A távoli időkre gondolok,
egy pétervári régi házra. Kurszki
szegény sztyeppei birtokos leány,
te – épp fölérkezel tanulni.
S mert bájos vagy – már vannak hódolók is.
Padlásszobád magasából a mélybe,
a koranyári éjszakába nézve
az ablakdeszkán kettesben könyöklünk.
A gázlámpák pillangókként libegnek
a borzongató, hűvös pirkadatban.
Az alvó messzeségek földerengnek,
míg szólok suttogó szavakkal.
S mindkettőnket ugyanazon titok
elmondhatatlan szépsége varázsol,
a látvány, ahogy a Néha nehéz
vizei mögött Pétervár kitárul.
Ott távol, a sötétlő ligetekben,
a koranyári fehér éjszakában
csalogányok csattognak friss torokkal
szerte az erdőborította tájban.
Majd a hibbant fülemülék szavához
társul a kisebb madarak dala,
s erdők mélyein tarkán folyik egybe
a hangok gyöngyöző zűrzavara.
Csöndben, mint mezítlábos vándorasszony,
palánkok mentén sompolyog az éj,
s a hajnalodó vén ablakkeretben
akadozik köztünk is a beszéd.
S mintegy visszhangként lassú szavainkra:
a kertek kerítései mögött
cseresznyefák és almafák fehér
virágok ezrét öltik ágaikra.
S kitódulnak sodródva az utakra
mint tündöklő, roppant kísértetek,
s a sok titok tudója éjszakának,
a fehér éjnek búcsút intenek.
(Ford.: Sulyok Vince)
(Forrás: Borisz Leonyidovics Paszternák: Karácsonyi csillag – Kései versek /1945-1960/ - Occidental Press Washington, 1965.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése