Kassák a századforduló magyar társadalmának mélyéről
jön, autodidaktaként születik meg benne a munkásság és a nemzet
felemelkedésének igénye. A szegényekkel vállalt sorsközösség és a lázadó
indulat röpítik magasba írói ambícióit. Széles karimájú, legendás kalapjával és
fekete oroz ingével személyében a művészek addig nem látott típusát küldi a
negyedik rend a zajos fórumokra. „Én a nagyváros fia vagyok, a vasszerszámmal dolgozó
és az örök elégedetlen – írja. – Az apám laboráns volt, az anyám mosónő. De én
a dróthajú és a pálinkát ivó rokonaimhoz tartozom. Ők már vasutasok voltak,
kazánkovácsok, fűtők és mozdonyvezetők. Szerte a fekete városokban éltek éppen
úgy, mint ahogyan én is a fekete városokban élek.”
Ezzel az anyagközelséggel, felajzott
nagyvárosélménnyel, lobogó expresszionizmusával tízes évekbeli súlyos lépésű
ódáiban irodalmunkban Whitmant pótolja. Avantgárd lendületű teoretikus
művészeti írásait olvasva, nemkülönben a modernséget irodalmunkra zúdító
manifesztumait, s bő hetven év távlatából is friss, korszerű líranyelvre
nemzedékeket nevelő hatalmas költeményét, A ló meghal a madarak kirepülnek címűt – ki
vitathatná, hogy ő áll legközelebb Apollinaire-hez is? Ha korai novelláinak a
szegénységre világító romantikus-naturalista színezetű fénycsóváira,
forradalmat érlelő politikai felismeréseire, a munkásság szellemi
felemelkedéséért tett erőfeszítéseire, nem utolsósorban pedig az addig
ismeretlen őszinteséggel és fegyelemmel alkotott önéletrajzára, az Egy ember
életére gondolunk, kézenfekvő már a kortársak által is felismert analógia: ő
a magyar Gorkij.
Sokirányú életművét igen nagy léptékekkel haladva is
nehéz áttekinteni. Miként a század kiemelkedő konstruktőrei – számos műfajban
alkotott maradandót. Író volt és költő, teoretikus és kritikus, igényes
szerkesztő, festő és tipográfus, aki alkalmanként szakértelemmel szólt zenéről,
színházról, építészetről, filmről, reklámról, és körében születik meg az első
jelentős hazai fotómozgalom. Avantgárd folyóiratai: az aktivista A Tett, a bécsi
emigráció izmusait is átlapozó Ma, a
rövid életű Dokumentum modern művészetünknek
voltak túlértékelhetetlen terepei, az európai kultúrával szinkront kereső
fórumai. A munkásművelődésre szánt lapjának, a Munkának tíz évfolyama kritikus történelmi időkben őrizte és gyarapította a
progresszív társadalmi és művészeti szellem alapvető értékeit – irodalmi,
képzőművészeti és színházstúdióiból számolatlanul röpítette fel a baloldali
érzelmű fiatal tehetségeket, nemegyszer világhírűvé lett alkotókat. A negyvenes
évek második felében a z új szellemi országépítés egyik legaktívabb munkása, a
korszak legigényesebb folyóiratának, az Alkotásnak a szerkesztője. Öregkorában pedig, mikor – ahogy bölcs belátással
írja – „kihullanak belőlünk a tört cserepek, a sok rendezetlen részlet,
mindinkább együvé látjuk a világot”, roppant életművének gondos betakarítója.
Életfilozófiájából, önmaga faragta kemény jelleméből
következik, hogy életének legválságosabb periódusai is termékenyek, kétségein
és csalódásain folyamatosan átüt a teremtő ember éthosza. A húszas évek
emigrációjában a konstruktivisták technokrata lendületével rajzolja fel egy
igazságosabb világ körvonalait, a harmincas évek végének egyéni tragédiákkal és
méltatlan viszályokkal kaszabolt magányában a lélek táguló köreit építgeti. A
második emigrációja mindennél megrázóbb: „Hiszen akkor gyilkos ellenség elől
mentettem életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat”
Munkásságának rendszerezése mellett nem maradt más lehetősége, mint a
naplóírás, ezzel az ötvenes évek társadalmi-kulturális viszonyairól hagyott
ránk megrendítő látleletet. Életművének gazdag utóélete, inspiráló ereje az író
kivételes irodalomtörténeti jelentőségére figyelmeztet.
MESTEREMBEREK
Mi nem
vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok
és hősök
sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába
s akik
most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken
és a
ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.
A kék
firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák…
De mi már
távol vagyunk mindentől. ülünk a sötét bérkaszárnyák alján:
szótlanul
és teljesen, mint maga a megbontatlan anya.
Tegnap még
sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.
Igen! Mert
a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,
s holnap
talán már áldomást tartunk az új falakon.
Holnap
azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra
s félre az
álomdekorációkkal! a holdvilággal! é az orfeumokkal!
Hatalmas
felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását.
Bazalt
talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból
s a
döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk,
hogy
ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.
Új
színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk
és
megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld
s
örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:
Rómában,
Párisban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.
A tízes évek elején
gyorsan követik egymást a különböző művészi hatások az autodidakta Kassák
költészetében. A proletárirodalom szociális témáiból és a Nyugat
esztéticizmusából épphogy kikeveri a maga állandó színeit, 1913 táján az
ambiciózus pályakezdőt újabb élmények sokkolják: a modern nagyvárosok hangját
közvetítő Whitman és a technika 20. századi bűvöletére avantgárd irányzatot
alapozó futuristák. S noha látszólag továbbra is a polgári irodalom felé
tájékozódik, írásaiba kezdenek beszivárogni a legújabb tapasztalatok.
prózájában fokozatosan helyet kap a lázadó politikai gondolat, míg nyitott
költészete a háború első hónapjaiig a futuristák új életérzésének és művészeti
törekvéseinek szolidabb jegyeit fogadja magába. Kezdetben nem is minden
ellentmondás nélkül. Irodalmunk első avantgárd kötete, az Eposz Wagner maszkjában a
háború „mindenkit összecsordázó” élményében az első versvariációk dinamikus
látványszerűségéhez képest gyors fordulatot vesz a harcos antimilitarizmus
irányába. Valahogy úgy, ahogy angyalföldi nézőpontból publicistaként
osztályának hangulati változásait érzékelte: „Angyalföld szívverését is
lassan-lassan vasmarkába fojtotta a háború. Az első napok mámora ugyan fölötte
sem tudott hatás nélkül átúszni… A kocsmák éjfél utánig nyitva voltak, s (ó,
soha magán túl nem gondoló tömeg) a részegséget most, mint a szebb jövő
előlegét, mosolyogva engedte meg magának a legkoldusabb is. Angyalföldnek ez a
szinte hihetetlen kedve egészen az első sebesültek megérkezéséig tartott. Majd
egyszerre füstöt vetett minden háborús lelkesedés”.
A háború kitörésének
kassáki pillanatait azért érdemes megidéznünk, mert feszültségeiből, egymást
keresztező erővonalaiból, témáinak átértékeléséből születik meg a öltő egyik
legismertebb, korszakos jelentőségű költeménye, a Mesteremberek. A művet
először A Tett harmadik, 1915.
december 1-jei száma közli,meglehetően eldugva. A szerkesztői óvatosságot
valószínűleg a már egy éve kész mű kellemetlen fogadtatása okozta. Hiszen –mint
azt később Kassák említi – „megjárta annak idején a legnívósabb napilapokat és
folyóiratokat, anélkül, hogy valahol is némi elismerésben részesült volna. A Népszavánál értelmetlen zagyvaságnak
minősítették, a Nyugatnál Osvát Ernő, a legkiválóbb magyar szerkesztő azt
mondta: „Uram, ez nem vers, hanem kocsizörgés”. Kétségtelen, a feszült
politikai légkörben az elutasításoknak személyre szabott ideológiai
megfontolásai is lehettek. A lángra lobbanó Európában éppen nem az Új Nemzedék
publicistájának szocialista utópiái és az avantgárd egyetemessége felé forduló
költő internacionalizmusa és háborúellenessége voltak soron. Ám alábecsülnénk a
művet, ha mindezek mellett nem vennénk észre benne a hagyományos vers poétikai
elveinek megbontását, a század egyik uralkodó verstípusának, az avantgárd
ihletettségű szabadversnek modell értékű korai megnyilatkozását.
Az élményi háttér
mellett a Mesteremberek tökéletesebb megértéséhez visz közelebb a textológiai
vizsgálódás is. Mikor a ver eredeti szövegéhez ragaszkodunk, nemcsak a verstan
felkészületlenségét kívánjuk jelezni a formabontással szemben, a
nyomdatechnikai fogyatékosságokat, melyeknek gyakran alárendelődnek a költemény
szokatlanul megnyújtott sorai, vagy azt a kétes hagyományőrzést, amelynek
szellemében az új magyar helyesírás ma is külön fogalmaknak véli és íratja a
„szabad vers”-et. De a későbbi szerzői változtatások is tanulságosak, a
megszokott stilisztikai javításokon túlmutató jelentésük figyelhető meg. Az
eredeti, szecessziós ízű „álomdekorációkat”
ezért válthatja majd fel a (kultúr)politikusabb „államdekoráció”, a „holnap
talán már” tájékozódó bizonytalanságát az érő időkben a „holnap már”
bizonyossága, az időnként archaikusnak vélt „mithoszokat” a puritánabbnak
gondolt „jelek”, vagy a költeményt lezáró világvárosok hagyományosan írt neveit
az expresszionista ihletettségben a versképből tipográfiailag kiugratott, csupa
nagybetűivel is az univerzális érzést szuggeráló változat. A vers sokirányú
továbbépítésének lehetősége már önmagában imponáló szemléleti tágasságot
sejtet, szerkezeti felépítésében viszont ennél is egyértelműbben nyilatkozik
meg a formabontó költő szimultanista életérzése.
A Mesteremberek
kivételes lírai szituáltságát, szintézisteremtő esélyeit ugyanis
egyfelől azok a baloldali társadalmi elismerések gerjesztik, melyeket Rónay
György a „történelem dialektikájának hármas ízeként” reprodukál a költeményben.
Ezek szerint a lírai tézis a háború és az attól való elhatárolódás (1-5. sor),
az antitézis a „sötét bérkaszárnyák alján” sorsának beteljesedésére váró
munkásság (6-10. sor), a szintézis pedig – a két lírai tételt matematikailag is
megkettőzve – a jövő víziója, melyben megépíti boldog társadalmát a kollektív
érzelmű új emberiség (11-20. sor). Ez a belső gondolati ritmus másfelől kitűnő
alkalmat kínál arra, hogy beleépüljenek a lázongó költő preavantgárd gesztusai.
A jövőképet a nagyváros dinamikus élményei segítik, az új világ építésének
technokrata lendületét, az uralkodó mozgásképzeteket olyan roppant erőforrások
alakítják a költeményben, mint az „üvöltő, tüzes lokomotívok” vagy az „ég
szédületes meteorjai”. A futurista erőtér azonban csak technikai elem, az
irányzat destruktív megnyilatkozásait és militarista szimpátiáját épp
ellentétjébe fordítja a verset uraló költői szándék.
Miként az Eposz
Wagner maszkjában verseiben, Kassák e művében is szimultanista látással
igyekszik összenézni az események lírai hevületet kiváltó színtereit: a
frontokat és a hátországot. A költő képzetének kilobogása, a szemlélet konkrét
és időtlen, szubjektív és tömegekbe oldott kavargása tematikailag is
érzékelteti: a mű megformálásához már alkalmatlanok a versépítkezés korábbi
keretei. A kozmikus horizontváltásokkal – a „tengerek fenekétől” a „kék
firmamentumig” vagy a sínektől a meteorokig – felbukkannak a versben az
expresszionista líra attitűdjei, melyeket a radikális politikai változások
irányába terelnek a tüntető kollektivista gesztusok, a tömegélményt sugalló
többes szám első személyű igehasználat, az „új” fogalmának nyomatékosítása (a
szó hétszer szerepel a versben). A kassáki expresszivitás azonban ebben az
alkotói stádiumban még nem deformálja a teljes kompozíciót, hiányoznak a vers
iramát megtörő filmszerű vágások. A neologikus szóözön nem elnyomja, hanem
pezsdíti az ábrázolás funkcióját.
Hogy Kassák versét
nem rántja magához az izmusok eufóriája, s az érzelmi azonosulások ellenére is
poétikai részletkérdésekké válik a formabontó indulat, jórészt annak a
felstilizált közéleti szereptudatnak köszönhető,mellyel a szerző az
osztályérdekeket szólaltatja meg, a szocialista eszmeiséget juttatja
kifejezésre. Szembeállítja a „tegnap” és a „holnap” ideológiai tartományait, a
„méla, aranyszájú” polgári szózatok helyett új szépségeszményt formál a „csúnya
tömpe” ujjak teremtő lendületéből, az illúziók és az orfeumok hamis
perspektíváját felcseréli a gigantikus építkezések közjót szolgáló víziójával.
A konstruktivitás mozzanata ugyanis két szinten is behatárolja a költemény
mozgásterét, alakítja formai lehetőségeit. A felső szintet – a korai
konstruktivitás jellegzetességei szerint – az építés speciális elemei: az
azbeszt, a vas, a gránit, a bazalt, az acél, a falak és kábelek foglalják el,
míg az Eiffel-toronynak, a tiszta forma és szerkezet 20. századi szimbólumának
megjelenítése – mint Szabó Júlia írja – már a konstruktivizmus stílusfejlődését
ígéri. A másik szint csak egy hosszabb távon tetten érhető, alkati sajátosság,
egy olyan képi indulatokat ellenpontozó költői technika, mellyel Kassák
legkülönbözőbb korszakaiban képes – mintegy a zeneművek belső rendjét leképezve
– műveinek mozdíthatatlan arányait, felbonthatatlan egységét kialakítani. Jelen
esetben sem csak a történelem dialektikája nyűgözi a verset, egymásnak feszül
benne ég és föld, múlt és jövő, háború és béke, rombolás és építés, a pusztítás
és a megejtett asszonyok, romok és felhőkarcolók – hogy csak a legnyilvánvalóbb
oppozíciókat említsük.
A konstruktivizmus,
bár sokáig delejezi a költő pályáját, technokrata motívumaival a múlékonyabb
verstechnikai megoldásnak bizonyul Meghatározóbb az a lényéből fakadó, cselekvő
józanság, a világ dolgainak elrendezésére késztető belső hajlam, mely
stílusváltásainak során is elkíséri. „Úgy érzem a szavakat – írja ez idő tájt
írt verseiről -, mintha téglák, kockára vágott kövek lennének, egymás mellé és
egymás fölé rakom őket, mintha házat építenék.” Költőnek és nyelvnek ezt a
korabeli változó viszonyát nevezhetnénk mai szóval a 20. századi szabadvers
paradigmaváltásának. Olyan modellnek, mely hosszú ideig a legalkalmasabbnak
bizonyul a technikai forradalmak révén gyorsan változó, korszerű világkép
közvetítésére, a polifonikus hangzat megszólaltatására.
A Mesteremberek
– és néhány közelében fogant költemény- ily módon líratörténeti jelentőségű
alkotás, de mérföldkő Kassák egyéni színeinek, művészi szemléletének
kialakulásában is. A lélegzetvétel nyugodt iramára megnyújtott verssorok, az
autodidakta költő mélyről szakadt, puritánmuzsikája önmagukban is formateremtő
erejűek. Műfajjá válik bennük – Gyergyai Albert találó kifejezésével szólva –
„valami parttalan és időtlen recitativo”.
FÚJJAD CSAK FURULYÁDAT
Pásztor,
fújj bele ében furulyádba
aludni
tért a város és fehér-fekete juhaid is
álomra
hajlanak a nehéz illatokban.
Alszik a
jegenyesor s a millió repcevirág
a magas
hegy és a mély völgy is alszik már
alszik,
alszik.
Fújjad
csak ébenfa furulyádat
az óra,
lám nem állt meg felettünk, él
és forog
az isteni varázsló kezében
s a hold
Nyugat horizontja fölött ragyog
hacsak nem
a Szentlélek ezüst galambja az
hacsak nem
az esthajnali rózsa,amely
egy fiatal
lány kebelén virult ki.
Óh,
barátom, ha figyelsz most
láthatod a
nehéz gyász zászlóit lobogni
s a
zaklatott madarakat, amint vergődnek a szélben
s mindez
már túl a hétköznapok kulisszáin
ahogyan te
is és én is egy különös hajnalon
átléptünk
az árkokon és erődítményeken s íme
itt
vagyunk, hogy elmondjuk dalainkat.
Úgy
tartják, viharban hallgatnak a Múzsák.
Azért is,
zengjen a lant és szóljon a furulya
gyilkos
napok és gyászos esztendők végtelenjében
porladjanak
el kedves halottaink csontjai
de, akik
élnek még, jókedvvel viruljanak
s te
szelíd, hegyilakó pásztor
fekete
subádban és zsíros, nagy kalapod alatt
fújjad
csak furulyádat az éjszakában.
A harmincas évek
delelője – a gazdag alkotói kiteljesedés és a korszak meghatározó politikai
mozgalmaitól valóelhatárolódás jegyeivel – sajátos cezúrát jelöl a kassáki
életműben. A társadalmi erőviszonyok átrendeződése és az egyéni lehetőségek
beszűkülése végérvényesen háttérbe szorítja a munkásíró beskatulyázó
minősítését – Kassák ekkor válik par excellence „irodalmi íróvá”, csúsztatja át
érdeklődésének hangsúlyait a politikumról a mű megalkotásának
formai-mesterségbeli kérdéseire. Az intim szféra felerősödésének és a belső
igényekből fakadt poétikai szemléletváltásnak 1945 előtti bő évtizedét a
harmincas évek vége felé néhány megrendítő élmény színezi tragikussá.
Elsősorban a legendás élettárs, Simon Jolán öngyilkossága, de fájdalmasan
érinti a lap nélkül mindig is légüres térben mozgó írót folyóiratának, a Munkának elsorvadása nem utolsósorban a világégéssel fenyegető
háború szeleinek feltámadása. A világpolitika eseményeinek alakulásával
(spanyol polgárháború, a fasizmus előretörése, a szovjet tisztogatások),
melyeknek számos nyoma van publicisztikájában, a problémák megoldásának
intellektuális esélyeibe vetett hite rendül meg. „Úgy érzem, egész lényünkkel
bizonytalanságba jutottunk, elszakadtunk az egyik parttól, és nem értünk még el
a másik partra” – írja Romain Rolland-t köszöntve. A gyászában szorongásokkal,
veszteségtudattal és lelkiismeret-furdalással küszködő embert pedig a lelkében
latensen is mindig is létező vallásos érzés keríti átmenetileg hatalmába.
A művek felől
közelítve még markánsabban nyomon követhetjük a klasszicizálódás mögötti
folyamatokat. A prózában az avantgárd teóriákkal szemben fogalmazódik meg egy
erős realitásigény s a baloldali elkötelezettségből az egyre inkább
politikamentes, egyetemes értékek felé sodródó humanizmus. A harmincas évek
második felére az urbánus életérzések mögött torlódnak fel a vidéki
Magyarország élményei és vonzalmai, a külvárosi munkásképzetek mellett a
paraszti világ jeladásai. Az írói tekintet olyan belső tájakon kalandozik,
melyek metaforikus megjelenítéséhez a természet primer érzékisége, ember és táj
kapcsolatának általánosítható, elvont filozofikuma nélkülözhetetlen. Hogy
mennyi ezekben a mozdulatokban a politizáló ember csalódottsága, a magára
méretezett népi ideológia, a Nyugat újabb nemzedékének klasszikus érdeklődése,
az ún. „sziget”-élmény és az egyéni sorsszerűség, aligha kielemezhető. Tény
viszont, hogy Kassák a magányosodás időszakában is széles alapokon építkezik, a
lázadás helyett immár pajzsként emelve maga elé személyi autonómiáját biztosító
íróságát. Lírájában válik igazán meggyőzővé Rónay Györgynek a baloldali kritika
vulgáris ítéleteit elutasító megállapítása: „Kassák nem a valóságból
kiszakadva, hanem a valóságban és a nyomasztó valóság ellen harcolja ki a
„derűt”. 1937-es, Ajándék az asszonynak
című kötetében – mint azt az egyik költemény címe is jelzi – a „családi
asztalnál” és egy rejtőzködő szerelem vonzásában születik meg az zaklatott
idill, a kinti világ bajait a belső feszültségekkel együtt is ellentétező
nyugalom. Míg az 1939-ben megjelent verseskötet, a Fújjad csak furulyádat az
élethez ragaszkodás rezignált bölcsességével, a bukolikus hangokba futtatott
harmóniavággyal már-már teoretikus szinten igyekszik feloldani a gyász, a
magány és a bűntudat görcseit.
Első szinten a
fájdalom az alig artikulált, siratószerű versbeszéd formájában képződik meg: „a
földbe ágyaztalak”, „aki szólhatna hozzám, egy másik csillagra költözött”,
„halott szirmokon lépegetek” – írja a korszak verseiben. Máskor gazdag
metaforákba ágyazottan,a nagy fájdalmat
követő elgyötört tompultságban, a líra uralkodó motívumaihoz lazán kapcsolódva
jelenik meg a veszteség mindent átjáró élménye. E körben nyit rá igazán a
költői tekintet a természet finoman megszűrt képeire: madár-, növény-,
virágszimbolikával szőve át a meditatív futamokat, az álom, az ezüst, a hold
szürreálisan meg-megfuttatott képzeteivel kerítve be a szenvedésben váratlanul
rátört öregedés riasztó érzéseit. Igaz, a versek többségében még „a meditáció
nem magvasul kontemplációvá” (Németh G. Béla), s poétikailag elnagyoltan,
olykor a lamentálás felhangjaival gyülekeznek össze a költeményekben az új
költői világkép legfontosabb motívumai – a kassáki líra szinte a szemünk előtt alakul
át mélyen sodró, filozofikus hajlamú, vallásos fölérzéseiben rezignált
megnyugvásra lelő, egyetemes humanizmusában sajátos bukolikus derűt sugárzó
költészetté. A teljes szemléletváltás folyamatát szinte magába oldva, a
„határait és korlátait ismerő” ember (Bori Imre) kitartását és éthoszát
reprezentálva, arc poeticaként is felfogható költeménye a pásztori allegóriába
mentett, kötetének is címet adó műve, a Fújjad csak furulyádat.
A költemény,
amelynek lapban való megjelenéséről nem tudunk, az események logikája szerint
1938 szeptembere és 1939 májusa között született. (Előző dátum a feleségek
öngyilkossága, utóbbi a verseskötetről közölt első, Népszava-beli recenzióé). E
vonulatban kivételes helyét hibátlan allegóriájának és polifonikus hangjának köszönheti:
a gyász és a kis örömök igézete, a magány és az azt feledtető természet varázsa
ekkor közvetíti leghitelesebben az ambivalens érzéseket. A kassáki elégiák mély
hangja ekkor billen át legtisztábban tematikus ellentétjébe, hogy a
szülőfájdalmakat az alakítás gesztusában felváltsa a megnyugvás és a
visszafogott derű. Az ellentétes érzelmű pólusok összevillantásával pedig –
leginkább talán a kései Kosztolányihoz hasonlóan- megcsillanhat a teljesség
lehetősége. A fiatalság felvidéki emlékeit is előhívó s ezzel egyfajta
vertikális időélménnyel a pásztormotívumot gazdagító, az egész művet uraló
allegória – a nagy művek sajátossága szerint – már az első jelentés síkján
maradéktalanul lefordítható: a költő és a megszólított („pásztor”, „barátom”)
ugyanaz a „dalmondó”, miközben a beszédhelyzet perspektívaváltásaival, a lírai
személyek közötti viszonylatok sokszorozódásával a vers térbeli koordinátái is
felnyílnak. A komor díszletek között, hol a bánatot nyomatékosító „feketeség”
és a mozgásképzetet fékező „alvás” a meghatározó stilisztikai elem, a „nehéz
gyász” a leszálló éjszaka metaforikus képével borítja be a költeményt.
Az alakítás azonban
nem fejeződik be ezen a síkon. A lelki folyamatok bonyolultságának
érzékeltetésére, valamint a bénító gyászt meghaladó ideológia előkészítésére a
költő az allegória ívébe építi az avantgárd poétikájának különböző technikai
elemeit. A vers eleve tágasra méretezett téridejében az expresszionista
horizontváltások („magas hegy” és „mély völgy”, „jegenyesor” és „hold”), néhány,
szövegkörnyezetében feltűnő igealak („lobogni”, „zaklatott”, „vergődnek”)
azonban nemcsak a szenvedést nagyítja kozmikussá – egyetemesedő szándékaival el
is emeli azt az egyes ember partikuláris érdekeltségétől. A részben
súlytalanított térben pedig megmutatja magát egy más világ lehetősége. Átlépve
a hétköznapi racionalitás korlátain (itt: „árkok” és „erődítmények”) erős
szürreális képzetekkel (az óra az isteni varázsló kezében forog, a hold hol
ezüst galamb, hol rózsa egy fiatal lány kebelén) terjeszkedni kezd a vallásos
érzület („isteni”, „Szentlélek ezüst galambja”, „különös hajnal”). Itt lent
sötétség van, és fájdalom – a kulisszákon „túl” káprázat, a mindenség sugárzik.
S hogy a világ
megmutatta mindkét oldalát – a kassáki konstruktivitás ismert metódusa szerint
-, a lírai tételeket egy magasabb szintre emelt, az ars poeticák
magabiztosságával alakított számvetés fogja egységbe. Túljutottunk már a
magánszférákon, a személyes gyász „viharrá”,”gyilkos napokká” terebélyesedett
(e művel párhuzamosan olyan megrendítő vers szól a spanyolországi
vérengzésekről, mint a Bilbao-Southampton)
– világszemléleti kérdéssé lett a költői hallgatás. Kassák – alapvető emberi
vágyakat és képi hangulatokat mesterien ellenpontozva – a legméltóbb klasszikus
közhellyel ért vissza alteregójához, szelíd pásztorához, mikor az „azért is” és
a „de” makacsságával a szenvedések kútjából rászólt: „fújjad csak furulyádat az
éjszakában”.
Forrás: 99
híres magyar vers és értelmezése 371-381. old., Móra Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése