Takáts Gyula (1911-2008) dunántúli költő. Sőt voltaképpen kizárólag Somogy vármegye költője, eltökélt és tiszteletreméltó szándékkal. Legsikerültebb verseiben megyéjének tájait írja le, meglehetősen személytelenül, de mindig életképes, érzékletes lírizmussal. Somogyi parnassien - talán így lehetne őt legtalálóbban jellemezni. Azok a hiányok és korlátok, melyeket olyan nyomatékkal és sokszor olyan igazságtalanul vetnek a legfiatalabb költők szemére - elzárkózás a politikától, a nagyobb szabású gondolatoktól, költészetük zárt és kicsiny világa, az öncélú szépségre való törekvés - Takáts Gyulánál feltűnőbb, mint korábban jelentkezett társainál. Költészete azonban, éppen mert e torzképeket ellentmondás nélkül igazolni látszik, valójában természetes cáfolatuk. Verseinek világát csak a dogmatikus ítélheti szűknek, nem az, akinek a költészet valóságához van érzéke. Összébb szorított lírizmus, igaz, de annál elevenebbül buzog elő. Somogyi parnassien - ebben az összetételben a somogyi épp oly fontos, mint a parnassien. A parnassien artisztikum és a somogyi kemény indulat paradox összhangjáról van szó. A táj, melyet leír, a klasszikus, latinos-olaszos Dunántúl szelíd festménye, de mögötte a minden egyéni táj mögött megbúvó, mindenütt vad, fékezetlen, egyetemes természet él. "Mind köribém szálljatok, fáknak-fűknek igaz lelke" s ez a költői kívánsága valóban teljesült. Tájképeit a legritkább esetben köti össze gondolattal, emlékkel, érzelemmel, de csakugyan a természet igaz lelke szól belőlük. A Szülőföldem szelíd, elégikus hangja ellen ez a természet kemény zenével, érdes rímekkel tiltakozik. Ez az érdesség néhol még a gyakorlati ügyesség hiánya, de alapjában véve Takáts lírájának lényegéhez tartozik. A Somogyi Tavasz egyszerű idill, de keretében az élénk ütemű magyar tizenkettősök heves dinamikát idéznek, mozog a szántások agyagja, a dombok homokja, a szél, a nyulak, őzek, vadkanok, tyúkok, giliszták, patakok, még az akácok gyökere is. A Jeges táj a télnek mozdulatlan, plasztikus festménye. A Téli készülődés ilyen egyszerűen, kézzelfoghatóan kezdődik:
A tél kék szeme pislog a magtár nagyürü résén s kinn a gyepen a tökök kupacokba kirakva pihennek, sült húsuk illata szálldos, ahol a gereblye szemetje és a szaladni igyekvő tökszár serceg a tűzben.
De legföldhözragadtabb soraiban is benne ragyog a költői érzékelés lehetősége s ez a lehetőség tágítja a vers befejezését ilyen szép vízióvá:
A violák szeme könnyes. Térdel a földön a szőlő. Kútba zuhant a heves nyár s rája az ősz vígan ült föl. S ott heverészik a kút tetején ködfüstű pipával.
S idillnek és keménységnek ez a szerencsés találkozása hozza létre az olyan sikerült életképeket, mint A hajnal és a bivalyos, a Vén halász, a Zelici kanász, vagy ezt a szelídségében is elragadó esti képet:
Álomra borul a gerendák rácsa. Máknak az illata foly, mint magja a zsákba, és serceg a sün kinn a sövényben, perceg a szú benn a szobámba.
Úgynevezett személyesebb verseiben - mert legszemélyesebb élménye maga a táj - a latinok tanítványának mutatkozik. Nem külsőségekben, hanem életszemléletben, akár a régi, latinoktól tanuló költőink. Takáts különben ezeknek a költőknek az utóda a szabadságnak bizonyos nemesi-kisbirtokosi fogalmában és szeretetében is. ("Csak az lehet bölcs, ki még szabad! Boldog, kinek kis földje van.") Takáts versei nem fülbemászóak. Jambusai és hexameterei mögött is érezhető, nehézkesebb magyar ritmusok tanúskodnak természete kettősségéről. De költészete, éppen döntő értékei miatt, talán alkalmas arra is, hogy rámutassunk az újabban elterjedt pongyola rímhasználatra, amely tunyaságot talán részben Illyés lenyűgöző, de félreértett költői technikája szabadította fel. Illyés "rossz" rímeiről ugyanis az a közhiedelem, hogy azok népiességéből következnek, holott a népköltészet soha sem törekszik disszonáns rímekre, rímhasználata egyszerű és kevéssé változatos, de majd mindig zenei. Illyés rímeit ellenkezőleg alapvető szürrealista szelleme magyarázza, mely szereti a megszokottat felforgatni s rímeit is kihívó ellentmondás élteti. Takátsnak és még annyi más fiatalnak mondanivalója azonban nem ad erre jogcímet. Még hagyján, hogy a rím, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szép Ernő óta, kevés kivétellel, megszűnt formai élmény lenni a magyar lírában s csak arra jó, hogy változatos összhang, kísérő zene legyen a versekben, de az ilyen rímek:
S míg lábadra lágy selymet húz kezed, Forró ágyékoddal a hold perel - a formaérzék ellankadásához vezetnek.
De ezek és hasonló zökkenők, amilyen például a magyar szórend fölösleges elforgatása Takátsnál nem lényegi hibák, valószínűleg csak átmeneti járulékai egy biztató érdességnek. Aki Takáts költészetének lágy felszínéhez nyúl, belül keményet érint s biztosan megérzi, hogy magvas költővel van dolga. Ha ez a mag kibontakozik, ha lírájának némi gátlásai elmaradnak, igen jó költő lesz belőle.
(Ford.: Nyugat 1938. 1. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése