A meghajló domb hátán megkapaszkodva áll Szent Ferenc arrezzói temploma. Külseje olyan, mint amilyen keletkezése idejében volt, 1300 tájékán. Durván faragott apró kövekből ragasztották össze falait, ahogyan Szent Ferenc korában szokták a kolduló barátok; azóta is se márvány-, sem vakolatpirítással meg nem enyhítették ridegségüket.
Belül a templom egyetlen nagy csarnok, a tető gerendázatáig magasodó tág öböl. A falakon, mintha megkopott színes szőnyeg maradványai volnának, mész alá buktatott, mészréteg alól felbuktatott régi freskóképek mesélgetnek el elakadón történeteket szent férfiakról és szent nőkről. A templom vége összeszorul: ott van a kórus. Aki oda belép, mintha ebből a világból más világba lépett volna. A falakon halk színek a mese nyelvén beszélnek. Egy rég meghalt nagy művész mondja el a maga módján, a maga különös beszédjével a szent keresztfa ősi legendáját. Így kezdi:
Mikor Ádám halálra betegedett, harmadszülött fia, Szeth, bezörgetett a paradicsomkert kapuján és az Irgalmasság Fájából fakadt olajat kért, hogy megkenje véle apjának testét és meggyógyítsa. De megjelent neki Mihály arkangyal és ezt mondta:
- Az Irgalmasság Fájának olajáért sohse fáradj és sohse bánkódj miatta, mert bizony mondom, ötezerötszáz esztendő belételik, amire megkaphatod. De vidd magaddal ezt az ágat - arról a fáról való, amelyik alatt atyád bűnbe esett - ültesd el atyád fejénél és amikor az ág gyümölcsöt terem, atyád meggyógyul.
Szeth hazament az ággal, de az atyja akkorra már halott volt. Fia eltemettette és feje fölött sírjába szúrta a faágat. És az ág nőtt, növekedett, és Salamon király idejére terebélyes nagy fa lett belőle. Megtetszett Bölcs Salamonnak a szép fa és meghagyta ácsainak, hogy vágják ki és építsék bele az erdei házába. De sehogy sem akart a fa a házba beléilleszkedni, mert hol hosszú volt, hol rövid, és ha mérték szerint rövidebbre szabták, olyan kurta lett, hogy belé nem illett a helyébe. Megbosszankodtak az ácsmesterek és a fát egy mocsárra vetették, hogy az emberek átjárhassanak rajta és hogy lábbal tapodják meg azt, ami nem akart tisztességre méltó lenni. Történt abban az időben, hogy Sába királynője fölkerekedett, hogy meglátogassa Salamon királyt, akinek bölcsességéről sokat hallott. Mikor a vízhez ért és rá akart lépni a pallóra, megvilágosodott a lelke és meglátta, hogy a világ megváltója valamikor azon a fán fogja lelkét kiadni. Nem akart azért általmenni a fán, hanem letérdepelt előtte és imádni kezdte. Mikor azután hazafelé vette útját, megjelenté Salamon királynak, hogy azon a fán olyan valakit feszítenek meg egyszer, akinek halála miatt majd elvész a zsidók országa. Mikor ezt a bölcs király meghallotta, a földnek mélységére temettette el a fát, hogy senki többé meg ne lelje.
Sok idő múltán azon a helyen lett a birkás tó, amelyikben az áldozati állatokat szokták megfüröszteni. A tó körül koronként nagyon sok beteg feküdt. Az Úr angyala pedig időnként leszállt a tóra, megkavarta vizét és aki olyankor a vízbe ment, minden betegségből meggyógyult. Mert a fának is csodatevő hatalma volt.
Mikor azután Krisztus kínszenvedésének ideje elközeledett, a szent fa a földnek mélységéből felbukkant a víz színére. Meglátták ott a fát a zsidók, kivették a vízből és megácsolták belőle az Üdvözítő keresztfáját. Krisztus halála után kétszáz esztendőnél tovább hevert a kereszt a földnek mélyében.
Történt pedig abban az időben, hogy Maxentius császár nagy haddal rátört a római birodalomra. Constantinus császár elébe ment a Milvio hídjáig, ott akart megütközni véle. Nagy gondban volt a császár, mert az ellenség igen nagy hatalommal vonult föl ellene. És gondjában szemét az égre vetette, mintha onnan várna segítséget. Mikor éjfél felé elaludt, napkelet táján tüzes fényességben látta világítani az égen a kereszt jegyét. Szózatot is hallott. Az angyalok így szóltak hozzá:
- Ennek a jegynek erejével győzöl, óh Constantinos.
Elcsodálkozott ezen a császár és nem tudta, mire vélje. De következő éjjel megjelent neki Krisztus, kezében azt a jegyet tartotta, amelyet a császár álmában az égen látott volt megjelenni és meghagyta neki, hogy hadijelvényeit alakíttassa ahhoz hasonlatossá, mert a csatában az lesz megmentője. Megörült a császár és elrendelte, hogy a hadijelvényeket alakítsák át kereszt formájúra, és maga is aranyos keresztet fogott.
Maxentius pedig megparancsolta, hogy a Tiberis-folyó vizét színre hajókkal borítsák be, mintha hidat akarnának verni rajta. Mikor Constantinus a folyó felé közeledett, Maxentius meg akarta rohanni lovasaival; de az Isten megzavarta elméjét és nem Constantinus ellen indult lovasaival, hanem a gyarlandó hajóhídra vágtatott. A híd pedig beszakadt alatta és Maxentius lovasaival nyomorultul a vízbe veszett. Constantinust attól fogva mindenek elismerték császárnak, ő pedig Szilveszter pápa kezéből fölvette a keresztséget.
Történt azután, hogy Constantinus császár elküldte édesanyját, Szent Ilonát, Jeruzsálembe, hogy ott megkeresse az Üdvözítő keresztfáját. Szent Ilona nagy haddal elment Jeruzsálembe, és aki vén ember és bölcs ember a tartományban volt, mind összehívatta. Nagyon megrémültek a vének, mikor a szent királyné parancsát meghallották.
- Ugyan miért rendelt bennünket magához a királyné? - kérdezték egymástól.
Akkor egyikük - Júdás nevezetű - így szólt:
- Megmondom én, hogy miért. Azt akarja megtudni, hogy hová lett annak a keresztnek a fája, amelyiken Krisztust megfeszítették. Úgy vigyázzatok, hogy senki el ne árulja, mert ha kitudódik, törvénytábláinkat összetörik és apáink hite elvész. Az én ősöm, Zakheus, megmondta az én atyámnak Simeonnak, ő pedig halálának óráján énnekem, hogy: "Ha majd egyszer a Krisztus keresztfáját keresik, mutasd meg nekik fiam, a helyét, minekelőtte kínzással vallatnának. Tudd meg azt is, hogy attól fogva a zsidók országának vége leszen. És azok uralkodnak majd benne, akik a Megfeszültet imádják. Mert az a Krisztus az Istennek fia volt." - Mondom atyámnak: "De ha atyáink tudták, hogy Isten fia volt, miért feszítették meg?" - Mondja atyám: "Tudja azt mennynek és földnek minden teremtése, hogy soha az ő tanácsukban nem voltam. De még ellenük is szóltam. Amiért Krisztus megfeddte időnként bűneik miatt az írástudókat, azért szánták olyan szörnyű halálra. De harmadnapra föltámadt és tanítványainak szemeláttára fölment az égbe. Hitt ebben atyád fia, István vértanú is, azért a dühös emberek megkövezték".
A vének és bölcsek ezt felelték Júdásnak:
- Soha hírét nem hallottuk annak, amit elmondtál. De ha a királyné megkérdez, jól vigyázz, egy szót se mondj neki erről.
Mikor a királyné elé kerültek, Szent Ilona megkérdezte tőlük, hogy merre az a hely, ahol Krisztust keresztre feszítették. De a vének nem akarták megmondani. Arra a királyné megparancsolta, hogy a zsidókat mind tűzre hányják. Nagyom megijedtek a vének, a királyné elé tolták Júdást és így szóltak:
- Nemes asszonyunk, ím ez itt igaz embernek és prófétának fia, a régi atyák törvényét jól ismeri és mindenre feleletet tud, amit megkérdezel tőle.
A királyné pedig mindenkit elbocsátott, csak Júdást fogatta meg és így szólt hozzá:
- Elébed teszem a halált, meg az életet, válassz, melyiket akarod. Mutasd meg azt a helyet, amelyiknek Golgotha a neve és ahol a Urat keresztre feszítették, hogy megtaláljam a keresztfáját.
Felelé Júdás:
- Hogyan tudhassam azt, mikor kétszáz esztendőnél több idő elmúlt azóta és akkor még a világon sem voltam.
Mondá a királyné asszony:
- A Megfeszültre mondom, hogy éhen-szomjan veszejtelek, ha meg nem mondod az igazat.
Megparancsolta, hogy Júdást egy száraz, mély kútba vessék. Hat napig volt benne étlen-szomjan, hetednap kérte, hogy húzzák fel, mert meg akarja mutatni a keresztfa helyét. Ki is húzták s kútból, ő meg elment arra a helyre, ahol a keresztfa el volt ásva és imádságba fogott. És akkor nagy csoda történt: megindult a föld és felséges illatú füst jött ki alóla. Júdás összecsapta két kezét és álmélkodva mondta:
- Óh, óh, bizony mondom, Krisztus Jézus, te vagy e világnak üdvözítője.
Akkor nekigyűrkőzött Júdás és nagy erősen ásni kezdte a földet. És mikor húsz lépésnyit ásott volna, három keresztfát talált a föld alatt. A három keresztfát a királyné asszony elébe tették. De senki sem tudta, hogy a három közül melyik volt a Krisztusé, melyik a két latoré. Azért a város közepére vitték a keresztfákat és várták az Úr jelét. És ímhol a napnak kilencedik órájában egy halott ifjat vittek át a piacon a temető felé. Júdás megállította a koporsót és rátette az egyik, meg a másik keresztet a halottra. Nem mozdult meg egyik alatt sem. De amikor a harmadik kereszt hozzája ért, abban a nyomban élet szállt a halottba.
Mikor pedig ez megtörtént, Lucifer, a pokolbeli sátán, nagy hangon üvölteni kezdett a levegőben:
- Óh Júdás, Júdás - kiáltotta, - mit cselekedtél? Az ellenkezőjét tetted ama másik Júdásnak. Mert amaz az én tanácsomra elárulta Krisztust, te pedig akaratom ellenére megtaláltad az ő keresztfáját. A másik Júdás sok lelket szerzett nekem, azokat most miattad mind elveszítem. Általa ura lettem a népnek, és temiattad elvesztem most országomat. De bizony megfizetek érte és rád szabadítok egy olyan királyt, aki elhagyta a Megfeszült hitét. Az majd kínok kínjával kényszerít, hogy megtagadjad Krisztust.
Az ördög Julianus Apostatát értette, aki később, mikor Júdásból Jeruzsálem Püspöke lett, keservesen megkínozta és végezetül vértanúvá tette. Júdás pedig nem ijedt meg az ördög fenyegetésétől, hanem megkeresztelkedett és a keresztségben a Quiriacus nevet kapta.
Történt pedig az Úr hatszáztizenötödik esztendejében, hogy Chosroes, a perzsák királya, a föld minden népét hatalma alá hajtotta. Jeruzsálem is az övé lett, de az Úr sírja előtt megrettenve fordult vissza. Mégis elvitte magával a szent kereszt fájának egy darabját, azt, amelyet Szent Ilona Jeruzsálemben hagyott. Chosroes király azt akarta, hogy az emberek imádják, mintha Isten volna, azért magas tornyot rakatott aranyból, ezüstből és ragyogó drágakövekből és a toronyba beletétette a napnak, a holdnak és a csillagoknak képét. Vékony csöveket is elbújtatott a toronyban, felülről vizet szóratott belőlük, mintha eső volna. Mert azt akarta, hogy Istennek higgyék. A torony alatt pedig földalatti barlangban lovakat járatott körben és nehéz szekereket húzatott velük. Az emberek azt hitték, hogy a torony megindult, a nagy zajra pedig azt, hogy az ég dörög. Chosroes király fiára bízta országait, maga pedig a toronyba vette magát, Krisztus keresztfáját jobbja felől állíttatta és meghagyta, hogy mindenki Istennek szólítsa. Attól fogva úgy ült trónusán, mint az Atyaisten. Jobbja felől a keresztfa, mintha a Fiú volna, balja felől pedig egy kakas, mintha a szent lélek volna.
Történt pedig abban az időben, hogy Heraclius császár nagy hadat gyűjtött és Chosroes fia ellen indult a Dunának nevezett folyó partjára. A két fejedelem megegyezett, hogy egymaguk mérik össze erejüket a folyónak hídján és azé lesz a sok ország, aki a másikon erőt veszen. A seregeknek pedig meghagyták, hogy valaki a maga urának segítségére menne, leüssék kezét, lábát, őt magát pedig a vízbe vessék. Heraclius Istennek és a szent keresztnek ajánlotta magát. Sokáig viaskodott a két vitéz fejedelem, de az Isten Heracliusnak adta a győzelmet és az egész ellenséges had a kezébe esett. És Chosroes népe mind a keresztény hitre tért.
Chosroes király pedig semmit sem tudott arról, ami történt, mert mindenki gyűlölte, senki sem akart hírt vinni neki. Akkor is aranyos trónusán ült, amikor Heraclius császár benyitott a toronyba és így szólt hozzá:
- Amiért a szent kereszt fáját a magad módján megtisztelted, nem bántom az életedet, ha fölveszed a keresztséget és Krisztusban hiszel. Az országodat is visszaadom. De ha nem, ezzel a kardommal ütöm le a fejedet.
Mikor pedig Chosroes nem akart beléegyezni, Heraclius kirántotta kardját és lecsapta Chosroes fejét. Kisfiát pedig maga tartotta keresztség alá; mikor azután nagyobb lett, neki adta apjának országát. A szent keresztfát pedig magával vitte Jeruzsálembe. Mikor császári pompájában lekerült lován az Olajfák hegyéről és befordulni készült Jeruzsálem kapuján, egyszerre leszakadtak a kapukövek és elzárták a kapu nyílását. A kapu fölött pedig megjelent az Úr angyala és így szólott:
- Mikor a mennyek királya fájdalmas útjára indult és átment ezen a kapun, szamáron ült alázatosan és nem volt rajta királyi pompa.
Ezt monda az angyal és utána eltűnt.
A császár pedig keserves sírásra fakadt, levetette bíbor saruját, lehányta magáról minden drága ruháját, azzal megfogta az Úr keresztfáját és alázatosan a kapu elé indult véle. És íme a kemény kövek megértették az Úr parancsát, visszamentek a falnak tetejére és a kapu megnyílt mindenek számára. Azon nap pedig és abban az órában, amelyikben Chosroes tornyából elvitték a szent keresztfát, édes illat áradt a messzi Perzsiából Jeruzsálemre. A jó illat most visszatért és mindenkinek lelkét megtöltötte nagy édességével.
Javakorabeli mester volt Piero della Francesca, amikor ecsetjével megkezdte a templom szentélyében a mesemondást. Nyomról nyomra követte a mese fordulatait, de ahol a legendamondó azért állott meg, hogy lélegzetet vegyen, aztán tovább menjen, ott ő megült és kitágította és megszélesítette, el is mélyítette azt a helyzetet, amely a legendamondónak csupán egy mondatot, vagy egyetlen szót ért meg. A szentély két oldalsó falán bőven jutott mondanivalójának hely. Mindenik falon három-három széles és magas mező, a szentély hátsó végében pedig annyi fal, amennyit az ablak meghagyott. Ott csak kisebb képek fértek el. A jobb oldalsó tág falon kezdődik a szent keresztfa legendája. A csúcsívesen meghegyesedő legfelső mezőben a történet eleje játszódik le: a kép sarkában ül ruhátlanul a földön az öreg Ádám. Már igen nagyon öreg, fehér a hosszú szakálla, bajusza és haja. Mögötte Éva anyánk szintén nagyon öreg asszony. Szeth, a legöregebb fiú botjára támaszkodva a nézőnek háttal áll apja lábánál. Rajta sincsen ruha. A művész még paradicsomkerti viseletükben ábrázolja ennek a jelenetnek alakjait. De csak rá kell nézni ruhátlan embereire, mindjárt látni, hogy mester kezében járt itt az ecset, olyan festőében, aki a festés művészetének abban a korai idejében is úgy ismerte az emberi testet, úgy tudta követni mozdulása közben az idomok minden helyváltozását és minden alakváltozását, mint utána is kevesen. Még ahol ruhával takarja el a testet, mint Éva anyánkon, ott is keresztül tetszeti a vékony szöveten a formákat.
A képmezőt éppen a középen egy terebélyes nagy fa osztja két részre. Nyilván a Tudás Fájából nőtt fa, - az, amelyet Szeth ültetett el apjának sírján. A fának tövében éppen most bocsátják sírjába a holt Ádámot fiai és fiainak fiai, szépen megtermett, ruhátlan ifjak és férfiak s a kép sarkában egy fiatal nő, aki kislányosan tágra nyílt szemmel csodálkozik a nézőre. Az idő, a fal nedvessége nagyon megrongálta a képet, de elmosódott és hiányos állapotában is megérzi a szem az alakok testszínének finom hamvasságát.
Festett építészeti párkány választja el a legfelső mezőt az alatta következőtől. A művész ezt is két részre osztotta egy nemes arányú korinthusi oszloppal. A kép baloldalsó felének szabad tájék a színtere, a jobboldalié oszlopos csarnok. Az előbbin Sába királynője térdepel a feszület fájából lett palló előtt. Háta mögött udvarhölgyei állnak. Amit a legenda írója erről a képjelenetről tud, alig néhány szó, de mennyi mondanivalója van róla a festőnek! Mindenekelőtt elképzeli a jelenet köré a tájékot: barnás-zöld dombokat a háttérben, halvány kékeszöld lombú fákat a tér közepén, legfölül pedig a szelíd kékségében is mélyet lélegző eget, rajta megszürkült fehérszínű felhőszigeteket. A kép elején a fejedelmi nők társasága és mögötte a kísérő személyzet: két lovász a lovakkal. Sába királynője imádságra összetett kézzel térdel a víz partján; haja a kor olasz divatja szerint eltűnik a fején hátracsúsztatott főkötő alatt. Kék palást födi szürke köntösét. Mind a kettőnek olyan a megfestése, hogy a szem szinte érzi rajtuk a selyembársony-szövet simogató lágyságát. A királynő mögött egy udvarhölgy alakján veres-barna köntös és a vállról leomló fehér palást gyűrődik lágy ráncokba. Ilyen lágyan megfesteni kelmét, ennyire festőivé feloldani a vonalat abban a korban - a tizenötödik század közepe táján - senki sem tudott. S a színekben olyan biztos ízléssel és olyan eredetiséggel válogatni s a színeket olyan finom művészi érzékkel kombinálni, azokat egymás hatását annyira kiegészítően egymás mellé helyezni, vagy egymással szembe tenni sem. Elragadóan szép a királyasszony palástjának kék színében a kéknek valami egészen különös árnyalata. Ugyanolyan kékszínű a mező másik felében Salamon király drágahímű köntöse. A sötétszakállú kalapos király fogadja ott Sába királynőjének hódolatát. A királyasszony alakját ezen a találkozáson lágyan gyűrődő fehér selyembársony palást borítja, a fejét fehér főkötőből hátrahulló fehér fátyolszövet. Piero széles fehér foltjai is elragadó színhatásúak. De a művész nem szorítkozott erre a néhány színre. A bölcs király kíséretéhez tartozó urak elsején a fekete köntös fölött lilabélésű zöld köpeny vetődik felségesen hullámzó ráncokba, a mellette álló idős írástudó férfiú pedig fehér nyusztprémmel szegett sötét téglaveres talárt és ugyanolyan színű kucsmát visel.
Nagyon kevés az cselekménynek, ami ebben a két megfestett jelenetben történik. Jobbára mozdulatlan alakok sorakoznak bennük egymás mellé. De mozdulatlanságuk, vagy félben maradt megmozdulásuk, a folt, amelyben alakjuk összefoglalódik, csupa hatalmas grandezza, az átlagos emberiség fölé emelkedettség, emberi felsőbbrendűség. Valósággal monumentálisok az udvarhölgyek, akik a királynét körülállják. Azzá teszi őket a művésznek minden részletezést, minden aprólékoskodást magától távoltartó felfogása. Piero della Francesca nem ötvösből lett festő, mint korának kiváló olasz művésze. Nem telik öröme abban, hogy eljátszadozzék a ruhát díszítő ékítményekkel. Alakjain nincsen semmi dísz, csak nagyszabású mozdulataik vannak és megragadó színességük van. Széles foltokban terülnek szét gyönyörű színeik; és finom szürke tónus teszi őket hamvas hatásúakká.
Nagy művész talált ebben a templomban önmagához méltó feladatra. Nagy és különös művész, olyan, akinek se fölmenő, le lemenő rokona nem maradt. Milyen különösek emberalakjain a fejek. Mintha valamennyit ugyanazon modell után festette volna Piero. Udvarhölgyei magasan hátrahúzódó homlokukkal, a főkötő alatt eltüntetett hajukkal, szemükre mélyen lebocsátkozott szemhéjukkal, teli arcukkal mintha egymást ismételnék meg. Szakállas férfiai is, villa alakjában kétfelé ágazó szakállukkal mintha ugyanazon típusnak voltának változatai. Nem igazán beszédes arcok, még azok sem, amelyek minden jel szerint a művész élő kortársainak arcképei; a finom árnyék, amely a lehellet könnyűségével fogja be felületüket, nem részletez, csak a főformákat alakítja ki domborúra. Az árnyékkal mintázás is - a halk szürke tónussal - Piero művészetének egyik sajátossága.
A falmező harmadik freskója csatakép. Constantinus császár és Maxentius megütközését mutatja be. A csata sorsa már eldőlt, Maxentius a vízből a partra igyekszik lovával. Túlnan Constantinus az aranykeresztet tartva lovagol az élen, mögötte a kopjás lovasok egymást eltakaró sűrűje.
A szentély ablak felőli falán kisebb képek a legenda különböző jeleneteit mutatják be. Az egyiken három ember a vízből kihalászott keresztfát cipeli; egy másik képen az a jelenet látszik, amelyben Júdást kihúzzák a kútból. A harmadik kisebb kép a legérdekesebb: Constantinus császár álmát jeleníti meg. Sátrában lehunyt szemmel fekszik ágyán a császár. A két oldalt felhajtott sátor előtt két fegyveres katona áll őrt, az ágy előtt lócán pedig a császár apródja virraszt. A sátor fölött merész rövidülésben megjelenik az Úr angyala és fényességgel árasztja el az alvó császárt és virrasztó apródját. Mesteri az árnyáknak és fénynek elosztása az alakokon. Példa nélkül való abban a korban.
A szentély baloldalsó falán folytatódik a festett mesemondás. Legfölül a győztes Heraclius császár jelenik meg kíséretével Jeruzsálem várfala alatt. A város vénei kivonultak hódolni elébe és a szent keresztfa előtt térdre borulnak.
A következő mezőnek Szent Ilona a főszereplője. Júdás most adja föl a gödörből a három kiásott keresztfát, a képnek másik fele pedig azt a jelenetet ábrázolja, mikor a halott ifjú megelevenül a keresztfa érintésére. Ezen a freskómezőn újra megjelennek Sába királynő képének női alakjai. Kisebb méretűek, mint amott és más az elrendezésük, de nem kevésbé elragadók.
Az utolsó freskó végül az ifjabbik Chosroes király és Heraclius császár lovasvitézeinek csatáját mutatja be. Az összekeveredett harcosok sűrű gomolyagából a hátrábbvalóknak csupán a feje látszik ki. Különös erélytelen mozdulatokkal, sőt szinte egyhelyt állva, izgalmat nem mutató arccal hűvösen öldöklik egymást a vitézek.
Így követte ecsetjével Piero mester az ősi legenda mesefonalát, így adott alakot a benne szereplő neveknek, így nagyította meg őket a közönséges emberi méretek fölé és öltöztette őket költő lelkének varázslatos színeibe.
(Forrás: Nyugat 1938. 2.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése