Villanyfénynél, az éjszaka tengerfenéki csöndjében kezdtem olvasni a Kártyavárat. És késő hajnal volt már, a lámpám nem égett, amikor ismét megütött a Tímár Virgil fia utolsó mondata. Ki tudja hányadszor: megint ott álltam a sóti hajóállomáson, ahol Vágner Pista úgy búcsúzott legkedvesebb tanárjától, hogy a végső pillanatban már rá sem nézett. A nappalaimon mostanában verssorokkal lábolok át. Mint aki védekezik: csendesebben és hangosabban mondom őket magamban. Egy-egy fájdítóbb szó úgy búvik meg sejtjeimben, mint az ellenméreg. De az éjszakám, amíg csak a szemem állja a nyersebb fényt, a regényé. Csak a Don Quijotera kell gondolnom, hogy ne szégyelljem a plebejus műfajt.
Nagyon szeretem Babitsnak ez a két regényét. Most jelentek meg Összes versei, de a versekre esküvők között hadd mondjam el: a regényeihez nem kisebb szomjúsággal térek meg. Hogy bele tud nyújtózni ez a Kártyavár is az éjszaka árnyaiba, - egyszerre magad is ott vagy a kormot lehelő városban, amelyről olvasod, fáradhatatlan kopácsolással éjfélkor is épül körülötted. A szíved dobogni kezd, mintha étert szagoltál volna. És milyen el nem csillapodó, fájdalmas remegés Virgil egyetlen kalandja, amely után - mint a letépett kérgű fa, mely száradó ágait már csak az ég felé nyújthatja, - eljut a végső, az igazi szerelemhez: Isten szerelméhez...
Mi újat kaptam ma éjszaka Babitstól? Olvastam már ezt a két regényt úgy, mint a műfaj Európából hozott, idehaza ma is társtalan, remek példáit. Elszoruló szívvel lapoztam a Kártyavárat lidércnyomásnak. Újvárost láttam porba és csalásba épített álmetropolisnak. Megismertem benne a híg mésszel bekent, iparosodó, háború előtti Magyarországot. Élveztem úgy, ahogyan az utolsó fejezet kívánja: bábjátéknak. És hogy hányféleképpen olvastam a Tímár Virgilt, azt talán el sem kell mondanom. De sohasem éreztem még annyira Tiltakozásnak ezt a két írást, mint éppen ma (döbbenten vettem észre, mennyi visszautasítás gyűlt fel bennem is). Tiltakozás minden fajta olcsóság, homlokzati modernség, gyökértelen gründolás, alacsonyan csapkodó szellem ellen.
Mennyi izgatott tiltakozást süvít napjainkban a politika! De ki tiltakozik egyszerűen az értéktelenség ellen, amely a maga dermesztő ürességével minden elképzelhető oldalról mind éhesebben ásít ránk. Ahogy a Kártyavárban az egyes fejezetek egymásból kiszökkennek és - mint a vízbe öntött ólom - ágbogasan szétugranak: minden csúcs, ág és hegy kipukkaszt valami felfújt pöffeszkedést. Mennyi remek példa! Milyen villogva rajzó ötletek! Milyen keserű szellemesség! Amerre csak fordulunk - napfoltok. A világvárosi ragyogás, a rekedt és pimasz zsurnalizmus, az olcsón kábuló lelkiismeretek, a spriccerpolitika, a magát nyugatinak kendőző haladás napfoltjai. Egy város, amelyben minden modern, ingatag, gyökértelen, bizonytalan a Turteltaub utcától a Hirschfeld szigetig. És milyen emberek! Kilóg belőlük a kóc, vagy a törött rugó: ki-ki a maga mozdulatlan grimaszába dermed. Elvek és érdekek szörnyű zavara. még a tücsök is visít itt, a virágokban méz helyett korom van és a cipők (bokáig süllyedve a porba) megőszülnek. "Úgyis összedől minden"-hangulat. A temetőben hajhullós fű; a halottak már rothadnak lent, de fent még mindig élnek és rikoltoznak a sírkövek, szélhámos címereket és csodálatos felírásokat harsogva egymásra. A próféta felhághat a megingó kártyavár legmagasabb fokára és világot javíthat, vagy átkozódhatik. A szellem meg mit is tehetne mást: émelyeg � még a testvérétől, szerelmétől hazudott hasonmásától is.
És mennyire leleplezésnek éreztem ma a Tímár Virgil fiát is. A megválthatatlan, megnemesíthetetlen, egészen alacsonyrendű anyag leleplezésének. ma a Vitányi-fejezet sistergő magnéziumfénnyel gyúlt ki előttem: milyen hátborzongató például a tudatlanságát fölényeskedéssel palástoló zsurnaliszta olcsó-olcsó latin idézetbősége a "nihil errare non est humanum"-tól az "eros ouranios"-ig. És a regényben feszülő erőkre legjellemzőbbnek azt éreztem, hogy Virgil a nevelői feladat beteljesítésénél arra gondol: nem a lélek fajfenntartásáról van-e szó? Amit Vitányi Vilmos egyszerűen így fogalmaz meg a maga számára: minden tanítás voltaképpen defloreálás.
Mit adhat ma író különbet és harcosabbat, mint a minden alacsonyság és olcsóság ellen forduló émelyt? Mit köszönhetnék meg Babits Mihálynak forróbban, mint a legnemesebb példát?
(Forrás: Nyugat 1938. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése