(A korabeli helyesírás meghagyásával!)
Írta s a sárospataki anyaiskolának július 8-án 1860-ban
tartott három százados emklékünnepén, Lorántfi Zsuzsána mellszobrának leleplezésekor,
felolvasta Tompa Mihály
Nincsen hála, - nem szól enyészet
A sír hideg göröngyiről;
Csak por, mit porrá lenni késztet,
Csak az alak mit
széttöröl,
Hatalmában ez sincs egészen…
S milyen volt az eredeti?
Véső, ecset, művészi kézben:
A késő kornak hirdeti.
S míg a márvány a
holt alakját
Mutatja némán, hidegen:
A kegyelet, forró
szózatját
Érdemeiről hallatja fenn;
A hála, azt
diszcsarnokokba,
Ezt a szivekbe helyezé,
Könnyű romlás amannak sorsa,
Örök tartósság emezé.
Im, e dicső fejdelmi asszony
Két századév hogy sirba szált ;
De volt, ki sirjánál virasszon,
S hallassa fenn-csengő szavát:
Emlékezet! az érdem édes,
Az érdem méltó magzata,
Attól e perc oly ünnepélyes,
Érzelminknek szót az ada.
Fejdelmi nő, az volt bizonnyal,
Világ szerént, lélek szerént!
Több díszt nem nyert bársony-bíborral,
De ő hintett ezekre fényt!
Korát előzte, mint az égen
A tündérhajnal a napot,
Hogy akkor is ragyogjon, éljen:
Midőn a nap lenyugodott.
Holófernes vérző fejével,
Vagy a zászlót lengetve fent:
Ragyoghat a nő hirnevével,
Lehet bámult és ünnepelt;
De más, igaz becsét mi adja:
Lélekfönség, sziv és kedély…
Kicsiny, gyöngéd a menny harmatja,
De benne áldást szült az éj.
Ilyen volt ő; - s mint címerében
Fatörzsön zöld ág kanyarul:
Családja mellett, nagy
tervében,
Állott szelíd őrangyalúl.
S fedé, ha gyult a harcok üszke,
Szerencsében s ármány között:
E szép, erős nemére büszke
De végzet-teljes törzsököt.
Mint nő s anya: hordott keresztet,
Fogyatta kétség, siralom:
Szeretteit félteni
kellett - - -
Majd látni a ravatalon:
És a búban, mit sorsa rámért:
Súgár töré át a könyűt:
Hőn buzgott a közügy javáért,
Nagy lelke még termékenyült.
S míg földi tisztét vitte hiven:
Lelkét a vallás emelé;
Igy fut a földről fényes ivben
A szivárvány az ég felé.
Szomjuhozá a bölcseséget
Mint Dél királyné
asszonya;
S a tudományok mécse égett:
Olajat rá bőven hoza.
Nagy neve a történeté már,
Megőrzi emlékét a hon;
De rá nálunk legszebb repkény vár,
Mit hosszu éltű hála fon.
Ő a mienk! – Bölcsője álmát
E habmoraj s lég hozta itt;
Patak látta élte nagyságát,
Patak őrzi hült porait.
Nagy mindenütt, lélekre, pólcra,
De legnagyobb, dicsőbb e helytt:
Nemes lelke itt gyűle gócba,
Heves sugárt ide lövelt!
A közmüveltség szent ügyének
A közműveltség szent ügyének
Terhét hordá a női váll…
Hála a jóknak, a kik éltek!
De ő nagyobb mindannyinál.
Gazdagabbá tett ő sok javában;
S mely most is áldást csepeget:
A meddő szirtek oldalában
Nyitott buzgalmas kutfejet,
S édesgetvén: jött a tudós, bölcs,
Elhagyta értünk dus honát;
És tudomány, rend, szellem, erkölcs
Hozták meg Tempénk fénykorát.
Itt róla szól minden nyom és jel,
Reá utal a hagyomány;
Suttog a szellő is nevével
Lombok között napalkonyán.
S ha ajkunkon szó nem zendűlne,
Ha volna keblünk fás, rideg:
Élte- s haltáról, megrendülve
Kiáltanának a kövek!
S mily élet ez!
szent munka nélkül
Nem lenni bár egy percre sem!
És mily halál!
mondhatni végül:
Te látod jól én Istenem!
Hogy a mint kedves az
anyának
A kisded, kit dajkál,
emet:
Oly kedves volt neked s
hazámnak
Szentelni éltem- s szivemet.
S midőn elhunyt: gyorsan jövének
Az üldözés gyász napjai;
Fejét a muzsák emberének
Alig volt hol lehajtani;
Az órjások művét a törpék
Vivták, tépték vakon s bután…
De örvendjünk! szét még se törték…
S derü jött a boru után…
S most, - a dicsőnek képmásáról
Hulljon le a rejtő lepel!
- Mintha jőne a más világról
Alakja megdöbbent, emel; -
A perc bűve, hatalmas fénye
Rá életet játszodjanak. –
Mintha homlok s kép szint cserélne,
Mintha mozdulna az ajak!
Le a fátyolt! és homlokára
Tegyünk illatos koszorut!
A mirtus-ág s a föld virága
Méltóbb homlokra nem borul!
S mint összekötve van szilárdan
Mi lételünk s ő élete:
E ritka ünnep hymnuszában
Hangozzék fent az ő neve!
És hangozzék fent, és fentebben
Az urnak hála-énekünk!
Mert nagy csudás történetekben
Az ő kezére ismerünk!
Vihar s örvény a gyenge bárkán
Sokszor már már megosztozott;
De ő a szélvészt megdorgálván:
Parthoz vivé az árbocot.
Adott, míg elfolyt három század,
Hiv őrállót, pásztort, vezért;
S bizunk: hogy ilyen
mindig támad
A vallásért, az Istenért!
Bizunk, bizunk: hogy mint erős vár,
Mely az ő nevén nyugoszik:
Fennáll iskolánk, - vihar jő bár –
Fenn a késő századokig!
Adott: ki fáklyaként világolt,
S oszlott, foszlott, az éji rém…
Ki szakgatá a sürü fátyolt…
Mely függe milliók szemén;
Adott: kik a lélekszabadság
Súlyos békóit tördelék,
Kiknek, hogy hitök megtagadják:
A máglya s bárd nem volt elég!
Sokszor gyermek- vagy gyönge nővel
Eszközle nagy történetet;
A kis Dávid parittya-kővel
Végzé, a mért kiküldetett.
Az urnak utain titok van…
Óh ember, ezt szivedbe vésd!
És kicsinyekben és nagyokban:
Imádd a bölcs gondviselést.
Forrás: Sárospataki füzetek III. évf. 1859.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése