"Mais dors, c'est bien fini, dors pour l'éternité..."
Laforgue... Mit foglal ez a név magába? Oldalszakállas, sétapálcás dandyt látok, aki őszelői esténként csillagnéző párizsi sétákra indul.
Most hetvenhét esztendős volna, ha élne. Láthatnánk őt, köszönthetnénk és illedelmesen követhetnénk Párizs utcáin, a "finom negyedekben", a parkokban, mint magába merülve cirkáló, padon-üldögélő elegáns öregurat, ha élne! Már ötven éve halott (quand on est mort c'est pour longtemps!), huszonhét esztendős korában halt meg; M. Saint-Clair szerint (aki az N. R. F.-ben írt róla most tanulmányt) sajnálatosan korán, félbemaradt munkákat, hatalmas terveket, vázlatokat hagyva hátra; mi vigasztaljuk magunkat azzal a hittel, hogy éppen a legfőbb pillanatban, a kellő életkorban tűnt el e planétáról ahhoz, hogy utóéletét biztosítsa, hogy kifogástalan és sérthetetlen költőiségét tökéletes egésznek tekinthető opuszként lássuk s érezzük mindörökké.
Telegráfpóznákról, gyárkéményekről énekelt - egy magasságban a holddal - napilapokat, egészségügyi statisztikákat, kórházi fehérneműket mert versbe foglalni a nyolcvanas évek közepén (Ó, diadalmas "modernség" kora, az újszázad-közelség technikát csodáló, emberi haladásban rendületlenül bizakodó - nekünk már meghatóan tragikomikus ideje!) Hol vannak azok a gyárkémények, telegráfpóznák? Már mind ledűltek, mind kikorhadtak s drótjukat végképp megette "kilometrikus spleenjükben" a rozsda. Ma már mitológia mindez, Laforgue azzá bűbájolta őket; távoliak, költőiek - mint a holdvilág, vagy mint az előkelő negyedekben felhangzó alkonyati zongoraszó.
De a hang, amelyen panaszkodott, a lélek reflexe, mely ezekbe a lelketlenségekbe emberszabású fájdalmat, neuraszténiát vetített, örök. Elfinomult, magas fokú rugalmasságig kopott idegrendszer, mint régi háztartások ezüstkései - (egész dallamokat lehet pengéjükkel lejátszani) -; megérzi s a legpontosabban ki is fejezi, túl a századvég költőinek kötelező nyavalygásain, a huszadik század emberének minden kiölhetetlen, legyőzhetetlen nyomorúságát. Nihilizmussal kacérkodik s vállvonogató krakélerséggel próbál védekezni a gyakran rátörő szentimentális könny-rohamok ellen:
Oui, ce monde est bien plat...
Moi, je vais résigné, sans espoir a mon sort,
Et pour tuer le temps, en attendant la mort,
Je fume au nez des dieux de fines cigarettes.
Sejtelmes idegérzéseinek, tudattalanából fel-felrémlő ötlet-ködeinek egyenértékes kifejezését, dombormű-megfogalmazását nyugtalankodva, keresgélve, de szinte nekünk szólva, majdnem századán-túli nyelven írva, lelkiismeretesen valósítja meg. A mi formanyelvünk az övé; éppen mert realizmustól, posztromanticizmustól, presszimbolizmustól menekültében, - vagy ilyesmik utálatában - mindent végletesen stilizál, átdolgoz s nem az akkori világból való önmaga képére formál. Elsősorban ennek a sajátságának köszönheti, hogy egyenesen idegrendszerünkbe furakodik minden mondanivalója. A baudelaire-i vörös talárt leveti tehát s le a velejáró pátosz kép-, hasonlat-csipkézeteit, retorikus monotóniáját, mely természetesen újabb lélektani törekvéseihez, félálomban-kotorászó mivoltához nem lett volna illő és alkalmatos. Egy-egy rímelő verssora olyan, mint a légtornász mutatványa, aki három-négy hitetlen bucskázás után mégis a lebegő hintára talál. Rimbaudról írja: "a rimbaud-i lényeg a vallomásos erő hallatlan gazdagsága s a találó, egyenértékes képek kifogyhatatlan meglepősége". Mennyire illik reá is ez a megállapítás! A napról, a holdról, az égi világról mennyi huszadik századnak valót tud mondani. (Az őszvégi nap olyan, mint egy rettentő köpet, vagy mint egy frissen kitépett mandula; a vacogó téli holdnak pedig mintha vatta volna a fülében...) Van öt verssora, egy versszak, mely olyan mintha valami számtalan-strófás nap-himnusz lesűrítése volna:
Soleil! Soleil! moi je descends
Vers vos navrants palais polaires,
Dorloter dans ce Saint-Suaire
Votre coeur bien en sang,
En le berçant!
Varéry feltétlenül ismeri ezt a versszakot; kinek ne jutna eszébe róla az Ébauche d'un Serpent "soleil, soleil, Faute Éclatante" kezdetű versszaka? Álljon itt nagy példaképpen a "leglaforgue-ibb" vers zömének fordítása, azé, mely minden francia antológiában szerepel s szerepelni fog minden idők francia vers-antológiáiban. Olyan, mint valami külön-kormányzatú kisebb fejedelemség a francia líra roppant gyarmatbirodalmában.
KÖZELÍTŐ TÉL.
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
Ó, már leülni sem lehet, megáztak a padok,
jövőig erről is bölcsen lemondhatok,
megáztak a padok s az erdő megrozsdásodott.
S a kürtök már szabadba és orcádba fújnak!
La Manche felől nehéz felhők vonultak
s elrontották utolsó kis vasárnapunkat.
Zúdul a köd.
A nyirkos erdő póklálója lassan
vízcseppek martaléka lesz a fák között.
És te, aranymosások óriás Pactole-menti Napja,
s ki sugaraztál arató-hadakra,
hová zuhantál el magadba?
Ma este gethes Nap hever a dombtetőn
rekettye közt, féloldalára dülve, senyvedőn,
s fehérem, mint egy szertelottyant nyálcafat
valami sárgálló rekettye-almon,
úgy fekszik ott rossz köpenyén a Nap,
az őszi halmon.
S a kürt, a kürt rivall neki!
Hogy sütne újra ki
s lenne mégegyszer az, aki!
Halihó, halihó és hallali!
Jaj, már nem bírom hallani... Elég, bolond!
Mint egy kitépett mandula, ott úgy borong
s úgy didereg az árva napkorong.
Fussunk, fussunk! A hallali!
A tél, a régi rém vonul most ránk orozva,
Ó, nagy-nagy utak bús kanyarjai,
Hová tünt rólatok szegény Piroska?
Kövült nyomán egy multhavi szekérnek
eltévedt felhőnyájak mendegélnek,
bolondosan, lihegve és zihálva
a tengerenistúli esztenába.
Fussunk, fussunk! Ezúttal komoly a dolog:
A szél ma éjjel már nagyon goromba,
fészkek, kiskertek maholnap romok!
Hallod? Balták alatt fák csontja hogy ropog!
A fáknak tegnap még zöld volt a lombja
s ma úgy nézhetsz rá, mint tiport alomra.
Kis levelek, szegény lapik! A szél ma lelketek kirázza,
elsodorít s a tóba hány kecskebukázva,
erdőpásztor tüzébe szór s eléget
vagy visz az ambulanciákra, ti szegények,
szegény fiúk alá, akiknek messze van hazája...
Ez a szezon, ez a szezon, mindenre rázúdul a rozsda,
mérföld-vágyukban rágja vasfoga
a póznák drótjait nagy utakon, hol senki sem kocog ma.
S a kürt, a kürt, a bús kürtök kara!...
Borús kara!...
vonul a búg bositón,
hangot s zenét változtatón,
hangod s színed másitván húz tova
a kürt, a kürt, a kürt!...
Észak szelében elvegyült.
Nem hagy nyugton e hang... Mennyi ekhó!
Ez a szezon! Mondj búcsút a szüretnek
s várd az esőket angyalin, már közelednek.
Szervusztok szüretek s istenveled Watteau,
kosarastul, a gesztenyés bozótjai alatt;
az internátusok hálóiba bevág a
hörgőhurut, a negyedekben hektika ragad
s rajtunk már a nagyvárosok minden nyomorsága.
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
(S ezenfelül - a zongorákról már sokat zokogtam -
ismered-é az egészségügyi statisztikák
hetenként ismétlődő esti bánatát
ott, ott a hirlapokban...?)
Önmaga használatára majdnem argo-t, külön Laforgue-nyelvet tetemtett. Látványai, látomásai, melyeken képszerűen akar visszaadni, e sajátos nyelvhasználatnak köszönhetően, a pillanattól rögtön ködös tér- és időmélységbe sudamlanak. Mintha félálomban látná:
La Lune se Lčve,
O route en grand rčve!...
On a dépassé les filatures, les scieries,
Plus que les bornes kilometriques,
De petits nuages d'un rose de confiserie.
Cependant qu'un fin croissant de Lune se lčlve,
O route de rčve, o nulle musique...
Dans ce bois de pins ou depuis
Le commençement du monde
Il faut toujors nuit.
Költői tudata, mindenség-felfogó figyelme ott kóvályog és les valahol a katagalaktikus csillagködök körül. Az isten, az élet nem más, mint hatalmas, tátongó negatívum. Csak a gyanakvás élteti, csak valami hamleti bosszú-cél tengődteti ezen a planétán s örökké nyitott elmúlássebére fenséges balzsamot e földcsillag kihűlésének divatos elméletében talál. Lehet-e ennél igényesebben kaján emberi önvigasztalás?
Les temps sont révolus! Morte "cracute; jamais la Terre
Aprčs un dernier râle (opů tremblait un sanglot).
Dans le silence noir du calme sans écho,
Flotte ainsi qu'une épave énorme et solitaire.
Quel rčve! Est-ce vrai? par la nuit emporté,
Tu n'es plus qu'un cercueil, bloc inerte et tragique?
Hogy is lehetne a mindennapi életben elképzelni őt, a kozmogonikus-révedezésű, tüdőbeteg poétát? Vagy egy madár, nagyon ritkán, nyári melegben jelenik meg Magyarországon, a Gyurgyalag; sötétkék augusztusi ég alatt, nagyobb vizek mentén, lehet néha fuvolázó, gurgulázó hangját hallani s meg-megcsillan a napban szivárványos tollazata. Sohase láttam leszállani; fogalmam sincs arról, hogy megülve milyen lehet. Így nem tudom Laforguet sem az életbe vetíteni. Annyit tudok csupán, hogy office de minuit-jei voltak, s hogy irodalommal jól táplált lelkét - mint egykedvű, elegáns szürke agarat - a finomabb negyedekbe alkonyati sétákra vitte. S látom őt egy "szentimento-groteszk" kis utazáson - őszi postakocsin: cigarettázva ül a delizsánc tetején, csontjai szinte zörögnek, lelke táncol, mint Ariel s egy rosszkimenetelű szerelmet "rekapitulál". De ez még mindig csak két dimenzió. Nem csoda: maga Laforgue se látta önmagát és szerelmét különben:
Et nous vivons ainsi, subtils et transis, presque
Dans la simplicité des gens peints sur le fresques...
Így nevezném őt: a francia Reviczky.
Valéry-ban, Apollinaire-ben, Pellerin-ben, Derčme-ben és Larbaud-ban él tovább s elhallgatott, vagy kiírt mottók képében jelen van és hat a legelevenebb francia irodalomban. Saint-Clair, Hamlet-átköltésével kapcsolatban, Girarudoux-t is említi. A felületes irodalmi divat, a "közönség" (lehet-e egyáltalában ilyesmiről beszélni Laforgue esetében), el-elejtheti egy-egy időre; az irodalom művelőinek egy rétegében azonban, rokontehetségek, rokon-idegrendszerek mélyeiben élni fog kimutatható, ábrázolható családfa-folytonossággal s változatlan sugárzással, mint amelyekre csillagkóros álmodozással annyit bámészkodott: a nagyvilágosságú elsőrendű-csillagok.
Mi szeretjük őt; olyan ívelő rugalmassággal nyúlik korunkba, idegeinkbe, mint az a sok-ollóhoz hasonlítható, emelőrendszerű játékszerkezet, mely kis nyomásra kezelőjétől méternyire pattan. Minden verse alá odaírhatnók - Hamletjében, Ophélia sírján is ez állt - "Morte "cracute; dix-huit ans - Et la date d'aujourd'hui."
"Egy Hamlettel kevesebb; de fajtája nem veszett ki, bátran kimondjuk!"
(Forrás: Nyugat 1938. 2. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése