(A korabeli helyesírás
megtartásával!)
Titkos játék szeszélye nyílik
Tornában, a természeten,
Gazdag mező terül a völgyön
S virágillat a bérceken.
Rejtett sziklák sötét ölében
Nyárban jeget hoz Lednice*
S csörgő patak kristály hullámát
A föld méhébe rejti be.
Nem messze a jég Lednicétől
Erdő-lepett nagy bérc alatt,
ha a vándor sziklán ütődött
Kettős üregre rá akadt:
- E két üreg, egymáshoz olyan
Közel van, mint két kard elér, -
E vén regét gondolja hozzá
Mit az ős régiség mesél:
**
Réges-régen büszkén a rengetegben
Fénylett büszkén egy szikla vár,
Három vendég járt látogatni:
Fölhő, vihar s a napsugár.
A napsugár itt megdicsőült
A gyémánttal rakott tetőn,
Fölhő s vihar megtörve szárnyalt
Tovább a tágas légmezőn.
Tündér lakott e sziklavárban,
S leánya szép, aranyhajú,
Arcán virúlt az ártatlanság,
Meleg keblű, s liljom karú.
Olykor lejárt a völgylakókhkoz
Segíteni, gyógyítani,
Mi sok jót tőn, titokba s nyíltan
Nem is lehet kimondani.
Forráskútnál, sziklák tövében
Ki meglátá csudálkozott,
Nagyobb szépség nem állt előtte
Bár angyalokról álmodott.
S mint fényes köd halkan lebegve,
Fölszállt a bércek ormira,
Egyenesen a várba röppent
Mint az ív elpöndült nyila.
Tündér várat gyémánt tetővel
Nem látta minden földi szem,
Csak ártatlan szerelmes ifjú
Hét év alatt egy éjfelen…
Honnan ezüst hárfák zenéi
Bűbájos dalt árasztanak,
S ekkor megállnak hallgatózni
A csermelyek s futó vadak.
Boldog lesz a szerelmes ifjú
Ki e bűvös dalt hallhatá,
Bűvös dalban tündéri szívek
Áldásait fölfoghatá.
De jaj annak, kit a gonoszság
Sötét foltja megilletett,
Mégis bátran, sőt vakmerőleg
Hallgatja ki ez éneket.
A rengeteg homálya kedves
Menhely az üldözött előtt;
E természet nagy templomában
Veszély vihar nem éri őt.
Hős Zsomboj úr s kisded családja
Csak itt talált biztos hazát,
Hol hűs forrás eloltja szomját
Ha űzi a bércek vadát.
Zsomboj bírt szép iker fiúkkal
Csaták között növelve föl,
Mindketteje vitézi, bátor
Éles nehéz fegyvert visel.
Szép két legény, ifjú erővel
Egyforma, mint testvér fenyő,
Mely ős vadon magaslatában
A tájt fölékesítni nő.
A két ifjú el-elvadászgat,
Üldözve szarvast s őzikét,
Pöndül a nyíl, s a karcsu állat
Gyorsan kihörgi életét.
Forráskútnál fáradva dől le
Pihenni a két szép vadász;
Zöld lombon át a nap sugára
Fejükre dicsfényt koronáz.
Tündér leány, mint röpke pille
A hűs forrásnál megjelen,
Amerre lép, picin nyomában
Hímes virágmező terem.
A két Zsomboj csudálva bámul
E nemföldi szépség előtt,
és mindenik karját emelve
Keblén óhajtja tudni őt.
Mert benn a szív mélyén az érzés
Mint csecsemő fölébredett,
Pár perc alatt már óriássá
S szilaj vaddá növelkedett.
A szerelem haragja vívott
Kimondhatlan nehéz csatát,
Miközben a tündér leányka
Hallatja szép csöngő szavát:
’Karjaitok mért van kitárva?
Hogy tán engem öleljetek?!
Nem oszthatom ifjú halandók
Föláradott szerelmetek;
E hűs forrás, kristály vizével
Enyém, de már nem ízlelem,
Mert ajkatok csókolta tükrét,
Legyen tiétek, engedem.’
S eltűnt, miként egy bűvös álom
Mely boldogít, ha álmodunk,
Sajnálva hogy csak annyi volt, s hogy
Ily hirtelen ébren vagyunk.
A két ifjú utána ámul:
2Enyém lesz ő, vagy meghalok!”
Mind a kettő agyán e percben
Ily gondolat fogantatott.
Testvér-szívben harag tanyázik
Egymás iránt szörnyű harag,
A tündér hölgy bírási vágya
Nagy terveket fúr és farag.
„Csak egyikünk élhet, csupán csak
- Így fűződik a gondolat, -
Hű fegyverem, testvéri vértől
Pirulva lát a támadat!”
Eljött az éj csillagrajával,
Csönd ünnepel a táj felett;
Tündér várban zöng a varázslant
Szívandalító éneket.
Hetedévnek szép éjszakáján
Boldog aki meghallhatja azt,
De ha gonoszság fészke keble:
Minden hang új kínt fakaszt.
Zsombojfiak egymásra törtek
A szép tündér leány miatt,
Csattog a kard, s omlik piros vér
A vár- s vadon sziklák alatt.
Megosztatlan legyen szerelme
S ifjú, örök, ki megmarad:
Kinek gyöngébb a karja s kardja
Haljon testvércsapás alatt.
Megáll a kard kezükben percre,
Az ábrándos dal hallatik
Iker Zsomboj feledni látszik
Hogy keblén gyűlölet lakik.
Fénylő alak gyémánt palástban
Titkon hátuk mögött terem:
’Mért vívtok e szent északában
Mért van viszály a fegyveren!?’
Dörgő szavától reng a szikla
S a vívók megfélemlenek,
Mint bárányok, ha az oroszlán
Hangját hallják, s nincs menhelyek.
’Szentségtörők! e sziklafalban
Leend örök párharcotok,
A testvéri szívnek viszálya
Miatt nem lesz nyugalmatok!’
S a tündérnek parancs-szavára
A vén szirt keble megreped,
Egymás mellett két mély üreg nyíl
Benyelve a testvéreket.
Hetedévnek szép északáján
Mindig megcsördül ott a kard,
Zsombojfiak halálcsatája
Foly míg éjfél órája tart.
Aztán varázsálom hatalma
Borul reájuk hirtelen,
S hét év alatt erőt nyer a kar
Hogy küzdelme dühösb legyen.
Eltűnt a vár s tündér e tájról
De megmaradt a két üreg,
Iker Zsomboj emlékét a nép
E vén regében őrzi meg.
(* Lednice neve azon szirtüregnek Szilice határában, mely
nyárban óriási jégoszlopokat képez, télben melegség miatt párolog. K. I.)
Forrás: Szines könyv. Díszemlény. Számos magyar írónő s író
közreműködésével szerkesztve és a magyar
írói segélyegylet alaptőkéje gyarapítására kiadta Khern Ede. Ajánlva mélt. gróf
Miczky-Tarnóczy Malvina úrhölgynek. Malvina, a költőnő arcképével. Brassó,
1861.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése