Viktoria királynő koráig terjed. Ez alatt a hosszú élet alatt végigrohan felette az egész angol történelem, nem annyira eseményeivel, mint a korok lelkületének változásával. A különböző történelmi korokkal együtt változik a hős lelkülete, sőt neme is. Ez utóbbi, ha nem Freudnak, talán annak az illusztrálása, hogy újabb történelmi korszakok femininebb lelkületűek a régieknél. Egy valami marad változatlan a nagy kavargásban: a költemény, amit Orlando ifjúkorában (a középkorban) kezdett el írni és ami hűségesen átkíséri életének minden változásán.
A To the Lighthouse-ban az emberek történetét szándékoltan felületesen érinti. Egy családnak és barátainak jó pár évtizedes történetét fogja át. De míg fejezeteket szán annak leírására, hogy a család elhagyott nyaralójában miként pusztulnak a bútorok és hogyan sűrűsödik a pókháló: addig a családtagok életébe vágó fontos eseményeket négy-öt sorban intézi el. Refrénként vissza-visszatér itt a gyermekek vágya, hogy egyszer eljuthassanak a világítótoronyba. Mikor ez a vágy teljesül és az illuziót elcsúfítja a valóság, akkor visszakívánják a vágyat.
Pár éve megjelent könyve a The Wawes. Egy család különböző tagjainak - belső és nem külső - története, gyerekkoruktól öregkorukig. Itt is van visszatérő motívum. Az emberi élet különböző korszakainak, napszakokhoz és évszakokhoz való hasonlítása. Nem egyszerű hasonlatokkal éri el a hatást, hanem a fejezetek kezdetére függetlenül, mottószerűen odaillesztett és csodálatos művészettel megírt prózai költeményekkel. Ezek egy-egy természeti kép színeivel magának a fejezetnek hangulatát idézik és jelképezik. Mint ahogy jelképes a cím is: The Wawes - Hullámok: emberi életek apró kis hullámai a végtelenség óceántükrén.
A mese, a történet ezeknél a kiragadott példáknál lényegtelenné válik, mint ahogy mellékes Virginia Woolf többi könyvében is.
Fontos és művészileg értékes az ami Virginia Woolfot nő létére korunk egyik legkiválóbb írójává teszi: problémáinak filozófiai mélysége és írásművészetének megjelenítő ereje. Legújabb könyve, a The Years némileg hasonlít a Hullámok-hoz. Csakhogy a különbség is majdnem akkora köztük, mint a hasonlóság. Hasonlítanak, mint színtelen ceruzavázlat a sokszínű és mozgalmas festményhez. Hasonlítanak, mint hosszadalmas és kissé emészthetetlen tudományos néprajzi értekezés az expediciós filmhez.
Egyik is, másik is családtörténet. (Bár ezt a Forsyte Saga óta elkoptatott szót vétek használni Virginia Woolf könyveivel szemben.)
Időbeosztásuk hasonló. A The Wawes szereplőinek életéből kiragad egy találkozást, egy pillanatot, amely életüknek egy bizonyos korszakára jellemző. Napszakok és életkorok párhuzama tagolja a könyvet. A kiragadott képekben a szereplők gondolatait írja le Virginia Woolf. Egy-egy óra, egy-egy perc, amikor magukra eszmélnek és szinte számot adnak önmaguknak életükről. A külső eseményeket csak gondolataik nyomán találjuk ki. A könyv sokszor hosszadalmas monológjaival a lelki fejlődést, a gondolkodásmód változását, szóval a benső történetet tárja fel. A külső, környező világból és eseményeinek a szereplőkkel való kapcsolatából keveset kapunk. Ezért az az érzésünk, hogy bár a szereplők beleolvadnak a nagy világmindenségbe, saját koruktól függetlenül valamely légüres térben lebegnek.
A The Years is egy-egy lelkileg jellemző pillanatot kap ki szereplőinek életéből. Beosztását a kissé erőltetett allegória helyett évszámok jelzik. 1880-ban kezdődik és hol tíz évet, hol egy évet ugorva napjainkban fejeződik be. Az időközök elosztása művészi. Minél régebbi időről szól, annál nagyobbak a közök: 1880 után 1891, 1907 után 1908 következik. Ahogy közeledik a jelenhez: gyorsul az évek ritmusa, kisebbednek az időközök. Miként saját emlékeinknél is minél messzebbre tekintünk vissza, annál lényegtelenebbnek látszik tíz-tizenöt év, esetleg évek sora is kiesik emlékezetünkből, de, amint közeledünk, úgy szaporodnak emlékeink, míg a jelenben felduzzadva torlódik össze minden esemény és gondolat.
A család tagjainak története az anya halálával kezdődik, amikor egy részük még gyermekkorban, már részük már ifjúkorban van és végigpereg barátaikon, gyermekeiken és unokáikon át öreg korukig. Egyik lány otthon marad, apja háztartását vezeti: jellegzetes angol spinster válik belőle. A másik férjhez megy és alig hallunk róla valamit. A harmadik az ír mozgalomért lelkesedik, a negyedik a feminizmusért. Egyik fiú tudós lesz, a másik nyárspolgár, a harmadik világfi. A tágabb kapcsolatokban akad széplélek és gondos családanya. Nagyvilági hölgy és orvosnő, katona, joviális ír földbirtokos és afrikai farmer, hűséges cseléd, fellengző amerikai lengyel és soviniszta francia. Ennek a sok és sokféle embernek történetét írja Virginia Woolf. Nem csak belső és nem csak külső történetét, hanem a kettő kapcsolatát. Emberei két lábbal bent állnak az élet reális forgatagában. Nem fogasok, amelyekre az író gondolatait aggatja, hanem egyéniségek. Nem fantomok, emberek.
Szoros kapcsolatuk van a környező világgal és életüknek külső és belső eseményei és változásai filmszalag módjára futnak el előttünk. A film minden egyes kockája hihetetlenül élesen fotografált pillanatfelvétel. Úgy hatnak ezek a képek, mintha találomra volnának kiragadva a jelenetek apró, jellemző részletei az életből. Pedig a látszólag pongyolán és gondtalanul odavetett apró kis részletek, csodálatosképpen mindig azon az egyetlen helyen vannak, ahol lenniük kell, ahol jellemzőek az egész helyzetre. És Virginia Woolf halálos biztonsággal találja el ezt az egyetlen pontot. Olyan foka ez a művészetnek, amelyen a könnyedség mögül nem tűnik elő a százszor is kihúzó műgond, sem a forma mögül a kiszámított szerkezet. úgy érezzük, hogy a jelenetek sorozata nem egyéb, mint az élet pillanatszerűsége képpé rögzítve. A képek egymást követik, keverednek, peregnek szemünk előtt: él és nyüzsög minden. Amint egyetlen mozdulat filmre vétele sok kis, egymástól alig hajszálnyira különböző filmkockákból tevődik össze, úgy változik Virginia Woolf könyvében is a szereplők lelkülete, gondolkodásmódja, egyénisége; alig észrevehetően, míg végül ráeszmélünk, hogy az apró változásokból egyszerre csak kialakult egy határozott mozdulat, fordulat, határozott változás.
Változás: ez Virginia Woolfnak egyre határozottabbá váló felelete az idő kérdésére.
Mert miből látja Orlando az évszázadok múlását? A külső és belső változásokból, amit magában érez és maga körül tapasztal.
Az idő hozza el minden élettelen és élő dolog kérlelhetetlen változását a To the Lighhous-ban.
Az idő változtatja az emberek élete felett déli rekkenővé, majd esthomállyá a hajnali napsütést a The Waves-ben.
És legújabb könyvében az idő, az évek egymásba fonódó láncának hosszú sora söpör végig az apró életek felett. Szétrombolja a családi otthont, melegszívű, világosfejű fiatal lányból rigolyás és tompuló agyú vénlányt teremt; álmodozóból különcöt, lelkes ifjúból zárkózott tudóst; vidám gyermekből kesernyés felnőttet; rajongóból sznobot; gazdagból szegényt; egészségesből nyomorultat; békéből háborút; háborúból békét. Megállás nélkül, könyörtelenül robog át az embereken. Az egyéniség változásait művészettel, logikusan írja meg Viginia Woolf. A gyermekben csíra módjára ott rejlik a későbbi felnőtt és aggastyán. Az idő szárba szökkenti a csírát, virágot, gyümölcsöt, de pusztító férget is hoz rá, amíg el nem korhad.
Minden mozog, minden változik, a jövőből jelen lesz és a jelenből máris múlt. A jelen nem áll meg és egyetlen boldogság van: ha egy percre azt hisszük, hogy megállt. "...Becsukta tenyerét, úgy érezte, hogy szeretné abba zárni a jelen pillanatot, hogy hadd álljon meg. Szerette volna telis-tele tölteni a múlttal, a jelennel és a jövővel, amíg csak át nem ragyog kiteljesedve, fényesen, mélységesen, hogy meg lehessen érteni." (The Years.)
Tehát az idő mozgás és változás. De mit kínál meg az idő? Mi nem változik? Mi marad állandó?
- A művészet: feleli Orlando.
- ... Te és én és ő elmúlunk és elütnünk, semmi sem marad meg, minden változik, de a szavad nem, a festék nem. - Feleli a To the Lighthouse.
- A természet: változik, de meg is újul és csak akkor lehetünk boldogok, ha beleolvadunk a nagy ritmusba és nem szegülünk ellene az időnek. - Ezt feleli a The Waves.
A The Years-ben más a felelet. Nem kell megállnunk az idő előtt, nem kell szembeszállni vele. Nyugodjunk meg, bízzuk rá magunkat. fogadjunk el tőle mindent, amit hoz, mert ha hozza is a rosszat, el is viszi és jót hoz helyébe. kapcsolódjunk bele az évek láncába, mást úgy sem tehetünk. Akkor talán, ha boldogságot nem is, de legalább békét találunk.
Az egyén, az én nem szállhat szembe az idővel. És itt Virginia Woolf megint egészséges kétellyel nyúl a dolgok mélyére. Mi az: én? Mi az: te? Tudunk-e magunkról valamit? Lényegileg semmit. Másokról még kevesebbet. Csak egy-egy pillanatfelvétel él bennünk az emberekről, bár meglehet, hogy egészen másmilyenek. Szavad, színek művészete? Gondolataink lényegét nem tudjuk soha sem pontosan szavakba önteni. A szavak mindig valamivel a gondolat célpontja mellé találnak. A kép soha nem adhatja vissza a táj vagy személy végső lényegét. - Szóval, mikor már-már úgy látszik, hogy Virginia Woolf megtalálta a választ kérdéseire, kiderül, hogy válasz nincs, nem is lehet, mert lényegileg nem tudunk sem magunkról, sem másról, sem a világról, sem az időről semmit. Hullámfodrok vagyunk egy ismeretlen tengeren, apró gyűrűk az évek láncolatában. Honnan jön a lánc és merre folytatódik: nem tudjuk. Semmit sem tudunk. Ignorabimus.
És a sok elvont gondolat és kételkedő filozófia koránt sem teszi élvezhetetlenné Virginia Woolf könyvét. Olyan ragyogó, intuitív és zseniális stílussal rögzíti meg a múló időből kiragadott jeleneteket, hogy a könyv filozófia nélkül is élvezetes olvasmány lenne.
Stílus és harmónia szempontjából a The Years többi művei fölött áll, mert a többi műveinél sokszor modorossá fajuló bizarrságok mellett jólesően arányos és egyszerű.
Mutatja ez, hogy nincs okvetlenül szüksége különcködésre ahhoz, hogy szép és mély könyvet írjon.
Bár modorosság itt is elég akad, de ezek inkább csak külsőségek, majdnem szimbólumok. Mint az Orlandoban a tölgyfa, mint a To the Lighthouse-ban a világítótorony, úgy itt galambok turbékolása a visszatérő motívum. A természet részvétlenségét, könyörtelenségét, változatlanságát akarja vele jelképezni. Sokszor mégis bántóan hat. Túl sok a félbehagyott mondat, amelyek után egész más gondolattal folytatódik a beszélgetés. A gondolkozás rendszertelenségét és az emberi közlések tökéletlen voltát érezteti. De kevesebb több volna.
Olyan kiváló írónak, mint Virginia Woolf, nem volna szüksége átlátszó technikai fogásokra.
Családtörténeteinek sematizálása, egy-egy iskolai, vagy családi találkozó, ahol embereinek kissé erőltetett alkalmat teremt az összejövetelre és magának az együttes kép megrajzolására: könnyen művészietlenné válhatna kevésbé jó író kezében. A három utolsó könyvében egyformán fellépő raisonneur gyanúsan hasonlít egymáshoz.
De Virginia Woolf el tudja feledtetni velünk ezeket a kisebb-nagyobb hibákat. Stílusa megragad, felemel és a mélybe ránt. Nem tudunk ellenállni a művészettel érzékeltetett idő sodrának. És csak mikor már felébredtünk a szédületből: akkor érünk rá kritizálni.
(Forrás: Nyugat 1938. 1.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése