I.
Szól az esti hálaének
Bágyadt ajkán Hedrinének,
Már régóta ágyban volna
Ha Tamás nem kóborolna.
Ül fáradtan zsellyeszékben
Álom sompolyg a szemében
Folyton foly e rövid élet
Nyomban követ az itélet.
Zengte, zengte, zengedezte
Elvégezte, ujra kezdte
Míg az álom rajta rontott
És Tamás a kósza csontot
Sőt nénjét is elfeledte,
Mert az álom eltemette;
Pedig néki Sára nénje
Kedvesb mint a szeme fénye.
Lábhegyen jár házuk örse
Ő körűle, a hű Örzse
Asszonyát hogy fel ne verje,
Ugy is felzavarja férje.
Fel is verte mennydörögve
Az ajtó nem ereszté be
S ő kaput ver agyba főbe.
A legvégső csattanással
A seregeknek urá-val
Ébred Hedriné – de férje
Már vigan közelg feléje
Szól: jó estét édes anyjuk;
Hedriné meg: édes atyjuk
Mért olly későn s mért dörögve
Azt hittem végsőt hörögte
Sára néném. – Édes anyjuk
E vádat még megvitatjuk,
Szól Tamás, de most e kendő
E kendő előveendő,
Bontsd fel és ha késve jöttem
S jó kedvemben zajt ütöttem:
Majd ha tartalmát csodálod
Minden bünöm megbocsátod. –
No s anyjuk mit szólsz hozzája? –
Hedrinének szeme szája
Elállt, mert csodák csodája!
Lúdnak volt ott szörnyü mája
Látható a kezkenőben,
Párja nincsen hét megyében. –
No már apjuk, szól az asszony
Süssön főzzön vagy akaszszon
Szent hogy kendnek itt e mája
Földünk nyolczadik csodája. –
S jó kedvében szóla Hedri
– Jó kedvének mély a medri –:
Hü szolgálók ősi törzse
Hozz rostát, hozz tálat Örzse!
S most menj lúdnak ritka mája
Bé a tálba, – rosta rája –
Fel a polczra nyúgovóra,
A lábosba virradóra,
Korán reggel tűzre véled
Hogy lakozhassunk belőled,
S aztán megyek a tanyára
Most pedig a nyoszolyára.
II.
Szóhoz sem jut kend miatt ma, édes atyjuk
Az ember, szól Hedriné s az: édes anyjuk!
Beszélj tehát, rajtad a sor és beszéld el
Hogy függ össze jó nénéd a zörgetéssel,
Mi köze van halála- vagy életének
Azzal, hogy a kapudeszkák zörrenének
Hisz harmadik utczában van a lakása?
Addig csak nem hat a deszka durrogása.
Megvallom hogy kissé nagyon is zörögtem
Hogy kedvedért a ludmájjal késve jöttem.
Hogyha komád későn vette ludja vérét,
Véle számolj, hadd fizesse ő a bérét.
Sára nénéd, ezt bevallom Istenemnek,
Ollyan kedves mint magad vagy a szivemnek
Fáj az nékem hogy hörgését emlegetted
Éds anyjuk, ezt mi okból cselekedted?
Szólt lefekve Hedri félig zsörtölőleg,
Szól ledőlve Hedriné is kérlelőleg:
Édes apjuk, bizonyságom a nagy Isten,
Bántalomnak csak árnyéka sincsen itten.
Azt hallottam nagyanyámtól hajdanában,
Azt anyámtól ifjuságom szebb korában;
Más is mondta, de a mi több mindezeknél
Önmagam is tapasztaltam száz esetnél:
Valahányszor véletlenül bármi csattan
Bármi dördül, bármi zördül, bármi pattan,
Mindannyiszor nagy bajnak van támadása,
Legtöbbnyire jó rokonnak kimulása,
Ugy hogy a melly pillanatban csattanás volt,
Ugyan abban rokontársunk is nagyot holt.
Ehhez aztán nem is kell több magyarázat,
Mert a mint kend felzörgette most a házat
S a kapun szólt ökle botja csattanása,
Most van, véltem, Sára néném kimulása.
S ha nem tudnám a zörgést hogy kend okozta
S igy azt nem a véletlennek sorsa hozta,
Bizonyos, hogy Sára néném halva volna
S most utána két szememnek könnye folyna.
Még igy is el küldök hozzá virradóra, –
Most azonban, nyugodjunk el, foly az óra
Jó éjszakát! a jó Isten tudja, hátha
Még ez éjjel ébredünk uj csattanásra,
Sára néném halálára és sirásra. – –
Egy tetszett csak Hedri urnak e beszédben,
Hogy nejének bántalom nem volt eszében
S mert a többit többször hallá életében
Sokszor szidta, megczáfolta, nagy hevében.
No csak darálj, ezt gondolta önmagában,
Mit csépeljem én a szalmát ugy hiában
Jó hogy éj van, feleségem ugy se’ látja
Hogy én nálam a borsóját falra hányja
S aztán ugy sincs tán szüksége a szememre
Hanem – és azt nyitva tartom – a fülemre.
Beszélj néki ha meghallja a fülemnek.
Te meg álom légy kulcsára a szememnek
Zárd be s fel se nyisd a holnap reggeléig
Jó éjszakát anyjuk! kakas-ébredésig. –
Szerencséje hogy ezen jó éjszakája
Felelet volt felesége zárszavára. –
És aludt a két társ és szemét behunyta,
Hedriné mint a nyúl, Hedri mint a bunda.
III.
Mint ül a bölcs könyvbe elmerülve,
Két kezére némán könyökölve
S a betükre két szemét mereszti,
Mind fülét mind orrát elereszti;
Hogy azt a mit ohajt szomjuhozva
A bölcsesség kulcsát kinyomozza:
Ugy a polczon a tál s rosta mellett –
Mellyben s melly alatt lúd mája rejlett –
Ül a kandúr tálba elmerülve
A’ hátulsó két lábán csücsülve
A ludmájra két szemét meresztve
Mind fülét mind farkát eleresztve;
S egyet óhajt és csak azt nyomozza:
Hogy a májat a tálból kihozza
Mindent próbált és mindent hiába
Hogy zaj nélkül foghatná fogába;
Minap bőven vették meg a szármát
És azóta gyűlölé a lármát.
A rostának majd körmével állott
Majd meg véle együtt tolta a tálat,
Addig tolta sokszoros lökéssel
Míg a polcznak legszéléig ért el.
Egy lökés még gondolá s enyém lész –
De megszállta a félsz, a zaj, a vész.
Már is Örzsét látja képzetében,
Hedrinét meg seprüvel kezében,
Nem kefélték s még is már előre
Félelmében szikrát szór a bőre.
Szörnyü volt a kandúr rettegése,
De még szörnyebb gyomra éhezése
Ez nógatta, s addig ösztökélte
Mig kinjában magát eltökélte, –
S a szökést is könnyünek találván
A tört ablak hátul nyitva állván –
Mit félsz kandur? rajta! s a csuf állat
Úgy löké meg a rostát, a tálat
Hogy csak a föld tarthatá fel őket,
A zajt, zörgést csattanást ütőket,
Mennykő volt a tálnak csattanása
Mennydörgés a rosta gúrulása
S közepén e konyhaháborúnak
Konczul jutott a máj a kandurnak,
Mellyel nagy sebtében félre álla
És nagy tort és áldomást csinála,
S míg a nagy máj mind befért belébe,
Az sehogy sem fért be a fejébe,
Hogy neszére illy nagy durranásnak
Nem lett dolga hátán piszkafának.
IV.
Éjjel gyakran zeng az ég
Záport dőzsöl a vidék.
Reggel én is eltalálom
Hogy míg ringatott az álom
Jó eső volt, szép eső volt,
De hogy zengett is az égbolt
Csak onnan tudom mivel,
Feleségem mondta el. –
Igy hát épen nem csuda,
Hogy sem Örzse nem tuda
Semmit a nagy csattanásról,
A konyhában volt csatáról,
Sem jó Hedri – jóllehet
Néki hinni nem lehet.
De hallotta Hedri párja
És megeredt könnye árja,
Mert kétsége nem vala
Hogy jó nénje meghala,
Hogy az éji csattanással
Felcserélte jobb világgal
E völgyét a siralomnak;
S a gyötrelmes fájdalomnak
A halál véget vetett
S ő a menny polgára lett.
Hedrinénél véget ére
Az álom s nem jött szemére.
Hallja zúgni a harangot
A mint kongat órahangot
Ásitozott, fohászkodott,
Vánkosával patvarkodott
Takaróját ránczigálja,
Helyét sehogy sem találja;
A hajnalt epedve várja
Ablakon át kukucsálja.
Mig elvégre valahára
Hallja, hogy kürtölve jár a
Pásztor s Örzse már kihajtja
A tehenet s neki adja
Hedriné a konyha kulcsát
S osztja Örzsének parancsát:
Örzse! néném meghala,
Mert nagy csattanás vala,
Épen éjfél tájba’ volt,
Hát ő is illy tájba holt.
Fuss el hozzá sebtiben
Én öltözöm iziben;
Ha megjösz a konyhát nyisd-fel,
A ludmájat tüzre tedd fel,
Aztán én is kimegyek
Hogy dolgodban résztvegyek.
Mert ha végzem tisztemet
S rendbe hoztam férjemet,
Mint testvére testvéremnek
Lerovom a szeretetnek
Szent adóját a hamvinál
Maradok míg sirba száll.
V.
Örzse fut mint a szél, Hedriné öltözik,
Mire felöltözik, Örzse megérkezik,
Együtt nyitottak be a konyhába ketten
Szobából zavartan udvarból ijedten.
„Úgy-e hogy éjfélkor történt kimulása!”
„ „Sőt éjfélkor állt-be teljes jobbulása” ”
„Hát nem halt meg néném? meg kellett halnia,
Hisz éjfélkor hangzott az a zenebona.”
„ „Zenebona ide, zenebona oda,
Ő él és köszönti” ” – „No ez megint csoda”.
„ „ Csoda vagy nem csoda, álom vagy nem álom,
Nagyobb csoda hogy a májat nem találom.” ”
Csak ekkor látják a tálat összezuzva
A rostát egy távol zugolyba borulva.
„Hát a máj hova lett – Örzse – a nyilába?”
„ „Azt vélném asszonyom a kandúr hasába.” ”
„Hallgass Örzse, siess hozd be min ludunkat,
Vegyük ki a máját, tisztitsuk magunkat;
Vigyük be gazdánknak saját ludunk máját
Süssük meg izesen s dugjuk be a száját.
Mert ha megtudja, hogy csattant a konyhában
S én halált kerestem a zenebonában, –
Nemcsak hogy a májat a bajból kimentem,
Hanem a csattanás okát is fellelem:
Csufot űz belőlem úton és útfelen.”
Megfogadta Örzse szavát asszonyának,
Leölte a ludat és máját urának
Elkészité szépen asszonyával egyben,
Hedri meg megette a legjobb hiszemben.
De gonosz volt mája, gonosz volt veséje,
Mert nejének a májt igy köszönte férje:
„Köszönöm a májat, tudom azt az egyet
Nem mondtad volna most: itt van Hedri megyed,
Ha nincs bátorságod s a zenebonára
Ágyadból kiszökve nem futsz a konyhába.
De mert a csattanás okait nyomoztad
Úgy-e hogy csomóját napvilágra hoztad,
Ha azt hitted volna hogy a csattanással
Nénéd e világot felcserélte mással
Ott ülhetem volna ma a puszta tálnál –
Hej csak nagy áldás a bölcs asszony a háznál”
Erre Hedri gazda felpattant lovára
S nyájas búcsut intve vágtat a tanyára.
Hedriné: nem tudom mind azt mire véljem?
Annyi szent gonosz csont az én Hedri férjem
„De a csattanás, szól Örzse, mégsem olly szent,
Mint millyennek édes asszonyom hivé kend.”
„Hallgass Örzse, magam sem tom hogy hányadán
Vagyok, fi-e vagy lány, vagy egyik sem talán.
Azt hiszem jövőre csapjunk-fel Tamásnak
És nézzünk szemébe minden csattanásnak.” ”
Vasárnapi Ujság 3. évf. 4. sz. (1856. január 27.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése