Tóth Kálmán Pollák Zsigmond 1877-es metszetén
Édes anyám ölében van fejem,
Nem szégyenlem én most se magam itt,
Elhallgatjuk itt a gyeppamlagon
Az istenfecskék dalait.
A fülemile az én madaram,
De most ne halljam én őt zengeni,
Most csak az istenfecskét szeretem,
Mert anyám ezt legjobban szereti.
Édes anyám ölében van fejem,
És nincsen bennem semmi akarat –
Oh a szeretet ugy fiatalít
Egész gyermekké teszem magamat.
És mindenre olly vágygyal hallgatok,
És mindent olly érdekkel kérdezek:
Hogy, hány galambunk van most összesen?
Hát a diófa hol van? kiveszett?
Édes anyám ölében van fejem.
S minden szavából annyit tanulok…
Oh ő nálam is többet szenvedett,
S igy sokat tudhat, mit én nem tudok.
„Csak a nagy szenvedélyeket kerüld,
Általok a sziv üdvhez so’se jut,
A boldogság kis örömökből áll,
Kis csillagokból lészen a tejut.”
Édes anyám ölében van fejem,
S olly jól esik, hogy kissé feledem,
Elfeledem kinzó ábrándidat
Halhatatlanság, hirnév, szerelem!
S rám mosolyognak kertünk fái mind,
A fecske, galamb, mintha mondanák:
Maradj te itt közöttünk jó fiu,
Nem teneked való a nagy világ!
Vasárnapi Ujság 3. évf. 4. sz. (1856. január 27.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése