Salamon Ferenc: Lassan a testtel! (Eredeti beszély a székely népéletből)

Szegény Tulu Marczi bácsi, az Isten nyugasztalja meg, igen furcsa egy ember, de Mákosfalvának igen hasznos embere volt. Mióta meghalt, nem tudom ki veri a helység dobját a kótyavetyében és a vásárok alkalmával, – de tudom azt az egyet, hogy olly jól, olly régi módon senki sem verheti.

Mindenki ismerte őt a faluban a legutolsó gyermekig; mindenki tréfásan szólt hozzá, mert tudta, hogy ő is tréfásan fog rá felelni. Minden gyermek megkérdezte tőle: „Mit dobol?” mert jól tudta, hogy a nyirott bajuszú, igen kicsiny termetü és nagy kalapú ember azt feleli rá: „A dobot.” Minden szó olly furcsán hangzott az ő szájából.

E kis embernek, kit mindenki Pirczi Marczinak nevezett, az a tulajdonsága volt, hogy mindenki nevetett rajta, pedig ő tán kétszer sem nevetett egyik uj esztendőtől a másikig. Soha sem tudni voltaképen, ha igazán sánta volt-e bal lábára, vagy csak azt képzelte, hogy mindig a helység nagy, tompa hangju dobja fekszi meg; ugy járt, mintha a dob mindig ott függene. Fiatal legény korában is dobos volt egyik regimentnél, az emberfő-székelyek között. Akkor nevezték el Pirczi Marczinak.

Pedig nemzetségét, mint mondám, Tulu nemzetségnek hitták. Ő a falu végén egy puszta udvarú és kis házban lakott, melyet soha sem tett lármássá a gyermekek hangja; csak néha hangzott ki a szájas Borbála csatornája* belőle, ki a mi Marczinknak törvényes hites társa volt. Borbála asszony soha nem dolgozott; udvarát, kertjét felverte a dudva, csak igen ritkán lehetett látni a kémény füstjét, mert férje áldott természetü volt, száraz kenyérrel is megelégedett; Borbála asszony pedig inkább nem evett főtt ételt, sem hogy maga vágjon fát, maga hozzon vizet, és lesse, mig felforr a puliszkának való viz.

Szájas Borbála asszony épen ugy volt a falu trombitája, mint Marczi a falu dobja. Hireket hordott, minden ember dolgával volt baja; s kapott azért annyit, a mennyi neki magának elég volt az élelemre; – arra pedig, hogy férjének is jusson valami, sohasem volt gondja; nem is kivánta ezt tőle az áldott természetü Pirczi Marczi.

Egyetlen testvére volt csak, kit Tulu Pistának hittak. Sok volt, ha ezzel is beszélt egy esztendőben; mert Tulu Pista bá igen ritkán volt otthon. Eljárt nemcsak Brassóba és Vásárhelyre, hanem Moldvába, Szebenbe, s minden esztendőben kijött Enyedre. – Még azzal is dicsekedett olykor, hogy Debreczenben is járt egyszer életében. Néha látta ugyan Pirczi Marczit, az ő édes öcscsét, midőn éjfél tájban messzeutról haza érkezett, de ekkor sem álltak szóba; még azt sem kérdezte tőle Pista bá: hogy hány az óra, pedig Marczi lett volna a helységnek örökös baktere.

Nem mondhatni, hogy harag lett volna e magaviselet oka; hanem Marczi bá nem szerette hiában vesztegetni a szót, Pista bá meg csak ollyannal állt szóba, kivel sokat lehetett komázni. Elég szép tőle, hogy öcscsével nem üzött tréfát, – szebb mintha vele szóba állt volna.

Azonban bekövetkezett az idő, midőn a szájas Borbála megzavarta a két testvér között a békességet. Történt pedig ez a nevezetes dolog ezelőtt jó tizenhárom esztendővel 1842-ben. „Csak lassan a testtel”, mint Pista bá szokta mondani, majd mindjárt meglátjuk, miképen történt a dolog sorja, mert az egész igen furcsa történet, a mint arra Mákosfalván és a szomszéd helységekben minden ember ugy emlékszik, mintha ma történt volna.

Egy nyári estve Tulu Marczi bá haza ment a dullótól, kinek háza előtt olly nagy tőkéket hasogatott fel, mellyek vastagságban is magasabbak voltak, mint ő maga kalapjával egyebütt.

Miután haza érkezett volna Marczi bá, letette iszonyu nehéz fejszéjét, abba a szegletbe, hol a dob szokott állani; itt volt egy csomóban minden szerszáma: a dob, rajta az éjjeli csengettyü, mellyel az utczákat éjjelenként fellármázta, és mellette a fejsze. Ezek voltak életének társai. Mivé lett volna ő, ha a dobban dicsőségét, a csengettyüben fontosságát nem látta volna, s ha a durva fejsze nem hozott volna valamit a konyhára?

Miután hát fejszéjét szó nélkül leereszté, hogy a ház földje megdöbbent, a dob megkondult bele, a házi asszony igy szólt hozzá:

„No, már az hallatlan! Az a te vén bolond Pista ecséd maholnap megjön, s kihirdetik, hogy Juczit elveszi, ki eddig szolgálója volt!”

Marczi bá már elővonta csizmaszárából nagy bicskáját, kinyitotta azt és egy jó nagy karajt szelt le a száraz kenyérből; de felesége bölcselkedésére egy hangot sem szólt. Azt tartá: az ő feleségét arra teremté az Isten, hogy fecsegjen.

„S az utálatos leány, hozzá megy Pista bához, kétség kivül ő csábitotta el.”

Marczi leült a Pest mögé nagy darab kenyerével, s egy kukkot sem felelt.

„Pedig ő keme már vén dög, Juczi alig husz esztendős fiatal lányka. Hát semmit sem felelsz?”

„Ifju ám!” felelt Marczi.

„De nem azt mondom én – hallod-e, hanem azt mondom, hogy abból a házasságból semmi se lesz.”

Marczi most ámulva meresztette nagy, szürke, kidülledt szemeit Borcsára. Tudta ő, hogy a mire élete párja ezt mondja, abból csakugyan semmi se lesz. Azt is kivette a beszédből, hogy Borbála valami nagyba akarja vágni a fejszéjét, s meglehet még tán rá is fog egyetmást bizni.

„Abból semmi se lesz,” kiálta fel ujra Borcsa, fölkelvén a tölgyfa székről. „Tulu Pista bá sem mai csirke már, maholnap meghalhat, s földét, rétjét, lovait, tyukjait, fejős tehenét, libáit, szóval mindenét, azt a sok szép vagyont arra a sehonnai leányra hagyja; de én Isten a teremtőm! ezt nem hagyhatom annyiba. Uram teremtőm! ő Juczira hagyja akkor mindenét, érti-e ked?”

„Ejnye, bizony jól jár a szegény Juczi.”

„Ó, ked vén tromf – ked semmit sem akar érteni. Ked azt szeretné, hogy mindenki boldoguljon, csak mi maradjunk koldusok. Lássa ked, ha azok a szép földek, az a ház, a lovak ránk maradnának, nem kellene kednek öreg napjaira az utczán dobólni, mint egy komédiásnak, nem kellene kednek mint a bagolynak, vagy Orbán lelkének éjszaka az utczákon kóborolni.”

„De hát én vagyok-e oka, hogy Pista bá meg akar házasodni?”

Ezt kérő, panaszos hangon mondá Pirczi Marczi. Mert igaz ugyan, hogy a bakterkodás nélkül ellehetett volna; de hogy a dobverő - pálczát kicsavarják kezéből – az már sok! Tán ha arra kerül a két lármás portéka közül előbb lemondott volna Borcsáról, mint a dobról.

„Mit tehet róla? mit-e?”

„Hát mit is tehetek én róla,” szólt Marczi kissé daczosabban, „hogy Pista bá meg akar házasodni. Ő sem mondta egy hanggal is, hogy kedet el ne vegyem.”

E szavakban volt a legnagyobb szemrehányás, mellyet Marczi életében száján kibocsátott. Sohajtása mintha csak azt mondta volna: „Haj! b’zon jobb lett volna, ha el nem veszlek én is.

„Az egészen más, mi mindketten fiatalok voltunk… Annak már huszonöt esztendeje … az akkor volt, mikor én legszebb lány voltam a faluban, oh! azt sinylem most is, hogy illyen hült szájúhoz mentem férjhez, mint ked.”

Marczi kérdőleg mereszté szemeit Borcsára, hogy hát voltaképen mivel érdemelte ő ismét e dicséretet, mellyet napjában hatszor is el kellett nyelnie, pedig alig volt három egész órát otthon, éjet napot beleszámitva.

„Hát, ha épen semmit sem tud megérteni, megmondom mit kell tenni, a szájába rágok mindent. Ma estve a Tulu Pista bá háza körül lesz mindég; el ne mozduljon onnan. Meglesi, ki megy be házához, ki jön ki onnan.”

„Hisz Pista bá nincs hon.”

„Épen azért! . . Azt hallám, Tulu Pista házából Juczitól egy diák jött ki tegnap este későn. Hát most érti-e ked?”

„Értem,” felelt Marczi bá s csak e szó után nyelte le a már utban levő kenyérfalatot. „Nekem is ugy tetszik, hogy a Kovács István utczájában egy idegen diák formát láttam.” –

Marczi bá előbb elköltötte vékony vacsoráját, – bedőzmölte a száraz kenyeret, mellyel kedves élete párja várni szokta. Azután elővette a dobról csergettyüjét, felöltötte zekéjét és nagy lassan elbiczegett. Borcsa még utána kiáltotta vagy háromszor, hogy jól kimeressze azokat a nagy szemeket. Marczi tova ballagott a hosszu utczán. Mindenki lefeküdt már. Jó setét volt, s az eső is kezdett egy kissé permetélni. Senki sem járt többé az utczán, s még Bogyó Bálint kocsmájából sem vigyorgott ki a vas rostélyok közöl egy kis világosság. Csak a dulló házának ablakai, mellyek, hogy sokat ne mondjak, olly nagyok voltak, mintegy közönséges ajtónak a fele, a mint mondom hát, csak a dulló ablakai voltak fényesek. Megállott épen szemben az ablakkal. Hosszan csergetett, aztán elkiáltá vagy inkább elénekelte: „Minden ember hallgasson a szóra, tizet ütött az óra!” Erre két kutya, mely az utczára nyuló kis eresz alatt volt, elkezdett irgalmatlanul vonitni.

Marczi bá ezt nem vette gunyolódásnak; nem neheztelt, hogy még a kutya is kicsufolja; s nem is juta eszébe, milly keserü kenyér az a bakterség. Csak annyit mondott: „Meghal valaki a tekintetes dulló uri házánál, különben nem vonitna ugy kutyája! De ne, te ne! Hisz az nem is a dullo uram kutyája, hanem a Pista bá Trombása. Trombás ne!”

Marczi minden kutyát ismert a faluban, s őt is minden kutya ismerte. Már ide s tova tizenöt esztendeje őrzi a helységet, de ez állati őrtársak közöl egyik sem tette rajta azt a csúfot, hogy megugassa; ha mindjárt a legroszabb időben ugy verték is ki a pitarból mint őt verte ki házából ollykor a felesége.

Miután Marczi a kapitány ur szállása előtt is elkiáltotta a tizet, sietett, hogy felesége parancsának is eleget tegyen: felesége parancsa épen olly szent volt előtte, mint a dullóé, avagy a kapitányé, mert mindenik a kötelesség szent szava volt.

Mondók, hogy setét éjszaka volt s az eső is permetélt egy kissé. Marczi elment a Kovács István utczájába, ott könnyü volt meglelni a Tulu Pista házát. Közel sompolygott az utcza felől való ablakhoz; de most setét volt az, mellynek fából czifrán kifaragott rostélya olly szépen szokott látszani a világosságnál. Elment tehát a tanorkapuhoz Azt nyitva találta, min egy kissi csodálkozott, de még jobban csodálkozott, midőn látta, hogy az udvar felől való ablak meg van világitva. Először habozott, de miután még az is eszébe jutott, hogy a Trombást a negyedik utczában látta a dulló háza előtt, csak ugy nyitá be az utczaajtót, mintha otthon lett volna. Tudta, hogy a házzal szemben balkéz felől egy szekérszin áll, a hol Tulu Pista bá rezervába tart egy két fuvaros szekeret. A színbe vonult hát meg; ott az eső sem verhette, a pitar-ajtót is láthatta, ha valaki be- vagy kimegy rajta; aztán miért ne feküdnék fel az ott heverő kocsi saroglyájába, mikor az tele van szénával. De milly gyarló az ember! Ő azért feküdt fel a saroglyába, hogy jobban láthassa a pitarajtót, s az lett belőle, hogy az álom kezdé környékezni, szemei mind jobban homályosultak. Mikor a pitarajtó megnyilt, már csaknem egészen elaludt. Egy fekete emberformát látott kilépni az ajtóból, aztán egy fehérebb ruhást, valami fehércseléd formát.

„Édes Laczim! holnap eljösz-e?

„El, édes Juczim!”

Ennyit hallott homályosan Marczinak különben is begyepesült füle, mellyet most az álomkórság is tompává tett.

A fehércseléd kikisérte Lacziját a kapuig, utána zárta az ajtót s aztán maga után zárta a pitarajtót is, s nem sokára az udvar felől való ablak világa is feketeséggé lett.

Marczi még csak fülét sem mozditá a saroglyában, nem azért, mintha félt volna; mert nem volt kitől félnie, hanem azért, mert eszében egy két gondolat kezde járkálni. „Ez hát az ő szeretője! Vajjon micsoda diák, micsoda Laczi lehet az? – A kánt’uram Laczija sokkal kisebb, mint ez volt, a biró uré még nem érkezett meg, ez majd vasárnap érkezik meg Tulu Pista bátyámmal. Szegény Pista bá, ha látta volna, hogy diák jár a házhoz, hogy kiáltotta volna: Csak lassan a testtel!* Pista bának kutyája iszonyuan vonított kettősdiben a dulló háza előtt egy kopóval. Vagy annál, vagy ennél a háznál meghal valaki. Nó, nó! hátha Pista bával valami szerencsétlenség történt. Akkor miénk e szekér, akár minden éjjel benne hálhatok; feleségem ismét nagy ebédeket, nagy vendégségeket tart. De én azért csak tovább is verem a dobot.”

Nem követjük Marczit az ő álmodozásaiban. Elég ha addig követtük, mig Tulu Pistáig érkezett. Hogy Marczi a Trombitást vonítni hallotta, az is jelenthet szerencsétlenséget. Mert Tulu Pista igen szerelmes a fiatal Jucziba. Közelebbről gyakran megtörtént, mikép egy két nappal hamarabb érkezett haza Szebenből vagy Moldvából.

Most épen Enyedre ment ki, hazahozni a diákokat, kik őt, ugy szokták várni, mint jó angyalukat. A kisebb tanulók ugy nézték őt, mind édes apjukat, az öregebbek pedig nagyon örömest keveredtek vele vig komázásokba. E furfangos ember eztrében egyszer szólt komolyan és ugy mint más ember. Mindenre tudott valami tréfást vagy furcsát mondani. Tulu Pista bá is senkivel sem utazott olly örömest, mint diákokkal. Midőn szekerére tizet tizenkettőt felrakott, aztán egyiknek, kit legjobban szeretett, nagy kegyelemképen megengedte, hogy a nyeregbe üljön és hajtson, maga többnyire beült a mély vászon ernyő alá, mellynek mélysége miatt olly setét volt benne, hogy látni ugyan semmit sem lehete belsejében, de annál nagyobb nevetés, danolás és csatara hangzott ki belőle. Többnyire egy estaczióból hármat négyet csináltak, minden uton utfélen talált kocsmánál megálltak egy pohár borvizes borra, de lovat se városban se fogadónál nem étettek. Mindig távol a falutól, valamellyik réten eresztettek ki, és a határőrök ha látták néha ezt, szemet huztak; mert Tulu Pista s a diákok nem nagy kárt tettek, velök pedig minden csekélységért kikötni, senkinek se tanácsoltam volna.

A szász csőszök, kik lóháton szoktak járni, ha néha egy illy kieresztő karavánra véletlenül rábukkantak, szépen jó estvét kivántak, mint becsületes polgárhoz illik, s csak akkor, ha Küküllőn vagy Olton átgázoltak lovaikkal, a tulsó partról kezdék szidni őket: „Hogy vertette volna meg az Isten bennüngöt talvajakat, hogy türje meg a kerékot és nyákotoket!” mi a vitéz diákoknak inkább mulatságul, mint rettegtetésül szolgált. – Tulu Pista bá, ha komoly megtámadástól lehetett tartani, egyenesen a löcsnek ment s annak gúzsát* minden szó, minden fenyegetés nélkül oldogatni kezdte. Mert ha megharagudt, akkor épen oly kevés beszédü volt, mint jó kedvében beszédes.

Semmiért sem haragudt ugy, mintha valamellyik diák, ki természetét nem ismerte, bort parancsolt számára. Ilyenkor félig hallhatóan félig nem, olly forma szavakat dömörgött, mellyben a kinálónak „édes kedves appád az a vakk” is előfordult. Mert Tulu Pista bá tudta, milly szegény legény a diák, s ő különben sem szorult senkire, ha egy-két kupa borra volt porlepte torkának szüksége.

Tulu Pista bá vitte mindég Enyedre a háromszéki diákságot; s ő is hozta haza egy részét. Sokat „kivitt” ő keme, 6–7 éves korában, kit csak bajuszszal, szakállal vitt haza akkor, midőn már tiszteletes urrá lett, s édes apja és édes anyja is annak szólitotta először, mert rá sem ismert. Azon 15–16 esztendő alatt is, mig a fiu távol volt, ő hordta a hirt, s a czipóbéllel pecsételt leveleket a fiu és jó szülék között; valamint a székely pogácsát is. Midőn a jó anya átadta mindezeket Tulu Pista bának, keményen lelkére kötötte, nehogy haza találja hozni Áronykát, akárhogy kévánkozzék is hazájába, mert itthon mindjárt beviszik Szent-Györgyre       – A fiuknál valóságos sátoros-ünnep volt, midőn Tulu Pista „bejött”. Mintha most is látnám ez őszhaju, igen piros pozsgás kis embert, fehér katonás szük nadrágban s hasonló ujjasában; hogyan kiséri öt-hat fiatal székely gyermek Enyed utczáján. Kettő jobb, kettő bal karja fölött veszekszik egy meg, ki fél karjával a hazulról kapott holmit öleli, Tulu Pista bának kibontott nadrág szíjját fogja hátul. A nagyobb diákok mindég nagy lakzit csaptak Tulu Pista megvendégelésére, mikor is mindig el kelle járnia a Tulu Pista tánczát, melly abból állt, hogy a fél kupás boros üveget feje bubjára tette s ugyancsak ugrálva verte össze csattogó csizmaszárait, mi közben mindkét kezével nótát pattogatott hozzá.

Tulu Pista épen tiz napja, hogy Enyedre indult Mákosfalváról, hogy nyárra haza hozza azokat a diákokat, kiknek anyjuk nem izente meg, hogy haza ne jöjjenek.

Juczi pedig, Tulu Pista bának öröken tartott leánya, az alatt gondot viselt a házra. Elintézett minden házi és mezei munkát, s olly jól ment minden, hogy mióta Juczi a 12 esztendőt meghaladta, Tulu Pista bá szemlátomást lépesedik.

(Szemiluka barlangja, a Vértes-hegyek között, Szőllősy Benő rajza szerint)

Hej! de nagy baj, ha az, a mit Pirczi Marczi a fészerből látott, nem csupa álom; ha az, a mit másnap Borcsa asszony a faluban kitrombitált, hogy tudniillik Juczika diák szeretőt tart, nem csupa mesebeszéd és rágalmazás!

Tulu Pista bá nagyon szerette ezt a kis leányt, „s ha Isten ugy akarja” monda Pista bá, „még ezen a nyáron megesküszik vele.”

Miért ne? Pista bának ősz haja volt ugyan, de alig volt több 40 évesnél, s olly fiatal erőben érezte magát, olly víg volt, hogy kivágta a husz esztendős legényeket is.

Juczit tizenkét esztendővel azelőtt találta a Rika aljában az ut szélén. A kis leány elpanaszolta, hogy édes apja és édes anyjával aratni voltak a kökösi határban. Mind a kettőt hirtelen meglepte a kolera és rögtön meghaltak. Ő maga s egy kisebbik testvére haza indultak; de eltévesztették az erdőben az utat. Fiu testvérét ott hagyta az erdő közepén, hadd várjon rá, míg ösvényt lel. De a málnásban egy medvétől megijedt, s elszaladt. Testvérét többé nem tudta feltalálni. Maga itt hált az országut mellett.

Tulu Pista bá, ki nagyon jószivü ember volt, haza vitte a kis lányt, hogy öreg anyja viseljen rá gondot. Annak semmi nemzetsége sem maradt, s apjának semmi vagyona se volt. A fiut pedig vagy a medvék szakgatták szét, vagy valamelly jószivü utazó vette fel, épen ugy mint Tulu Pista vette fel Juczit; – hiában keresték, többé rá nem akadtak.

Miután Tulu Pista bá anyja rég meghalt, Juczi volt a ház gazdasszonya s Tulu Pista jobb keze. Ő nem volt szép, nem szurt szemet a falu nyalka legényeinél; de annál jámborabb, becsületesebb és munkásabb vala, s olly szemérmes, hogy Pista bának is csak ritkán mert a szemébe nézni, pedig őt csak nem mondhatta senki mogorvának, vagy durva embernek.

Juczi soha sem ment tánczba, csak vasárnap ment el hazul, ugy hogy dolga ne lett volna, – akkor is a templomba. Soha se lehete mind az ideig felőle valami roszat hallani; de minél fehérebb a virág, annál szembetünőbb rajta a legkisebb szennyfolt is. Minél tisztább valakinek a hirneve, annál jobban megbotránkoznak az emberek a legkisebb hibán.

S pedig, ha igaz a mit a faluban beszélnek Jucziról: az a legfeketébb folt, mi valakinek a becsületén lehet. Ollyan volt e hir, mint a legfehérebb liliomot az ember téntával öntené le.

Pirczi Marczi másnap reggel ugy hajnal felé, haza ment, elbeszélte, hogyan leste őt az utczasarkon, míg egy fekete ruhás ember bement Juczihoz s csak későn, tizenkét óra felé ment ki onnan. Nem merte megmondani, hogy ő bizon elaludt a szekérben, s csak két óra felé szedte fel magát. Azonban annyi igazságszeretet volt benne, hogy megvallotta:

Ő bizon tisztán nem látta azt, csak ugy tetszett neki, mintha valaki onnan késő éjjel kijött volna.

De a Szájas Borbálának ennyi is elég volt.

„Már hogyne látta volna ked tisztán, hiszen kednek csak jó szeme van – ugy lát éjjel is, mint más ember nappal.”

Ezzel felköté rokolyáját, elment a kántornéhoz, a mészárszékbe: egy szóval délig az egész helység csak arról beszélt, hogy a háládatlan Juczi, kit Tulu Pista bá el akart venni, egy diákkal tart. Még a tiszteletes ur fülébe is eljutott, s erősen feltette magában, hogy holnapután, ugymint vasárnap, az isteni tisztelet végeztével majd előrántja Juczit, – és számadásra vonja.

Furcsa dongó is az a hir! csak ugy sugják bugják s mégis hét falura is kihangzik. Aztán az hallja meg legkésőbben, a kiről épen szól, ha mindjárt épen tőszomszédjában laknék is az, a ki kezdi.

Juczi legkisebbet sem tudott arról, a mit róla beszélnek, – s mindég kisebb gondja is nagyobb volt annál mintsem arra hallgasson: mit beszélnek a mészárszékben, Bogyó Bálint boltja előtt, vagy a kútnál.

A hirben mégis lenni kellett valaminek; a szél fúvatlan nem indul. Mert lám, most Juczi sokkal kevesebbet gondol Tulu Pista bával, mint egy más valakivel, kit ma estvére mézes mázos laposkával* és méhserrel vár.

Tehát csakugyan igaz!. . . . .

Nó, nó kedves olvasóm, csak lassan a testtel! nem kell ugy kapni, az efféle rosz hireken, mint a Szájas Borbála! Majd meglátjuk! És azt az egyet előre felfogadom, hogy ha Beder Juczi csakugyan hibás, ugy megbüntetem, a minél jobban akármellyik regényiró sem büntette meg azt, a ki háladatlan is hütlen is volt! De előbb, mint igazságos itélőbiróhoz illik, szinről szinre kell látnunk a dolgot. Majd a szembesités után minden tisztába fog jőni.

Mikor hát másnap estve szájas Borbála férjét Marczit ujra kiküldötte, hogy jól kilesse a dolgot s feltette magában, hogy maga is elmegy megnézni, ha Marczi jól őrködik-e; mikor ugyanazon órában, estve kilencz után, Juczi legjobban gyurná s lapitná a mákos laposkát, csengetyüszót hall, kiszalad a pitarból, s első a mit hall, a Nemere Bandi szuszogása volt, ki is Tulu Pista bá mellett kocsiskodott. Nagy szuszogásáról még a tanulók Szuszinak nevezték el. Ez izmos, markos és vastagnyakú legény a kapu kinyitásával küzködött, s képzelni lehet, milly szuszogással volt!

„Hát megérkezett Pista bá?” kérdi Juczi egész örömmel.

„Meg b’zon” felelt egy olly hang, melly orrból volt mondva, s inkább medvenyöszörgéshez hasonlitott, mint becsületes emberi hanghoz, „de leszállt . . . . hogy az egér rágja meg, de nehéz ez a kapu . . . .

„Inye nó, de sok akademia van! leszállt a szomszédban Kovácséknitt . . . . Minyá itt lesz!”

Tulu Pista csakugyan megérkezett. S ha Juczit nem szereti, tán csak vasárnap érkezett volna meg, a helyett, hogy még pénteken estve lerakta a diákokat a szomszéd helységekben és Mákosfalván.

Nemere András egészen hátra, a szalmával fedett nagy száju csür alá hajtott az ernyős szekérrel. Ott lekantározta a lovakat és a kocsira rakott füből enniök vetett, miközben a Ráróval, Csillaggal, kedélyes beszélgetést folytatott, mellyet egy-egy poffal is füszerezett.

Juczi magán kivül volt örömében, mikor Pista bá a pitarba lépett. Pista bá az üres abrakos tarisznyát, melly tele volt tömve levelekkel s most csak egy-kettő zörgött még benne, felakasztotta a fogasra a fazekak mellé, aztán az elpirult Juczinak ment; nem is ingerlé orrát a mézesmákos laposka, mert elég mézes volt a Juczi csókja.

„Éhes kend ugy-e, kifáradott!”

„Dehogy vagyok éhes, Juczám, a szomszéd faluban, Pákéfalván kieresztettem, ugy eltraktáltak ott, hogy egy hétre is elég volna.”

„Ejnye, nó!” szólt Juczi, mintha neheztelne.

„Ne félj Juczám nincs olly szénás szekér, mellyre még ne férne – a kedvedért eszem egy-két falatot – aztán különben se mén kárba laposkád – itt van Szuszi – majd bedörmöli ő, ha tiz annyi volna is! – Ugye-e Bandi?”

Bandi ott állt már az ajtóban, hajdan fekete, most nem t’om miféle szinü diákos zekében, bozontos fejjel, s kerek himlőhelyes pofával. Pircze orra alatt rendkivül nagy helye maradt a bajusznak, habár egy szál sem termett rajta.

„Meg b’zon,” felelt Tulu Pista bának vigyorogva.

„Ugy-e jobb ez a diák életnél,” folytatá Pista bá.

„Meghiszem!” felelt ismét Bandi.

Ez a Bandi tavaly még diák volt Enyeden, de ott sehogy sem fért fejébe a tanulás és regula. Nem is hozott el onnan három esztendei tanulás után egyebet, mint a Szuszi nevet, s azt a posztózekét, melly izmos válláról lefityegett. Tulu Pista bá e furcsa legényt, ki nem is illett az apró gyerekek közzé, (olly nagy és izmos volt), az ő saját kérésére felfogadta, mivel nagyobb kedve volt a lovak hajtásához, mint ahhoz, hogy a leczkéért őtet üssék verjék. Pista bá kocsisinasának, évenként 6 bankó forintot és egy fél zekét (azaz két esztendőben egy zekét) két pár csizmát, egy fél kalapot stb. igért?

Az iskolában otrombának, eszetlennek ismerték. – Egyik tanitója ki nem állhatta, hogy az egeret féregnek nevezi, mint Székelyországban nevezik. Ráparancsolt, hogy e szót „féreg” többé ki ne bocsássa a száján. Ezen napságtól fogva a Szúszi arról lett nevetségessé, hogy akárminő férget, még a rozsférget is egérnek nevezte.

Pista bá azonban jól tudta, hogy a fiunak nemcsak hogy esze van, de igen furfangos gyerek. Ha hangosan szuszog is, keveset beszél – s a mit beszél az mind ollyan, a minőt nem minden embertől hallani. Most ott állott, hol a laposkára hol az ölelgetőkre irigy szemeket vetve, de zekéje a hátán és az ostor még mindig a kezében van.

„Nem veted le a zekédet? – gyere be enni” szólt hozzá Juczi.

„Nem!”

„Hát?” kiálta Juczi elbámulva.

„Hát es!” volt a rövid felelet, melly a székelynél annyit tesz, hogy nincs kedve több szót szaporitani.

„Mindjárt abrakot kell adni a lovaknak,” szólt Tulu Pista, ki tudta, hogy Bandi csak parancsolatra vár. – Bandi izmos testével nagyot mozdult egyet, hogy menjen teljesítni a parancsolatot, pedig nem tudta, miért adat most gazdája abrakot a lovaknak.

„Várj csak Bandi”, szólt a gazda, „majd később, most hadd egyenek”.

E szóra Bandi rögtön lefegyverzé magát, letette a feltekert hosszu ostort, levetette a zekét, s Tulu Pista bával a szobába lépett, hol ezen nehány pillanat alatt már Juczi megteritette az asztalt.

Tulu Pista az asztalhoz a Szuszi pedig szokott helyére a pest megé ült. A ki látta volna, hogyan kinálgatta Juczi a gazdát, hogy még csak egy falatkát, még csak egy kortyocskát: azt mondta volna rá: ez a lány szereti Pista bát, ollyan igaz mint hogy engem ennek s ennek hínak; vagy ollyan igaz, mint hogy ma péntek van.

Abból is kilátszott a szeretet, hogy Juczi egészen megfeledkezett Bandiról, ki nem szólt ugyan egy kukkot se, de olly nagyon szuszogott, hogy kukknak is megjárta volna; pedig sok gondos leány lakja Háromszéknek gyönyörüséges földjét, de gondosabb már egy sem lehet, mint Beder Juczika volt.

Milly szépen adta elő sorjában, hogy gyüjtötte be a réten a szénát, mellyik aratni való millyen! A tehén is megellett, ezelőtt egy héttel, ott van az is a csür mellett levő istállóba bekötve, a borju meg a csürös kertben szabadon járkál ha szép idő van s több efféle gazdasági dolgot, mellyhez különben csak férfi szokott érteni.

„Ejnye uram fia, ne – te – ne, – te Bandi, te utálatos Szuszi, hát be ragadt-e a szájad?”

Juczi közel ment hozzá, azt hitte alszik, de látta, hogy Bandinak szeme szája tátva nyitva áll. Tréfából egy jó nagy darab kenyérhéjjat vetett egészen be torkáig, mellyet Bandi csak nagy nehezen tudott kiköhécselni.

„Nó Bandi” szólt Tulu Pista bá egész komolysággal, mig Juczi kiment a konyhára, hogy még tegyen egy jó rakást az asztalon maradt laposkához, – „miután mi jóllaktunk, menj adj abrakot a lovaknak, mindjárt indulnunk kell vissza Brassóba.”

Bandi ollyat sohajtott, hogy a szobának tán fele levegőjét nyelte tágas tüdejébe, felszedte magát, egyet nyujtózott és kifelé kezde haladni. Az ajtóban találkozott a nagy tál laposkával, mellyet Juczi két kézzel is alig birt.

„Nó ne menj hát Bandi, nesze itt van egyél!” – szólt Juczi, ki azt hitte hogy Bandinak az iménti tréfa nehezére esett. A tálat hirtelen az asztalra tette, megfogá Bandit jobb kezénél fogva – s az asztalhoz vonta.

„Bandi mit mondtam?” szólt a gazda komolyan. Bandi az ajtófelé hátrált s úgy tett mintha menni akarna.

„Hiszen Pista bá csak tréfál veled – megakar ijeszteni, hogy éhen maradsz. Édes Pista bá, csak nem engedi, hogy éhen feküdjék le Bandi?„

„De lassan a testtel, megmondtam, s punktum! a háznál ne pónáljon nekem senki! Bandi! lánczos adta, hát mit mondtam?”

Bandi inkább hitt Juczinak. Tudta, hogy gazdája furfangos ember, s különben is ha Juczi fogja pártját, nem félhet semmitől.

„Én b’zon egyet sem!” mondta Bandi s leült az asztal alsószegletjéhez a padra.

Tulu Pistának tetszett ez engedetlenség, mert látta, hogy mégis csak van esze a fiúnak.

„Itt van kés és villa is, ne egyél a kezeddel!” – szólt Juczi, s oda tette a villát és kést a tányér mellé bal felől, – mert ő figyelmes lány volt, s még azt sem felejtette el, hogy Nemere András született balog.

Egyszer csak a Trombás, melly eddig a szobában lesett egy-egy falatot, vesdel magad! kirohan a szobából és egyet-kettőt ugat, de morogva megint elhallgat.

 „Eredj Bandi nézd meg miért ugat az a kutya!”

Bandi most engedelmeskedni akart; de Juczi, ki ollyan veressé lett, mint a rák, visszatartá.

„De már minek? – Maradj Bandi, lakjál jól. Nincsenek tolvajok a faluban.”

Ha ollyan ember lett volna jelen, ki mindent roszra magyaráz, s ki hallott volna valamit azon hirekről, mellyeket az nap Juczi felől terjesztgettek, ezen elpirulást tán arra magyarázta volna, hogy a Juczi diákját ugatta meg a kutya, ki bizonyosan látogatást akart tenni, de nem mert bemenni az utczaajton. Pista bának pedig eszeágában sem volt, hogy e pirulást roszra magyarázza.

„Most édes Juczikám, csak azt mondom, hogy hát én ma estve ujra visszamegyek Brassóba.”

„Illyen hamar? de ugyan már minek?”

„Hát Bogyó Bálint a bótos tegnap Brassóban volt, onnan holmi vasas ládákat kell elhozni számára. Felpénzt is adott rá, hogy hajnalban ott legyek; de holnap paraszt ebédre hon leszek, – Bandi siess szaporán, abrakold meg a lovakat, majd Kökösnél az Oltban megitatjuk.……

„De edd meg hát előbb ami a tálon van, aztán itt van egy kis bor is, nesze idd meg.”

Míg ezek benn a szobában történtek, csakugyan járt is valaki az udvaron; Trombás nem hiában csaholt. Sem diák nem volt az, sem tolvaj, hanem szájas Borcsának férje a bakter. Még a kutyák is hamar megismerték nagy kalapjáról és kis termetéről; azért nem igen ugattak rá; hanem annál csunyábban vonítottak, ha az órát kiáltotta. Fölismerte Trombás is, s visszatért a konyhába, bement s a szobában Bandihoz dörzsölte lombos bundáját.

Pirczi Marczi annál inkább sietett rejtekhelyére, az udvaron levő fészer alá, s a fészre alatt álló szekérsaraglyába. Marczi bá mitsem tudott arról, hogy Tulu Pista megérkezett. Azalatt mig bátyja a faluban járkált, ő a falu végén levő házban nagy lakodalmat tartott. Felesége megitatott vele egy pár félmeszely mézes pálinkát, hogy annál jobban vigyázzon a Juczi diákjára. A mint Marczi bá, kinek a hosszu napi munka után, egy kissé tán meg is ártott a sziverősitő, ott zongorgott a saroglyában, s el kezdett szenderülni. Marczinak parancsolatul volt adva, hogy lesse mellyik diák megy Juczihoz, kisérje azt hazáig jó távolról, hogy az észre se vegye, s aztán menjen haza s adjon hirt szájas Borcsának a történtekről. Ő már e parancsot is aligha el nem felejtette. Mámoros fejében ugy rémlett, hogy közelében olly forma robogást hall, mint mikor a lovak esznek. Hiszen, gondolta magában, a szomszéd Barta Márton uram lovait akkor látta kimenni a mezőre, mikor kilépett háza kapuján: tekintetes Kovács István urtól ki a negyedik szomszédban lakik, csak nem hallik át a szénarágás. Bizonyosan a tehén kérődzik ott a Pista bá istállójában, a hang is onnan jön. – Gondolta azt is, hogy tán a kutya rág valami konczot. Gondolta ezt, gondolta azt, végre semmit se gondolt, hanem a szekér saroglyájában szépen elaludt.

Ben a házban Tulu Pista kiküldé Bandit, abrakolja meg, kantározza fel a lovakat, s fogjon be a fészer alatt álló szekérbe, mert terhet kell hozni, s az ernyős szekérnek egyik kereke nagyon megkopott az enyedi útban.

Bandi pontosan teljesitette a rábizottakat; nem szólt, de csodák csodája, hogy szuszogására fel nem ébredt Marczi a kocsiban. Marczi nem szokott hamar felébredni, ha jól elaludt, kivált midőn olly jó ágya volt mint most. Máskor elhált ő a dulló úr utczai fészere alatt a kőpadon is, vagy valamellyik kert aljában egész reggelig. Most széna közt feküdt s olly édes volt az álom, hogy semmit sem tudott arról, mi közelében történik. Bandi már befogta mind a négy lovat, be is szurta az ostort az egyik rudasló nyeregkápájába, s bement a szobába jelenteni a gazdának, hogy minden kész. A mint belépett, Pista bá és Juczi ollyat nevettek rajta, hogy Bandi, ki különben hozzá volt szokva hogy nevessenek, egészen elszomorodott. Pisze orra, – melly tele hold formáju pofáján csak egy kis formátlan darabka volt mákkal volt megbélyegezve, s egész arcza mézes mákos volt.

„Mondtam, hogy lakjál jól, megint bele kajtárkodtál a kulimászba!” szólt Pista bá csak tréfából.

Bandi már tudta: ez azt teszi, hogy pofája piszkos; azért kezével végig simitotta orrát és pofáját, s uram fia! egészen szerecsenné tette magát.

„Hát kezed micsodás?” kérdé Juczi, ki Pista bával együtt majd eldült nevettében.

„Hát”, szólt Bandi csaknem siránkozva, „az ostor nagyon megszáradt az esőben, s egy kis kerékhájjal kentem meg – attól illyen fekete a markom.”

„Itt egy kis szappan”, szólt Juczi, „menj a konyhára mosdjál meg, ollyan vagy mint egy ördög.”

„Mégy a pokolba!” mond Tulu Pista, ki szerette az illyen tréfát, „ülj fel a szekérbe szaporán, legalább Brassóban az egész piacz összefut holnap csodára.”

Juczi szives búcsút vett Pista bától, miután hiában intette hogy péntek nap nem jó valahova indulni. A lelkére kötötte, hogy perpatvart ne kezdjen senkivel. Psita bá megyhagyta Juczinak, hogy azt a három levelet, melly még az üres abrakos tarisznyában van, adja kézhez másnap reggel. – Majd mindenik ki tudja választani a magáét. Aztán a tehénről s más gazdasági dolgokról is hagyakozott valamit arra az esetre, ha meg talál késni. Juczi egész estve szeretett volna valamit mondani Tulu Pista bának; de egy darabig azt hitte, hogy lesz még idő rá. Azután meg midőn megtudta, hogy a gazda visszamegy Brassóba, vagy Bandin kellett nevetnie, vagy Tulu bá kezdett valami uj dolgot, mi kiverte a Juczi fejéből, a mit mondani akart. Csak mikor Tulu felült a nyeregbe, sajnálta, hogy meg nem mondá. „Majd holnap lesz idő rá,” gondolta magában.

Tulu Pista felült a nyeregbe, s Bandi kinn az utczán beült a szekérbe, miután a kaput megnyitotta s ismét becsukta. Bandi nem sokára elaludt, s ketten a bakterrel olly hortyogást vitték végbe, hogy tán a ló elnyeritette volna magát rá, ha Pista bá ostora dolgot nem ád nekiek.

Hadd haladjanak ők Brassó felé, mi térjünk át a szomszéd faluba, melly Háromszéken legfeljebb egy fél mérföldnyire szokott lenne a másiktól. Ott tekintetes Tankó Márton uramnál nagy vacsora volt. Sok szomszéd uri ember s uri asszony gyült össze nála fiastól együtt, kik mind tegnap tegnapelőtt, vagy ma érkeztek, ki Udvarhelyről, ki Enyedről, ki Kolozsvárról – a nyári szünnapokra. Mindeniknek igen jó kedve volt, csak egy diák vala köztük, ki mintha tövisen ülne, olly nyughatatlan és rosz kedvü. Alig várja, hogy vége legyen a hosszu vacsorának; mert ime már rég elütötte a tizet, s neki még ma nagy utja van.

„Laczi!” szól a házi asszony, „miért nem veszesz még abból a haricska puliszkából? Tán Kolozsvárt jobban főznek?”

Nem annyira e szavak, mint Tankó Mártonné asszony székelyes kiejtése, és mosolygása eröltették rá a szegény Laczit, hogy még vegyen. Vett is, de majd mind tányérán maradt.

Ezt a Laczit Tankó Mártonék vették fel örökben, s édes gyermekeikkel együtt neveltették, tanittatták Kolozsvárott, hová országgyülés idején az egész falamia felköltözött.

Végre mint minden, ugy a vacsora is elmult nagy nehezen.

Laczi nagyon elbámult, midőn a házi úr, Tankó Márton vacsora után az oldalszobába hítta őt egy szóra.

„No édes Laczi fiam” szólt Tankó Márton, „rosz hírt hallottam. Megtudták Kökösön, hogy te életben vagy s Kolozsvárt tanulsz. Az is hallották, hogy haza jöttél. Kerestek tegnap Kökösön és a szomszéd Pákéfalván. Jó hogy meg nem találtak. De amint mondani szokás, addig jár a korsó a vizre, a mig eltörik. – Neked nem lehet itt soká szemetezned. Még holnap visszaindulsz Kolozsvárra. Nagyon szerettem volna, hogy fiammal együtt tölthesd a szünnapokat; de lásd, majd itt találnak . . . . s az baj lesz; mert ugy el nem rejtheted magadat, hogy senki se lásson. Bizony jobb lett volna, hogy Kolozsvárt maradj sógoromnál.”

Laczinak nagyon fájt; nem e jó indulatu nyilatkozat, hanem az, hogy a sors nem engedi a szeretett földön mulatni, hol van egy szív, melly ő érette is dobog. Nem is hallgatott Tankó úr vigasztaló szavaira, csak arra gondolt, hogyan lopódzék át Mákosfalvára, hogy még egyszer s tán utoljára láthassa Juczit.

Kilopódzott hát a kertbe, a kertből a mezőre, onnan a kaszált réten keresztül, egy fél óra alatt Mákosfalvára. Körülbelül tizenegy óra lehetett, midőn Tulu Pista utczaajtaján benyitott. Ekkor már a hold is kezdett világitni. A kutya csakhogy le nem huzta lábáról, olly mérgesen ment neki. Juczi kinyitotta a pitarajtót s egy gyertyával elébe világitott. Laczival összecsókolódott. „Édes Laczim!” „Édes Juczim!”

„Csiba te!” sikoltott fel Juczi, s ollyat suvasztott ijedtében annak derekára a laskanyujtóval, melly keze ügyében volt, hogy a szegény Trombás irgalmatlanúl ordítva szaladt ki s meg sem állt a kert legvégső zugáig, hol a komló megé bujva még hosszasan is igen csunyán sivított.

„Ejnye lánczhorda Trombása, ne te bizony szinte bele harapott lábadba!”

Bizony szegény kutya ártatlanúl szenvedett, mert még ember sem volt a faluban, ki ha azt a csókolódást látja, azt ne hitte volna, hogy Laczi diák rosz útban járó ember; hát az ő szegény kutyafeje, hogy gondolhatott volna egyebet?

Most hát a diákon volt a sor, hogy Juczi megvendégelje. De mivel már Tulu Pista vacsoráját végig néztük, s mivel a diák is csak azt mondta, a mit Pista, hogy már a szomszéd faluban jól lakott: unalmas is volna olvasóim előtt mindazokat ismételni; ha nem térjünk vissza Tulu Pista bára, vagy inkább iramodjunk kocsija után, melly a szomszéd faluban Pákéfalván jár. Pirczi Marczi még mindig mélyen alszik a saroglyában; a szekérzörgés álmában ugy rémlett előtte, mintha dobpergést hallana. „Nem kell olly sebesen pergetni!” mondta álmában, mintha Nemere Bandit tanitná a dobolásra. „A helység dobját lassan, tempóra kell ütni, igy: durub – dub – dub, durub – dub – dub! Tovább tovább!”

„Hé Bandi! Bandi” rikojtott* Tulu Pista hangja.

Bandi szemeit kezdé dörzsölni; Pirczi Marczi pedig már álmában, miután a zörgés megszünt, annak képzelte magát, a mi valóban volt, t. i. alvó bakternek. Azt álmodta, hogy Mákosfalván a dulló padján alszik, s valaki égést kiáltott. Alig képzelte ezt, midőn erős oldalütést kapott valahonnan.

„Jaj! biró uram! kelek már!” kiálta, azt hivén, hogy a mákosfalvi biró ébresztgeti. Hirtelen kicsúszott a saroglyából s utczu szaladni kezdett, a mint csak tudott. Előbb azt kiáltotta „égés van,” aztán csörgetett s azt kiáltá: „tizet ütött az óra!”

De egy fekete emberforma szaladt utána. Hátra nézett s uram fia, a holdvilágnál, melly szépen felsütött, miután az ég kitisztult, egy tiszta fekete csodát lát maga után nyargalni. E fene állat ugy szuszogott, hogy csaknem nyögött dühében; Marczi kővé meredten álla meg. Hirtelen lehúzta magát a földre mint a tyuk, és a már egészen nyomában levő medveforma keresztül bukott rajta. Marczi ismét felugrott, azon ösztönnél fogva, mellyet minden élő állatnak a természet élte fentartására adott; de csakhamar galléron ragadta a fekete medve. Mert valami medveformának képzelte üldözőjét, mellynek nyöszörgése is, midőn elbukott, sokat hasonlitott a medvééhez.

„Megállj tolvaj, az egér rágjon meg!” Marczi bá azonnal könnyebbülni érezte szivét, mert illyféle káromkodással senki sem élt más, mint Nemere Bandi a Tulu Pista szolgája.

„Bandi, komám, ne izélj!” ez volt mindössze a mit a bakter vigyorogva mondott.

Bandi is ráismert üldözöttjére, s békességben mentek vissza mindketten a szekérhez.

„Ijnye! illyen adta Marczija, hát te hogy kerültél ide Pákéfalvára, hiszen te Mákosfalva baktere volnál?” kiáltott rá Pista bá, ki mindjárt rá ismert, mihelyt az égést és a tiz órát kiáltotta; de azt nem látta, hogy szekere saroglyájából szottyant le, sem azt, hogyan kergetőztek Bandival a szomszéd utczában.

„Tudja biz a jó tüzes ménykü, Pista komám!”

„Hát Pista bá” szólt közbe Bandi, „mikor rám kiáltott hogy felkeljek, a saroglyába valamit láttam mozogni; jót suvasztok oldalára, kibujt az, tán a saroglya között s itt be kezdett nyargalni ebb’ az utczába, – én utánna, – itt van! Rég hallottam, hogy Pirczi Marczi és felesége az a vén boszorkány, az ördöggel czimborál: most már csakugyan igaz.”

Pista bá a kergetőzést nem is kisérte figyelemmel, mert leszállt a nyeregből, s a kocsmaajtóból kiáltott Bandira. – A kocsma egy utczasarkon volt, s ők a mellék utczából jöttek elő.

„Ne beszély bolondot Szuszi ecsém! Hanem kend Marczi bá, hogy került hát az én saroglyámba?”

Marczi rettentően csodálkozva állott a szekér mellett; most kezdett homályosan eszébe jutni, hogy neki tulajdonkép a Tulu Pista bá házát kellett volna őrzeni.

„Hát ke haza jött Enyedről?” kérdé Marczi folyvást csodálkozva. „Miért kente be Bandi a képét feketére?” monda tovább Marczi, ki tudta hogy öcscse nagyon tréfás ember, s azt hitte, hogy most vele is komázni kezd.

„Marczi legyen eszed, nesze egy kis bor, ez helyre hoz. Hogy kerültél a saroglyába?”

„Hát feleségem küldött házadhoz, hogy a körül legyek egész éjjel.”

„Mondom, hogy az ördöggel czimborál,” szólt Bandi.

„Bandi! ide vigyázz! Azt mondom, ne szólj bele többet! Inkább téged gondolnának ördögnek.”

Bandi megemlékezett az ő fekete pofájáról, és hallgatott.

„De hát mit leskelődöl te a más háza körül, he?”

„Hát Juczira leskelődtem.”

„Ha, ha, ha!” nevetett fel Tulu Pista, „mi a patvar? csak nem vagy szerelmes Jucziba.

„Nem én, ha* más” mondá röviden Marczi.

„S ki az a más, ha nem volnék?”

Híhí! hát azt hiszed, hogy egyedül vagy a világon?”

„Ne komázz Marczi, csak azt mondom neked! Hát ki volna a Juczi szeretője.”

„Egy fiatal deák, kit tegnap estve későn tőle láttam kijönni. No most érted-e?… Még ma estve is ott lesz bizonyosan.”

„Lassan a testtel!” dörmögé Pista bá. „Marczi csak tréfál; de majd kitudok én mindent. Ülj fel Bandi, a nyeregbe. Hova lett Marczi? Hé Marczi!”

„Elejtettem a csergettyümet,” kiálta vissza Marczi bá, s elment a mellékutczába, hol imént játszta a bakfüttyet.

„Annál jobb, forditsd meg Bandi a szekeret; jól hajts azt mondom, ne kiméld se az ostort se a kereket!”

Máskor, ha Tulu Pista útnak indult, azt mondá: „Lassan a testtel, kimélni kell a kereket.”

Marczit pedig ott hagyták, mint szent Pál az oláhokat, s tudja az Isten mikor akadt csergetyüjére. Annyi bizonyos hogy addig nem indult haza, mig azt meg nem találta, ha mindjárt egész éjjel és egész nap kellett volna is azt keresgélni. – Pista bá szekere vágtatva halad az országuton. Bandi nem kiméli az ostort, se a kereket; Pista bá egyszer sem mondja: Lassan a testtel, hanem még biztatja. Bizony nem volna csoda, ha az a kölyök még felboritná a szekeret, valamellyik árokba vagy hid alá. – Különben is Pista bá pénteken indult utnak; s kutyája tegnap előtt olly keservesen vonított!

Juczi és Laczi búcsúzása hosszan tartott; de ha a bakter nem; leste azt annak a felesége, az utcza tulsó oldalán egy fa alól. Közelebb nem mert menni, félt a kutyáktól; pedig az szegény még mindég a komló alatt hevert. Épen akkor érkezett, midőn távolról a diákot látta bemenni a kapun, a kutyaugatást és sivitást is hallotta, s mintha férfi és nőhangok ütötték volna meg fület.

Türelmetlenül várta hát a diák kijövetelét.

Sokáig várt hiába. Nem tudta, hogy az a diák most búcsuzni ment Juczihoz. Azok, kik nagyon szeretik egymást, soha nem fogynak ki a beszédből. Olly keserü kimonani az utolsó „Isten hozzád”-ot, hogy nem csoda, ha ahhoz az ember előbb szoktatni akarja magát s százszor mondja el, mig a legislegutolsót csakugyan ki kell mondani, akárhogy könyezzen és zokogjon is.

Az „Áldjon Isten édes Laczim”nak, s az „áldjon Isten édes Juczim”-nak tán másnap reggelig se volna vége, ha kicsozörgés nem hallszanék, ha valaki nem nyitná meg a kaput, ha Tulu Pista négylovas szekere az udvarra nem ballagna. Az udvarról szomoru hangok hallatszottak be. „Jaj, jaj, szegény Están bá!… Nee, te kutyának való Fakó!… Hogy az egér rágja meg a gazdádat. jaj, jaj!”

Bandi a harmadik jajt már a konyhában mondta.

„Mi történt az Istenért?” kiálta Juczi magán kivül ijedtében, s a pitarba sietett a gyertyával, mig a diák benmaradt a setétben.

„Tulu Pista bá meghalt. Az árokba, a pap hidjánál befordult a kocsi, három borvizes ember segített ki!… Pista bá a feje lágyára esett!”

„Mi az, mi az?” kiáltott szájas Borcsa, ki leshelyéből elősietett. „Az Istenért! Pista bá kiteritve fekszik a szekeren; olly halovány a holdvilágnál. Költöttem, de nem mozdult. Meghalt!” Mikor a diák még ez idegen rikácsoló hangot is hallotta, jobbnak látá a szobából a szomszéd oldalkamrába vonulni, pedig igen nyughatatlan volt Juczi végett.

Juczi már kinn volt a szekérnél, mellyből a lovak ki se voltak még fogva.

„Istenem, istenem, vegyük le, jer édes Bandim segits.”

Bandi ki eddig zekéje ujjával takarta el arczát, vagy azért, hogy könyeit elrejtse, vagy azért, nehogy nevetésre inditsa a szomorkodó Juczit fekete orczájával, most a holdvilágnál borzasztóan nézett ki midőn kormos arca feltünt. Jól látta Juczi a pofát, de eszében sem volt nevetni. Ő csak szegény Tulu Pista szomoru sorsát gyászolta és siratta.

Egy saraglyán vitték be szegény Tulu Pistát a házba. Az alatt szájas Borbála egynehány szomszédasszonyt fellármázott, hogy jöjjenek az Istenért, mert borzasztó halál, gyilkosság történt. Miután Pista bát egy gyékényre teritették, szájas Borbála visszaérkezett s gyanús szemmel nézte az asztalon levő maradék ételt. Szerette volna tudni, ki volt a vendég; Bandi annak a maradéknak késsel villával és öt ujjával esett neki. Juczi keservesen siratta Tulu Pista bát, olly keservesen, hogy az elősisetett vén asszonyoknak is megesett rajta a szivök.

„Nézzék kentek, nézze kend édes Anikó néni,” szólt zokogás közben Juczi az asszonyokhoz „ki hitte volna, ki hitte volna!”

„Bizony ki” mondta egyik vén banya, „olly ép, egészséges ember volt, az Isten nyugtassa meg.”

„Itt a feje lágyán, itt, itt!” folytatá Juczi, mig Borbála az egész szomoru esetet elbeszélte az asszonyoknak. „Mondtam én kendnek édes lelkem Pista bá, ne induljon pénteki nap útra. Millyen jó kedve volt, millyen tréfás ember volt – jaj, jaj! és most csak sirni lehet rajta! Utolsó szava is az volt: „Édes Juczim, holnap hajtasd csordára a tehenet, a borju pedig maradjon itthon! Nem kell kendnek többé se borju, se semmiféle marha.”

Bandi nagy szomorkodva ment ki az ajtón, és ugy látszott minden szusza egy-egy sohajtás. Kinn pedig fütyölve, danolva fogta ki a lovakat.

„Ne te nee! kiálta ott bent szájas Borbála rikácsolva Juczira. „Ugy siratja mintha férje lett volna! Ejnye hogy nem szégyenled a kutyáról, ennyi becsületes asszony előtt igy beszélni. Még marháit emlegeti! Hm.! Itt többé semmi kereseted, te sehonnai! A mit hoztál a házhoz, elviheted. Itt minden az enyém Tulu Márton férjem uram jussán. Elhord magad innen! Aztán még siratja. Pedig egy diák járt keedhez édes leányasszony minden estve, egy diák b’zon, hallják-e keetek?”

„Szörnyüség!” kiáltának az asszonyok egy szivvel lélekkel.

A lány nem tudott szólani. Könyei záporként ömlöttek.

„Pista bá szeretett engemet. Megigérte, hogy elvesz. Jaj szegény Pista bá, hogy nem látja, hogy nem hallja keed, mint bánnak Juczival!”

„A mint megérdemled! ha igaz az, hogy Pista bá el akart venni, a mi pedig sült hazugság, akkor minek tartottál diák szeretőt? Annál nagyobb gyalázat, – te hitvány? De minek is vesztegetni a szót, takarodj el te gyalázatos! Mindent lefoglalok a mi a házban, udvaron és mezőn van. Minden a mienk. Elhord magad innen!”

Juczi folyvást zokogott, s alig tudta kimondani e szavakat:

„Édes Borcsa néni. Mivel bántottam én meg keedet, hogy igy bánik velem. Én dajkáltam Pista bát, az Isten áldja meg még a más világon is, én voltam az ő jobb keze: de azért ne féljen, semmit se viszek el a házából, semivel jöttem és semmivel megyek el. Csak egyre kérem keedet. A Jezusra kérem, engedje meg nekem, hogy itt sirathassam Pista bát, mig eltemetik. – Aztán elmegyek én, ugy elmegyek, hogy soha többé hiremet se hallják Mákosfalva helységében!”

„Nem takarodol ki mindjárt te bestia?” kiálta rá szájas Borbála. „Majd itt hagylak pokolban, hogy mindenemet ellopd s meg szökjél vele! Kitakarodj mikor mondom.”

Ezzel szájas Borcsa néni rohant Beder Juczi hajának! de a pillanatban a diák, ki az egész jelenetet a kamara ajtórepedésén leste, ott termett köztük egy ugrással. Szájas Borcsát ugy ellökte, hogy a pitarban szedte fel vézna csontjait.

„Ha, ha, ha!” kiálta fel mindemellett a kárörvendő Borbála, „látják keetek, látják‘… ne te, hol a szeretője! Diákot tartott elrejtve a kamarában.”

„Bizony gyalázat! szégyen!” kiálták az asszonyok, kik ijedtökben a konyhába vonultak s ott bátorságban érezték magokat.

„Hallják keetek!” szólt a jámbor természetü diák, ki ha tüzbe jött is, az csak egy perczig tartott. „Hallják keetek. Elmondok én mindent. Ez a leány itt olly ártatlan, mint a ma született gyermek…”

Juczi odaszaladt, eltakarta száját a kezével, hogy tovább ne mondhassa.

„Az Istenért Laczi!” ezt sugta Juczi a diák fülébe. „Az Istenért, el ne áruld magad! Már kerestek Pákéfalván, ha itt valaki megtudja nevedet, még ma visznek be Szent-Györgyre. Hadd higyjenek a mit tetszik. Én téged el nem hagylak többé. Elmegyünk Kolosvárra és ott szolgállónak állok be. Együtt megyünk ugy-e?”

„Mit sugnak bugnak a lelkeim?” kiálta Borbála, ki belopoódzott, hogy neki is jusson vagy egy szót a sugdosódásból. – „Együtt megyünk ugy-e!” mondá a leány hangját csufondárosan utánozva, „Együtt-e? Mondtam ugy-e, hogy meg akar szökni. Abból semmi se lesz. Mindjárt elmegyek a dullóhoz. Befogatlak mindkettőtöket. Hozzám pedig ne merjen többé nyulni tintás diákuram, az én tulajdon házamnál. Majd meglátjuk, milly vitéz lesz a dulló vagy a kapitány előtt. Megyek, mindjárt idehivom az estrázsát. Kendtek maradjanak benn, s vigyázzanak, nehogy ez elvigyem valamit a háztól.”

„Megyen a pokol fenekébe!” mondta Bandi, ki most ujra belépett, s izmos markával föltartóztatta Borbálát.

Oh! hogy nem hallja, hogy nem látja mindezeket Tulu Pista bá! Egyik a vagyonát, másik Jucziját szeretné elvinni!

Mert ime azt mondja Laczi a Juczijának.

„Gyerünk innen édes Juczim! Majd meglátom, ki áll utamba! Gyerünk!” – s kezdtek átgázolni az asszonyok tömegén, kikkel ismét tele volt a szoba. „Jó egészséget kivánok keeteknek. Többé nem látják se Juczit se engem ezen a vidéken.”

Egyszerre egy iszonyú orditó hang kiáltá, mellytől még a ház is megremegett.

„Csak lassan a testtel!”

A mennyi vászoncseléd volt a szobában, mind oda lett. Ki az udvaron termett, ki elájult a szobában. Csak Bandi nevetett fel medve hangján s kezdé lábával ébresztgetni szájas Borcsát, ki az asztal alá ájult.

„Lassan a testtel, diák komám!” ordita ismét Tulu Pista bá, ki talpraugrott, s mind Juczit mind a diákot visszalódította. „Hát mihelyt behunyom a szememet, mindenemből kiakartok rabolni?”

„Hallgasson meg Pista bá” – mondta a diák, ki az eljáult Juczit tartotta karjai között; s Pista bá, hallgatott is, mert igaz, hogy Juczit csalfa leánynak hitte, de megszeppent egy kissé, midőn látta, hogy el van ájulva. „Térjen magához gazd’uram!”

„Ne higyjen neki, ne higyjen neki”, kiálta Borcsa asszony, ki sokkal erősebb szivü volt, sem hogy elájult volna. Csak ijedtében bujt az asztal alá. „Ne higyjen neki!”

„Hé Bandi, dobd ki innen azt a vén boszorkányt,” monda Tulu Pista bá nyugodtan. Bandinak nem kellett ezt kétszer mondani; de Borbála sem várta, hogy kidobják. Hanem nagy hirtelenséggel ki szaladt, még fejkendőjét is elejtette. Az udvaron levő asszonyok pedig midőn látták, hogy Borcsát kergeti valaki, meg se ismerték Bandit, hanem azt hitték, hogy az a Tulu Pista bá lelke, s mind haza szaladtak; még otthon sem birtak magokhoz térni; ki gyertyát gyujtott, ki a párnák alá bujt, s úgy imádkozott.

„Hallgasson meg kend. Tulu Pista bá!” kezdé ismét a diák, miután Borcsa és Bandi is kipusztult. „Bizony nem okosan teszi, ha Juczira neheztel. Juczi az én kedves testvérem, egy édes apánk, egy édes anyánk volt. Kökösön a nagy kolerában haltak meg aratáskor.”

„Ejnye bizony!” kiálta Pista bá, ki jól emlékezett most, hogy midőn Juczit az útfélról felvette, akkor emlegette hat esztendős testvérét, kitől az erdőben elszakadt, és azóta hirét se hallották.

„S te volnál-e az én kedves édes Juczimnak édes testvére?”

Juczi magához tért; de még most is reszketett. Leült a szegletbe a padra és folyvást sirt, maga sem tudta miért.

„Én az nap kijutottam még a Rikából. Az országútba sirva talált egy úri kocsi. Igen jó fiatal úr és asszony ült benne. Épen akkora kis gyermekök volt, mint én valék. A jó asszony olly szépen olly nyájasan szólt hozzám, hogy elfelejtettem a sirást. Ő rám mosolygott, s én nevetni kezdtem. Azután az úr kérdezte tőlem, hová való vagyok. Azt mondám Kökösre. Az úri asszony valamit súgott férjének. Valami jót mondhatott rólam, mert azután ismét mosolyogva nézett rám. „Vedd fel Jancsi az Isten-adtát,” monda Tankó Márton ur a kocsisnak. Engem felvettek a kocsiba. Elvittek Kolozsvárra. Az asszonyság édes anyám, az úr édes apámmá lett!”

Juczi zokogva ölelé át Pista bát. „Épen mit nekem Pista bá és jó anyja a vén Sára asszony, kit az Isten nyugtasson meg porában is.”

„Nekem sok jó testvérem is volt,” folytatá Laczi, „Tankó Márton gyermekei mind testvéreim voltak. Együtt tanultunk, együtt nevelkedtünk.”

„Jól ismerem”, – mond Tulu Pista – „az egész familiát; de mióta a kolerakor kiköltöztek innen, azóta nem laktak e vidéken.”

„Eddig” – mondta Laczi „a Kolozsvár környékén levő jószágon laktak, melly az asszony jussa. Csak az idén költöztek vissza ide. A vén béres mondá nekem tegnapelőtt, hogy ismer ő egy épen olly nevü leányt itt Mákosfalván. Én mindjárt gyanitám, hogy ez nem lesz más, mint tesvérem. Még azon estve idejöttem. Nappal nem jöhettem, mert a regementnél be van irva a nevem; megtudták, hogy kolozsvári diák vagyok, s már tüvé tettek értem minden falut, a hol csak egy Beder nevü ember lakik.”

„Igen, csak képzelje kend Pista bá” szólt Juczi, „Laczika elakar holnap indulni Kolozsvárra. Oh, pedig de szeretném, ha csak még egy hétig itt lehetne velünk; de jól teszi mégis, hogy elmegy innen – itt ráakadnának.”

„Hej bizony, de kár, hogy három hét mulva itt nem lehet diák uram, akkor tartom a lakodalmat Juczival! Soha se busuljon keed Jucziért, jól lesz neki dolga. Katona sem vagyok, kiszolgáltam már. Csak egy ujjam hibázik, azt sem a háborúban vesztettem el, hanem mindjárt első esztendőben összeverekedtem a paraszt legényekkel, de nem leány felett, hanem egy pajtásomért s egyik paraszt zsivány leharapta ujjamat. Ollyan fogai voltak, mint a medvének; vagy az én Bandimnak. Hol vagy Bandi?” folytatá Tulu Pista, hogy vigabbá tegye a beszélgetést.

Felelet helyett olly hang üté meg a társaság fülét, mintha valaki gordont* huzna a pest megett.

„Ej! hogy huzza a bőrt jégén!” „Aztán a kölyök a mig halva feküdtem a kocsin, a lovaknak mindig a gazdáját szidta – majd ki kap ezért!”

„Csak azt akarom még mondani Pista bá,” szólt a diák, ki mint minden ifju diák, szeretett leczkét tartani az öregebbeknek. „Csak azt akarom mondani, hogy többé ne tréfáljon illy gnooszul Juczival. Lássa, hogy megijesztette, még most is reszket!”

„Ne félj ecsém! ezután nem indulok meg minden mendemonda után vaktában. Csak azt akartam kipróbálni, fog-e engem Juczikám siratni; de láttam, hogy Juczi egy idegen diákkal akar megszökni, s az a szájas Borcsa, mint a karvaly, olly hamar kinyujtja körmét mindenem után. A tettetés még igen is jól ment, csak az az átkozott kutya jött oda egyszer fülemhez szimatolni. Kicsibe mult, hogy pofon nem ütöttem. De fél szemmel mindent láttam. Édes Juczim, milly szivrehatóan siratott engem!”

Felesleges is tán elmondanom a többit. A diák más nap estve már Szeben felé tart Tankó Márton kocsiján. Pirczi Marczi másnap hajnalban tudta meg feleségétől, testvére halálát és feltámadását. Csergetyüjét meglelte és miután a maga helyére tette, elment ismét a dullóhoz favágni. Tulu Pistát pedig és Beder Juczit a pap háromszor hirdette ki a templomban. Lakodalmukon maga Tankó Márton ur volt a násznagy a szomszéd faluból. Tankóné tens asszony pedig szép menyasszonyi ajándékot küldött neki.

Tulu Pista bá többé soha sem bocsátá ki száján e szót: „Lassan a testtel;” nagyon restelte mindig, hogy Juczi hüségében kételkedett.

Boldogul élnek tán mai napig is. Hanem közelebbről azt a szomorú hirt hallottam, hogy szegény Pirczi Marczi ezelőtt három esztendővel meghalt. Borbála is utána költözött; de az már nem olly nevezetes, s nem épen olly szomorú ujság.

Vasárnapi Ujság 3. évf. 4-8. sz. (1856. január 27.-február 24.)