(A korabeli helyesírás
megtartásával!)
Hej Radnóth, Radnóth, Rákócink várpalotája
Ősi hired hova lőn? Hova lőn a büszke dicsőség?...
Áll még régi falad, s a kongó csarnokok állnak,
Készek boltozatid viszhangoztatni a hadzajt:
Ámde az elnémúlt; mély csönd űl agg teremidben –
Méla komorsággal multad gyászolva mogorván.
harcos urad békén nyugoszik, s álmodja nagy álmát
Márvány sírboltban, kőcímer vésve fejénél –
Lábainál őrt áll haragos nézésű oroszlán,
Míg a hős karját súlyos kardjára nyugosztja.
- Ígyen álmodik ő; s álmában látja családját
(Mely a nemest védé, s azt védvén halt ki honáért)
Ülni a két ország eggyé vált trónja fölött, és
Lát nagy nemzeteket térden hódolni előtte, -
S álmodván boldog: boldognak látva házáját.
És fia?... Őt az erőst ozmán kard éle lesújtá:
Mert tűzvér forrt benn’ s nem akart szolgálni töröknek
Inkáb hős harcon hullt el, vérezve, csatázva: -
Sírja fölött zöldell örökéltű harci borostyán
Míg letiport trónján méltatlan gyáva iszák űl.
És unokája?... Ne kérdd! szomorú sors várt e családra;
Ipját Zrínyit a bárd, és őt a méreg elejté:
Hogy mi okért? – sok vén gyászkrónika sírva regéli.
És végsarja?... Sóhaj, s bús jajszó kél ajakimról,
S fájdalom üli szívem gyászemlékére nevének.
S a végsarj, a dicső, az „utósó fejedelem”? Óh szólj!...
Ő elhagyta honát „mert nem vala benne szabadság”
És most szent porait Pontusnak partja borítja.
Mind elhúnytanak ők, s velök elhunyt híre magyarnak:
Csak magad állsz óh vár, és rajtad a régi dicsőség
S elmúlt nagyságnak késő viszfénye sugárzik, -
Hogy fölgyújtsa a bús haza árva fiának
A mikor ott andalg, és lelkét tettre hevítse. –
Állj óh vár díszbe, méltán tisztelve magyartól
Mint emléke dicső építőd és uraidnak,
A kiknél hűbet nem szűl vala Hunnia földe.Állj, míg feltün a
kor melynek már hajnala fénylik –
A mikoron koszorús zászlókkal gyűl be a nemzet,
És eljő lobogót lengetni a pontusi szellő:
Míg mi, a hon fiai – kiket a harc élve hagyandott –
Agg teremidbe gyülünk, s elharsogtatjuk a porló
Fejdelem ősi dalát, szent emlékűl a dicsőnek.
A dalt, amellyel bujdosván sírt a hazáért, -
Míg egykor riadalmainál küzdötte csatáit:
A Rákóci dalát, mely szent leve – érte – minálunk,
S ágyúink ropogó morajánál, bősz rohamok közt
A mikor ontja tüzét rettentőn a fene kartács:
Fölzendűl, s a csaták robogásán túlveri hangját,
S hallatán rohanó daliák ordítanak éljent,
S hadrontó haraguk menten szétsöpri az ellent…
- Ezt te megéred oh vár; méltó örömünneped ez lész,
Mert te napod fölkél, és fölkél napja magyarnak
Mely nagy volt, s nagy lesz: mert nagy Haduristen akarja.
Forrás: Szines könyv. Díszemlény. Számos magyar írónő s író
közreműködésével szerkesztve és a magyar
írói segélyegylet alaptőkéje gyarapítására kiadta Khern Ede. Ajánlva mélt. gróf
Miczky-Tarnóczy Malvina úrhölgynek. Malvina, a költőnő arcképével. Brassó,
1861.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése