Déri Gyula: Petőfi Zoltán – EPIGRAMMOK (vége)

Petőfi Zoltán 1860-ban

A HALÁL

Gyötrelmes, keserű a halál a vigadozóknak,

S édesen enyhítő, akinek élte keserv.

(1863.)

GYULAI PÁL FIÁNAK

Nagy bűn, ha szerető szüleit gyerek ütni merészli.

S mégis kívánom: üss az apádra, fiú!

(1864.)

SZALAY LÁSZLÓ HALÁLÁRA

Munkáddal tested megöléd, lelkedben azonban

Égi dicsőséget szerzél s a nevednek örök fényt.

(1864.)

EMLÉKVERS

Légy boldog te,miként boldog vagyok én, ha

velem vagy,

S úgy boldog lész, mint senki a föld kerekén!

(1864.)

JAJ DE CSALFA…

Jaj de csalfa, jaj de csalfa

A leány,

Hány elhagyta a kedvesét,

Jaj de hány!

De nem marad büntetlenül

Egyik sem,

Mert a csalfát nem szereti

Senki sem.

Nem búsulok, nem búsulok

Én többet,

Nem hullatok, nem hullatok

Több könnyet.

Vannak lányok, találok én

Magamnak:

Ki engemet örömest meg

Csókolgat!

(1862.)

A SZERELEM

A szerelem nem egyéb,

Mint egy csalfa gyermek,

Ki hamis szemeivel

Mosolyogva ver meg.

A szerelem nem egyéb,

Mint egy nagy kert, amely

Egynek piros rózsákat,

Másnak tüskét termel.

A szerelem nem egyéb,

Mint hullámzó tenger,

Amelynek mély fenekén

Kavics és gyöngy hever…

(1863.)

B. V. ASSZONYHOZ

(Töredék)

Elbájoltál, elbűvöltél engemet,

Meghódítád édes angyalszívemet…

E percet nem adtam volna semmiért,

Isten tudja, én magam sem, hogy miért.

Talán azért, hogy szívemnek jól esett

A szemedbe nézni, miért epedett.

De hiába! Vágyim elérhetlenek,

Én téged is mind hiába szeretlek,

Talán bizony elment Zoltán az eszed.

Hogy te, gyerek, e szép angyalt szereted?      

(1863. május 26.)

AZ ISTENNEK REMEKMŰVE

Őrizkedjél meddig lehet a lánytól,

Légy te tőle meddig lehet jó távol,

Ha rabjává tesz, széttépi szívedet,

Fölveri eddig nyugalmas életed.

Rabbá tettek engemet már a lányok,

Én Istenem miért is néztem én rájok?

Rövid öröm, amit nálok érezek,

De utána olyan hosszan vérezek.

Boldog, ki nem volt szerelmes soha sem,

Már én voltam, azért vagyok én ilyen

Szerencsétlen, mint a minő most vagyok:

Bánatomban előbb-utóbb meghalok.

(1863. május 27.)

ISTEN VELED!

Isten veled! mondám utánad én

S szemembe könnyek jöttenek,

Isten veled! győzz harcnak idején,

Dicsők s nagyok a győztesek.

Isten veled, utánad mondom ezt,

Sietve szent célunk felé,

Nem félve én a rejtett végzetet,

Bátran nézek jövőm elé!

Immár búcsút veszek ti tőletek

Gondatlanság, könnyelműség,

Mostan csak jót, nemeset érezek,

Keblem, szívem a vágytól ég.

Ha megtevém mit bírtam: akkor majd

Nyugodt leszek, ha halni kell;

S kevés virág, ha nyílik hantomon,

Elég leszen e szép lepel…

(1864. június 23.)

EGY SZŐKE LEÁNYNAK

Lányka téged úgy kísérjen

A szerencse mindenütt,

Mint kísértelek ma téged,

Hűn követve lépteid.

Mást nem kérek istenemtől,

Nem kívánok egyebet,

Mint szeretlek szőke lányka,

Úgy szeress te engemet.

(1864.június 26.)

MI SZÉP AZ ÉG…

Mi szép az ég, s mint gyermekarc

Mosolyg a láthatár;

Derült, miként a szép leány,

Ha kedvesére vár.

Közeltávolban semmi folt,

Nincs kis felhőcske sem,

A szép azurkék mennyre fel

Örömmel néz szemem.

Nyugodt a lég, nem zúg a szél,

Minden növény pihen;

Vígan csicserg madárka dalt,

Virágos réteken.

Dalolj madárka, csak dalolj,

Ez jól esik nekem,

Dalodtól enyhül bánatom

S megkönnyebbül szívem.

(Csákó, 1864. szeptember 20.

BÚDAL

De meguntam már e hitvány életet!

Hiszen nekem nincs is senkim ki szeret;

Te vagy kis lány, te vagy magad egyedül,

Kinek szívén, sorsom miatt bánat ül.

De nincsen is a világon senki sem,

Kiért olyan hőn dobogna fel szívem,

Mint dobog fel az teérted szép leány,

Akinél nincs kedvesebbem, csak hazám!

És még te vagy, hű barátom, ki szeret,

Ki fönntartja én bennem még a hitet;

Ne volnátok, ma megásnám síromat,

Eltemetném velem együtt kínomat.

(Csákó, 1864. november 28.)

KÍNZÓ GONDOLAT

Egy gondolat bántja most lelkemet,

Hogy elfelejtesz lányka engemet,

Hogy elfelejtesz s nem lesz senki sem,

Ki szánakozik vérző szívemen.

S e gondolat mily gyötrő s kínozó,

Harap miként egy mérges, rút kígyó.

E gondolatnak súlya, terhe nagy,

Leroskadok e nagy teher alatt.

De ugy-e engem ily kegyetlenül

Nem fogsz felejtni, lányka? Egyedül

Hiszen te voltál, aki engemet

Meghallgatott s nyújtott reményeket.

Igen! Mi még itt nékem éltet ad,

Mit el nem vittek, ami megmaradt,

Az a remény, s hűsítő árnyiban,

Elfáradván, kinyugodom magam.

S ha munka után néha nyugodom,

Reád fogok gondolni angyalom,

Kinél barátom jobb sohsem leszen,

Míg tart e földön hitvány életem.

(Csákó, 1864. december 17.)

EGYHALDOKLÓ GYERMEK IMÁJA

(Franciából szabadon)

Anyám fáradt vagyok, s a napnak vége már,

Öledben nyughatom, csendesen ugy-e bár?

De rejtsd el könnyeid, ne sóhajts oly nagyon.

Fáj szívem, hogy ha mély sohajaid hallom,

Mint fázom én, körültünk minden oly setét,

Látom közelgni már éltemnek éjjelét.

De az lesz az öröm: ha fénysugár között

lelkem magasba fel, az Úrhoz költözött.

Nem hallod-é a dalt, az égi hangokat?

Nem látod-é anyám, az angyal-szárnyakat?

Az angyal itt, közel; magához hí fel ő,

Mosolya égies, szava örvendtető.

Kitárva szárnyait, ő most fiadra vár.

Körülem mindenütt mily tarka fénysugár!

Ily fényes szárnyaim a földön lesznek-e?

Vagy értök a magas egekbe menjek-e?

Magadhoz mért szorítsz oly búsan engemet?

Mért sóhajtsz oly nagyon? anyám nem értelek.

Könnyek patakja mért borítja arcodat?

Hisz a magasba fenn meglátod még fiad!

De kérlek, óh, ne sírj, szüntesd meg könnyeid,

Mert én is érezem kínos keserveid.

Rosszul vagyok, a kín lecsukja két szemem…

Jó éjszakát anyám: nem lesz több reggelem.

(Csákó, 1865. június 12.)

S. M. KISASSZONYNAK

Szeretem a tavasz kedves kis virágát,

A szerény ibolyát,

Szeretem a rózsát, s gyönyörködve szívom

Mámoros illatát.

*

Szeretem a zenét, s a költői lantnak

Ábrándos pengése,

Üdítő gyógybalzsam szegény megcsalatott

Szenvedő szívemre.

*

Szeretem a holdnak méla bús sugárit

Ha besüt szobámba,

S gondolatim között mélyen elmerülve

Tekintek reája.

*

Szeretem hazámat és szomorú sorsán

Órákig merengek…

De ha téged látlak, elfelejtve mindent

Csak téged szeretlek.

(Szeged, 1866. december 25.)

FÉLRE VAN A…

Félre van a csizmám sarka taposva,

Hófehérre van az ingem kimosva,

Ő érette kopott úgy el a csizmám:

Megérdemlem hogyha tisztát ad én rám.

(Kelet nélkül)

SZERETNI KELL

Szeretni kell, ez lelkünk óhaja,

Ki nem szeret, nem boldog az soha,

Ez édes tűznek óh engedni kell,

Mit kebelünkben szép szem gyujta fel:

Koldus tanyáján, úri lakhelyen

Mi mindent éltet, az a szerelem

Hallgassuk meg a természet szavát:

Szeressünk hát!

Szeretni kell, azért hogy jók legyünk,

S vigasztalásul, hogyha szenvedünk,

Fájó sebekre ír a szerelem,

Hatása bűvös, gyors és végtelen.

szeretni kell a hírt és a hazát,

Fegyvert kezünkbe e szent érzet ád;

S ha küzdni vágysz babér reményivel:

Szeretni kell!

Szeretni kell az élet tavaszán,

Gyermek szívünkkel forrón s igazán,

S ha jő a nyár, a komoly küzdelem,

Mi edzi szívünk, az a szerelem,

És jő az aggkor, életünk tele,

Naponként fogyva a test ereje,

Hogy megőrizzük szívünk tavaszát:

Szerettünk hát!

(1869.)

OROSZ NÉPDAL

Leány:

Jó ápolónőm, kedves nénikém,

Nem tom, mi az, mi történik velem?

Mint kitűzben van, égek mindig én,

Nincs nappalom, s nyugalmas éjjelem.

Dajka:

Keresztet vess magadra gyermekem,

Bizonnyal egy mesém ijeszte meg, -

Miket látsz, nemde mostan szüntelen

Az alakok sötétek… rémesek?

Leány:

Nem nénikém, mit látok szép alak,

Tartása büszke, hogyha megjelen,

Mint a mesében egy királyfinak:

Ruhája gazdag, bársony és selyem.

Dajka:

Ez bizonyosan maga Lucifer,

Vagy a pokolnak egy más ördöge.

A félelemtől már a szívem ver,

Ha megigézne, lelkem öröme!

Leány:

Oh jaj nekem, susog a vén dada,

Öreg vagyok és mégis oly szamár!

Üres fejem ördögre gondola:

Megnőtt a lány, s most szíve szívre vár!

(1870.)

Forrás: Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet –

Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán – X. A temetés

Petőfi Zoltánt november 6-án du. 4 órakor temették.

„A főváros villámgyorsan megtelt Petőfi Sándor egyetlen fia halálnak hírével, s különösen az ifjúság képzeletét keltette föl leginkább, oly nagy számmal jelent is meg a temetésen, hogy a legtúlzottabb várakozást is felülmúlta” – írja egy egykorú tudósítás -. A temetés olyan volt, aminőt Batthyány temetése óta nem látott a főváros. Az írói kar oly tekintélyes számban volt képviselve, mint ahogyan régen nem látták; ott volt Arany Jánostól kezdve a legszerényebb hírlapi munkásig mindenki.

A pazarul ékesített gyászkocsit az állami gimnáziumi ifjúság kísérte égő fáklyákkal, - mint amely tanintézetnek utoljára tagja volt a megboldogult. A hosszú menet a nagyközönség élőfala közt vonult a sírkertbe, hol az est csöndjében, mielőtt a hideg göröngyök elborították volna, fájdalomtól megtört hangon Dolinay Gyula búcsúzott el a sírba szállttól. A háznál Réti Gyula joghallgató mondott beszédet, s az elhunyt koporsójára az egyetemi ifjúság nevében babérkoszorút tett.

Dolinay beszédének egyik pontja így szól:

„A tehetség elvitázhatlanul meg volt benne, a tanulmány, az előkészület sem hiányzott. Csak egy hiányzott nála: az egészség. A halál élete ama szakában lepte meg, midőn a gyűjtött anyaggal, műveivel fel akart lépni. E készület hátrahagyott jelei talán felfogják ébreszteni a szunnyadó lelkiismeretet azokban, kik vétkes meggondolatlansággal – bár szeretetből – a különben is gyönge testszervezetet még jobban igyekeztek összetörni, tápot nyújtva az ifjú könnyelműségének. Ha ő nem Petőfi Zoltán, ha nem lett volna oly varázsa e névnek, mely mindenki szívéhez utat nyitott számára, talán e szomorú sorsra még nem jut.”

A temetés után a lapokban megjelent tudósítások cáfolatául Dolinay a következő nyilatkozatot tette közzé:

„Sok  mindenféle közlemény jelent meg Petőfi Zoltán halálával kapcsolatban, a megboldogult halála előzményeiről. Írták, hogy nyomorban sínylődik, hogy elhagyatva, egy kisded „kamrában” víjja az élet és halál tusáját. E közlemények által felhíva érzem magamat az igazság érdekében kijelenteni, hogy a megboldogult lakásomon élte le utolsó perceit, mely nem pazarul ékesített ugyan, de egyszerű igényeket mindenkor kielégít. Az ápolás körül a megboldogult gyámja, továbbá Szendrey Ignác, a nagyatyja, Petőfi István, Gyulai Pál és Horváth Árpád úr családjával együtt vetekedve igyekeztek a betegség kínos napjait, a beteg minden kigondolható kívánságának teljesítése által enyhíteni.

Általánosan ismert és tekintélyes orvosok, ú.m. dr. Korányi, dr. Wagner egyetemi tanárok és dr. Polyák gyógyították a beteget; tanácskozást tartottak az okvetlenül bekövetkező halál idejének lehető legtávolabbra taszítására. – Szóval, a leg-legnagyobb gonddal és figyelemmel csüggött a betegen minden rokona s nem kíméltek semmi áldozatot, ha a körülmények kívánták. Hogy a megboldogult még jó egészségében, csak ideiglenesen, rövid időre igénybe vett szerény hajlékomat haláláig megtartotta, annak magyarázata azon őszinte baráti ragaszkodásban van, mellyel egymás iránt viseltettünk. Pest, 1870. november 17. Dolinay Gyula.”

Szendrey Ignác is adott ki egy nyilatkozatot, melyben köszönetet mondott az ifjúságnak a temetésnél mutatott részvételéért. Hozzátette, hogy hálájának más alakban is kifejezést fog adni.

Hogy mire gondolt, megmagyarázza az alábbi okirat.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán – IX. Az utolsó hónap

Október legelején még nem látszott meg Zoltánon, hogy élete végéhez oly közel áll. Aggasztóan köhögött ugyan, az arca sápadt volt,  szeme beesett, de életkedve magasabban lobogott, mint bármikor, s ez mindnyájunkat megtévesztett.

A Sándor utcai 12-ik számú földszintes sarokházban szállott meg Dolinay Gyulánál, ki abban az időben a „Tanuló Ifjúság Lapja” című újságot szerkesztette. A lakás két szobából állott s az egyikben volt a szerkesztőség. Ezt foglalta el Zoltán.

A lap két verset közölt Petőfi Zoltántól 1870. nyarán, továbbá egy leírást Merántól s egy elbeszélést a Marseillaise költőjéről Mindezeket más lapok is készséggel kiadták volna, ha másért nem: a Petőfi nevéért és bizonyára meg is fizetik. De Zoltán még debreceni színészkedése idejében mint kollégiumi diákkal ösmerkedett meg a szerkesztővel, azóta barátságban állott vele és lapja támogatását kötelességének tartotta. Meránból való hazajövetele után Dolinay elvitte őt az akkor alakult Debreczeni Körbe, amely egy honvédőrnagy özvegyének, Záhonyiné úriasszonynak Síp utcai vendéglőjében tartotta üléseit, előbb Széll Lajos, majd György Endre,  a későbbi miniszter elnöklete alatt. A kör komoly törekvésű ifjaknak, leginkább egyetemi hallgatóknak és diplomás fiatal embereknek volt a gyülekezete, mely hetenkint üléseket tartott s azon mindig volt egy tudományos színezetű meg egy társadalompolitikai felolvasás, amelyeket megbeszélések követtek. Voltak irodalmi esték is, Petőfi Zoltánt ezek vonzották a kör üléseibe, melyeken egész július végéig a kör működésében is szünet állott be; úgylehet ennek is része volt abban, hogy Zoltán Szabadszállásra utazott.

Onnan visszatérve, Dolinay betegségére való tekintetből ajánlotta neki, hogy béküljön ki a családjával, kiváltképpen a nagybátyjával, ki a múlt év márciusi búcsúzatlan elutazása s az iskolából való kimaradása óta haragudott rá. De Zoltán hallani sem akart semmi kibékülésről. Úgy a nagyatyjától, mint bátyjától rossz néven vette, hogy hivatalosan is levették róla a kezüket, és az árvaszékhez benyújtott számadásaikkal, valamint egyéb irataikkal őt úgyszólván kitagadták.

- Csak itt maradok én nálad, ha szívesen látsz! – felelt Zoltán, és a háziasszonnyal, Sinkovits Stefániával nyomban megegyezett. A gyámja 40 forintot ígért neki havonkint, ő ezt az összeget fölajánlotta a lakásért és teljes ellátásért.

Dolinayt pedig a szerkesztőségi szoba megosztásáért azzal kárpótolta, hogy apró szívességeket tett neki a lapja körül.

Erre vonatkozólag a Tanuló Ifjúság Lapja november 15-iki számában a szerkesztő tollából a következők olvashatók:

„Mikor októberben az előfizetési íveket szétküldöttük, őt kértem föl, hogy írná meg a címszalagokat, mert igen szép írása volt.

- A legtisztább szívvel, barátom – mondta -, hanem az én kezem rettenetesen szerencsétlen. Gondold meg, hogy bármihez fogtam, áldás ritkán volt azon!

„Én nem hittem az ómenekben sohasem, és babonás sem voltam. Mindazáltal e szavak gondolkodóba ejtettek. Hanem azt a nehány száz címlapot, mely alatt előfizetési felhívásunkat az országba szétküldöttük, ő írta meg. Megdöbbentő volt aztán a visszaemlékezés, midőn Zoltán a lap sorsa felett aggódván, emlékezetembe idézte a címszalagok írásakor mondott szavait.”

A Sándor utca 12-ik számú ház, melybe Zoltán beköltözött, alacsony földszintes épület volt, az udvarát tornác futotta körül, melynek vaskos, szögletes oszlopait boltozott ívek kötötték össze. A falak sárgára voltak meszelve. Az udvaron néhány akácra állt, a tövükben egy-egy marok fű. Az ámbitus árnyékos, sőt homályos volt, s egy lépcsőfokkal mélyebben feküdt az udvarnál, melyet évek során át lassan feltöltöttek.

Az akácfák már hullatták levelüket. Zoltán a tornácról egy karosszékből nézte gyakran a természet lassú haldoklását, a napsugár halványuló fényét, életének szomorú jelképeit. Ám mint minden sorvadásos beteg, ki fájdalmat nem érez, és kinek

 

szívét gyorsabb dobogásra ösztönzi a vértermelés megbomlott egyensúlya, életének közelgő végét ő sem hitte, sőt felmagasztosult érzések közt jövőjéről álmodozott, atyjának dicsősége lebegett szeme előtt, s tele szívvel remélte, hogy a hírnév koszorújából az ő homlokára is fog még jutni egy-két levél.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán - VIII. Petőfi Zoltán betegsége

ó

A Kecskeméten 1869. június 16-án végződött színpadi szereplése tudniillik végzetes fordulatot adott az eddig lappangó betegségnek.

Megható sorokban emlékezik erről a lelkiismeretes új gyám.

„Gondnokoltamat – írja a törvényszékhez intézett beadványában -, egészségi szempontból csaknem kétségbeejtő helyzetben találtam. Első gondjaim közé tartozott ugyanezért orvosi megvizsgáltatása, minek eredményeül gondnokoltam nagymértékben kifejlődött mellbetegsége orvosilag konstatáltatván, egészsége visszanyerésére a Morvaországban fekvő Rosenau fenyves vidéke és enyhe levegője elengedhetetlennek jelentetett ki. Gondnokoltam ruházat tekintetében is a legnagyobb mértékben elhanyagolt állapotban lévén, ezen szükséglet födözése is jelentékeny kiadást fog igénybe venni, s minthogy apai és anyai örökségének kamataiból a födözés költsége ki nem telik, 200 forintnak az apai örökségből való kiutalványozását kérem.”

Toldy július 15-én adta be ezt a jelentést s az árvaszék már július 17-én kiutalta a 200 forintot.

Ugyancsak ebből a beadványból értesülünk a Petőfi Zoltán örökségének állapotáról is. Toldy ugyanis jelenti ebbe, hogy Szendrey Ignác őneki két darab takarékpénztári könyvet adott át. Az egyik 878 forintról szólott, a másikra 250 forint volt betéve, ezt 1865. április 24-én állították ki és Szendrey közlése szerint mindkét összeg a Zoltán atyjának Gyulai Pál által sajtó alá rendezett művei kiadásából befolyt pénzekből állott. A kamatokat fölvették egészen 1868. szeptember 1-ig.* (* Az akadémia nagydíja fejében adott 1000 forintos záloglevéllel együtt, mely árvaszéki kezelésben állott, a Petőfi Zoltán egész atyai öröksége tehát mintegy 2128 forintot tett ki.)

Zoltán 1869. június 1-ről augusztus 31-ig időzött Rosenauban. Ottani tartózkodásáról szívesen emlékezett meg később s barátainak sokat beszélt róla.

Rosenau a két púpú Radhorst-hegy déli lejtőjén fekszik az alsó Becna-völgyben, gyönyörű erdős és virágos vidéken, melyet észak felől magas hegyek, fellegekig érő csúcsok védenek, s amerre a szem ellát, minden felől kristályvizű patakok ezüstszalagja kígyózik le a Becna felé.

Petőfi Zoltán e hely szépségétől elragadtatva, a kies városkában oly boldognak érezte magát, mint az életben még sohasem. Kínzó köhögését az enyhe, egészséges éghajlat, a fenyves erdők balzsamos levegője csakhamar megszüntette, egészségének visszatérésével visszanyerte életkedvét, nem kellett nélkülöznie, anyagi gondok s ezek erkölcsi visszahatásai nem bántották, szóval mindentől független volt életében először. Rosenaut a betegek ezrei lepik el évenkint, de a táj szépsége, a kiránduló helyek bősége és az üde hegyi levegő számos nyaraló családot is vonz ide, s ezek közt voltak magyarok is, kikkel igen jól mulatott. Sőt, mint a világhírű költő fia,

 

bizonyos feltűnést is keltett, ami nagyon jól eshetett neki, mert élete végeig emlegette; különösen kirándulásairól beszélt sokat, melyeket a nyaraló vendégek társaságában tett az 1100 méternél magasabb Radhorstra. Ennek tetejéről meglátni a magyar Tátrát Trencsén megye határa közelében, mely alig 30 kilométernyire fekszik onnan, s oda látszik a határhegység is, a Beszkidek csoportja. A Radhorst oldalán talált olyan juhpásztorokra, akik vesszőből font kunyhókban laknak, s akiket az odavaló nép wallachoknak nevez. Petőfit érdekelte megtudni, hogy miképpen vetődnek ezek ily messze nyugatra, mert magyarországi honfitársaknak vélte őket. Nagy volt azonban a meglepetése, mikor németül és morvául beszéltek egymással és megtudta, hogy ezeket csak a foglalkozásuk miatt hívják oláhoknak, de e nyelvnek hírét sem hallották. Érintkezni gyakran volt alkalma velük, mert juhaikat ott legeltették leginkább a Radhorstnak a város felé néző lejtőjén, az ottani illatos hegyi füvekkel benőtt legelőkön. A kúrához tartozik a juhtejet azon melegen, fejés után meginni; miért is a már javuló betegek seregestől keresik fel a szállásokat, és isszák főképpen a gyógyító erejűnek híresztelt juhsavót, mely itt kellemesebb ízű, mint bárhol másutt, ahol a jószág nem jut zamatos füvekhöz.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán - VII. A debreceni színháznál

Petőfi Zoltán második megszökésének közvetlen okáról nincs biztos tudomásunk. Ő maga később a barátai előtt panaszkodva említette, hogy e végzetes lépése talán elmaradt volna, ha igazi otthona lett volna. De a mostoha apjánál nem érezhette jól magát, mert ott, mióta könnyelműségei hírbe hozták, féltették tőle a kisebb fiútestvéreit. A nagyapjánál pedig éppen olyan állapotok uralkodtak, mint Csákón Petőfi Istvánnál. Szendrey özvegy ember volt; Petőfi István megházasodott ugyan, de három heti házasság után elvált a feleségétől. Mind a két házban tehát gazdasszony parancsolt, és ezt Zoltán nem bírta elviselni. Valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy a nagybátyja az előző években Szarvasra és Szegedre adta, holott tapasztalhatta, hogy csak addig lehet nyugodt a tanulása és magaviselete felől, amíg a szeme előtt van. De Zoltán a csákói gazdasszonyt éppen úgy gyűlölte, mint a Sándor utcait és egyiktől sem volt maradása. A sok keserűség közben keletkezhetett valami nézeteltérés a nagyapa és az unoka közt, hozzájárult bizonyára a könnyelműségek miatti korholás is, és Szendrey Ignác kitalálta mondani a végzetes szót, hogyha mindenáron veszni akar, ő nem bánja, felőle mehet, ahova tetszik.

És Zoltán ment. Mégpedig – lehet-e tőle rossz néven venni? – az apja nyomdokain indult el. Az is színészségen kezdte, ő is színész akart lenni. Hogy miképpen sikerült ez neki, arról ő maga hagyott ránk tudósítást. Ezt e helyre egész terjedelmében beiktatjuk, amint következik.

12 hónapos pálya

Írta: Petőfi Zoltán

Színésszé lettem. Mily érzelmek s gondolatok közt léptem e pályára, mely a legmélyebbre taszító nyomort, s a csillagok magasságáig emelő dicsőséget mondja tulajdonának, nem szükség elmondanom. A művészet s szellem iránti rajongó imádás, ihlet, fölhevülés s gyakran egy-egy véletlen esély az, mely megszüli e pálya gyermekeit, s hogy engem is mint szemelt ki Thália ideiglenes papjává, a fölmagasztosultság öntudatlansága, minek mondjam el? Inkább a véletlennek tulajdonítom azt.

Elhagyva tehát a dicsőség képzete által festett ábrándképek leírását, szorosan csak rövid pályám élményeinek hosszú sorozatát örökítem meg, ez éppen nem örökké tartó papíron.

1867. április 20-án tehát az ige testté lőn, s miután eddig szüntelen epedtem, annak életbe léptetésére elhagyám Pestet s utamat Biharnak vevém, hogy ott egy oly igazgatónál kopogjak, kinél, mint híresztelte volt, az ifjú tehetségek számára mindig nagy tér állt készen; s oly időben, korban, minőben é n megindultam, ki ne hinné maga felől, hogy nem az ifjú tehetségek közé tartozik. Hogy a tér, mely ezeknek nyitva állt, fájdalom, nem tudám, hogy nem fel, de lefelé, a süllyedés felé vezetett.

Gondolataim mértföldekkel előzték meg a gyorsan haladó gőzgépet, s midőn eszméim gyors menete már fenn a dicsőség fénysugaraiban fürdött, a konduktor egykedvű hangja csak „Debreczent” kiáltott.

Itt ki kellett szállnom, s ezt annál szívesebben tettem, miután csecsemőkorom óta még úgy sem voltam szülővárosomban. De mily különös. Midőn először érintém lábaimmal e város könnyű porát, mázsányi tehert éreztem kedélyemre nehezedni. Előérzet volt ez, mely sejteté velem az itt töltendő idő nyomasztó súlyát. De erről az első napokban sejtelmem se volt, s bár leverten, de nem kétségbe esve haladtam a város közepe felé.

De mint midőn újabb erővel halad a Mekka felé zarándokló török, midőn a szenthely mecsetcsúcsait megpillantja, úgy repült el tőlem minden lankadtság, midőn a debreceni Thália vereslő templom födelét megpillantám. E percben az elégedetlenség ördöge szállta meg nagyravágyó lelkemet, irigyelve a boldogokat, kik e remek csarnokban imádhatják istenüket.

Lassanként a szerény számból álló s vendéglőben játszó színtársulatok úgy tűntek fel, mint eretnekei az igaz hitnek, s ekkor csak hiedelem volt az, miről később tökéletesen meggyőződtem, hogy sok helyt nem papjai Tháliának, hanem aljas kereskedők, kik haszonból telepedtek az Úr házába.

Ily gondolatokkal telve vezettetém magam egy vendéglőbe, hová még most eléggé duzzadó, csakhamar soványságba eső úti bőröndömet helyeztem. Ezután gyors léptekkel haladtam a színházzal szomszéd kávéházba, élve azon logikával, miszerint hol színház van, ott színész is van; hol kávéház van, ott időt lopnak s ezt sok színész teszi: tehát a kávéházban színésznek kell lenni. Úgy is volt. Legelőször is a színház súgójával s másodszerelmesével találkoztam, aki velem deák koromban igen jó lábon állt, amely jó lábon állásnak gyakran az lőn következménye, hogy alig tudtunk lábunkon állani.

A viszontlátás örömei után előadám, hogy magam is azon osztályba kívánok belépni, melyért egykor az iskola padjai oly keményeknek tetszettek, hogy megvetve a jólét kínálkozó élveit, a szabadság fiává van szándékom avatni magam, - egyszóval, hogy színész leszek.

Rögtön megkérdezi, hová szándékozom, s én előadám, hogy Láng színigazgató a szerencsés, kinek társulatába léphetni lángoló vággyal óhajtok.

A nagyvárosi színész kicsinylőleg tekintett le reám e nyilatkozatra. Hosszas monológjának rövid értelme az volt: lépj fel a helyi színházban egy hely elfoglalására.

Szép reményeim közül ez volt legtávolabb s egész odáig hatolni bizonyos idő lefolyta után gondoltam lehetségesnek.

Ezután elbeszéltük egymásnak életünk eseményeit, mióta elváltunk egymástól. Az élet kártyajáték – sóhajtottam fel, midőn már szívünket egymásnak feltártuk -, kártyajáték, mondom, hol egy lapra, születésének percére van feltéve az ember jövendő boldogsága s boldogtalansága.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán – VI. Szökések

Petőfi Zoltánnak valóban semmije sem hiányzott ahhoz, hogy kitűnő diák maradjon, sőt ellenkezőleg, többet kapott a jóból, mint amennyi kellett volna. Ha a nagybátyja valamivel jobb emberismerő, vagy ha csak egybeveti azokat a jelenségeket, amelyek öccse tanulói pályáját jellemezték, észre kellett volna vennie, hogy mily veszedelmére van neki a nyilvános iskolázás, a szabad érintkezés tanulótársaival, akik már a fővárosban is elcsavarták a fejét. A nagy Petőfi fia iránt való szertelen lelkesedésüknek volt egyedül betudható a VI-ik osztályban való bukás is. Petőfi Istvánnak mindenesetre tudnia kellett volna megítélni, mit tesz az, ha valaki a 60-as évek elején a nemzeti újjászületés eseményeinek lázas éveiben a Petőfi Sándor fia. Aki hallja az utcán szavalni az atyja szabadságdalait, a kocsmákban, színpadon, kunyhókban és úri házakban énekelni. És amint a fiú nőtt, növekedett még az apja dicsősége is azokban az időkben; akkor fordították a költeményeit németre, angolra, franciára és a függetlenség kivívásáért való harcokban elesett Tirteus neve szimbólummá emelkedett a hazában: a nemzeti élet és irodalom égboltján azokban az években a Petőfi Sándor neve lett a legfényesebb nap. Petőfi  Zoltán nagyon korán megtudta, ki volt az ő apja, mit hagyott rá örökül, s ennek világraszóló hírneve, valamint a megkülönböztetés, melyben őt az iskolatársai, sőt némely lelkes tanára is részesítette, az apáról a fiúra átszármaztatott kegyelet, mellyel mindenütt találkozott, nálánál erősebb akaratú és érettebb korú embert is megszédíthetett volna.

Petőfi Zoltánt úgy kellett volna nevelni, ahogy ösztönszerűleg kezelték, és amint a nagyvagyonú és nagyhatalmú emberek gyermekeit nevelik: óvatos elővigyázattal, folytonos felügyelettel megvédve az iskolatársak befolyásától.

Azonban Petőfi István mindezekre nem gondolt. Az ő szeme előtt csak az lebegett, hogy ő a szarvasi tanárokkal és tanítókkal baráti összeköttetésben állott, és hogy Petőfi Sándornak nemcsak sok tisztelője és kortársa élt még akkor Szarvason, hanem több iskolatársa is, kikkel Aszódon együtt járt. Ezek, mint Benka Gyula úr, a szarvasi főgimnázium igazgatója velem közölni szíves volt, a következők voltak: Sárkány János, előbb kiskőrösi, utóbb szarvasi lelkész, Delhányi Zsigmond gimnáziumi tanár és Koren István, ki Petőfi Sándornak Aszódon tanárja is volt. Selmeci és pozsonyi iskolatársai közül itt éltek Kollár János főszolgabíró, Horváth Károly néptanító és Hován Zsigmond orgonista.

Petőfi Zoltán Horváth Károly tanítónál lakott, ki a kaszinóban naponkint értesítette Petőfi Sándor egykori barátját, Tatay Istvánt, a gimnáziumi igazgatót és a tanárokat az ifjú magaviseletéről.

„Így tehát Szarvason elég szerencsés körülmények között folytathatta volna Petőfi Zoltán a tanulását – írja tovább Benka Ferenc -, azonban talán éppen az ellenőrzésnek ebben a folytonosságában s a társadalmi élet kényeztető dédelgetésében kell keresnünk annak okát, hogy a könnyelműségre hajló ifjú hamar megunta az iskolai munkát, s a korához és műveltségéhez nem méltó szórakozások és élvezetek után futkosott. A közönség ugyanis itt is fokozott várakozással és fényes reménységgel nézte a nagy költő fiát. A leányos házaknál szívesen látott vendég lett, s a vidám, gondtalan ifjúkor érintkezésből sok kényeztető összeköttetés és kétes tisztaságú, vagy legalább is ezzel fenyegető szerelmi viszony fejlődött ki. Midőn aztán az  úri családok az ilyen irányú barátkozásnak akadályokat gördítettek az útjába, a korán kifejlett 18 éves ifjú a földmívelők lakásaiban tartott fonókákban keresett kárpótlást. Itt a neve és szellemi felsősége nagy népszerűséget szerzett neki, szilaj indulatait ellenben nem korlátozta semmiféle fegyelem, így aztán olyan szenvedélyek rabjává lett, amelyek viharai előbb-utóbb megtámadhatták a természettől különben sem erősnek alkotott szervezetét.

„Iskolai életében rokonszenves, előzékeny, művelt tanulónak mutatkozott Petőfi Zoltán. Költői hivatásának is mutatkoztak a jelei, olykor egy-egy tréfás és talpraesett ötletben, rövid, humoros, a padok alatt kézről-kézre járó verssorokban. A szarvasi kisleányokhoz írt levelei és verses emléklapjai nyomtalanul elhányódtak ugyan, de emlékük fennmaradt. Az akkor Zsilinszky Mihály elnöki vezetése alatt álló Magyar Egyletben szintén szerepelt. A tagok névsorában az atyjáéhoz hasonló autogrammjával találkozunk, írja dr. Nemes Béla tanár úr, az egyletnek (ma: Vajdakör) mai elnöke. Tagtársai közt találjuk Góbi Imre budapesti főgimnáziumi tanár és író, valamint Haviár Dani országgyűlési képviselő nevét. Petőfi Zoltántól írott munka nem maradt fenn a levéltárban, a régiek általában elkallódhattak. Szerepléséről a következő jegyzőkönyvi kivonatok szólnak: 1865. október 29. A haldokló gyermek című költeményt mutatta be fordításban. November 19-én Nézd a rózsa című költeményét olvasta fel. 1866. február 18-án szavalatra jelentkezett, de nem készült el, amiért is megbírságolták.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán – V. Tanulóévek

1858. október 9-én kezdődött tehát Petőfi Sándor fiának gimnáziumi tanulói pályája.

Viszontagságos és válságokkal teljes volt ez is, mint az apáé. Abban különösen egyeznek, hogy az alsóbb osztályokat még csak kijárták minden nagyobb baj és hiba nélkül, de már a felsőbb osztályokban a fiúnál éppen úgy beálltak a váratlan fordulatok,m int az apánál. Zoltán is hol abba hagyja, hol újrakezdi a tanulást, néha teljesen elhanyagolja magát, úgy, hogy megbuktatják, máskor a bukás szégyenét lemosni összeszedi a lelki erejét, és csupa kitűnőre vizsgázik.

Iskolai bizonyítványai a legmeglepőbb gyűjteményei a jó és rossz érdemjegyeknek, mintha nem is egy ugyanazon tanulóra vonatkoznának. Mikor akart, mindig kiváló eredményeket tudott elérni, de ha kedvét vesztette a tanulástól, teljesen közömbössé vált rá nézve mire jut, és mit szólnak hozzá az emberek.

Különösen feltűnő, hogy mint magántanuló mindig szorgalmas és jól vizsgázik, de amint nyilvános iskolába jár, azonnal vége a szorgalmának és szánalmasan gyönge eredménnyel végzi az évet.

Mindjárt az első esztendőben így járt. Akkor rendes tanuló volt, és a II-ik félévben a következő bizonyítványt kapta:

Erkölcsi viselete  .        .        .      jó

Figyelme    .        .        .        .        ritkán a tárgyra irányzott

Szorgalma .        .        .        .        változó

Latin nyelv .        .        .        .        kevésbé kielégítő

Magyar nyelv      .        .        .        jó

Német nyelv       .        .        .        kevésbé kielégítő

Földrajz történet .        .        .      kielégítő

Mennyiségtan     .        .        .        kevésbé kielégítő

Természettanok .        .        .        jó

Írásbeli dolgozatok külalakja     szabálytalan

66 tanuló közt elsőrendű 43-ik.

A következő esztendőben magántanuló lett, és akkor már négy tárgyból részint kitűnő, részint jeles és három tárgyból jó. Egy jegye sem kielégítő vagy kevésbé kielégítő. És ez így tart egészen az ötödik osztályig. A harmadikban öt kitűnője, három jelese van, miért is a kitűnők közé sorolják, a negyedik osztályban mind a nyolc tárgyból kitűnőre vizsgázik, vagyis a legjobb diák az osztályban; ha nem lenne magántanuló, ő lenne az első.

Az ötödik osztályban már nyilvános tanuló és nyomban lehanyatlik. Nincs többé egyetlen kitűnője sem, jelese is csak három, a többi jegye: három jó és három elégséges. Ehhez képest visszaesik 57 pályatárs között a 29-ik helyre, vagyis az osztály éléről a közepébe került.

Még szomorúbb eredményű a következő esztendő, az 1863-4-ik iskolai év. Petőfi Zoltán ekkor tizenöt éves volt és a VI-ik osztályt járta.

Ekkor már az erkölcsi viselete törvényszerű, a figyelme szórakozott, a szorgalma csekély. Előmenetele a vallástanból és a magyar nyelvből jeles,a természettanból jó, a többi hat tárgyból elégséges, kivéve a görög nyelvet, amelyből: elégtelen.

Ebben az esztendőben már megzavarhatta valami a fejét. Valószínű, hogy tudatára ébredt apja nagyságának, és ehhez képest kivételes jogokat követelt magának. Tanulótársai e jogokat meg is adták neki s megkülönböztető magatartásukkal nagyra növelték elbizakodottságát. Annál inkább, mert már ebben az időben ő is verselt, sőt 1864. július havában addig írt költeményeinek javát egy Ifjukori kisérletek című füzetbe összeszedte, amely füzet természetesen kézről-kézre járt az osztályban, és nagy elismerésben részesült. E füzet élén áll a következő epigramm, mint kiválóan sikerültnek tartott alkotás.

GYULAI PÁL FIÁNAK

Nagy búm, ha szerető szüleit gyerek ütni merészli,

S mégis kivánom: üss az apádra fiú!

(Pest, 1864.)

Hogy a tanulást elhanyagolja, több okot is talált rá: azt hitte, a nagy ember fiának elég, ha hallja az előadást, az átörökölt nagy eszével már abból is sokat tanul, ha pedig a lecke tudása néha fogyatékos lenne: a tanárokon lesz a sor elnézéssel lenni a nagy Petőfi fia iránt. Hogy ez az elnézés kezdetben meg volt, éppen oly bizonyosra vehető, mint az, hogy nem tarthatott sokáig. Már az ötödik osztály első félévében szórakozottnak mondják a figyelmét és a szorgalmát csak éppen hogy elégségesnek, de a magaviseletből még jót kapott, sőt a második félévben dicséretest. Ez mind a tanárok jóindulatára vall, akik még bíznak bene és kedveznek neki ahol lehet, a magaviseletének legkisebb javulását észreveszik és jó helyett dicséretesnek mondják az év végén.

De mindez semmit sem használ. Petőfi Zoltán nem tud megállani a lejtőn: a hatodik osztályban már végképp eljátszotta a tanárjai szeretetét. Jóvátehetetlen mulasztásai is vannak, 13 óráról igazolatlanul maradt el: az iskolai és házi fegyelemnek már nem volt elég ereje arra, hogy kötelességeinek teljesítésére szorítsa. Így következett be az elkerülhetetlen katasztrófa: a nagy Petőfi Sándor fiát megbuktatták.