(A korabeli helyesírás megtartásával!)
1860. nov . 29-én
Privigyén a nemzeti zászló
fölszentelésére rögtönzött
költeménye*
Te lantom zöngjél éneket,
Az érzés hangival;
Mert csak mely szívből eredett
Szólhat szívhez a dal.
Zöngjed el, hogy a magyarnak
Legszentebb jelszava
Mindig e kettő volt s legyen:
Szabadság és haza!
Zöngjed az elmult időket,
Hadúr dicséretét;
Zöngjed hogy ez el nem hagyá
Még eddig nemzetét.
S hogy, ha haragvó villáma
Néha le is csapott:
Phőnixként hamvából e hon
Ujra föltámadott.
S zöngj ébresztő
dalt e honnak,
Tettre buzdítva fel
Hangod villámként
riasszon
Fel talpra! tettre
fel!
Zöngjél, s hogy ha zöngeményed
Szivek mélyéig ér:
Az lesz a költő
homlokán
A legdicsőb babér.
Ki lenne az, kinek
keblén
A szű föl nem
dobog?!
S kinek szemén
megindulás
Könnyűje nem
ragyog?!
Midőn a sírnak
mélyiből
Ujra föltámadott
Mely oly soká
temetve volt
A kedves tetszhalott.
Temetve volt, s
minél mélyeb
Volt sírban
nyughelye,
Annál magasbra ég
felé
Száll tisztult
szelleme:
Lengj magasan!
büszkén lengj!
Honomnak zászlaja!
Magasra föl emeltessél
A tettnek általa.
Lengj! oh lengj ismét fölöttünk,
Többé nem tünve le,
Rég elhunyt dicsőségünknek
Föléledt szelleme!
Lengésed
villanyozza fel
Hű polgárid szivét;
Lássák benned
szabadságunk
Vezérszövétnekét…
Oh nép! hozzád szól
énekem;
De értsd meg jól
szavát:
Ne áldozzad
dicsőségért
Soha föl a hazát!
Melegitő napod a
hon
Dicsőség csak
sugár;
Hideg sugár, mely
hőt nem ad –
Midőn a nap lejár.
Vezessen
fényösvényein
Egyetértés keze;
Egy célért hevüljön
minden
Honfiu kebele:
Mert csak ha
mindenik fia
Érte áldozni kész,
Lehet még boldog e
haza,
Erős és nagy – s
egész…
Lám mi könnyü
elszakítni
Az egyes
cérnaszált;
Míg oly nehéz ha
egyesítve
Erős kötellé vált.
Frigyben éljenek e
honban
Vallások, nemzetek,
Mint nemzetünk
zászlaján a
Dicső
testvér-szinek:
Csüggedéstől óvjon
meg a
Zöld színnek reménye;
S mint a fehér tiszta legyen
Keblünk érzeménye;
S lángjával a vér-vörösnek
Szeretnünk kell a
hont,
Míg a halálnak
érckara
Keblünk mélyébe
ront.
S élve s halva úgy
segéljen
Bennünket istenünk:
Úgy, miként a hon
javára
S hozzá hivek
leszünk!!
*) A helyszínén elszavalva Kosztolányi Károly által és
közakarattal a város évkönyveibe beiktattatni rendelve.
Niczky
Istvánné szül. Tarnóczi Malvina Antónia Jozefa (1843-1917)
Forrás: Szines könyv. Díszemlény. Számos magyar írónő s író
közreműködésével szerkesztve és a magyar
írói segélyegylet alaptőkéje gyarapítására kiadta Khern Ede. Ajánlva mélt. gróf
Miczky-Tarnóczy Malvina úrhölgynek. Malvina, a költőnő arcképével. Brassó,
1861.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése