Sinka István a magyar társadalom elesettjei, a bihari
puszták pásztorai közül emelkedett az irodalomba. Családja nemzedékek óta élte
a pásztorok életét, apja és bátyja is juhász volt, mindketten korán meghaltak.
A fiatal fiúnak alig néhány esztendős tanulás után munkába kellett állnia.
Nagyszalonta, majd Vésztő környékén volt bojtár, napszámos és béreslegény.
Dolgozott uradalmakban és kisbirtokos parasztoknál, mindenütt sérelmek érték,
mindig fellázadt zsarnokoskodó gazdái ellen, s ilyenkor odább kellett állnia.
Korán megházasodott, családot alapított, később falusi házat szerzett, mind
konokabb keserűséggel próbált kitörni sorsának béklyóiból.
Olthatatlan szomjat érzett az írott szó iránt.
Szüntelenül olvasott, eleinte válogatás nélkül: útleírásokat, ponyvaregényeket,
kalendáriumokat, vallási szekták füzeteit. Később Mikszáth Kálmán, Vas Gereben,
Knut Hamsun, Csehov és Tolsztoj műveit. A költészethez Petőfi verseitől kapta
az első biztatást, egyetlen bárányát cserélte el egy rongyos Petőfi-kötetért.
Állandó olvasmánya volt a Károli Gáspár-féle Biblia, megismerkedett Ady Endre,
Juhász Gyula és Erdélyi József verseivel. Hatásukra kezdett verseket írni, a
puszták népe között élő pásztornak azonban igen sokáig kellett várnia arra,
hogy az irodalmi élet kitárja előtte kapuját. Első verse Bánat az Alföldön címmel 1930-ban jelent meg a Magyar Falu című néplapban, majd ennek irodalmi mellékletében, a Virágoskertben adta közre írásait. Később
Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című
lapjában közölt verseket, s ennek a lapnak a szerkesztője, Féja Géza írt róla
lelkes hangú felfedező cikket. 1934-ben a szeghalmi református gimnázium
jelentette meg első, Himnuszok Kelet
Kapujában című kötetét, Féja Géza
előszavával.
Sinka himnuszai a népi megújhodás és felszabadulás
sürgető vágyának adtak hangot. A költő azonban ekkor még nem bízott igazán
abban a népi hagyományban,amelyet természetes módon birtokolt. A budapesti
irodalom turánista mítoszait és parasztkultuszát vette át, szabadversekben
fejezte ki mondanivalóját. 1936-ban közreadott Pásztorének című lírai
önéletrajzi költeményében viszont már a pusztai élet valóságát, saját
élményvilágát mutatta be. Műve a paraszti „őstehetségek” iránt megmutatkozó
érdeklődéssel találkozott, ez okozta országos sikerét. Igazából ekkor talált
saját hangjára. 1939-ben Püski Sándor gondozásában megjelent Vád, majd Hontalanok
utján és Balladás könyv című köteteiben személyes élmények
tükrében jelenítette meg a kisemmizett, nyomorban élő falusi és pusztai szegénység
nehéz sorsát, s így jutott el a magyarság történelmi helyzetének tragikus
szemléletéig. A néphagyomány szinte alig ismert tartalékait fedezte fel, a
népköltészet, a népballada, a siratók ősi poétikáját alkalmazta a magas
költészetben.
Költői elfogadtatása után a fővárosba költözött, első
feleségének korai halála után rettenetes nyomorban élt. Szerepet vállalt a népi
mozgalom „paraszti” szárnyának tevékenységében: 1935-ben Barsi Dénes és Szabó
Pál társaságában megalapította a Kelet
Népe című folyóiratot, amely 1939-től
kezdve Móricz Zsigmond lapja lett, és szerepet vállalt a Magyar Út és a Magyar Élet című folyóiratok munkatársai között. A népi mozgalom „harmadik utas”
elgondolásait képviselte, egyaránt elutasította a szocializmust és a nyilas
mozgalmat, de erősen bírálta a polgári berendezkedést is. „Faji” romantikába
tévedve, időnként antiszemita kijelentések keveredtek írásaiba. Önéletrajzát Fekete bojtár vallomásai, elbeszéléseit Harmincnyolc vadalma címmel
adta ki.
A második világháború után a kisgazdapárt és a
parasztpárt sajtójában adta közre újabb műveit. Midőn azonban a Független
Ifjúság című kisgazdapárti lapban újabb önéletrajzi emlékezésbe kezdett, a
kommunista lapok éles támadást indítottak ellene. Így hosszú évtizedekre vissza
kellett vonulnia, nagy magányban és szegénységben élt, és csak a hatvanas
évektől kezdve térhetett vissza az irodalmi életbe. Ekkor jelentek meg Eltűnik a
hóri domb című novelláskötete, Végy karodra idő című
válogatott verseskötete, majd Mesterek utcája és Szigetek könyve című művei.
Azóta összegyűjtött költeményei is több alkalommal napvilágot láttak, s halála
után egyike lett a népi írómozgalom leginkább megbecsült költőinek.
ANYÁM BALLADÁT TÁNCOL
Egyszer
volt szép az anyám tánca,
mikor
kendőjét gyepre hányta,
a Korhány
vizénél, Pusztapándon
s bokázó
lába pásztortűznél,
öles apám
örömére
szállt,
mint illat a virágon.
De
gyönyörű lábán víg figurát
eredő
táncába ő se vitt,
csak
mutatta ringó mozdulattal
halálba
járó őseit.
Mert
ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy
meghaltak azok ima nélkül
nagy
szakálla, akasztófán.
S
hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény
nyíllott két nyárszemében,
elébe
raktak tíz szál gyertyát,
hat
másikat meg karikába –
Közöttük
anyám ott sugárzott,
s kis
csizmája lángot vert át.
Az ősi
ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő
felállott szélrül
jelezve,
hogy a csúfolt ős
szép feje
most halálba révül.
S a holtak
szemét, ahogy lezárták:
ezt a
sirató, örök búcsút
a nyárfák
alatt már öten járták.
Akkor meg
mikor sírt nyitnak,
közéjük
lendült hatodiknak
apám is,
kinek lépteit
úgy mérte
az öt táncoló,
mint ki
utolsó fordulattal
az egész
műbe értelmet vitt…
Mikor a
gyertyák porig égtek,
még anyám
eljárta a végét:
egy szál
virág körül koszorút táncolt…
A juhászok
meg már csak nézték,
hogy az
égen hold ballag át
és
csudálja nagy, fehér szemmel
anyám
lábán a balladát.
Sinka István a
pásztorszállásokon, a zsellérsoron és cselédházakban némán tűrő, elesett
parasztok vágyait kívánta megfogalmazni költészetében. Fel akarta rázni népét, hogy
végre követelje jogait. Nem egészen rajta múlott, hogy a harci riadókból végül
gyászdalok lettek, s a paraszti remények, valamint saját személyes
elképzeléseinek kudarca nyomán költészete váddal és panasszal telt meg. A
harmincas évek „reformtervei”, amelyeket az új Szellemi Frontba tömörült népi
írók is pártoltak egy ideig, hamarosan a kormánypolitika cselvetésének
bizonyultak, s elakadtak a nagybirtokos csoportok ellenállásán. A népi mozgalom
közéleti bizakodása a Márciusi Front felbomlása után alábbhagyott. A
szegényparasztság szociális és politikai kötelességének teljesülése a háború
felé tántorgó ország viszonyai között ismét lehetetlenné vált.
De a költő személyes
reményeit sem váltotta be az idő. hiába jelentek meg művei, hiába szerzett
hírnevet, a nyomorúságból nem bírt kivergődni, népes családját sem tudta
eltartani. Kedve és hangja így a gyász komor pompájába fulladt, az átok vad
haragjába veszett. Verseiben tragikus mítosszá lényegítette át gyötrelmes
emlékeit és tapasztalatait. „Ez a mi sorsunk, életben és halálban vesztesnek
maradni” – vallotta önéletírásában. Költészetét mind hevesebben járta át a
gyász és a fájdalom, hiszen emlékeit számba véve, mindinkább halottaira kellett
gondolnia. A nélkülözés, a pusztai hideg, a tüdőbaj gyorsan szedte védtelen
áldozatait a pásztorok közül. Sinka István az ő árva életüket és keserves
halálukat örökítette meg balladáiban.
Ezek közé a balladák
közé tartozik az Anyám balladát táncol című költeménye is. Első változata még Anyám
tánca! címmel jelent meg a Válasz 1937. áprilisi számában, majd a
végleges szöveg az Egyedül Vagyunk
című hetilap 1939. február 2-i füzetében. Ezt a szöveget tette be 1939-ben
napvilágot látott Vád című kötetébe, majd válogatott, illetve összegyűjtött
verseinek későbbi köteteibe.
Sinka István, miután
szakított költői indulásának inkább városi hatásokat mutató, mesterkélt
népiességével, természetes kifejezésmódját lelte meg a folklór hagyományos
műfajaiban: a dalban és főként a balladában. Élmény és kifejezés tökéletes
összhangjára talált rá így. A ballada a középkor végén jelent meg az európai
népek folklórjában, a korábbi hősének hatására. Mint műfaj, tulajdonképpen
gyűjtőfogalom, ismeretesek lírai, epikai és drámai, tragikus és komikus
hangulatú változatai. Szerkezete és nyelve mindig különlegesen sűrített, drámai
tömörsége okozta a sokat emlegetett „balladai homályt”. Sinka is ebben a tömör,
drámai kompozícióban, ezen az erőteljes nyelven adott számot sorsélményeiről: a
paraszti lázadás merészségéről és gyötrelmes vereségéről, a puszták népének
szomorú kallódásáról, a népi tehetségek végzetszerű pusztulásáról.
Költő és forma
találkozott, a balladák jól illeszkedtek Sinka István tragikus világképéhez,
komor indulataihoz. A szenvedés riasztó mélységét, a vád viharzó szenvedélyét
érzékeltette bennük; küzdelmet, zaklatottságot láttatott a letisztult formák
mögött. Tisztaság és erő hatotta át ezeket a balladákat, a kifejezés
tökéletességéhez a költői beszéd barbár ereje járult. Az erő éppen olyan
jellegzetessége Sinka balladáinak, mint az arányok épsége, a kifejezés
epigrammatikus tömörsége. A viszonylag szűk és zárt formában nagyszabású lírai
érzés, merészen lendülő költői indulat öltött alakot.
A formát és a
stílust szülőföldjének költői hagyományaiból merítette, a bihari és békési
népballadák művészi örökségét vitte tovább. azt az örökséget, amelyet Arany
János is ismert é felhasznált, különösen kései balladáiban. Ebben a tradícióban
kaptak helyet a régi, 16-17. századi magyar balladák helyi változatai. A helyi
balladák nagy része mindazonáltal később, inkább a 19. században keletkezett,
valamilyen tragikus végű eseményt örökítve meg. Ezeket a helyi eseményeket, a
bennük szereplő személyeket, a bűnösöket és az áldozatokat többnyire ismerte az
a falusi közösség, amelyben a ballada – esetleg régebbi balladák mintájára –
megszületett. Sinka is azoknak a sorsát fonta balladáiba, akiket személyesen
ismert, akiknek hírét és végzetét még őrizte a falu, a puszta emlékezete. A
balladákban szereplő személyeknek vagy földrajzi neveknek, így az Anyám
balladát táncol szövegében szereplő Korhány vizének é Pusztapándnak
tárgyi hitele, ezenkívül sajátos hangulata volt. Ezek a helynevek nemcsak a
valóságos tájhoz fűzték a verseket, hanem a szöveg barbár, mágikus erejét is
növelték.
Sinka balladái, így
a szóban forgó költemény is, gyakran mágikus és mitikus balladák. Az ilyen
balladák a bihari szülőföld ősi néphagyományait tartották fenn: babonás
hiedelmeket, kuruzslási szokásokat vagy éppen mitikus halotti szertartásokat.
Önéletírásának tanulsága szerint Sinka ezeket még gyermekkorában ismerte meg.
Eredetük az ősi népi természetvallásban, a népi mágiában volt található,
esetenként azok között a bájolók és ráolvasások között, amelyeket még kódexeink
vagy éppen Bornemisza Péter hírneves gyűjteménye, az Ördögi kísértetek őriztek meg.
Az Anyám balladát
táncol ilyen módon mutatta be a népi halottsiratás hagyományos (a bihari
pusztákon részben román eredetű) szertartását, tulajdonképpen azt a
gyászünnepet, amellyel eredetileg egy tizenkilenc éves korában meghalt társukat,
Ács Lajit búcsúztatták a pásztorok. Ennek a szertartásnak a leírása korábban a Pásztorének
epikai anyagában is megjelent. Maga a halotti búcsúztatás megegyezett azzal a
népi rítussal, amelynek keretében a pár nélkül meghalt legényeket siratták el társaik,
mintegy jelképesen megülvén lakodalmukat. E halotti búcsúztatót, miként Kálmány
Lajos, Lajtha László és Györffy István megállapította, általában lassú körtánc
kísérte: a szertartás résztvevői mintegy mágikus kört vontak táncukkal a halott
köré. A tánc és a kísérő rítus valójában engesztelő áldozatot jelentett.
Azokért a halottakért mutatták be, akik fiatalon és váratlanul szálltak a
földbe, vagy akiket bűnök terheltek, s ezeket már nem volt alkalmuk megbánni és
jóvátenni. A rokonok és a társak ezeknek a halottaknak szerettek volna
engesztelő áldozatukkal túlvilági nyugalmat szerezni a földi gyötrelmek után.
Sinka István
balladája ezt a mágikus halottas táncot írja le, meglehetősen pontosan
rekonstruálva a pásztorszertartást, amelynél a táncosok földre rakott, égő
gyertyákat lépnek át, illetve járnak körül. A ver érzelmi ívét a táncban
résztvevők körének fokozatos bővülése szabja meg. Először az asszony, majd négy
pásztor, aztán a öltő apja lép be a halotti táncba, hogy a szertartást végül az
anya magányos tánca zárja le. A szertartást a gyász fájdalma irányítja, maga a
koreográfia pogány hagyományokat idéz, a halotti tánc mégis öltői, sőt gyengéd
és méltóságteljes. Erre utalnak a balladának azok a szóképei, amelyek az
asszony táncát idézik fel: „szállt, mint illat a virágon”, „mutatta ringó
mozdulattal / halálba járó őseit”, „fény nyíllott két nyárszemében”. A vers
igen hitelesen örökíti meg a pásztorok szertartását, ennek a táncnak
mindazonáltal nem a pontos leírása, hanem a mágikus jelentése és távlata a
lényeges. Maga a szertartás is mágikus jellegű, s ezt a jelleget erősítik meg a
szöveg mitikus-szürrealisztikus részletei, így a költemény záró sorai. „az égen
hold ballag át / és csudálja nagy, fehér szemmel / anyám lábán a balladát.”
A halottas tánc
lassú ritmusához illeszkedik a költemény ritmikai felépítése: az Anyám balladát
táncol a francia és olasz eredetű gagliarda ritmusát követi, amely igen
népszerű versformája volt a régi magyar költészetnek is. A 16. századi vallásos
népénekekben, bordalokban és históriás énekekben (például Tinódi Lantos
Sebestyén műveiben), a 18. század végi rokokó költészetben, így Csokonainál
gyakran találkozunk vele. Később ritkábbá vált, majd a 20. században, Ady
Endre, Tóth Árpád és főként József Attila költészetében ismét elterjedt. A
gagliarda általában felező kilencesekből vagy tízesekből (kilenc vagy tíz
szótagú sorokból) épül fel, ezek 3-2 vagy 2-3 tagolású fél sorokból állnak.
Mindezt megtaláljuk Sinka István balladájában is, amely három tizenhárom soros
szakaszt tartalmaz, ezeket páros, illetve ölelkező rímek fűzik össze, a strófák
rímképlete: aabx xbxcxdxd. A ritmikai
felépítés és a rímek szerkezete igen hitelesen fejezi ki a halottas tánc lassú,
méltóságteljes ütemét.
Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése 428-434.
old., Móra Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése