Örökre
nem veszhetsz el!
Találkozunk
a kis európai vasútállomások
esti
gesztenyefái alatt, kis ivóiban,
egy
pillanatra két század között.
Te
mindannyiszor új ruhában leszel
és
percek múlva indul vonatod.
Körülöttünk
csendesen beszélgetnek, szelíden isznak
az
időn átutazó párok, míg künn
a
nagy utakat járt mozdonyok dohognak,
régi
kocsik ablakából tükröződnek az évek
s
lassan kigyulladnak a lámpák
az
idegen századokba kanyargó sínek fölött…
Megmentettem
cigarettáid füstjét,
mozdulataid
láthatatlan szobrai
érclovasnál
maradandóbban őrzik
városrészek
hangulatát, -
hangsúlyodat:
ami megfoghatatlan
volt
belőled. Így lettél
magányos
sírás, gazdátlan tekintet,
megcsillanó
könny idegen szemekben, -
hogy
elszomorítsd a nyitott vonatablaknál álló utast
nyugtalanító,
halk sírásoddal,
mely
ott rejtőzik az európai éjszakában
és
felzaklasd könyörgő tekinteteddel,
míg
keresni kezd s végül meg nem érti,
hogy
a könnycseppben élhetsz csak igazán
már,
amely ott reszket pillája szélén…
Előlép-e
még ebből a könnycseppből
a
lány aki itt jött velem a budai utcán
hosszú,
fiús léptekkel, lezúzott térddel
s
éterien finom csuklókkal, szótlan, -
mert
olyan volt, mint egy fiatal katona,
vagy
egy angyal, de lány volt
s
egyszer talán gyermeke is lesz…
*
Már
idegen szél borzolta haját
s
különös idegen szavakat mondott,
talán
francia fiúneveket…
Most
viaszlemez őrzi utolsó halk
magyar
szavait hozzám, - s fojtott köhögését.
*
Talán
a svájci éjszakában
alagútból
kibukkanó kék villanyvasúton
merengő
árva síelőként látom
majd
átragyogni arcod egy ablakon,
s
e pillanat találkozást ígér még az időben.
Eljövendő
század egy napját várom,
addig
megőrzik fájdalmas barátságunkat
nyugati
katedrálisok nádszál tornyai,
aranyló
ablakai s kékfényű svájci hómezők,
mint
egy európai legendát…
*
Hosszú
sítalpakon végtelenbe szálló láng!
Lenn
eltakarják szemük az emberek,
de
én már látom örök szárnyaidat:
egyre
jobban ragyognak a növekvő sötétben.
Csillag
száll át a svájci hegyeken.
Forrás:
Újhold 1946.december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése