Kállay István: A költő halála

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Ott essem el én a harc mezején

Ott folyjon az ifjui vér ki szivemből.

Petőfi

Letette lantját s ment a harc terére

Hazát szörözni fegyver élivel;

Elhallgatott, mint liget fülmiléje

Ködös homályos ősznek jöttivel…

Elhallgatott a dalnok s harc zajában

Találva enyhet, vigaszt és gyönyört

Öltözködött már dicsnek bíborában

Kit nyugtalanság és ínség gyötört.

Dalát s magát itt sem tagadhatá meg,

Dicsőséget s harcot zöngött a lant,

Harc és dicsőség szép iker-testvérek,

Jutalmuk seb, vér, mély sír s néma hant…

A hadsorok dalára lelkesülten

Rohantak a biztos halál elé,

Hír s győzelem érzelmétől hevülten

Küzdöttenek óhajtott cél felé.

Kettős ellenség egyesült hadával

Mint tengerár önté el a hazát;

Elöl a költő, a hír zászlajával

E tengerár elé veté magát.

Dörgött az ágyú s nyerített a harcmén

Rémület-zajba fúlt egész vidék;

Oh itt sok hősfi áldozatul esvén

Közös mély sírba eltemetteték…

Ellenség marad győzve itt a téren

S eltemetteté a hallottakat;

Köztük a költő mély sebbel mellében

Ellenségivel egy sírhant alatt…

Nem hal ő meg, csak teste porladott el,

Mert szép dalai addig éltetik:

Míg e hazának – magyar nyelv s kebellel –

Igaz vidámság jelzi népeit. –

Forrás: Szines könyv. Díszemlény. Számos magyar írónő s író közreműködésével szerkesztve és a  magyar írói segélyegylet alaptőkéje gyarapítására kiadta Khern Ede. Ajánlva mélt. gróf Miczky-Tarnóczy Malvina úrhölgynek. Malvina, a költőnő arcképével. Brassó, 1861.