A
költő születésének százados évfordulója alkalmából a Kisfaludy Társaság
ajándéka a magyar tanuló ifjúságnak
Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő.
Arany.
Ma
száz éve lépte át a horizont a magyar égbolt egyik elsőrendű csillaga. Sokáig,
a rendesnél tovább is homályban maradt, de mikor három évtized múlva a páraöv
felett, téli kelet felé, ragyogva kigyúlt, mindjárt megéreztük, hogy áldást
hozott és álló csillagunk lesz. Most már száz év adataiból ismerve pályája
elemeit, tudjuk, hogy újabb száz évek múlva is dísze marad egünknek. Tiszta,
nyugodt fényéből vigasztaló és emelő hatással sugárzik ránk a költői és emberi
nagyság varázsa, fajunk nagyrahivatottságának eszméje, a magyar erény és a
magyar szép. S mi földönjáró nemzedék csodálattal és szeretettel emeljük fel
szemünket erre a magasan tündöklő
csillagra, melyen semmi pára, semmi felhő, mely fajunk büszkesége marad, s neve
így zeng, míg magyar lesz: „ARANY JÁNOS dicsősége!”
A
nagy magyar századnak, a XIX-iknek küzdelme és dicsősége sok név között oszlik
meg, de a nagyok közt legnagyobbakul hatot választott ki a közvélemény, a
kiknek személyéhez a század nagyszerű eredményeit hozzáfűzi, a kikben a nép
őstermészetének és történetileg fejlődött jellemének, a magyarság erkölcsének,
szellemének, ízlésének, gyakorlati és művészi alkotó erejének eszményi
képviselőit ismerte fel, szereti és bálványozza. E hat név az új Magyarország
szimboluma, s ha a XIX. század művét új honfoglalásnak mondjuk: e hat
vezérszellem az új honalapítás hat vezére. Köztük három államférfi: SZÉCHENYI,
KOSSUTH és DEÁK, s három költő: VÖRÖSMARTY, PETŐFI és ARANY. A kultusz e párhuzamosságában pedig
nemcsak a nemzet hálája nyilvánul meg irodalmunk iránt, mely száz év alatt
kétszer váltotta meg nemzetiségünket, hanem annak a jellemző ténynek a
felismerése is, hogy az új honalapítás elsősorban belső munka volt, s ép úgy
állott a magyar lélek sajátos erőinek kifejtésében, kiművelésében és
megnyilatkoztatásában, mint Magyarország hatalmi helyzetének biztosításában,
állami és társadalmi reformjában és anyagi kultúrájának emelésében. Az új
magyar nemzetet nemcsak a jobbágyságnak a nemzeti kötelékbe való felvételével
alkotta meg az a nagy nemzedék, hanem a fejlődő magyar művelődésbe való
bevonásával is, s a nemzet szellemi életének a magyar néplélek széles és mély
alapjára helyezésével. Ez a szerves belső fejlődés felszínre hozta a nemzet
lelkéből, a társadalom minden rétegéből az értékeket és e javak képviselőit. A
hat vezéralak közül egyest az arisztokráczia szolgáltatott, hármat a nemesség,
kettőt már a nép.
ARANY-t
is a nép küldte, s ő a magyar néplélekkel újra összeforrott nemzeti szellemnek
legjellemzőbb képviselője. A hat vezérszellem közt megjelenésében a legmagyarabb,
de egyúttal mind a három nagy költőnk közt kultúrájára nézve legeurópaibb.
Nemzeti tulajdonságaink legihlettebb ábrázolója, nyelvünknek legnagyobb
művésze.
Most
az ARANY éve van. Jer magyar ifjú, hősök ivadéka, hősök testvére, a ki ép
szíveddel szomjazod a költészetet, szereted a szép magyar szót, rajongani tudsz
a dicsőségért: töltsd meg lelkedet Arany költészetének tiszta és melegítő
fényével, ismerd meg az ő szép szavából a magyar dicsőséget. Jer, tiszteld meg
az ő dicsőségét!
I.
Az ifjúság szép kertébe
Vas korláton néztem át.
Arany.
A
magyar közélet még kórálmában szendergett, csak az irodalom volt ébren s
fáradozott a nemzet eszméltetésén, mikor ARANY JÁNOS 1817 márczius 2-án, a nagy
alföld délkeleti részén, Nagyszalontának, a biharmegyei református
hajdúközségnek egy kis parasztházában világra jött. Mire fölserdült,
megelevenült ugyan a közélet, de ő származásánál fogva, 1848 előtt, úgy sem
emelkedhetett volna a nemzet politikai vezérei közé, bármily arravalósággal
született volna is. ARANY GYÖRGY és MEGYERI SÁRA, néhány holdnyi föld gazdái,
Szalonta többi népével együtt földesúri fennhatóság alatt éltek, s ép úgy hiába
pereltek nemességük elismeréséért armálisuk alapján, mint a község lakosságának
hajdú törzse BOCSKAI-tól eredő kiváltságának érvényeért.
A
bölcs Gondviselés azonban olyan tehetséggel bocsátotta útjára, a mely akkor is
érvényesülhetett. A későn szülött gyermek törékeny testébe, a ki előtt nyolcz
testvére kis korában elhalt, nem öntött sok küzdő erélyt és cselekvő ösztönt,
hanem erős ész mellett ábrándozó hajlamot, bánatra és vidámságra hangolódó
lelket, a fenség és furcsaság iránt eleven érzéket, s kedvet olyan képzeleti
alkotásra, melylyel hangulatait érzéki formákba tudja testesíteni, - egy szóval
művészi, költői tehetséget.
Megadta
a fényes szellemet, de szinte minden egyebet megvont tőle. Röghöz kötött
szegény szülők, félreeső jobbágyközség, kisszerű viszonyok, otthon is, az egész
országban is: hol marad az Istenadta magyar költői genie a fejlődés
lehetőségére nézve boldogabb népek nagy költői mellett, a hogy egy GOETHE, egy
HUGO VICTOR, egy TENNYSON fejlődhetett? Gyönge testalkata, lelki érzékenysége
majdnem elviselhetetlenné tette számára a küzdelmet is.
Mégis
legalább szellemének megvolt az erélye, hogy lehetőleg megszerezze fejlődésének
szükségleteit s talajának és környezetének minőségét is a maga szervezetének
fölépítésére fordítsa, mint a hogy a fa a sziklába is beleveri gyökereit s
onnan is tápláló erőt szed magába. A sok gátló tényező mellett pedig voltak
egyes kedvező mozzanatok is.
A
zsenge gyermek meddő életküzdelmek sóhajait hallhatta a puritán erkölcsű, már
hajlott korú szülők ajkáról, de egyúttal az Isten rendelésein valómegnyugvás
igéit, a családias szeretet nyájas szavát, az emberek iránti igazságosság, tisztesség,
egyszóval az erény tanításait. Ezek a hatások voltak első alapjai a költő mély
érzésének, komoly életfelfogásának és rendkívül finoman fejlett erkölcsi
érzékének.
Szelleme
sem maradt ápolás nélkül. Az apa értelmes és némi deák szóhoz is értő ember
volt s korán megtanította az eszes fiút a betűkre, olvasni a bibliát és a
ponyvairodalmi históriákat, elmondani a latin Miatyánkot és Hiszekegyet,
énekelni a zsoltárokat és dicséreteket. A szalontai lakosság ahhoz a tiszántúli
kálvinista néphez tartozik, mely a magyar fajtának egyik legtipikusabb
csoportja, eszének átható világosságával, jellemének rideg egyenességével,
munkás kezének aczélos erejével, i-ző beszédében a magyar észjárás és szólás
legtörzsökösebb fordulataival. Egyházi és szellemi központja e csoportnak
Debreczen; onnan kapták a községek lelkészeiket s a nagyobbacska helységek kis
gimnáziumai a debreczeni anya-kollégiumnak voltak „particulái”, mintegy
fiókjai. A szalontai népnek különleges történeti emlékei is voltak, egészen a
szabad hajdúság és a török világ koráig. A mélázásra hajló fiúcska mohón
hallgatta apja és a helybeliek elbeszéléseit a régi időkről, a községben
emelkedő csonka őrtoronyról a határ emlékezetes pontjairól, az egykori falvak
puszta helyeiről, a Sziget-tóról, a Testhalomról. Szerette a népdalokat és a
könyveket; s első olvasmányai közt voltak KÁROLI GÁSPÁR bibliája, MOLNÁR ALBERT
zsoltárai, a debreczeni énekeskönyv, HALLER Hármas históriája, GVADÁNYI Falusi nótáriusa és Rontó Pálja és CSOKONAI
versei, részben szintén annak a vidéknek kedves könyvei. A népnyelv és a régi
magyar nyelv, a népköltés és a hagyományok együtt hatottak rá, és szellemének
gyökerei már ekkor kezdtek lebocsátkozni a néplélek talajába és visszafelé a
századokba.
Innen
fejlődik rendkívül erős faji jellege és történeti érzése. A mellett gyültek
eleven szemléletei is, élvezte az alföldi látás korlátlanságát, az égbolt
csorbátlan szépségét, a hajnal és esthajnal teljes pompáját, a tiszta, szabatos
körrajzokat, a tárgyak erős plasztikáját, s ábrándos képzelete elmulatott a
délibáb játékain és a felhőzet fantasztikus változásain. Éles szeme volt a
tárgyak jellemző alakjának, színének, mozdulatának felfogására; meglátta az
emberek jellemző testi sajátosságait, tipikus és egyéni vonásait, mozdulatait,
lelki természetét. Jó füle is volt, a jellemző nyelvi alakulatok és kifejezések
iránt, a dallam és ritmus sajátosságai iránt. Korán elkezdett minden jelenség
mögött lelket látni, s minden lelki
mozdulatot érzéki szemlélethez kötni. Egyaránt ébredezett természeti és
lélektani, néprajzi, történeti és művészi érzéke, megismerő és alakító ösztöne.
Egyre nem volt ügyes: testi dologra; de ennek a fogyatkozásának is megvolt a
haszna, mert megkönnyítette szüleinek az elhatározást, hogy tanulásra
bocsássák.
Tanulását
a gimnázium hatodik osztályáig otthon végezhette, a szalontai partikulában, hat
éves korától tizenhat éves koráig. Játszva megtanulta a tanfolyam tárgyait,
olvasta a római klasszikusokat, megismerkedett a német nyelv elemeivel, sőt a
kor szokása szerint latin verseket is írt. Magyarul már az első grammatikai
(első gimn.) osztálytól fogva verselt; a felső osztályokban pedig már halomra
írta verseit s a kis poéta híre már városszerte elterjedt. Mindez jó volt
technikai gyakorlatnak. Az akkor irodalmat, az Aurora költőit, KISFALUDY
KÁROLY-t, VÖRÖSMARTY-t, BAJZÁ-t, még nem ismerte, sőt KAZINCZY körének, az
egész neologiának íróit sem. VÁLYI NAGY FERENCZ, GÁTHI eposzait, DUGONICS
regényeit például és KOVÁCS JÓZSEF mesterkélt rímeit bámultatták vele. Mikor az
első Aurora kezébe került, az új modor inkább elidegenítőleg hatott rá. De
utóbb belenőtt a klasszikai óda korszakába, onnan eljutott az Aurora és az
Athenaeum költőinek modorához, a romantika, a német dal iskolájába, s a maga
fejlődésében végig élte a magyar költészet három századnegyedes fejlődését,
BESSENYEI korától a PETŐFI és a maga koráig, a míg PETŐFI-vel együtt megtalálta
a költői művészetnek nemzeti és egyéni útját.
1833-ban
eljutott Debreczenbe az ősi kollégiumba, a hová tudományszomja, CSOKONAI nimbusza,
a maga emelkedésének reménye vonzotta. De szegénysége miatt alig birta
elvégezni az első félévet, s mivel nem volt erélye a nyomorral pironkodva
küzdeni, 1834 márcziusában Kisújszállásra ment ideiglenes tanítónak, hogy
költséget szerezhessen tanulmányai folytatására. Szerencsére a kis városban is
megtalálta önművelésének forrásait, rectorának, TÖRÖK PÁL későbbi ref.
püspöknek válogatott könyvtárában; folytatta Debreczenben kezdett franczia
olvasgatását, a németben SCHILLER-ig vitte, megismerkedett az újabb magyar
irodalommal és fordítgatta az Aeneist.
Friss
kedvvel, jó ajánlatokkal tért vissza egy év múltával Debreczenbe, ott hamarosan
az osztály elejére vergődött. De őt már nem elégíti ki az akkori iskola
eszmevilága. Szelleme gyorsabb haladást követel. Művészi ösztöne lázongva
dörömböz lelke kapuján és kitörni készül. Erős szemléleteit formáló ereje új
képekké alakítja: festő akar lenni, majd szobrász, mint Ferenczy, a magyar
szobrászat hírnévre kapott úttörője. Ha művésziskola lett volna az országban,
talán művészetünk nagyjai közt emlegetnők. De azt sem tudta, hogyan kezdjen a
pályához. Közelebb volt az az alkalom, hogy színész legyen. Az akkortájt (1835)
megnyílt debreczeni színházban jó társulat működött. Arany, a mikor tehette,
látogatta az előadást, vagy legalább a színház körül kíváncsiskodott. És
elfogta valami mondhatatlan vágy, a honvágy a művészet országa felé. Jó zenei
érzéke volt, énekelni is tudott. Váltig küzdött benne a kötelességérzet, a
szüleire való tekintet, a kik ügyvédet, papot vagy tisztviselőt vártak jóeszű
fiukból; de szemét elkápráztatta a színügy nemzeti és művészi varázsa, s nem
várva a hátralevő pár hétre sem, februáriusban a félév vége előtt eminens
létére kikérte bizonyítványát és belépett Fáncsy és László társulatába. Életének
talán ez volt a legmerészebb, legforradalmibb lépése.
A
kiábrándulás hamar elkövetkezett. Mint kezdő, csak segédszerepekhez juthatott.
De nagyobb válság érte azzal, hogy a társaság néhány hónap múlva feloszlott. Ő
az egyik töredékkel Máramarosszigetig vándorolt s megrettenve látta, hogy a
művészet ez avatatlan papjai közt a züllés lejtője várja. Most lelke másik fele
támadt fel és keserű önvád furdalta. Beteg lelkével a magányosságot kereste, de
nem talált orvosságot. A kollégiumba szégyelt visszatérni. Hanem elfogta a
másik honvágy, az igazi, s elhagyatottságában minden gondolata otthon járt.
Mikor egy álmában anyját halva látta, nem volt maradása többé. Kivett
járandóságából egy ezüst huszast, s egy czipóval megindulva, Debreczenen át,
többnyire gyalog, Szalontára vándorolt.
Megtörve
tért meg a szülői hajlékba a három évvel azelőtt nagy reményekkel útrakelt
ifjú. Nem hozott szüleinek díszt, inkább megszólást. Az Aranyék fia úr akart
lenni, de nem lett belőle semmi. Félbenmaradt deák, a ki komédiássá sülyedt s
most hazaéhezett, pedig a kas otthon is üres, mert inséges termés volt. Csak az
édesanya szíve kelt a szegény fiú pártjára, az érezte meg vívódásait és
bukásának fájdalmát, mely nagyobb volt, mint a világ vélte: az útját nem
találó, az útjától elzárt géniusz tragikuma.
A
csapás nem jött egyedül. Apját megvakultan találta, anyja egy pár hét múlva
kolerában meghalt. A művészet paradicsomából kiűzte egy lángpallosú angyal, s
most a családi tűzhelynél is meglátogatta az öldöklő angyal.
De
fellobogott lelkében a beléoltott erős kötelességérzet. Elhatározta, hogy atyja
mellett marad s támasza lesz. Támasz nélkül állt maga is, de ha nem volt erélye
küzdeni magáért, vállalta a küzdelmet atyjáért.
Szerencsére
az elöljárók részvéte feléje fordult s ARANY-t segédtanítónak alkalmazták.
ARANY örült a csekély, de biztos kenyérnek. Lemondott ifjúkori álmairól. „Óh,
én ifju álmaim!” Nem lesz se szobrász, se színész, se költő. Még verseit is
elégette.
Így
végződött életének első szaka. Ez volt pályáján első letörése.
