Pirkadatkor, mély alvás után,
midőn érett narancsként lóg a nap,
s a nyugalom kedvesen köszönt,
idézem, bérház, szürke tájadat.
Csúf épület, tetődön rozsda, szenny ég:
törölhetetlen álom, durva jelkép.
Ifjúságom benned énekelt,
rekedten, mint a göthös nagyapák;
szobás-konyhás lakásban, udvaron,
hová a Kór lebbenti harmatát
s a napvilág csak késő délben ér el
vigasztalan, homályos ékszerével.
Koplalók és könnyezők között
három naptárnál több is szétszakadt -
S nézték egymást bizalmatlanul,
mint bosszúvágyó, hallgatag vadak
az éhhaláltól reszkető szegények
és önfeledten vártak eleséget.
Itt üldögélt, este küszöbén,
részegék családja és a lány,
kinek nem lesz leánya, sem fia,
kinek szerelme perzselő csalán:
megbánta, sírt a háznak sok legénye,
hogy belebámult melle közepébe.
Vinnyogó, fogatlan nénikék
hadartak össze tücsköt-bogarat,
vércseujjuk, féltékeny szemük
a batyujukra penészként ragadt,
szorgalmasan billegtek körbe-körbe,
rimánkodásuk ajtónkat söpörte.
Pengeélű szó illette szám,
ha gyomromon a kín terpeszkedett,
nem segített már a könnyítő
káromkodás; se jég, se fergeteg.
A nyár, a tél ikerként ballagott itt,
s egykedvűen hallgatta koplalóit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése