Ismeretlen szerző: Malvinának

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

1860. nov . 29-én

Privigyén a nemzeti zászló fölszentelésére rögtönzött

költeménye*

Te lantom zöngjél éneket,

Az érzés hangival;

Mert csak mely szívből eredett

Szólhat szívhez a dal.

Zöngjed el, hogy a magyarnak

Legszentebb jelszava

Mindig e kettő volt s legyen:

Szabadság és haza!

Zöngjed az elmult időket,

Hadúr dicséretét;

Zöngjed hogy ez el nem hagyá

Még eddig nemzetét.

S hogy, ha haragvó villáma

Néha le is csapott:

Phőnixként hamvából e hon

Ujra föltámadott.

S zöngj ébresztő dalt e honnak,

Tettre buzdítva fel

Hangod villámként riasszon

Fel talpra! tettre fel!

Zöngjél, s hogy ha zöngeményed

Szivek mélyéig ér:

Az lesz a költő homlokán

A legdicsőb babér.

Ki lenne az, kinek keblén

A szű föl nem dobog?!

S kinek szemén megindulás

Könnyűje nem ragyog?!

Midőn a sírnak mélyiből

Ujra föltámadott

Mely oly soká temetve volt

A kedves tetszhalott.

Temetve volt, s minél mélyeb

Volt sírban nyughelye,

Annál magasbra ég felé

Száll tisztult szelleme:

Lengj magasan! büszkén lengj!

Honomnak zászlaja!

Magasra föl emeltessél

A tettnek általa.

Lengj! oh lengj ismét fölöttünk,

Többé nem tünve le,

Rég elhunyt dicsőségünknek

Föléledt szelleme!

Lengésed villanyozza fel

Hű polgárid szivét;

Lássák benned szabadságunk

Vezérszövétnekét…

Oh nép! hozzád szól énekem;

De értsd meg jól szavát:

Ne áldozzad dicsőségért

Soha föl a hazát!

Melegitő napod a hon

Dicsőség csak sugár;

Hideg sugár, mely hőt nem ad –

Midőn a nap lejár.

Vezessen fényösvényein

Egyetértés keze;

Egy célért hevüljön minden

Honfiu kebele:

Mert csak ha mindenik fia

Érte áldozni kész,

Lehet még boldog e haza,

Erős és nagy – s egész…

Lám mi könnyü elszakítni

Az egyes cérnaszált;

Míg oly nehéz ha egyesítve

Erős kötellé vált.

Frigyben éljenek e honban

Vallások, nemzetek,

Mint nemzetünk zászlaján a

Dicső testvér-szinek:

Csüggedéstől óvjon meg a

Zöld színnek reménye;

S mint a fehér tiszta legyen

Keblünk érzeménye;

S lángjával a vér-vörösnek

Szeretnünk kell a hont,

Míg a halálnak érckara

Keblünk mélyébe ront.

S élve s halva úgy segéljen

Bennünket istenünk:

Úgy, miként a hon javára

S hozzá hivek leszünk!!

*) A helyszínén elszavalva Kosztolányi Károly által és közakarattal a város évkönyveibe beiktattatni rendelve.

Niczky Istvánné szül. Tarnóczi Malvina Antónia Jozefa (1843-1917)

 

Forrás: Szines könyv. Díszemlény. Számos magyar írónő s író közreműködésével szerkesztve és a  magyar írói segélyegylet alaptőkéje gyarapítására kiadta Khern Ede. Ajánlva mélt. gróf Miczky-Tarnóczy Malvina úrhölgynek. Malvina, a költőnő arcképével. Brassó, 1861.

Tompa Mihály: Lórántfi Zsuzsána emlékezete

(A korabeli helyesírás meghagyásával!)

Írta s a sárospataki anyaiskolának július 8-án 1860-ban tartott három százados emklékünnepén, Lorántfi Zsuzsána mellszobrának leleplezésekor, felolvasta Tompa Mihály

Nincsen hála, - nem szól enyészet

A sír hideg göröngyiről;

Csak por, mit porrá lenni késztet,

Csak az alak mit széttöröl,

Hatalmában ez sincs egészen…

S milyen volt az eredeti?

Véső, ecset, művészi kézben:

A késő kornak hirdeti.

S míg a márvány a holt alakját

Mutatja némán, hidegen:

A kegyelet, forró szózatját

Érdemeiről hallatja fenn;

A hála, azt diszcsarnokokba,

Ezt a szivekbe helyezé,

Könnyű romlás amannak sorsa,

Örök tartósság emezé.

Im, e dicső fejdelmi asszony

Két századév hogy sirba szált ;

De volt, ki sirjánál virasszon,

S hallassa fenn-csengő szavát:

Emlékezet! az érdem édes,

Az érdem méltó magzata,

Attól e perc oly ünnepélyes,

Érzelminknek szót az ada.

Fejdelmi nő, az volt bizonnyal,

Világ szerént, lélek szerént!

Több díszt nem nyert bársony-bíborral,

De ő hintett ezekre fényt!

Korát előzte, mint az égen

A tündérhajnal a napot,

Hogy akkor is ragyogjon, éljen:

Midőn a nap lenyugodott.

Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza I. kötet II. könyv 4. fejezet

IV. FEJEZET

Otthon; színészkedése a nagy szünidőn

Útja Pozsonyba. – Színésztársaságot keres. – Hazamegy. – Levele Szeberényihez. – Selmecre megy. – Élete otthon. – Elmegy hazulról. – Színészkedése Tolna-megyében. – Felhagy a színészettel. – Ennek okai. – Újra Pozsonyban. – Pápára megy.

Petőfi márc. 18-20-dika körül eltávozván Pápáról, 25-én már Pozsonyban volt, világos ez a Török Gyulának írt pár emléksor alá tett jegyzetből.* (* Török Gyula utóbb postamester Turossinban (Árva-m.); e két, világoszöld albumlapra írt emléksort a költő eredeti kéziratában a Petőfi-Társaságnak küldte be 1884-ben, mely így hangzik:

Hogyha messze lészek tőled vettetődve,

E lap által légy rám emlékeztetődve.

Pozsony. Mart. 25-dikén 1841. jó barátod Petrovich Sándor mk. ospitos =!) katona. L. Koszorú. 1884. I. 175. l. Összes K. III. 670. l.)  Tehát semmi esetre sem május végén ért oda, mint Szeberényi írja.* (* Tavasz felé, midőn a Duna jege ment, roppant rongyosan jelent meg előttök, mondja Kemény János elbeszélésében a szerzőhöz s mintegy két hetet töltött velök. V. ö. Szeberényi: Néhány év Petőfi Sándor életéből. 21. l.) „Egy szép derült napi délután, mondja ő, Pozsonyban társaimmal a Duna-parton sétálva egy rongyos nadrágú, iszonyúan szűk és kiszakadt nyári dolmányú fiatal embert pillantottam meg felénk haladni. Ő köszönt. Alig ismertem meg, út és nyomorúság annyira megtörte; pedig Petőfi volt.”

Szeberényi első gondolata szintén az levén, hogy talán mint szökevény hagyta el a katonaságot, lakására hívta s ott kérdezte ki, nehogy titkát elárulja.

Ebben az időben Petőfinek számos egykori tanulótársa volt Pozsonyban. Ott találta Kemény Mihályt és Jánost, kik az Apáca utcában, az ún. „kaszárnyá”-ban laktak, amint iskolai nyelven e deáktanyát hívták, továbbá Csörföly Lajost, Dlhányi Zsigmondot, Esztergályi Miskát, Dömök Eleket, Török Gyulát, Krupecz Vilmost, kik a Magas utcában, a „burg”-nak nevezett tanyán laktak.*  (* V. ö. Petőfi Pozsonyban. Dr. Wutkovich Sándortól. (Koszorú. 1883. I. 141. l.) Ez utóbbiaknál lakott egy nehány napig, azonban beteggé levén, az ev. gymn. deák-kórházába ment be, hol mintegy 10 napot feküdt s ennek orvosa, dr. Würzler gyógyította.* (* Kemény János elbeszélése a szerzőhöz. A szóban forgó „burg” nevű deáktanya a jelenlegi Nemessányi Gyula-féle házban volt. Itt írta Török Gyulának az említett emléksorokat.)

Egészségét visszanyervén és megélhetésre semmi kilátása nem nyilván, elhatározta, hogy tovább megy színésztársaságot keresni; barátai azonban rábeszélték, hogy egyelőre legalább édesanyja megnyugtatása végett induljon hazafelé.* (* Szeberényi tévesen állítja, hogy Kuruttyó című költeményét itt írta volna; láttuk, hogy Pápáról magával vitte.)

Egy szép tavaszi reggel aztán elkísérték őt a jó barátok hosszú gyalogútján mintegy órajárásnyira s itt lepecsételt levélben átadták a számára gyűjtött csekély útravalót azzal a kéréssel, hogy majd csak pihenőállomásán bontsa ki. Féltek, hogy különben nem fogadja el. Ő elvette ugyan az ajándékot, de csak azzal a feltétellel, hogy megkapja Esztergályi Mihály kis tőrét is, melyet tőle Pozsonyban hiába kért. Esztergályi ekkor átadta a tőrt is, melyet elébb azért félt neki ajándékozni, nehogy rossz perceiben maga ellen fordítsa.* (* Kemény Mihály: Emlékadatok Petőfiről. (Fővárosi Lapok. 1877. 149. sz.)

Mi történt ez útja után vele, legjobban megtudjuk egy 1842. júl. 7-ről Pápán keltezett s Szeberényihez írott leveléből, mely így szól:* (* Szeberényi L.: Néhány év Petőfi Sándor életéből. 23. l. Vegyes művek. III. k. 270. l.)

Fekete Sándor: Petőfi mint Nyesy Demeter táblabíró

Vahot emlékirataiban olvashatjuk a következő érdekes megjegyzést: „Egy más erdélyi lapban az iránt is kérdést intéztek hozzám: valjon a Nyesy táblabíró név alatt megjelent vidéki levelek Petőfi tollából eredtek-e? Nem csak valószínűen, hanem bizonyosan állíthatom, hogy igen, miután az idő tájban nevezték őt ki táblabírónak s új rangját irodalmilag is fel akarta használni s meglehetős nyers modorban nyesegette az akkori társadalmi viszonyok ferdeségeit…”* (* Vahot Imre: Emlékiratai. Petőfi Sándor emlékezete. Bp. 1880. II. köt. 113.)

Mint ismeretes „Nyesi Demeter táblabíró” Eperjes című tárca-levele s ezt követő „nyilatkozata” a Pesti Divatlapban meg is jelent. Vahot szerint tehát ezek az írások Petőfi művei.

Irodalomtörténészeink megszokták már, hogy Vahot szabadon és szakadatlanul alakítja a tényeket a maga javára s talán ennek tulajdonítható, hogy nem igen vették figyelembe e fontos utalását. Azt mondják: a hazug ember olyan, mint az álló óra, hogy napjában csak egyszer mond igazat. De a napi egyszeri igazmondásba már éppen elég sok fér bele ahhoz, hogy még a hazugokat is ellenőrizzük: nem csúszik-e ki a szájukon valami érdekes igazság. A Petőfi-kiadások szerkesztői azonban mindez ideig nem vizsgálták meg ezt a kérdést, legalább is még jegyzeteikben sem utalnak arra, hogy miért nem fogadják el Vahot állítását.

Tudomásom szerint egyedül Hatvany Lajos filológiai hiányosságai ellenére is alapvető jelentőségű Petőfi könyve vizsgálta meg komolyan Vahot állítását. Hatvany határozottan nem foglal állást, de érezteti azt a véleményét, hogy a Pesti Divatlapban Nyesy Demeter aláírással megjelent tárca nem Petőfi műve. Vahot ellen két érvet sorakoztat fel: Kifejti, hogy Petőfi nem akarhatta újonnan szerzett táblabírói rangját irodalmilag is felhasználni, hiszen akkor „A Pesti Divatlap 1845. VI. száma* (* Pontosan: P. D. 1845. évf. II. negyed. 6. sz.) Petőfinek Gömörben történt kinevezése előtt, már Eperjesen kelt cikket közölt Nyesi táblabíró néven…”* (*Hatvany: Így élt Petőfi. III. köt. 79.) Vagyis Petőfi a Nyesi tárca megjelenésekor még nem volt táblabíró. Hatvanynak ebben kétségtelenül igaza van. Ez a tény azonban még nem cáfolja Vahotnak azt az állítását, hogy Nyesi=Petőfi, csupán annyit bizonyít, hogy Vahot nem helyesen magyarázza azokat az indítékokat, amelyek az eperjesi tárca megírására vezethették a költőt.

Meltzl Hugó: Petőfi jelszava - - Hat sorról hét cikk – Philosphiai-aesthetikai tanulmány 1885

                                                                                                    

Tudvalevő dolog, hogy ebben a mi kétértelmű janusi derült létünkben csak az ellentétek keresik egymást, ilyformán vetve világot sötét tárgyakra, ösvényt vágva, kaput nyitva, még a legelrejtettebb problémákhoz is. Ezért választotta szerző éppen az antagonistának vélt Goethe-ből szedett antiparallelt, Petőfinek egyik félreismert, noha eléggé kedvelt darabjának népszerű modorban írott, de mégis szorosan tudományos tartalmú fejtegetéséhez. A Petőfi-literatúrát, vagy Petőfi-filológiát illetőleg, az amúgy is nem éppen könnyű feladathoz ez idő szerint hozzájárul még az a különös, de csak külső nehézség, hogy Petőfiben a még Eötvös kimutatta mély philosophiát ma már nem akarja észrevenni senki. Pedig alig egy negyedszázzal ezelőtt nemigen létezett legalább irodalmi céheken kívül álló okos ember, ki ne tartotta volna magától értető dolognak, hogy Petőfi nemcsak a legnagyobb, hanem egyszersmind, természetesen, a legphilosophusabb magyar költő. A régóta elhunyt Marosi Gergely volt tanítóm, a kolozsvári unitárius kollégiumban már az ötvenes évek derekán azt szokta nekünk mondani: „Nincs az összes philosophiának az a sötét problémája, mely Petőfi verseiben érintetlenül maradna.” A napokban Budapesten hozta újból emlékezetembe B. képviselő úr, a jeles publicista, ezt a jellemző ítéletet.

Egyébiránt jelen kis értekezés célja: hozzájárulni egy apró búzaszemmel Petőfi páratlan működésének helyesebb, azaz nemesebb felfogásához, mielőtt talán a művelt külföld még ebben is megelőzne bennünket. Az esotericus módszer, melyre jórészt szorítkoztam, mégpedig élő szóval tartott eddigi előadásaimban, ily nagy célra koránt se mondható elégségesnek; a polemicus pedig, vagy éppen satiricus csak kivételes esetekben és ritkán alkalmazható. A segesvári csatatéren Petőfinek felállítandó emlék talán meg lesz a semisaeculáris ünnepig (1899); különben, erdélyi ember létemre, némileg pirulva azt volnék bátor jósolni, hogy: ezt is idegenek fogják emelni helyettünk.

Mentovich Ferenc: 1859 tavaszán

A patak, mely vígan fut le

A hegyek szikláiról

Mint a hazatérő utas

Most dalolva vándorol;

Kicsap széles jókedvében

Bokrot, fát meglátogat,

S elszakasztja a futását

Korlátozó gátokat.

És a déli ég alatt, hol

Égbe érnek a hegyek

Messzenyúló táborokban

Fellegek gyülemlenek.

Megdördül ez ég… csatába

Kezdnek a bátor hadak

Azt vélnéd, hogy a megrendült

Ég s föld összeomlanak.

Némán várja a természet

Hogy e csatából mi lesz:

Hallgat a lomb még a nyárfa

Levele sem rezgedez,

A dalos madárnak ajkán

Elnémul a zengemény…

Zöld lobogóját kibontja

Völgyen halmon a – remény.

Forrás: Marosvásárhelyi füzetek II. évf. 1. füzet – Marosvásárhely, 1859.