Ennek a szónak, hogy reneszánsz mágikus jelentősége van számunkra. Hallatára fiatalságnak és keletkezésnek, ébredésnek és szabadságnak képe támad bennünk.
- Miként Siegfried kicsinyes nyomás alatt nevelkedve kardot kovácsol magának, hogy megszabaduljon, porkoláb nevelőjétől megszökik, sárkányokon és törpéken győzedelmeskedve isteneket hárít el útjából, megszerzi az aranyat, mely a világ urává teszi és végül még a tűzön is keresztül törve felébreszti és megszerzi Brunhildát; akképpen az újjá született emberiség kis és nagy szörnyetegekkel dacolva: papok hazugságával, öregapák bölcsességével, félelemmel és tisztelettel, megszokással és lomhasággal, ahogy őket hívják, istent magát kihíva, uralmat vívott ki a világon magának. Uralkodván magán erőinek céltudatos kihasználásával, uralkodván az embertársakon, mint zsarnok és hős. Elfoglalja a földet, mint felfedező a világ-tengereken, legyőzi a természetet, mint kutató és varázsló. És a világszépe, melyet a reneszánsz ezer éves álmából felköltött, a csipkerózsa, aki az ébresztő csókjától új életre melegszik és vele a világ szépségét megérteti az "antikvitás" volt. Antik formaszépség és pogány életöröm. És miként a megszabadult Siegfried a természet varázsát értette, az erdő zúgását és a madarak dalát, úgy az ébredő emberiség előtt is szakadozott a fátyol, mely a természet szépségét takarta. Most újra érezték és élvezték a mezők smaragdját, a folyam ezüstjét, egy messzi táj vonalmelódiáit, a dél izzó pompáját és az alkony hűvösét. Miként Siegfried kalandútján érik fiúból férfivá és Brunhilda karjaiban ébred teljes tudatos életélvezésre, akként a reneszánsz embere saját bensejének csodáit, lelke örvénymélyű szépségeit fedezi fel.
A hangok mérhetetlen ujjongása ünnepli Wagner operájában Siegfried ifjú tündöklését. Ilyen ujjongás kísérte az emberiség újjászületését: költők, festők és szobrászok gyönyörű kórusa vonul fel, akiknek műveiből örömmámor száll fel az égnek. Eddig soh'se látott színpompában ragyogó virágok (idegen földrészek adója) öltöztetik a földet ünneplő ruhába és ő vajúdva az ókor rejtett kincseit hozza napvilágra. A legmámorítóbb csoda azonban az ember erő- és diadalérzete. Hihetetlent érnek el és lehetetlent mernek. "Die Welt wird schöner jeden Tag, man weiss nicht was noch kommen mag."
Ilyen képek támadnak fel bennünk, ha e szót "reneszánsz" halljuk. Milyen izzó színekkel szoktuk e szó tartalmát festeni!
A romokkal óriás Róma messze horizontja, Florenz erős és mégis bájos vonalai, Velence hervatag pompája és Nápoly bíboröble, ez a szcenéria és e szcenérián egy dicső faj halad ragyogó szemekkel keresztül. Olyan faj, mely száz kehelyből ivott mohón életerőt és életörömöt és fölös erejét még halhatatlan művekbe öntötte. A legmélyebb bensőség mellett, a leghatalmasabb kifelé élés. Olyan emberek, akik vasmarokkal zabolázzák az életet és mégis a legfinomabb idegekkel élvezik a művészet ingerét.
II. Gyula pápára gondolunk, akik végig kóstolván minden gyönyört, csak az uralkodásnak él, a legnagyobb gyönyörnek. Bramante, Rafael és Michelangelo mecénása és barátja káromkodik, mint egy svájci gárdista és a hatvanhét éves főpap kemény tél idején táborba száll és maga törte résen nyomul be Mirandola megostromolt városába.
Az egyéniség kerek volta párosul a tehetség sokoldalúságával. Mindenben tehetséges emberek lépnek elénk, mint Leone Battista Alberti, aki építész, muzsikus, költő, tudós és államférfi, mint Leonardo, aki festő, szobrász, építész, muzsikus és egész világnézetünket felforgató gondolkodó egy személyben.
Démonikus szenvedélyű és gigantikus alakok mellett, mint Sigismondo Malatesta és Cesare Borgia ott vannak a megható fiatalság és ébredő érzékiség bűvös köpenyébe burkolt alakok, mint Giuliano Medici és Simonetta szép szeretője. A vulkanikus nagyságoktól megpihenni fordul szemünk az olyan egyszerű emberiségben a legtisztább harmóniával nagyokra, mint Frederigo da Monte Feltre, a tökéletes fejedelem és Vittoria Colonna, a legnemesebb asszony.
Mindezekre a kimagasló alakokra elevenítően és növesztően ragyog egy páratlan művészet visszfénye. Az ókori Róma romhalmaz, Athén már romhalmaznak is alig nevezhető, de töretlen szépségben állnak a reneszánsz remekművei.
A firenzei San Marco halványszínű kolostor idillje, a Santa Maria Novella óriás képeskönyve és a Sistina homályba veszően magas boltozata, melyet majd szétfeszít alakjainak titán nagysága, a vatikáni stanzák édes vonalharmóniája, mind-mind élnek számunkra még és élményei mindnyájunknak. Ezen csarnokokon keresztül látjuk a reneszánsz embereit haladni dübörgő lépéssel, mint Shakespeare, Marlowe és Massinger hőseit. Látjuk Castagno görcsös, erős alakjait és Sodoma bájos morbidezzáját. Desiderio da Setignano bimbószerű hidegfriss lányalakjai mellett megjelennek Piombo érett pompájú asszonyai. Ghirlandajo lábujjhegyen járó karcsú szépségei mellett Andrea del Sarto uszályos méltóságos alakjai lejtenek. Macchiavelli komolyságát és Bocaccio nevetését véljük hallani, Bembo bíboros ritmikus periódusain keresztül Aretino teliszájú nevetése csöndül. A levegő vibráló hangokkal tele, melyekben Dante kojtorgó szenvedélye, Ariosto márvány humora és Poliziano játszi kecsessége keveredik.
Az egész jelenést pedig Tizian színpompája sugározza körül, Leonardo a jelenések mögött a végtelent sejtető chiarooscuroja övezi és déli szenvedély forrósága önti el.
Evvel azonban még nem merítettük ki azokat a képzeteket, melyeket a reneszánsz szóval összekapcsolunk. A reneszánsz azon kívül még valami más is számunkra. Más is mint küzdő és felszabadult, ifjú erőtől duzzadó kor, más is, mint keretje a leggyönyörűbb emberalakoknak és a művészet leggyönyörűbb remekeinek.
Az a háttér, mely ezeknek a jelenségeknek színt, az a rezonánsz padló, mely ezeknek a hangoknak erőt, az atmoszféra, mely e dolgoknak formát ad, a reneszánsz általános művészi kultúrája. Ebbe az ezüst ködfénybe burkolva látjuk mi visszatekintők azt a kort.
A reneszánsz a művészet minden eredményét életté változtatja. A reneszánsz emberei tudják, hogy az valami: beszélni, öltözködni, járni, enni. Az embereknek minden viszonya és érintkezési formája művészi gyakorlattá lesz, az a művészi gyakorlat pedig természetükké válik. Annak a kornak az ő fényes bősége: ereje, zsenije, gazdagsága, nem hiú, idegen cifraság. A reneszánsz e fejedelmi kincseket fejedelmi módon hordja. Ez az életművészet, jobban mondva művészi kultúrája az életnek, a reneszánsz legnagyobb dicsősége a mi szemünkben.
A reneszánsz társasága úgy tűnik fel Burckhardtnak, mint annak az eszményképnek a megvalósítása, amelyet Rabelais mutatott be Gargantua-jában.
"Tant noblement estoient apprins qu'il n'estoit entre eux celluy, ne celle, qui ne sceust lire, escripre, chanter, jouer d'instrumens harmonieux, parler de cinq et six langaiges, et en iceulx composer tant en carme qu'en oraison solue. - Jamais ne feurent veuz chevaliers tant preux, tant gualans, tant dexters "ŕ pied et "ŕ cheval, plus verds, mieulx remuants, mieulx manians tous bastons, que l"ŕ estoient; jamais ne feurent veues dames tant propres, tant mignonnes, moins fascheuses, plus doctes "ŕ la main, "ŕ l'agueille, "ŕ tout acte muilébre honneste et libere, que l'"ŕ estoient."
A végtelenségig folytathatnók, ha minden képet meg akarnánk rajzolni, melyet a reneszánsz bennünk támaszt. A róla való képzetünket nem lehet egy fogalom csomójába kötni és nem lehet világos szavakkal kimagyaráznunk, mert az nem egy valóságos múltnak bennünk feltámadó képe; az a képzelet legcsodásabb ábráinak szövevénye, vízió az a lélek otthonországából, melyet vágyunk, a mi nagy vágyódásunk teremtett. Nem látjuk semmi bágyadtságát a kontúrnak, sem homályosságát a színeknek, mi a reneszánsz képét a szeretet bíborával és a csodálat aranyával festjük. A rokonság ingere és a kiegészülés ingere az, mely e korhoz vonz. Ugyanarra törekedett, amire mi törekszünk, de a megvalósulásért nem fizette azt az árt, melyet nekünk kell fizetnünk. Ellentéteket egyesített, melyek egymást kerülik a mi korunkban. A szép alkotását és élvezetét és a gondolat uralmát nem fizette meg világtól idegenséggel, kétkedéssel és lelke ziláltságával, sem a világgal-élést otromba érzéketlenséggel. Sokoldalúság és harmónia, erő és finomság, kifelé-élés és bensőség e korban úgymond egyesülve voltak. És ahol mi fájdalmas választani-muszáj előtt állunk és még fájdalmasabb lemondás előtt, a reneszánsz úgymond mindkettő virágját szedte. Ő elérte azt, amire mi, mint elérhetetlenre vágyunk. Mi ezt a kort megajándékoztuk minden kiválósággal, melyre mi törekszünk, hogy szerethessük, mint nagy teljesedését vágyódásunknak, mint kiegészítésünket.
Ilyenformán keletkezett a reneszánsznak gyönyörű képe feldíszítve minden ingerével és varázsával lelkünk álmainak. A valóság csak az elemeket szolgáltatta ez ideál-képhez, mellyé mi alakítottuk át; ez az ideál-kép úgy viszonylik a valósághoz, mint egy művészi alkotás a természethez, mely mintaképe volt. Mi a nekünk tetsző elemeket kiválogattuk, hogy új egészet formálhassunk belőle.
A reneszánsz emberei csodálkoznának, ha hallanák, hogy ők egy különleges típus, hogy ők úgynevezett reneszánsz-bestiák és Übermenschek nem kevésbé csodálkoznának, mint a görögök, ha nekik Goethe sugártiszta görög szemükről beszélt volna. Két nagyon különböző dolog az: egy kor, amilyen valóságosan volt, és amit számunkra jelent. Hiszen mindig egész különböző képek támadnak, ha ugyanazokat az elemeket a létezés kategóriájában, vagy ha az érték kategóriájában foglaljuk össze. Hát még milyen nagyon távol esik majd egymástól valóság és kép, ha az ábrázolást a szépítésre való tudatos, vagy öntudatlan törekvés befolyásolja.
A reneszánsz ideál-képének, csábító varázsával, egész különös jelentősége van számunkra, mely semmit sem veszít avval a meggondolással, hogy nem hű mása a valóságnak. A mi reneszánszról való felfogásunk problematikus ugyan, mint képmása a történetileg valóságos reneszánsznak, de pozitív igazság, mint eleme a XIX. század szellemi történetének. A mi reneszánszról való felfogásunk és ennek keletkezése éppoly jelentős tartalma a XIX. század utolsó kétharmada szellemi történetének, mint első harmadának az antikvitáshoz való viszonya volt. Az antikvitás példaszerűségében való hit megszűnt, örökébe a reneszánsz lépett. Azelőtt a görögök országát kereste lelkünk vágyódása, ma zarándok utunk Rómába és Firenzébe vezet. A reneszánsz a bűvös köpeny, a díszruha, a divatos klisé lett, melybe költőink alakjaikat öltöztetik.
Már a romantikusok nagy kedvvel választották tárgyukat a reneszánsz korából. Csak Byron és Victor Hugo műveit említjük. Stendhal novellái is ide tartoznak. Musset is nyúlt reneszánsz tárgyak után. De a múlt századnak csak a második felében fordult a tudomány és a költészet egyre jobban a reneszánsz felé.
A romantikusoknak még nem volt igazi benső viszonyuk a reneszánszhoz, ahhoz nem volt nekik e korról való elég reális ismeretük; számukra a reneszánsz csak hangulatos dekoráció volt: izzó színekbe öltözött hősi emberalakok, csapóhidak, melyek néma vizekbe, a halálba visznek, mérgezés és vérfertőzés, holdvilág, mely kivont tőrökön siklik el.
A reneszánszról való modern felfogás a reneszánsz-lelkesedés e korról való sokkal gazdagabb és határozottabb tudásból táplálkozik és jellemző az a felfogás az egyéniség és Übermensch-kultusz meghatározta irányával és a reneszánsz művészi jelentőségének hangsúlyozásával.
E felfogás gyökerei a XIX. század első negyedébe nyúlnak vissza, Stendhalig. Az ő gondolatait vette át a század közepén Michelet, aki viszont Taine-t befolyásolta. (Voyage en Italie 1864.) Angliában Keats a költő volt az, aki a reneszánsz iránt való érdeklődést és szeretetet felébresztette. Az ő művei voltak azok, melyek a praeraphaelita névvel összefoglalt angol festő csoportra hatottak. Millais, Rossetti és Burne Jones nemcsak képeiknek tárgyát szedték előszeretettel a reneszánszból, egész művészetük, meglátásuknak és festésüknek módja reneszánsz mestereknek, kivált Botticellinek hatása alatt áll. A praeraphaeliták műveiből és működéséből indul ki széles folyama a reneszánsz lelkesedésnek Angliában, melynek középpontjában Botticelli maradt. E praeraphaelita eszmék hatása alatt írta Walter Pater reneszánsz-tanulmányait (1870).
Eközben megjött a reneszánszról szóló nagy tudományos munkásság ideje. Ez irány klasszikus műve Burckhardt könyve: Ueber die Kultur der Renaissance (1859), mely minden más tudományos munkát a reneszánszról elhomályosított és vetélytárs nélkül maradt mindeddig. Minden következő munka befolyása alatt áll ennek, így a francia Emile Gebhard művei 1879 óta és az angol Symonds művei 1875 óta. És most e munkák megjelenése óta a költők és írók is egyre sűrűbben fordultak a reneszánsz felé. Csak Browningot, Wilde-ot, Maeterlincket, D'Annunziot, France-ot és Hofmannsthalt nevezzük meg. A reneszánsz irodalom árja mind a mai napig tart, elég ha csak Schnitzlerre (Schleier der Beatrice) és Thomas Mannra (Fiorenza) emlékeztetünk.
De külön említendő meg Burckhardt svájci földije: Konrad Ferdinand Meyer. Az ő költeményeiben, regényeiben és novelláiban újra és újra a reneszánsz kora lép elénk telítve annak az időnek szellemével. Az ő Morone-je, Vittoria Colonna-ja, az ő Lucrezia Borgia-ja igazi reneszánsz-művész szemével vannak látva, kezével formálva. Az ő cselekvésük, szavaik és mozdulataik emlékezetünkbe nyomódnak felejthetetlenül és színpompásan, plasztikusan állnak újra meg újra elénk, akár a reneszánsz műremekei.
Így a reneszánsz kiváló költők egész sorának művészi izgatószer volt műveik alkotásánál. Az irodalmi napi használat szállítóinál hangulatszédelgéssé lett. A reneszánsz dekoráció arra való itt, hogy ezen nyomorúságos tákolmányoknak fényt kölcsönözzön. A reneszánsz iránt való tárgyilagos érdeklődésünk oly nagy, hogy ez a számítás gyakran bevált. Ha csak beszélni hallunk reneszánsz művészetről, ha csak a reneszánsz művészeinek és hőseinek szépen csengő neve üti meg fülünket, az író már megszerezte érdeklődésünket. Csak így magyarázható meg a sikere egy oly vérszegény, bár jóhiszemű munkának, mint Gobineau grófé.
A reneszánsz kultusza divattá lett. Az az obligát csodálkozás, mellyel a műveltségfiliszterek az antikvitás felé fordultak azelőtt, a reneszánszra hárult. Itáliában utazók ma Donatello mellszobrainak képeit hozzák haza éppúgy, ahogy azelőtt az otrocoli-i Zeus és a belvederi Apollóét vásárolták. A tiszta szoba üveges almáriumában, ahol azelőtt a Vestatemplom alabástrom miniatűrje állott, most Desiderio valamelyik fecskéjének gipszutánzata pompázik.
Ahol egy darab múlt a jelenkor érdeklődésének annyira központjában van, ahol egy történeti kor jóformán kiszorítja mind a többit az utódok öntudatából, ott sokkal elevenebb erők kell, hogy működjenek, mint amennyit puszta emlékezés, ha a legfényesebb korra is, kiváltani tudna. Csak a jelenhez való egy bizonyos viszony, csak egy praktikus kérdéstétel tud ilyen szenvedélyes érdeklődést magyarázni, pusztán teoretikus megismerése a múltnak, tudományos vagy esztétikus szemlélete elmúlt jelenségeknek soha.
A mi korunknak egyik vezető eszméje a fejlődés gondolata. Az istenétől megfosztott világ, mely nem támaszkodhatik többé morál kódexekre az értékeléseiben, a fejlődés eszméiből akarja a jó és rossz fogalmát levezetni. Minden, ami e fejlődést előmozdítja jó, minden, ami akadályozza rossz. A darwinisztikus gondolatnak továbbszövése Nietzscheben az Übermensch konstrukciójához vezetett és a "Jenseits von Gut und Böse" moráljának proklamációjához. A fejlődés a célja és értelme az emberi létnek, az az álláspont, amelyből nézve tartalmat és jelentőséget nyer, az a fejlődés egy magasabb rendű típus az Übermensché felé. "Jenseits von Gut und Böse" pedig nem jelenti valamennyi morálnak nihilisztikus tagadását, hanem a jó és rossz egy új fogalmának megállapítását, melyet az a megfontolás határoz meg, hogy mi alkalmas vagy alkalmatlan az emberi lét fokozására, erősítésére, magasabb formába emelésére, illetve az Übermensch felé való fejlődés előmozdítására.
A reneszánsz ember Nietzsche szemében az embernek ez a vágyott magasabb rendű típusa volt. A reneszánszban az emberi lét megmagasztosulását látta. "Es gab bisher keine entscheidendere Fragestellung als die der Renaissance - meine Frage ist ihre Frage" mondja Nietzsche (Antikrist cap. 61.). Az ő számára a reneszánsz történeti bizonyítása nézetei igazságának és szándékai megvalósíthatásának.
Nietzsche kora hozzá hasonlóan gondolkodott anélkül, hogy a logikai összefüggések épületét felépítette, anélkül, hogy e felfogás kultúrhistóriai feltételeit olyan tisztán megismerte és ébren formulázta volna, mint ő. A többiekben a Darwinnal való kapcsolat nem volt oly tudatos. A többiek útjukat a reneszánszhoz nem az Übermensch konstrukcióján és az új jó fogalmán keresztül vették, de azért ugyanazok az okok, ha homályosan is, vezették őket is e kor felé. Nietzsche csak felismerte, kimondta és elmélyítette, ami többé-kevésbé egész korának felfogása volt.
Az a kor, mely az életnél nagyszerűbb színjátékot nem ismer, mely annak szemléletében mámorossá lesz, amely annak muzsikáját ereiben érzi zúgni, a kor, mely az életprocesszus fokozását, mint legmagasabb ideált és egyetlen értéket állítja fel, az a kor kénytelen volt csodálattal fordulni a reneszánsz felé. Afelé a reneszánsz felé, mely az aszkétikus középkor és a spiritualisztikus reformáció között állva mint e földi élet felmagasztalása, mint az életigenlés korszaka, az embert visszahelyezte jogaiba. Annak a kornak a felhabzó és dagadó, a tenger hullámaként egyre megújuló életereje kellett, hogy a mi korunkat magához vonzza. Így lett a reneszánsz a világtörténet ideál korszakává, azért, mert legjobban felel meg annak az értékítéletnek, mellyel a mi korunk az emberiség létjogosultságát méri. Sőt a reneszánszon mérjük saját korunkat és az ebben az irányban való haladás, a reneszánsz felé való közeledés legfőbb törekvésünk tárgya.
Így a reneszánsz több még, mint ideál korszak, mint romantikus múlt, mint tárgya vágyódásunknak, a reneszánsz értékmérője törekvéseinknek, korunknak, saját magunknak. A reneszánszot a múltnak pátoszával festik, de a jövendőjével is. Festik a távol fekvőnek, a bevégzettnek pátoszával, de a követeltével is. A művész módra szemlélő és a próféta pátoszával. Ezért aztán a mi reneszánszról való felfogásunk olyan fontosságra tett szert, amekkorát történetileg hű képe egy kornak sohasem nyerhet. Eleven része ő a mi szellemi kincsünknek, ideális korszaka a múltnak, értékmérője a mi korunknak.
De vajon az igazságot mondtuk-e mi meg a reneszánsz-problémáról? A reneszánsz csakugyan az ideál kor még, mely érdeklődésünk központjában áll? Vajon nem vehető-e már lanyhulás és félrevonulás észre, sőt egy más irány felé való fordulás. Az a delejtű, melynek a szellemi áramok változását kellene mutatnia, alighanem egy kissé más irány felé hajlana már.
Belefáradtunk az örök reneszánsz beszédbe, nem akarunk már hallani a Condottiereről, aki minden férfit legyőz és minden asszonyt karjai közé kényszerít, aki kéjelegve vájkál drága szövetek között és tündöklő kelyheket tapogat végig, míg szellemes paradoxonokban elmélkedik a művészeten. A reneszánszot az istenek alkonya fenyegeti. Ennek az istennek is megártott a túlságos intimitás. E korral való intenzív kritikai foglalkozás felfedte tökéletlenségeit. Lucretia Borgiát már rég rehabilitálták, mint tisztes matrónát hasonlóan járnak a többiek, a reneszánsz hősei és az úgynevezett reneszánsz-bestiák. Valóságban ők mind sokkal szelídebbek és kevésbé érdekesek, kevésbé komplikáltak, mint ahogy azt a reneszánsz imádói szeretnék.
A legmodernebbeknek a reneszánsz már túlságosan durva és túlságosan polgári egyszerre. Szokásaiban túlságosan durva, nézeteiben túlságosan korlátolt. A reneszánsz atmoszférája nekik túl rikító és nem eléggé differenciált éppen úgy, mint a reneszánsz művészete. Túl sok rajz és túl sok lokális szín, kevés nüánsz és kevés szín és fény-raffinement. A művészet divatja ez esetben is előtte járt az irodalom és tudomány divatjának. Ahogy ott már rég rajonganak Velasquez ezüstös tónusáért, a német-alföldiek levegő perspektívájáért, London ködéért, éppúgy lelkesednek itt most a gyertyák fátyolozott fényéért, sordinált hegedűkért, a konvenció által védett, tompított és elfödött rafinált érzékiségért, biedermeier íróasztalok fiókjainak romantikus leveleiért.
Nem akarnak már tudni Lucreciáról és Vittoriáról, sem Izottaról és Simonettaról, most Caroline Schlegel és Madame Recamier lettek divatos nevek. A realizmus csődjével és az impresszionizmus és neo-romanticizmus kezdetével lassan elszáll a reneszánsz lelkesedés is.
Így nemsokára alighanem halljuk majd a figyelmeztetőt: "Reneszánszprobléma - a tegnapelőtt problémája".
(Forrás: Nyugat 1908. 23. sz.)
