Petőfi Sándor: Háború volt…

Háború volt mindig éltem

Legszebb gondolatja,

Háború, hol vérét a szív

Szabadságért ontja!

Egy szentség van a világon,

Melyért fegyverünkkel

Sírunkat megásni méltó,

Melyért vérzenünk kell:

Ez a szentség a szabadság!

Örültek valának

Mindazok, kik más egyébért

Éltet áldozának.

Békét, békét a világnak,

De ne zsarnok  kénytől.

Békét csupán a szabadság

Fölszentelt kezéből.

Majd ha így lesz a világon

Általános béke,

Vessük akkor fegyverünket

Tenger fenekére.

De míg így nincs:

Addig fegyvert,

Fegyvert mindhalálig!

Tartson bár a háború

Az ítélet napjáig.

*

Petőfi Sándor költészete magyar program. Mindig is az marad. Mi sem választhattunk mást „A Kenyér” élére. A magyar sors most még nagyobb súllyal nehezedik reánk, millió testvérünk idegen országokban hordja a terhét az idegen hatalmak uralkodásának és elnyomásának. Petőfi lázadozását akkor az osztrák-német kapzsiság váltotta ki a császárság ellen és azok ellen a magyar vezetők ellen, akik az osztrák jármot elfogadták. Petőfi a rongyolódó és pusztuló magyar nép költője volt és a legnagyobb emberi eszmény. a nemzeti eszme, a szülőföldszeretete,meg nem alkuvó harcosa. Költészete a kornak a szelleméből fakad, amelyet Kossuth Lajos testesített meg és az 1848/49-i magyar szabadságharc írt be örök időkre a történelem könyvébe és minden magyar ember szívébe.

Forrás: A Kenyér – Népi folyóirat I. évf. (1937) 1. sz.

Sinka István:Ellopott szivárvány

fáradt kezét térdéről csüngeti

a földnek munkása. Parton ül.

Nehéz szerszámait maga mellé tette.

Jó a szellőben ülni: lucskos inge kihűl.

S reá se gyújt, nem kell a füst,

többet ér az ábránd.

Körülötte tikkadt mező hallgat:

ellopták az égről a szivárványt.

Forrás: Új Magyarország 1. évf. 1. sz. (1956. november 2.)

Szüts László: Míg pergett pökhendin a dob

Hallgattam, ahogy hallgatott

a paraszt, mikor dobra verték

feje fölül a háztetőt

s a háza végében a kertjét.

A tornác oszlopának dőlve

néztem, miképpen licitálnak

arra, mi jogosan miénk

s ára nincs földnek, kertnek, háznak.

Merre fusson, ki pőre, mint

az éjbe-űzött, megesett lány?

méhében zöld jövője csüng,

mint az éretlen meggy a meggyfán.

Merre a kiszolgáltatott?

hisz igazához nincsen nyelve,

s ha van, nem szólhat az se,mert

ki van a deszkára szegelve.

Elperelt tulajdonunkat,

mit mi húztunk fel két kezünkkel,

- míg pergett pökhendin a dob –

batyuba kötöttük szemünkkel.

Dobverők hadja, szolgahad!

Mit válaszoltok most a népnek,

mikor a szájak szóra nyílnak

s a hamis igék felől kérdnek?

Forrás: Új Magyarország 1. évf. 2. sz. (1956. november 3.)

Sinka István: Százezer udvar

 

Látok százezer vén paraszti udvart,

süppeteg csendben nagy poroszlóktól dúlva.

S látom, hogy százezer meghasad küszöbön

százezer paraszt ül tenyérbe borulva.

Pitvarnak,kamrának széttört az ajtaja,

s szél futkos bé rajta öldösni a csendet.

S kinn a szérűskertnek fekete szalmáján

a vak História veres csikót ellett.

Megzöldül a kútvíz, néma a galambdúc,

s mint a gyászlobogó, olyan a lomb a fán.

És a lomb alatt nagy idő-apóka-szem

sír százezer paraszt százezer udvarán.

Forrás: Új Magyarország 1. évf. 1. sz. (1956. november 2.)

Aczél Géza: Kassák Lajos (1887-1967)

Kassák a századforduló magyar társadalmának mélyéről jön, autodidaktaként születik meg benne a munkásság és a nemzet felemelkedésének igénye. A szegényekkel vállalt sorsközösség és a lázadó indulat röpítik magasba írói ambícióit. Széles karimájú, legendás kalapjával és fekete oroz ingével személyében a művészek addig nem látott típusát küldi a negyedik rend a zajos fórumokra. „Én a nagyváros fia vagyok, a vasszerszámmal dolgozó és az örök elégedetlen – írja. – Az apám laboráns volt, az anyám mosónő. De én a dróthajú és a pálinkát ivó rokonaimhoz tartozom. Ők már vasutasok voltak, kazánkovácsok, fűtők és mozdonyvezetők. Szerte a fekete városokban éltek éppen úgy, mint ahogyan én is a fekete városokban élek.”

Ezzel az anyagközelséggel, felajzott nagyvárosélménnyel, lobogó expresszionizmusával tízes évekbeli súlyos lépésű ódáiban irodalmunkban Whitmant pótolja. Avantgárd lendületű teoretikus művészeti írásait olvasva, nemkülönben a modernséget irodalmunkra zúdító manifesztumait, s bő hetven év távlatából is friss, korszerű líranyelvre nemzedékeket nevelő hatalmas költeményét, A ló meghal a madarak kirepülnek címűt – ki vitathatná, hogy ő áll legközelebb Apollinaire-hez is? Ha korai novelláinak a szegénységre világító romantikus-naturalista színezetű fénycsóváira, forradalmat érlelő politikai felismeréseire, a munkásság szellemi felemelkedéséért tett erőfeszítéseire, nem utolsósorban pedig az addig ismeretlen őszinteséggel és fegyelemmel alkotott önéletrajzára, az Egy ember életére gondolunk, kézenfekvő már a kortársak által is felismert analógia: ő a magyar Gorkij.

Sokirányú életművét igen nagy léptékekkel haladva is nehéz áttekinteni. Miként a század kiemelkedő konstruktőrei – számos műfajban alkotott maradandót. Író volt és költő, teoretikus és kritikus, igényes szerkesztő, festő és tipográfus, aki alkalmanként szakértelemmel szólt zenéről, színházról, építészetről, filmről, reklámról, és körében születik meg az első jelentős hazai fotómozgalom. Avantgárd folyóiratai: az aktivista A Tett, a bécsi emigráció izmusait is átlapozó Ma, a rövid életű Dokumentum modern művészetünknek voltak túlértékelhetetlen terepei, az európai kultúrával szinkront kereső fórumai. A munkásművelődésre szánt lapjának, a Munkának tíz évfolyama kritikus történelmi időkben őrizte és gyarapította a progresszív társadalmi és művészeti szellem alapvető értékeit – irodalmi, képzőművészeti és színházstúdióiból számolatlanul röpítette fel a baloldali érzelmű fiatal tehetségeket, nemegyszer világhírűvé lett alkotókat. A negyvenes évek második felében a z új szellemi országépítés egyik legaktívabb munkása, a korszak legigényesebb folyóiratának, az Alkotásnak a szerkesztője. Öregkorában pedig, mikor – ahogy bölcs belátással írja – „kihullanak belőlünk a tört cserepek, a sok rendezetlen részlet, mindinkább együvé látjuk a világot”, roppant életművének gondos betakarítója.

Életfilozófiájából, önmaga faragta kemény jelleméből következik, hogy életének legválságosabb periódusai is termékenyek, kétségein és csalódásain folyamatosan átüt a teremtő ember éthosza. A húszas évek emigrációjában a konstruktivisták technokrata lendületével rajzolja fel egy igazságosabb világ körvonalait, a harmincas évek végének egyéni tragédiákkal és méltatlan viszályokkal kaszabolt magányában a lélek táguló köreit építgeti. A második emigrációja mindennél megrázóbb: „Hiszen akkor gyilkos ellenség elől mentettem életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat” Munkásságának rendszerezése mellett nem maradt más lehetősége, mint a naplóírás, ezzel az ötvenes évek társadalmi-kulturális viszonyairól hagyott ránk megrendítő látleletet. Életművének gazdag utóélete, inspiráló ereje az író kivételes irodalomtörténeti jelentőségére figyelmeztet.

Pomogáts Béla: Sinka István (1897-1969)

Sinka István a magyar társadalom elesettjei, a bihari puszták pásztorai közül emelkedett az irodalomba. Családja nemzedékek óta élte a pásztorok életét, apja és bátyja is juhász volt, mindketten korán meghaltak. A fiatal fiúnak alig néhány esztendős tanulás után munkába kellett állnia. Nagyszalonta, majd Vésztő környékén volt bojtár, napszámos és béreslegény. Dolgozott uradalmakban és kisbirtokos parasztoknál, mindenütt sérelmek érték, mindig fellázadt zsarnokoskodó gazdái ellen, s ilyenkor odább kellett állnia. Korán megházasodott, családot alapított, később falusi házat szerzett, mind konokabb keserűséggel próbált kitörni sorsának béklyóiból.

Olthatatlan szomjat érzett az írott szó iránt. Szüntelenül olvasott, eleinte válogatás nélkül: útleírásokat, ponyvaregényeket, kalendáriumokat, vallási szekták füzeteit. Később Mikszáth Kálmán, Vas Gereben, Knut Hamsun, Csehov és Tolsztoj műveit. A költészethez Petőfi verseitől kapta az első biztatást, egyetlen bárányát cserélte el egy rongyos Petőfi-kötetért. Állandó olvasmánya volt a Károli Gáspár-féle Biblia, megismerkedett Ady Endre, Juhász Gyula és Erdélyi József verseivel. Hatásukra kezdett verseket írni, a puszták népe között élő pásztornak azonban igen sokáig kellett várnia arra, hogy az irodalmi élet kitárja előtte kapuját. Első verse Bánat az Alföldön címmel 1930-ban jelent meg a Magyar Falu című néplapban, majd ennek irodalmi mellékletében, a Virágoskertben adta közre írásait. Később Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című lapjában közölt verseket, s ennek a lapnak a szerkesztője, Féja Géza írt róla lelkes hangú felfedező cikket. 1934-ben a szeghalmi református gimnázium jelentette meg első, Himnuszok Kelet Kapujában című kötetét, Féja Géza előszavával.

Sinka himnuszai a népi megújhodás és felszabadulás sürgető vágyának adtak hangot. A költő azonban ekkor még nem bízott igazán abban a népi hagyományban,amelyet természetes módon birtokolt. A budapesti irodalom turánista mítoszait és parasztkultuszát vette át, szabadversekben fejezte ki mondanivalóját. 1936-ban közreadott Pásztorének című lírai önéletrajzi költeményében viszont már a pusztai élet valóságát, saját élményvilágát mutatta be. Műve a paraszti „őstehetségek” iránt megmutatkozó érdeklődéssel találkozott, ez okozta országos sikerét. Igazából ekkor talált saját hangjára. 1939-ben Püski Sándor gondozásában megjelent Vád, majd Hontalanok utján és Balladás könyv című köteteiben személyes élmények tükrében jelenítette meg a kisemmizett, nyomorban élő falusi és pusztai szegénység nehéz sorsát, s így jutott el a magyarság történelmi helyzetének tragikus szemléletéig. A néphagyomány szinte alig ismert tartalékait fedezte fel, a népköltészet, a népballada, a siratók ősi poétikáját alkalmazta a magas költészetben.

Költői elfogadtatása után a fővárosba költözött, első feleségének korai halála után rettenetes nyomorban élt. Szerepet vállalt a népi mozgalom „paraszti” szárnyának tevékenységében: 1935-ben Barsi Dénes és Szabó Pál társaságában megalapította a Kelet Népe című folyóiratot, amely 1939-től kezdve Móricz Zsigmond lapja lett, és szerepet vállalt a Magyar Út és a Magyar Élet című folyóiratok munkatársai között. A népi mozgalom „harmadik utas” elgondolásait képviselte, egyaránt elutasította a szocializmust és a nyilas mozgalmat, de erősen bírálta a polgári berendezkedést is. „Faji” romantikába tévedve, időnként antiszemita kijelentések keveredtek írásaiba. Önéletrajzát Fekete bojtár vallomásai, elbeszéléseit Harmincnyolc vadalma címmel adta ki.

A második világháború után a kisgazdapárt és a parasztpárt sajtójában adta közre újabb műveit. Midőn azonban a Független Ifjúság című kisgazdapárti lapban újabb önéletrajzi emlékezésbe kezdett, a kommunista lapok éles támadást indítottak ellene. Így hosszú évtizedekre vissza kellett vonulnia, nagy magányban és szegénységben élt, és csak a hatvanas évektől kezdve térhetett vissza az irodalmi életbe. Ekkor jelentek meg Eltűnik a hóri domb című novelláskötete, Végy karodra idő című válogatott verseskötete, majd Mesterek utcája és Szigetek könyve című művei. Azóta összegyűjtött költeményei is több alkalommal napvilágot láttak, s halála után egyike lett a népi írómozgalom leginkább megbecsült költőinek.